Haikuk
Hallgat a nádas.
Vihar szele némít el
békát és madarat.
* * *
Tócsák felszínén
míves mintákat rajzol
a nyári zápor.
* * *
Jégeső veri
a nádast. Fiókákat
gyászol a tópart.
* * *
Gyerünk a tóhoz!
Homokos partján édes
csókok teremnek.
* * *
Szabad a lelkem.
Nádas mellett poszáta
dalát hallgatom.
* * *
Éber álmomat
apró békák szerelmes
dala űzi el.
* * *
Túlcsordult holdfény
festett ezüst pacákat
szobám falára.
Együtt bandáztam
tegnap az Éjjel,
rólad meséltem
szenvedéllyel,
dicsértem mosolyod,
gyöngyöző kacagásod,
darázsderekadat,
csábító csípődet,
mennyei gyönyörök
forrását, a szádat,
minden szerelmi praktikádat,
csillogó szemeid
mágikus sugarát.
Az Éj felnevetett,
majd legyintett,
aztán megintett,
jó lesz vigyáznod
az Isten megáldjon,
túl sok volt este a pia,
ebből nem lesz elégia,
másfél órája udvarolsz
e szoborszép lánynak,
kinek bár karcsú a teste
– ám csalóka az este ,
csókos szája merev és hideg,
bronzból van melle s szíve.
Cserebogarat
cserélnék. Csere bogár
nem kell most nekem.
* * *
Kecses almafák
selymes szirmából szellő
vet cifra ágyat.
* * *
Míves vázában
buja tavaszi csokor
– illik aktodhoz.
* * *
Poszátaének
a berek bíbor fátylán
dallamos ékkő.
* * *
Pimasz kis stiglic
dalolva tisztelte meg
őszülő fejem.
Honnan jövök?
Nem tudom, nem értem.
Gyökereim régen
elvesztettem hosszú
tévelygéseim során.
Hová megyek?
Nem tudom, nem értem.
Miért kanyarodik
vissza önmagába
girbegurba ösvényem.
Mitől félek?
Nem tudom, nem értem.
Az élet nem szédít,
a halál nem rémít,
belül mégis remegek.
Hogy utad lettem,
járj rajtam emelt fővel,
mindig kecsesen.
* * *
Lelked lett lantom
míg szerelmi dalt játszok
csábos testeden.
* * *
Öledben fejem.
Kezed hajamba túrva
vallott szerelmet.
* * *
Jégmadár villant.
Egy kis compó szemében
megtört a fény.
* * *
Dongó orgonál
a kertben. Mindegy neki,
fehér vagy lila.
* * *
Pitypang matricát
ragasztgat Tavaszunk az
aszfaltrésekbe.
* * *
Felhőt tetovált
az égre egy szellő és
vígan kergeti.
Elvesztem benned
de felszínre húztál,
csábító csókok
csillámló hullámain
érzelemvihar vágtatott át.
tűzmadár gyújtotta,
s lobogó lángoszlop
mutatott irányt a vágynak,
Újra gazdag vagyok,
farkastappancsra
nyúlcipót húztam,
tarisznyámban csupán
útilapuba csavart
pár szem papsajt lapult,
meg boldog mosolyod
közös ábrándjainkkal.
Nekem ennyi elég,
mert enyém a rét
minden tarka virága,
sármányok trillája,
meg megannyi mókus,
a délceg ligeti fák
s egy sohasem múló,
mesebéli szerelem.
Szívemben túlcsordult
megújult tavaszom,
ősz szakállam túlburjánzott,
lépteim szaporábbak.
Monoton utamon
vidáman haladok,
bár nem sejtem,
hova lukadok majd.
Álom valósággal,
hit reménységgel,
szeretet szerelemmel
karöltve bennem.
Mindig vigyorgok,
ez valami gyári hiba.
Girbegurba ösvényem
biztos irányt mutat,
valami megfoghatatlan,
de mindenképpen nekem szántat.
Málhazsákban cipelem sorsom,
füstté vált vágyaim
körülöttem lebegnek,
miként múltam is.
Villamos csilingel,
dudál egy taxi,
kukásautó csörömpöl,
mentő,
rendőr,
tűzoltó
fülsértő szirénája
pattan vissza dobhártyámról.
