Kádár Sára Hajnalka Szerző
Vezetéknév
Kádár
Keresztnév
Sára Hajnalka
Ország
Romania
12 hónap 6 komment

Édesapámmal  (halottak napján)

 Csókolom, mormogom halkan a rideg kősír előtt.

Hát megjöttél, s örömmé lényegül az arcod, sietnél felém, de visszafogja megfáradt, beteg tested rohanni akaró lábaid.  Így látlak én édesapám mindig, itt a temetőben is.-Emlékszel, morcos voltam, amikor te már éltedben megépíttetted ide a túlvilági ’’házad’’?

– Száraz lesz és meleg, mondtad, s titkosan átszellemült, békés arccal ültél le a sírkőre. A sajátodra.

– Nézd, milyen szép a kilátás! – mutattál a távolba kéklő hegyek, s az ezüstösen kanyargó folyó felé.

Tréfával vigasztaltad elszoruló szívemet. Ahogyan tetted mindig.

Remélem, meleg és száraz a ’’ házad’’, és béke van ott,  csend, és nyugalom.

És tudod, hogy számomra itt vagy fenn a dombon, és együtt nézünk a kék hegyek felé, drága édesapám.

12 hónap 8 komment

 

a temetőt járom

csípős szél rohama

arcomat szaggatja

 

krizantémos  hantok

virágtalan  sírok

nyomasztó  bánatok

 

a temetőt járom

pislákoló  gyertyák

utamat  mutatják

 

lépkedek egymagam

tévelygő lelkek

kíváncsi  szellemek

 

vacogó  szívemet

fájdalom  vaspántja

préseli  szorítja

 

gyertyákat  gyújtok

virággal  díszítem

rájuk emlékezem

 

élők ők, nem holtak

ködében emléknek

mélyemben rejtőznek

 

misztikus ez az éj

összeérős  titkos

egymásra találós

 

 

 

 

 

 

1 év 6 komment

Te tudhatod, milyen ha,
kedvetlen ténferegsz csupán
remegő szívvel, lélekkel,
tekinteted üres, lelked kihalt,
megszűntek gondolataid.

Te tudhatod, milyen ha,
a semmi bugyrába merülve
csended nyugalmát felveri,
riasztja szó, riasztja hang,
s őrülten fáj a mozdulat.

Nem tudhatod, milyen volt
megpillantanom kéken, csillanón
anyám szemében a könnyet,
könnyben a rádöbbenést,
bevégeztetett, nincs tovább.

Tudtam, elmegyünk egyszer
távoli csillagok útján,
mégis fájt látnom küzdelmed
elfogyó levegődért,
az utolsóért, Anyám.

1 év 8 komment

Bánat

Fölöttünk szürke óceán
fagyott hullámai,
a láthatár kéken dereng
valahol még a nyár mereng,
magabiztos végcél fele,
madárrajok húznak délre,
Ők már tudják, bizton tudják,
elvásott a nyár melege,
kísértenek üvegszemmel,
haldoklón a házsorok,
lomb fosztotta vékony ágon
hűvös eső sustorog,
fű hegyén bánat tanyázik,
orvul lelkünkre fonódik,
ősz van újból, ősz megint.

1 év 1 Komment

Fölöttünk szürke óceán
fagyott hullámai,
a láthatár kéken dereng
valahol még a nyár mereng,
magabiztos végcél fele,
madárrajok húznak délre,
Ők már tudják, bizton tudják,
elvásott a nyár melege,
kísértenek üvegszemmel,
haldoklón a házsorok,
lomb fosztotta vékony ágon
hűvös eső sustorog,
fű hegyén bánat tanyázik,
orvul lelkünkre fonódik,
ősz van újból, ősz megint.

1 év 8 komment

Visszanézek gyakran a múltamba,

édes vadgesztenye illatába’

ringó gyermekkoromra,

mikor a szív látott csodákra,

mikor a hit egész volt,

felhőtlen kék az égbolt,

mikor csatangolásokra

csábultunk a folyó partjára,

ösvényt vertünk, illanót,

süppedő porból titkolót,

visszatérek gyakran a múltamba,

csilingelő, hangos kacagásba.

Ott vagyok hon, azon a vidéken,

hol gesztenyeillat libben,

hol szálldostam kék lovon

harmatozó, új napokon.

 

 

1 év 8 komment

Megbillent a Föld tengelye,
odébb döccentünk vele, 
nyarunk nem a régi nyár ma,
ránk zúdult a Szahara.

Forr az ég katlana, bugyog,
a Nap izzó gömbként forog,
délibábos vizet láttat,
remeg, olvad útburkolat.

