felütés kéne most, erős fortissimo
zakatoljon végig akármilyen metrum
sóhajtva szakadjon tán benn a levegő
zene legyen, dallam, bongó instrumentum
legyen szilaj ménes, pusztában riadó
tavaszt fessen ősszel, hóesést tavasszal
olyan erőst látsszék sorok közt a szándék
amennyit az ember idővel tapasztal
vagy szülessen szédült szavakká a csend
dadogjon mint gyermek, dongjon, mint a dongó
élessze a hajnalt Csipkerózsa-csókkal
lábujjhegyen járjon, mint sötétben bolyongó
s ha végre jön madár felém
ha bírja majd a szárnya
megérti tán a lényeget
sorokba rejtve, zárva
repítse messze innen el
akár ha hét határba
megírva már a terv bizony:
újra.
kezdem.
Körtefát ültetek,
karcsút, rügyeset,
amikor a fagyból
lesz majd kikelet.
Felnő ez a kis fa,
s aki született,
azzal együtt várjuk
mind a szüretet.
Addig pár év telik,
és mert így esett,
faragok egy verset,
aprót, fényeset.
No lám, kész is van már,
hallják fületek!
Körtefát ültetek:
fiam született.
Rozsdaszínű ég alatt
egy átutazó vagyok,
szembejönnek kérdések:
kicsik és a nagyok.
Bajszom alatt dörmögöm:
lassabban kell élni.
Hátam mögött fényévek,
s a holnap csak tenyérnyi.
Bőröndömben jól elfér
sok kincs és néhány lom,
pár ismeretlen úticél,
azt még megpróbálom.
Drága most a tiszta szó,
de ennyire még futja.
S hogy mi a lényeg akkor?
A komputer se tudja.
Mert a Világmindenség,
Az Élet, meg tán minden,
negyvenkettő éppen –
és ezt jólesik így hinnem.
Dért lehel rám a csípős november,
s a hegyek csúcsán hintázik az este,
fel-le járva imbolyog az árnyék,
mint részeg, ki a kabátját kereste.
Nyitott szemmel álmodnak az utcák,
és kéményfüstöt fújnak egyre, szálljon,
kövér pók a hold fenn hálójában,
egy hajszálvékony ezüst cérnaszálon.
Ránk hullnak a percek és a napok
az erdő útján sárga tölgylevéllel,
avar közé rejtőznek a szavak,
míg lábunkhoz a tavasz majd letérdel.
Kormos a hajnal, nézd, fekete-kék.
Felettünk fázik a vetetlen ég.
Meghatározom magam reggelente,
adott időben és helyen létezem,
könnyű jelzőket húzok testemre
– mennyiségit és minőségit.
Alanya leszek a hétköznapoknak,
és dél körül már eldől,
hogy egyszerű vagy többszörösen
összetett mondattá válnak az órák.
Tárgyiasulnak a gondolatok,
egy-két főnév mellékessé lényegül,
elém áll a névutó,
belém köt néhány kötőszó,
s én igyekszem, hogy magam ne teljek indulattá.
Este már, mire az írásjel odakerül helyére,
a jövő idő múlttá lesz,
igéim nem cselekszenek tovább,
csak hagyom, hogy történjenek.
Reggel új nap, új állítmány vár.
Párizsban tavasz van,
látod-e a jókedvű időt?
A repkény kizöldül,
érzed-e a nyüzsgő miliőt?
Dal fakad az utcán,
az április vihart zaboláz,
villámot lovagol,
és szunnyadni nem hagyja a láz.
Félig telve a Hold,
porzik a csillagok tejútja,
virágzik a hajnal,
s bekacsint a harangszó újra.
Felbolydult hangyaboly,
a világ egy csepp birodalom,
nekem még csodát rejt,
neked tán csak szép irodalom.
Párizsban tavasz van,
s már itt is, egészen elhiszem.
Zsebre vágom a szót,
ha eljön, hát magammal viszem.
Mint selyemhernyó a levél fonákján,
begubózva várjuk az éltető napot,
erőt gyűjtve a tavaszra, nyárra,
feledve múlt időt, hisz vége, láthatod.
Ránk pillant a hajnal didergősen,
de már mosolyognak a duzzadó rügyek,
árnyéka lesz újra a világnak,
ahogy az április jő, s felénk üget.
Bolond idő, bolond szél, bolond tavasz!
Csodára vár a fű meg a barka,
zsendül a leveles ág, bogár éled,
zöld a rét, kék a százszorszép rajta.
Nézd, visszajött a rozsdafarkú is,
a lugas végén riadva rebben,
egy harmatcseppben fürdik a reggel,
az Univerzum elfér a tenyeredben.
Ébred az élet. Színes, gyönyörű.
Cikornyás felhők futnak a háztetők fölött.
