Fehér Csaba Szerző
Vezetéknév
Fehér
Keresztnév
Csaba
1 év 4 komment

felütés kéne most, erős fortissimo
zakatoljon végig akármilyen metrum
sóhajtva szakadjon tán benn a levegő
zene legyen, dallam, bongó instrumentum

legyen szilaj ménes, pusztában riadó
tavaszt fessen ősszel, hóesést tavasszal
olyan erőst látsszék sorok közt a szándék
amennyit az ember idővel tapasztal

vagy szülessen szédült szavakká a csend
dadogjon mint gyermek, dongjon, mint a dongó
élessze a hajnalt Csipkerózsa-csókkal
lábujjhegyen járjon, mint sötétben bolyongó

s ha végre jön madár felém
ha bírja majd a szárnya
megérti tán a lényeget
sorokba rejtve, zárva
repítse messze innen el
akár ha hét határba
megírva már a terv bizony:
újra.
kezdem.

3 év 5 komment

Körtefát ültetek, 

karcsút, rügyeset, 

amikor a fagyból 

lesz majd kikelet.

 

Felnő ez a kis fa, 

s aki született, 

azzal együtt várjuk 

mind a szüretet. 

 

Addig pár év telik, 

és mert így esett, 

faragok egy verset, 

aprót, fényeset. 

 

No lám, kész is van már, 

hallják fületek! 

Körtefát ültetek: 

fiam született. 

4 év 6 komment

 

 

Rozsdaszínű ég alatt
egy átutazó vagyok,
szembejönnek kérdések:
kicsik és a nagyok.

 

Bajszom alatt dörmögöm:
lassabban kell élni.
Hátam mögött fényévek,
s a holnap csak tenyérnyi.

 

Bőröndömben jól elfér
sok kincs és néhány lom,
pár ismeretlen úticél,
azt még megpróbálom.

 

Drága most a tiszta szó,
de ennyire még futja.
S hogy mi a lényeg akkor?
A komputer se tudja.

 

Mert a Világmindenség,
Az Élet, meg tán minden,
negyvenkettő éppen –
és ezt jólesik így hinnem.

 

 

 

 

5 év 1 Komment

 

 

Dért lehel rám a csípős november,
s a hegyek csúcsán hintázik az este,
fel-le járva imbolyog az árnyék,
mint részeg, ki a kabátját kereste.

 

Nyitott szemmel álmodnak az utcák,
és kéményfüstöt fújnak egyre, szálljon,
kövér pók a hold fenn hálójában,
egy hajszálvékony ezüst cérnaszálon.

 

Ránk hullnak a percek és a napok
az erdő útján sárga tölgylevéllel,
avar közé rejtőznek a szavak,
míg lábunkhoz a tavasz majd letérdel.

 

Kormos a hajnal, nézd, fekete-kék.
Felettünk fázik a vetetlen ég.

 

 

 

 

5 év 5 komment

Meghatározom magam reggelente, 
adott időben és helyen létezem, 
könnyű jelzőket húzok testemre
– mennyiségit és minőségit. 
Alanya leszek a hétköznapoknak, 
és dél körül már eldől, 
hogy egyszerű vagy többszörösen 
összetett mondattá válnak az órák. 
Tárgyiasulnak a gondolatok, 
egy-két főnév mellékessé lényegül, 
elém áll a névutó, 
belém köt néhány kötőszó, 
s én igyekszem, hogy magam ne teljek indulattá. 
Este már, mire az írásjel odakerül helyére, 
a jövő idő múlttá lesz, 
igéim nem cselekszenek tovább, 
csak hagyom, hogy történjenek. 
Reggel új nap, új állítmány vár.

 

5 év 3 komment

Párizsban tavasz van, 
látod-e a jókedvű időt? 
A repkény kizöldül, 
érzed-e a nyüzsgő miliőt?

Dal fakad az utcán, 
az április vihart zaboláz, 
villámot lovagol, 
és szunnyadni nem hagyja a láz.

Félig telve a Hold, 
porzik a csillagok tejútja, 
virágzik a hajnal, 
s bekacsint a harangszó újra.

Felbolydult hangyaboly, 
a világ egy csepp birodalom, 
nekem még csodát rejt, 
neked tán csak szép irodalom.

Párizsban tavasz van, 
s már itt is, egészen elhiszem. 
Zsebre vágom a szót, 
ha eljön, hát magammal viszem.

5 év 4 komment

 

 

 

Mint selyemhernyó a levél fonákján, 
begubózva várjuk az éltető napot, 
erőt gyűjtve a tavaszra, nyárra, 
feledve múlt időt, hisz vége, láthatod.

Ránk pillant a hajnal didergősen, 
de már mosolyognak a duzzadó rügyek, 
árnyéka lesz újra a világnak, 
ahogy az április jő, s felénk üget. 

Bolond idő, bolond szél, bolond tavasz! 
Csodára vár a fű meg a barka, 
zsendül a leveles ág, bogár éled, 
zöld a rét, kék a százszorszép rajta. 

Nézd, visszajött a rozsdafarkú is, 
a lugas végén riadva rebben, 
egy harmatcseppben fürdik a reggel, 
az Univerzum elfér a tenyeredben. 

