Szilágyi Hajni - Lumen : háromszázhetvenkettő

 

 

 

magunk vagyunk
te meg én
könnyű áldott szerelem
szívemet férceled álmaimban
emberarcú istenem
csillagokba harap az éhes éjszaka
magukhoz húznak a ziháló tengerek
szárnyak suhognak a tintaszínű égen
leírhatatlan megbonthatatlan pillanat
ahogy gerincemen végigfut ujjad
faltól falig kavarog az éj
oldódunk kötődünk
számon illatod ízed
magadhoz ölelsz
még közelebb
szelíd madár vagyok karjaidban
feloldozol megtartasz
az est fénylő peremén
gyönge szívű tájakon keressük
egymás álmait és lenni kezdünk újra
te meg én
zúgó árban tavaszi áradásban
hajnali szavak lobogásában
s míg szánkon őrizzük a csöndet
elrejtenek minket
az álmosan nyújtózó hegyek
és már nem számítanak
az átvérzett elfáradt versek
a lehullt lombú szomorú fák
hisz magunk vagyunk
te meg én
mind és örök
itt a tómély ég
örvénylő kábulatán

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"