Mélykútban ring a hold. Mutasd
arcod, anyám. Nem öregszel, ráncaid
ottfelejtett, halvány
krétarajzok. Szemedben elmaszatolt
napok. Holdak. Hetek. Évek. Igazolatlan
távollétek.
Ki kérdezett? Ki hívott?
Ki küldött? Hol, és kivel maradtál?
Madártávlatból minden más.
Ködszagú éjszakák terülnek köréd.
Lehetne
párnád. Takaród. Akár
lehetnék én is. Újra. Rokonod. Barátod.
Gyermeked. Édesed. Mostohád.
De ez most lassú, nagyon lassú megvonás.
Hat, mint a cián. Szívemen.
Jeltelen
szakadások, kékesőt síró felhőhegyek.
Hisz megközelíthetetlen
a te létezésed. Hiába
fordítod el fejed. Negyvennégy évnyi éjszaka
minden átkozott, könyörtelen hordaléka már
belefolyt a kútba. Elnyelte az idő. Ami lehetett
volna.
Ha.
Ázott csendek alatt
a múlt
árvasága. Álmodik. Hisz. Remél. De elvermelt,
csendhideg álmokból már nem lesznek,
nem lehetnek nyárízű, lobbanó, lángoló holnapok.
Ring a hold. Mutasd
arcod
s megmondom ki vagy. Hol voltam én. Ki vagyok.
És te, ki lehettél volna.
Ha.
Maradsz, ha hagyod. Hogy megtörténjen. De a katarzis
elmaradt, ahogy
te is.
Elmaradtál, elhallgattál. Szemed part nélküli
lassú folyó. Ó, mintha arcomon a te könnyed folyna.
Mintha, én cipelném bűnödet, sorsodat.
Milyen gyötrelmes, magányos magzatpóz ez.
Anyám. Anyám? Édesem. Mostohám?
Kényszer, alázat, árvaság. Szülj meg. Újra.
Vajúdj. Hallod.
Átkozz. Üvölts.
Már.
Szádon felkavart
múlt. Keserédes zuhogás. Nevenincs
ünnepek. Hangtalan hétköznapok.
Ring a hold. Hiába
fordítod el fejed. A sötét kútba, ha neved kiáltom
a sűrű mélyből,
a vízszínű csendekből, a könnyű
ízű hajnalokból
újra, és újra
átfodrozódik széparcod.
Legutóbbi módosítás: 2015.12.11. @ 11:33 :: Szilágyi Hajni - Lumen