Hiába menekülök, követ a város,
én pedig követem minden rossz szokásom,
amit illene magam mögött hagyni.
Elveszteni sem tudom magam,
– bár próbáltam többször –
újra meg újra magamra találok,
pedig számtalanszor megfogadtam,
kóbor lelkekkel utcán nem ismerkedek.
Futok tovább.
Egyre sebesebben.
Zsákban és zsákutcában.
Utcákon, tereken.
Lassan kifutok a világból.
Meg ebből a versből is.
Talán célba érek.
Friss fények hívnak.
Meg új kamera.
Érdekes emberek.
Elfeledett utcasarkok,
csavargók, lányok és stricik.
Gördeszka és görkori,
roller és BMX
vidám suhancok
pörögnek a flaszteren.
Utcafotók varázslatos világa.
Megérkeztem végre.
Hazataláltam.
Körtepálinka voltam
aszaltszilva ágyon,
magam voltam maga az álom,
kedvesem testén sóhajtó lepel,
mit minden este maga alá teper,
bonviván testén kacagány,
kit búval bélelt a magány,
bronzszobor fején galambszar,
jósdában táncoló lakkasztal
és folyó hátán hordozott ladik,
stiglic börtöneként díszes kalit,
Andokban futkosó izgága láma,
Rózsadombon nyíló ál-panoráma,
kék ég hasára fércelt felhő,
combfixet hordó délceg delnő,
vén Hold udvarában fénylő pára,
de mindez szertefoszlott mára.
Senkiföldjén élek mint senki,
de tudom, hogy múzsám ma sem nevet ki,
folyton kacagok, sohasem sírok,
legfeljebb néha haikukat írok,
egyszer – remélem – telik majd buszra,
és azzal jutok fel a Parnasszusra.
Hozzám tartozol
hozzád tartozom
mint Holdhoz az udvara
lóhoz a farka
vénasszonyhoz a hárászkendő
múltamhoz a kudarcok
jövőmhöz a sikerek
boldog perceink várakozó vágyaink
beteljesülések pillanatai
vonatok zakatolása
Keleti Pályaudvar
madártrillával fűszerezett hársillat
pongyola pitypang és piros pipacsok
várakozás telefonodra
várakozás jöttödre
vágyakozás jövőbeli reményekre
mézízű csókokra
mámorító illatodra
karcsú derekadra
ringó lépteidre
szikrázó szemedre
színes sáljaidra
víg tavaszi napsütés
séta Szentendrén
gombával töltött palacsinta
krumplilángosok
strucc comb és strucc tojás
meg három mammut
lassan indulok eléd
talicskán tolom magam
zsebemben megannyi emlék
el nem kattintott fotók sora
haikuk csillámló szálaiból
s lelkemből szőtt kendő a válladon
kezed kezemben szorítom nagyon
most tompa puffanással
fény hasal el hajadon
ülünk a parton
a csobogás visszainteget
csilingelő csókjainkon
a vén Duna egyre csak nevet.
2016.04.07.
Arcod szépen metszett élét
néztem hajnalig,
az álom elkerült,
de megtalált a reggel,
mely most is korábban érkezett.
Mint mindig, amikor nálam jársz.
Moccanni sem merek,
éberen őrizve álmodat,
tébolyultan szuszakolnám
vissza a lepergett homokszemeket,
ám az idő konok,
nem enged.
Nem enged könyörgésnek,
sem szitoknak,
újgazdag módjára tékozol órákat, perceket.
A másodpercek agyamban dobolnak,
makacs düh tombol bennem,
de elnyomom késztetésemet.
hogy szétverjem e vacak világot
Jó volna hamubansült pogácsával teli,
rojtos tarisznyával vándorútra menni.
E földi létből csak téged vinnélek
kéz a kézben, át az Üveghegyen túlra,
hol már a madár sem jár,
az idő meg pláne.
Ott hatalma és lába nincs neki
és semmi más nem lenne ott,
csak csilingelő, hűs csermely,
trillázó kabócák,
zamatos gyümölcsöket
meg ízletes kolbászokat termő fák,
fügefalevelek a legújabb divat szerint
és forrón izzó szerelem.
Esetleg versek,
igen versek is.