Fáradt patak csak csordogál,
város, rét, a mező zihál,
fa árnyékán madár piheg,
tollairól gyöngy csepeg.

1 év Nincs Komment

Fázik a május, didereg
fa, virág, madársereg,
hűvös szél liheg nyakába,
havas eső a takarója,
sötét felhők hengergőznek,
a völgy fölé elheverednek,
szilvafa fátyla megremeg,
ott rejtőzik a langymeleg.

2 év 11 komment

Ennyi

 

Az ablaknak ütődve újból és újból próbálkozik egy légy. Nyöszörgés, halk szuszogás, sóhaj tölti be a kórtermet.

 Zsuzsát kimerítette a sok beteglátogató. Nem bír aludni, felkelni is nehezére esik, hát olvasgat a telefonján. Mintha nem lett volna elég kicsi a szoba, ma délelőtt még egy ágyat betoltak oda egy beteggel. Az ajtó mellett nyögdécsel azóta, állig begubózva, apró arcán valami nagy fájdalom. Kíváncsi rá, de nem mer megszólalni, hadd aludjon, aki tud. Legalább álmukban boldogan sétálnak a réten, etetik a hasukat villogtató halakat a park kis tavában! Ő most erre vágyik. Az ablakon besütő nap, kint a csicsergő madarak erre csábítják. De nem lehet, nem bír járni, felegyenesedni a szörnyű fájdalomtól, fogva tartja a deréktáján becsípődött idegszál. Türelem-türelem, mondogatja neki az orvos napok óta, de már nagyon elege van ebből. Saját testének fogságába esett, s talán műtét lesz belőle!  Jaj, csak azt ne, szorul össze a szíve.

Nyílik az ajtó, érkezik a délutáni takarítónő. Nagy robajjal tárja ki az ablakot, lábával helyére tolja az útjában álló széket. Zajos, lármás, nem érzi a betegek szenvedését, szenvtelenül végzi a munkáját, majd kimegy.  Az autoimmun beteg felkászálódik, mankójával kopog, előzörgeti a kávéját, remegő kezével felét kilötyögteti az éjjeliszekrényre, aztán még nagyobb csörömpöléssel kiráncigálja a fiókját. Mindenki felébred, kezdődik a beszélgetés, a panaszáradat, a csoszogás.

Rettentően idegesíti a sok beszéd, a lárma. Csak az új beteg nem mozdul, rémült szemekkel bámul. Mintha segítségért könyörögne a tekintete. Rajta kívül senki sem figyel rá.

Lopva újból odanéz. A könyörgés szinte belehasít. Nem bírja elviselni. Nehezen kel fel, egyenesen tartva derekát csúszik le az ágyról, s lassan kiegyenesedik. Mintha karót nyelt volna lép egyet majd ismét egyet óvatosan ismételgetve, míg odaér a beteghez. Kis öregasszony az, pergamenbőrrel. Hangja alig hallható.

-Rózsika a nevem – rebegi.

-Miért van itt?

– Félre csúszott a szájam, de otthon nem voltam beteg – suttogja nehezen.

-Azóta  nem nézte meg az orvos?

-Nem, reggel óta nem. Ide toltak be. Most nagyon rosszul vagyok – zihál a nagy erőlködéstől kimerülten.

Zsuzsa megfogja a vékonyka csuklóját, alig érzi a pulzusát.

-Nyugodjék, meg Rózsika néni, hívom az orvost.

Nehezére esik minden lépés, de elcsoszog az orvosi szobáig. A főnővér rászól, hogy mit akar.

-Rózsika néni az ötösben rosszul van – mondja.

-Jó, szólok mindjárt a doktor úrnak. És végzi nyugodtan tovább a beteglapok rakosgatását.

Zsuzsa zavartan áll ott, sürgetné, de a nővér visszaküldi a szobába.

Kelletlenül indul vissza, szakad le a dereka a fájdalomtól, de a néni állapota aggasztja. Épp szembejön a doki. 

-Doktor Úr, bejönne a kórterembe, nagy baj van Rózsika nénivel.

Nem válaszol a doki, hanem a terembe siet. Sztetoszkópjával hallgatja a mami hátát, szívét, megint a hátát, szívét, nyomja a hasát, Rózsika néni meg jajdul egyet-egyet.

Az orvoson látszik, hogy baj van. Alig megy ki, rögtön megtelik a szoba betegápolókkal, nővérekkel, s kitolják ágyastól a nénit a teremből. A nagymondó Margitné utánuk kiált:

-Hova viszik?

-A betegfigyelőbe, nincs nagy baj – válaszol sebtében egy nővér.

Elnémul a terem, döbbent félelem lesz úrrá rajtuk. Sokáig ülnek az ágy szélén magukba roskadva.