Ébred az élet. Színes, gyönyörű. 
Cikornyás felhők futnak a háztetők fölött. 
Csak a selyemhernyók alszanak még, 
álmukat szövik a kert eperfái között.

5 év 4 komment

 

Emlékszel-e, mondd csak, alig két éve múlt, 
valahogy mégis az idő mélyére hullt. 
Délelőtt érkeztem, robogott a vonat, 
szikrázott a járda, és a csillagokat  
lehetett még látni. Kerestem, mint régen,  
hol lehet a Göncöl, merre jár az égen?  
Örültem, hogy kezem kezedbe költözött,  
ahogy egymást néztük két hallgatás között. 
„Megborotválhatnál, nem bírja a kezem” – 
ügyetlenül ment csak, mosolyogtunk ezen. 
Kérdezted kíváncsin: Kijött-e a medve?  
És az árnyékától vajon megijedt-e? 
A Kaszáscsillagot megismerem e-még?  
Ne emlegesd kérlek, nem szeretném, elég!  
Halkan dorgáltál meg: ne is lásd hogy félek; 
két nap haladékot adott még az élet…

 

Nézem az Oriont, fénylő csillagzatán 
azt keresem: merre, vajon hol laksz, Apám?

 

 

5 év 1 Komment

(Babits kertjében)

 

Most itt ülök nálatok újra, 
elalélt köröttem a didergő kert, 
a karosszékben csendben elaludtam, 
s az esti harang síró szava kelt.

 

Álmomban hozzád öregedtem, 
és együtt néztük a sápadó holdat. 
Az évek fehér hópelyheit 
lassan fejemre szitálta a holnap.

 

Vendéget vártunk, hogy végre jöjjön, 
figyeltük lépteit: hogy kaptat, zihál! 
A lépcső alján, tán félúton megállt 
és bekiáltott: Majd máskor, Mihály!

 

Körénk gyűlt a gázlámpák sárga fénye, 
ahogy virágot bontott egy apró kaktusz, 
könyvtárad tengernyi kincse közt 
csak hallgattalak, poeta doctus.

 

Fájón tört rám a józanság, 
hogy ez az egész egy mese. 
Ott fenn a hegyen én elhittem, 
sosem leszel a Bánat hitvese.

 

Egyedül ébredtem a házban. 
Előttem fénykép: néma a szád. 
Egy kávéscsésze, a tegnapi hírlap, 
rajta rövidre faragott tintaceruzád.

 

A homokszín falon látszik az idő, 
tán egyszer eljön az érchangú nyár. 
Csend van. Szemembe néz a vasárnap, 
s a szederfáról halkan csöpög a február.

 

 

5 év 12 komment

(egynémely költőkhöz)

 

 

Hányszor olvasom: “az este úgy jött ahogy szokott,

szomorú szívekbe sáros ürességet lopott.” 

Szavak. Súlyos szavak. Vagy csak tompán kongó kéreg? 
Úgy facsard a szót, hogy beleborzongjon a lélek! 
Olyan verset írjál, amit százszor elolvasnék, 
jó, ha szép, de inkább igaz legyen, olyan „kell még”! 
Dühöngjek, hogy mért nem engem talált meg a múzsa, 
és ha egyszer talált, mért nem váj a szavad húsba? 
Úgy mesélj csendes-szerényen, ahogy senki sem írt, 
de ha kell, hát háborgó tengerré tedd a papírt! 
Zuhannál a mélybe: én is veled sikolthassak, 
aztán együtt varázsoljunk szárnyat, mint a sasnak. 
Ha az éjjelt megidézed, leírod, hogy „álom”, 
érezzem, hogy együtt függünk, fenn, a holdsugáron, 
és a sűrű, sötét égen csillag legyen, ne más, 
feletted meg égjen csak az óriás glóriás. 
Szerelmet is költs, forrongó, égető románcot, 
halj bele, s én hiszem: igaz, nem csak annak látszott. 
Hogyha búcsút mondsz valaha, az végleges legyen, 
ne rohanj majd vissza később száz völgyön és hegyen. 
Farkast, ha kiáltasz, költő, remegjen a gyomrom, 
hosszú üvöltése holtig bennem visszhangozzon. 
Úgy keltsd fel a hajnalt aztán másnap virradóra, 
szavaidtól álljon meg a pergő homokóra. 
Tollad ne hagyd kihűlni, mint hamut a parázson, 
engedd azt, hogy szemem majd a te szemeddel lásson. 
De kényszerből sose költs, mert elfújja a szellő, 
aludhat a gondolat, míg a pillanat eljő. 
Fogadd el, ha úgy lesz, hiszen úgy rendeltetett, 
húsz évesen ne írj mégse végrendeletet. 
S ha játszol még ifjakkal, hogy kacagnak a sorok! 
Az se baj, ha az a tündér kicsit hisztis, konok. 
És ha szólnál a Hazáról, jól teszed, azt mondom, 
melldöngetés helyett mégis úgy szólítsad: Otthon. 
Hagyd, hogy belőled néhanap tépjünk magunknak is, 
begyógyul a seb, mert jobban fáj az, ami hamis. 
Csapongó a lélek, repül ide és tova, 
s bár úgy mondták: azért mégse legyél ostoba!

Fehér Csaba Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.