Németh Alexandra Zita Szerző
Vezetéknév
Németh
Keresztnév
Alexandra Zita
1 év Nincs Komment

Rokkámon sodorj aranyfonalat óh, Remény,

s tán éltem gyönge szálát

nem hasítja már a végzet

-rongyom épp elég viseltes-

mind a gúnyát mit rámöltött a sors

megszolgáltam úgy foltozom mindmáig

selyemszálon mégsem pendül lelkem,

ott táncra kélne már s csak sóvárog

messze tűnő csillagodért,

melynek halovány fényéből

egyszer talán új ruhámba sző

aranyszálat a végtelen…

2 év Nincs Komment

 

 

 

Már nem tudok sírni…

elfogytak a könnyek,

minden év újabb és újabb

cafatot marcangol húsomból,

a szerelmek, a barátok, az utak

megannyi küzdelem s mit sem ért…

elfogytak a könnyek.

Minden nappal egyre csak húz

a sors keze a szorítókötélen,

mely szívembe mélyedt,

minden emlék, mit felidézek,

egyre csak fojt, s én nem tudok már sírni…

elfogytak a könnyek.

Poklomban égtek ott mind,

a góc torkomban kapar

elállja a levegő útját,

az egykor édeset,

benne mézcsókok, levendula, az üde szellő,

mely záporeső után némán lengedez,

most üres… komor…

nem várja már, hogy szeress,

ott a szív többé nem lüktet hevesen,

nem bódítja mámor.

Meredten bámulom a távolt,

apró falatokban nyeldesem a múltat,

se tér, se idő, se gondolat,

csupán a pillanat, mit poklom éget,

mit ki nem olthat többé semmi

mert elfogytak a könnyek.

 

 

 

 

2 év 2 komment

Évekkel ezelőtti megtörtént esemény alapján íródott.

 

 

Ma is az ivóban lakomázik

sorra ömlik le garatján a folyékony kenyér

számtalan pohár fenekétől csuklik

s a hatalomvágytól duzzad zsigeriben az ér.

Szeméből szikrát szór a gyűlölet,

melynek csupán egyetlen parazsával gyújt egész

lényemben pusztító erdőtüzet,

hol boldogságom magva havas kietlenbe vész.

Újra tölt… ma már talán utoljára

remegve számolom a múló másodperceket

míg könnyem hull a kifent kaszára

-magam éleztem hogy tűrtem a kínzó éveket-

közelít… mint ki ingoványba lép

elsodorja a mámor, mi lassan emészti fel

ujjaim közt elmosódik a kép

s repedező falak sarkában magzatpóz ölel.

Mintha most megnyúlna a pillanat

égető kezének nyomában véraláfutás

mely ajkamra véste keser’ álmokat

hogy soha ne feledjem mit sem ér a lázadás.

Dühét oszlatja el a virradat

lelkem akár a kitörő vulkán, úgy morajlik

megváltásért mindhiába kiált

csak zokog s vár míg ő az ivóban lakomázik.

 

 

 

 

2 év 5 komment

 

 

 

Dohos falak közt láttam, ahogy rámsötéted’ az ég,

mintha még Ő is villámival büntetné

a már így is nehéz sorsomat

s hiába kiáltnám mimózán „Most már itt az elég!”

úgysem hallaná bősz égi háborúban

csak gyújt’ná még tüzes poklomat.

 

Vajh’ gyáva lennék, ha hagynám, hogy elragadjon a mély?

Megszabadít’ná bőröm izzó láncoktól

mik nyomában a kín gyökerez

s életutam térképét nem fest ’né többet a szeszély,

mert most csak nyugtatom magam, hogy lesz kenyér,

borravaló, mit e kéz szerez!

 

Aluljárók bősz forgatagába, díszes hacuka

leplezi gyönge mivoltom, nem láthatnak,

hisz akkor oda a holnapom

s asztalunkon nem fekszik más csak penészes matutka.

Gyermek szemébe úgy, hogy látnék csillagot,

ha a napot el nem koldulom?!

 

Kínzó ostorcsapás hajtja lelkem a metró felé

büszkeségem könnyim sodrására bízom

szívem facsarom utoljára

majd méltóként járulok a gránit tömkeleg elé

aprót kérve­ – adakozzanak –  gyermekim

csillagjáért állva bitóra.

 

 

 

 

2 év Nincs Komment

 

Szerető nyár

 

Hegyek ölelésébe költözött nyaram,

zöldellő fenyvesek rejtik mosolyát,

ott fecskeszárnyon száll – a végtelen utam –

s majdan csillagok őrzik édes álmát.

 

Hűs patakokba csordogál álmok könnye,

hogy édesítse azt tündöklő sugár,

harmat fátyoltól elnémuló víz tükre

csupán egy szerető érintésre vár.

 

Ott nótát zeng a völgy, a lágy szellő mesél,

kristálykoronát nem ölthet a bánat,

hisz a remény szikrája örök fényben él

s jő’ majd ki e nyarat szívébe zárhat.

——————————

Képzeljük el, hogy van egy fiókom, tele mindenféle olyan holmival, amik feldobják egy kicsit az ember hétköznapi külsejét. Karperecek, karláncok, fülbevalók, ilyesmi. És most képzeljük el, hogy szép akarok lenni, és felveszem mindet. Vajon szép leszek?