Aztán bejön egy nővér, kirámolja a Rózsika néni szekrényét, táskába rakja a holmiját. Rettegve figyelik.

-Mi van a nénivel, hogy van? – kérdi halkan  Margitné. 

– Agyvérzést kapott és – vállát felvonva kimegy az ajtón.

A félelem nem tágít, csak ülnek némán. Mindnyájuk arcán aggodalom. Ennyi az élet…

 

 

 

 

 

 

2 év 7 komment

 

Anyám naphosszat ült a fotelben, és nézte a tévét. Kilencven év görnyesztette hátát, gyötörte ízületeit, sorvasztotta izmait. Vékony, kis madárka testű, akár egy gyermek, de annál erősebb akarat lakik benne. Naponta legalább tíz alkalommal elbattyogott a toalettig. A támaszkodó botja inkább akadályozta a járásban, hát félre tette, és anélkül lépegetett, azaz csúsztatta lábait óvatosan asztalba kapaszkodva, ajtófélfára támaszkodva. Onnan visszacsoszogott a fotelig, leült és betakarta lábait a kissé már foszló kockás takaróval. Egyenes derékkal ült a következő alkalomig. Hiába kínáltam a segítségem, a karom, nem fogadta el. Egy ideig bosszankodtam látván ezt a kínosnak tűnő rituálét. Aztán megértettem. Ez volt számára a napi séta.
Süthetett kint a nap, virágozhattak a virágok, nem ment el az ablakig. Buzdíthattam, hívhattam, nem és nem. Az neki messze van, nem bír elmenni odáig, hajtogatta. Később értettem meg a titkát. Otthon, az ősi házban, gyakran állt az ablak előtt, mindent látott, hallott, ami a kis utcában történt. Itt a városi negyedik emeletről nem látott mást, csak a szemben lévő tömbházat. Azért meg nem volt érdemes odáig csoszognia.
Nagymondó volt ő valaha, reggeltől estig beszélt csak beszélt. Apám türelmes hallgatója volt. Egyszer megkérdeztem, nem zavarja ez az állandó beszéd. Nem, lelkem, megszoktam. Anyád akkor is mond, ha alszom. Ezen mindig jót nevettünk.
Egyedül maradt anyám, így elhoztam őt a városba. Nehezen szokta meg az új környezetet, hol az ágy szúrta a hátát, hol túl magas volt az asztal, vagy a fotel kicsi. Mindent kicseréltem kedve szerint, és már eszébe sem jutott az otthona. Legalábbis nem emlegette többé.
Csak a szava vált ritkábbá.
Akaratát soha nem mondta ki, de mindig érvényt szerzett neki. Nem volt könnyű számomra ez a gondolatolvasás, de lassan rászoktam. Ha a zsebkendő nem volt a közelében, kinyújtotta felé a kezét, aztán rám pislantott. Én megértettem a célzást, kezébe adtam a zsebkendőt. Amikor ebédelni akart, csak az órára nézett, aztán rám, s ha nem volt eléggé érthető, megkérdezte, hogy hány az óra. Dél van, anyám. Jaj, akkor ebédelni kell ugye, kérdezte. Én csak mosolyogtam magamban a játékán, és szépen beletanultam a szerepbe.
Bár nagyon idős volt, könnyen megtanulta a mobiltelefon használatát. Igaz, mindig belepötyögtette a számokat, mert már nem tudta megjegyezni másképp a menetét. A telefont hozta magával hozzám is, és nagy becsben tartotta. Bár már nem volt használatban, mindig gondja volt arra, hogy betegye a feltöltőbe. Ki is jelenthetném azt a telefont, anyám, mondtam neki. Jaj, azt már nem, felelte ijedten. De miért fizessük, úgysem használja! Dehogynem, azon nézem meg az órát. Miért nem nézi a faliórán, értetlenkedtem én. Miért-miért, hát éjjel azt nem látom, de a mobiltelefon képernyője világít. Erre már nem akadékoskodhattam. Elvégre éjszaka is kell tudnia, hány az óra.
Ó, hány és hány dolgot játszodtunk el ketten!
A foszladozó térdtakarót a messzire került testvéremtől kapta ajándékba. A sok mosástól meggyengült az anyaga, hiába vettem újat, nem fogadta el. Aztán megértettem anyám, a régi pléd számára a testvéremmel való napi kapcsolatát jelentette.
Ilyen baklövéseket követtem el én kezdetben a vele való értekezésben, de lassan megértettem minden rezdülését. Most meg ezek róla a legszebb emlékeim.  A játékos értekezések.

 

 

 

Kádár Sára Hajnalka Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.