Csak a selyemhernyók alszanak még,
álmukat szövik a kert eperfái között.
Emlékszel-e, mondd csak, alig két éve múlt,
valahogy mégis az idő mélyére hullt.
Délelőtt érkeztem, robogott a vonat,
szikrázott a járda, és a csillagokat
lehetett még látni. Kerestem, mint régen,
hol lehet a Göncöl, merre jár az égen?
Örültem, hogy kezem kezedbe költözött,
ahogy egymást néztük két hallgatás között.
„Megborotválhatnál, nem bírja a kezem” –
ügyetlenül ment csak, mosolyogtunk ezen.
Kérdezted kíváncsin: Kijött-e a medve?
És az árnyékától vajon megijedt-e?
A Kaszáscsillagot megismerem e-még?
Ne emlegesd kérlek, nem szeretném, elég!
Halkan dorgáltál meg: ne is lásd hogy félek;
két nap haladékot adott még az élet…
Nézem az Oriont, fénylő csillagzatán
azt keresem: merre, vajon hol laksz, Apám?
(Babits kertjében)
Most itt ülök nálatok újra,
elalélt köröttem a didergő kert,
a karosszékben csendben elaludtam,
s az esti harang síró szava kelt.
Álmomban hozzád öregedtem,
és együtt néztük a sápadó holdat.
Az évek fehér hópelyheit
lassan fejemre szitálta a holnap.
Vendéget vártunk, hogy végre jöjjön,
figyeltük lépteit: hogy kaptat, zihál!
A lépcső alján, tán félúton megállt
és bekiáltott: Majd máskor, Mihály!
Körénk gyűlt a gázlámpák sárga fénye,
ahogy virágot bontott egy apró kaktusz,
könyvtárad tengernyi kincse közt
csak hallgattalak, poeta doctus.
Fájón tört rám a józanság,
hogy ez az egész egy mese.
Ott fenn a hegyen én elhittem,
sosem leszel a Bánat hitvese.
Egyedül ébredtem a házban.
Előttem fénykép: néma a szád.
Egy kávéscsésze, a tegnapi hírlap,
rajta rövidre faragott tintaceruzád.
A homokszín falon látszik az idő,
tán egyszer eljön az érchangú nyár.
Csend van. Szemembe néz a vasárnap,
s a szederfáról halkan csöpög a február.
(egynémely költőkhöz)
Hányszor olvasom: “az este úgy jött ahogy szokott,
szomorú szívekbe sáros ürességet lopott.”
Szavak. Súlyos szavak. Vagy csak tompán kongó kéreg?
Úgy facsard a szót, hogy beleborzongjon a lélek!
Olyan verset írjál, amit százszor elolvasnék,
jó, ha szép, de inkább igaz legyen, olyan „kell még”!
Dühöngjek, hogy mért nem engem talált meg a múzsa,
és ha egyszer talált, mért nem váj a szavad húsba?
Úgy mesélj csendes-szerényen, ahogy senki sem írt,
de ha kell, hát háborgó tengerré tedd a papírt!
Zuhannál a mélybe: én is veled sikolthassak,
aztán együtt varázsoljunk szárnyat, mint a sasnak.
Ha az éjjelt megidézed, leírod, hogy „álom”,
érezzem, hogy együtt függünk, fenn, a holdsugáron,
és a sűrű, sötét égen csillag legyen, ne más,
feletted meg égjen csak az óriás glóriás.
Szerelmet is költs, forrongó, égető románcot,
halj bele, s én hiszem: igaz, nem csak annak látszott.
Hogyha búcsút mondsz valaha, az végleges legyen,
ne rohanj majd vissza később száz völgyön és hegyen.
Farkast, ha kiáltasz, költő, remegjen a gyomrom,
hosszú üvöltése holtig bennem visszhangozzon.
Úgy keltsd fel a hajnalt aztán másnap virradóra,
szavaidtól álljon meg a pergő homokóra.
Tollad ne hagyd kihűlni, mint hamut a parázson,
engedd azt, hogy szemem majd a te szemeddel lásson.
De kényszerből sose költs, mert elfújja a szellő,
aludhat a gondolat, míg a pillanat eljő.
Fogadd el, ha úgy lesz, hiszen úgy rendeltetett,
húsz évesen ne írj mégse végrendeletet.
S ha játszol még ifjakkal, hogy kacagnak a sorok!
Az se baj, ha az a tündér kicsit hisztis, konok.
És ha szólnál a Hazáról, jól teszed, azt mondom,
melldöngetés helyett mégis úgy szólítsad: Otthon.
Hagyd, hogy belőled néhanap tépjünk magunknak is,
begyógyul a seb, mert jobban fáj az, ami hamis.
Csapongó a lélek, repül ide és tova,
s bár úgy mondták: azért mégse legyél ostoba!