Ilyesmi történt ezzel a felülettel, amire ez a szöveg került. Itt állt üresen, és azt gondoltad, széppé teszed. Elővettél olyan sablonokat, amik a közfelfogás szerint szépek, egyszer (többször, valójában megszámlálhatatlanul sokszor) már jól mutattak valahol.

hegyek ölelése

zöldellő fenyves

rejti mosolyát

szárnyon száll

végtelen út

csillagok őrzik

édes álom

hűs patak

Nem is folytatom! Egyetlen önállóan megírt sort se látok benne. Egyet sem. Hogy nem ér ki a lap széléig? Hogy négyes szakaszokból áll? Hogy rímel(get)? Papírból is vághatok ki magamnak koronát, olyan mintha… de attól még nem leszek király.

Hol vagy te? Hol láthatlak meg ebben a szövegben? Vagy hol vagyok én? Hol a világ? Hol a gondolat? Hogy ismerhetlek meg? Honnan gondolhatnám, hogy ismersz?

Lehetne persze szimplán képeslap, ami gyönyörködtet, de nem az. Közhelygyűjtemény.

Írd inkább, amit gondolsz. Érzel. Bármit. Ahogy jön. Nem baj, ha szabálytalan. Válts sort, ahol jól esik. Ne gondolj arra, hogy azt más is olvassa majd. Ne foglalkozz vele, hogy szép-e. Na az lesz majd a vers.

NHI

 

3 év 4 komment

Haza kell térned!

 

Mondanám, de a szóhoz nem kerekednek

a parancsot megtagadó ajkak,

parányi gödreimhez nyújtóznak csupán

míg sós könnyemet kísérik útján.

 

Pillanat. Oly könnyed a mozdulat súlya

-rövid perceim órákra nyújtja- 

mért ne lásson csodát világtalan szemem?

vaksötét szobában ül – képzelem.

 

Szép emlék. Lelkemre hull a béke fátyla

s mint patak csörgedez leghőbb vágya,

szinte még érzem vállamon puha kezed

csupán arra kérlek el ne engedd!

 

Már látom hamut szitáló felhők alatt

ragyogó fényed, bársony arcodat,

dermedt karjaimon gyógyír ölelésed

lassan melegít, haza kell térned!

 

Nézz reám, míg a Hold előcsal az Éjjel,

suhanj hozzám most az őszi széllel

meleg ölelésbe zárjanak karjaid,

 

s hogy eljön a perc hiszem, Te is hidd. 

 

3 év Nincs Komment

Tintaszív

 

Kis asztalomra már rászáradt a viasz, 

kialudt rajta a hajlongó gyertyaláng, 

fodrozódó füstje száll s véle a Tavasz,

recsegő fiókom mélyén csak a szú rág.

 

Előttem éltem lapjai – megsárgulók –

sötét tintafolt, szép szavakat összemos.

Megfakult sorok közt rejtőzik ezer csók,

mézíz ajkakon csillan a könny, harmatos.

 

Mából mossa nyomát a hűs borospohár

átitatván az elmúló szép éveket,

tán rejt még oly szép tavaszt a látóhatár,

 

s ha nem, tintaszívben temet mély szerelmet.

 

3 év 3 komment

Az ajtón túl

 

Penészbe burkolt, sárguló falak

minden sóhajjal egyre jobban nyomnak,

skatulyámból kiárad a dohszag,

-őrjítő csend, a zord világ hallgat-

emlékképben szerte foszlik a szín

egyre marcangol a megidézett kín,

lepergett homok apró szemén

halványul a lét – az egykor büszke Én-

most ráncok mélyén bújik a mosoly

szikrát mégsem szór a szem – bár komoly-

s mint a pók hófehér  szálat sző

az elmúlásban bölccsé tévő idő.

Szabadság íze szám sarkán édes

– az ajtó nyitva- a túl messzi, széles,

hívó szava cseng, akár a visszhang.

Mit nékem vagyon? Ott mit sem ér a rang!

Zúg a harang ütve hosszú percet,

setét falak közt pajzsként nyújtva hitet.

Már tisztán látok. A felismerés,

mint éles tőr hasít belém – oly érzés- 

hiszek. Tudom a való múlandó

tenyeredben lényem puszta halandó

s ha majd mézíz ajkad csókkal lehel

e torz világra már a túlról figyel.

3 év Nincs Komment

Kicsiny virág keresztje

 

Büszke szálon harmat libben,

fürdik abban egy kis virág, 

könnyet hullat, meg se rebben,

keservét ontja a világ.

 

Leple alant hajló fonák

gyönge szárból elkorcsosul,

kacagnak a kék violák,

fásult szirma miként búsul.

 

Léptektől zeng a gyalogút,

reng a föld is, ami hozza,

leányka szőtt rá koszorút, 

szellő hullámát fodrozza.

 

Dúdol halkan szép siratót,

cseppjét ontja a szembogár,

húzván rá lágy könnytakarót 

felcsillan egy reménysugár.

 

Leszakítva bús virágot

szép gyöngykoszorúba fűzi, 

ékesít egy üres halmot, 

 

hol a lány keresztre tűzi.

 

3 év 2 komment

Színfalak

 

A csend is légből kapott,

mit torzítanak a penészfoltot

szövögető torz falak

bűzlő légtől szomjazom

s az egyre erősödő tam-tamok

rezzenését hallgatom.

Dob pereg. Bordám közé

ékelődő szilánktól fájdalom

hasít, eláraszt a lé

kasza élén megcsillan

a végszó, árnnyal telnek a sarkok

hol a csend megült szótlan

s mégsem rántja el karom

kacagásban törnek ki a falak

rántják penésztakaróm.

Meddig még a kárhozat

mit játszva takarnak a színfalak?

 

Semmibe vett áldozat.

Németh Alexandra Zita Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.