Böröczki Mihály - Mityka : Nyári teríték

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Tejútról, Tengertől csak ide, a hétköznapba

bezárt szürkeségbe. Hány árnyalattal rágja

fekete zsákba fölöslegét e kórnak, ingének

minden gombjával szennyesét is begyúrva?

Már nem tudok magamra venni ennyi ékes

ruhát, az evéstől fullad bennem a nagyvilág.

Meztelen égbolt felissza nappalaim aranyát,

kopott falak közé menekíti a torzsalkodást.

Míg a tiszták szerelmesek, az árnyak ülnek.

Démon-tükör szomorúság a szebb jövőnek.

Van-e kiért fáradozzak, magamat aszkéták

sorsára hagyni, sanyarú jelenből kibogozva?

Szavakat gyűrve, gondolataim úgy engedni

el, mint sok gyerek, ahogyan kekszet csen,

mégsem kap ki érte, végleg beleömleszteni

a végtelenségbe. Halászok hálójába húzva.

Boldog egyedülléte annak, ki feléli az illékony

pillanatot, Istenre bízza, rendezze angyalaival

filmre ő, ha eljön a végső óra. Mégiscsak van

szerelem, ahogyan átérzünk Tengert Tejútra.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:06 – Marthi Anna

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Most megkopott fény? csillagok

Gyúlnak az égen.

Szélfiú nyargal a f? közt.

Loholva illanó id? nyomában.

Orromban érzem a múlás szagát,

Korhadt avarnak jajsikolyát.

El?zve loncok bódulatát.
Vészjósló csend van.

Sóváran várnak kegyeshalálra,

Szenvedve érte sírnak a fák.

Szégyenükt?l vörösben játszó levelek

Csíp?s hidegt?l, nincs mit, reméljenek.
Majd végül utolsót pendül

Halk megadással,
h?sége foszlányát szél viszi már.

                             Hajlik az ág.                             

Rábízva kincsét, a múló id?re.

               Lehull, az utolsó, fonnyadt levél.                

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:09 – Matos Maja

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A címre bármilyen jobb javaslatot elfogadok! … Igaz, a versre is 🙂

Hajnal. A kelő Nap széle

kikandikál a domb fölött.

A táj – levéve hálósipkáját –

bíbor palástba öltözött.

Egy őzsuta  gidájával

legel – csábít a fű szaga,

s már visszahúzta karmait

a neszekkel terhes éjszaka.

A Nap félig kibújva

fecskéket csalt az égbe fel,

fényére túlnan a hunyni térő

Hold már álmosan felel.

No lám! A gólyák! Lenéznek,

összeütvén a csőrüket –

– váltó csattog. A kalauz szól:

– Jegyeket kérem!

… Ez őrület…

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:25 – Zalán György