Balázs László Szerző
Vezetéknév
Balázs
Keresztnév
László
3 hét ezelőtt 3hozzászólás

 

Utolérte a Nébó-hegyről lefelé menet.

Ne gyászold! – tette vállára kezét

az irányt ő találta meg,

és úgy hiszem, egyedül ő ért oda.

Mikor majd átkelünk a folyón

– ahogy azt sokszor elmondta –

az út ott ér véget.

Letesszük rongyos batyunk,

csak mi leszünk ott,

úgy ahogyan vagyunk

és nem az ígéret.

Fotó: Escher Károly

1 hónap ezelőtt Nincs komment még

Tisztelt Asszonyom!

Írásbeli megkeresésére ezúton tájékoztatom,

hogy az ön által keresett sír,

úgynevezett rátemetés miatt,

özvegy Lovassné (született Otrantóy Matild)

sírhelye alatt található

(megfelelően a vonatkozó szabályzatunknak).

Amennyiben megemlékezni kíván,

megteheti az említett parcellánál,

a kegyeleti szabályok szigorú betartásával.

Javaslom tegye ezt maximum egy szál,

30 cm-nél nem hosszabb,

nem feltűnő virággal.

Mellékelve a nyitvatartási idő.

Üdvözlettel:

Az Ügyintéző

3 hónap ezelőtt 1 komment
42

(magyar változat, DGy-nek)

 

Emlékszel az öregre?

A vén veterán…

A lába már el sem bírta.

A vasárnapi rántott hús után

hosszan mesélt frontról,

nagy hangon, ahogy szokott,

fején a hátratolt sapka.

Jobb kezével gesztikulált, a balban tartott

bottal képes volt időben és térben messzire mutatni.

Most éppen 42-ben egy kis magaslatra,

a szakasz védte majdnem három napig.

„Láttad volna,

a géppuskával kaszáltuk a ruszkit…”

Így volt-e, ki tudja.

Anyja ölében

a legkisebb unoka,

rossz evő, eltolja a tányért

csak piszkálgatja a húst

Halkan kérdezi: Papa, miért?

Másfél ezer kilométerre amúgy

mára bozót nőtt,

errébb pásztor legeltet

satnya ott a fű

a nyáj is kerüli a dombtetőt.

Kép: Fortepan / Fortepan/Album052

2 év ezelőtt 1 komment
pc

Egyre kevésbé szeretett

ott elidőzni.

Volt a helynek valami elhanyagolt hátsókert jellege.

Úgy érezte, a különleges státus

(lejegyezve, megszámozva),

­­­alig leplezetten

csak menedéket ad az őz számára.

Éhes volt,

korgott a gyomra,

kitágult a pupillája.

2 év ezelőtt 1 komment

A kenyeret újra meg kellett törnie.

Ráébredés utáni szertartás,

ahogy íztelenséggel védekező

fagyott falatot

a szájához emeli.

Ha a Nap besüt a kis térre,

hunyorogva

még köszönetet is mond érte

 

Távolról úgy látszott mozog a szája

Vagy amit mondott,

vagy ahogy a lehulló morzsák nyelvén szólalt,

mindegy,

a tér legtávolabbi sarkából is

köréje gyűlnek a madarak.

5 év ezelőtt 8hozzászólás

Csikorogtak a kerekek.

Megálltunk

minden állomáson és megállóhelyen.

Késtünk, elég sokat.

A 424-es még elidőzött a Sárvíz völgyében

mielőtt hosszú kanyarral

a Hegyhát elé fordult volna.

Ilyenkor kikönyökölve

néztem a sötétben

a fénylő sín ívén

szikraesőt pöfögő mozdonyt,

míg rám nem szóltak,

hogy húzzam már fel az ablakot.

Nem siettem.

Az este illatai keveredtek

a menetszélbe,

láthatatlan tavaké, réteké,

a mindenhol megtűrt bodza…

Gyerekfejjel úgy gondoltam,

hogy most a fűtő és –ahogy nagyapám mondta –

a masiniszta,

a gőzös két lelke

végre egyetért

és szabadjára engedik,

futni hagyják a szerelvényt.

Az egyre gyorsuló dohogás alig sértette

a csendet, része volt

a nyugalomnak,

mint a távoli kutyaugatás, a tücsökszó,

a békák hangja

vagy a bozótosban csattogó

fülemüle.

Amerre jártunk

az  alvó is csak átfordult másik oldalára

és tovább álmodta

a távoli vidékre nagy utazást,

míg sötét ablakán aprót lebbent a függöny.

Az álombeli vonat után

és mögöttünk is összezárt

a hűvös éjjeli pára.

A lehulló szikra kialudt

a füst leszállt a tájra.

 

6 év ezelőtt 13hozzászólás

*Matematikai tétel az oksági folyamatok valós és képzetes részének spektrális összefüggéséről.

kép: Marco Virgone

 

 

Valahogy lépésekben öregszem,

mindig csak télen.

Gondolom

a várakozás, a hideg,

de teszem a dolgom

tegnap, holnap, ma

volt hogy azt mondtam,

már nem hiányzol

annyira.

Megfordulok,

mögöttem

képletek sora,

jóval túl az óra felén

a tábla

zsúfolt fekete világa,

rendetlen betűkből itt még

nagyjából rend

és a lépések

egymásból következnek.

Csak lassan nincs helyem,

ami nem kell

a szivacs törli

(közben,

a percnyi szünetben 

is a fejemben jársz)

azután ismét fogom a krétát,

megint írás

   szivacs,

           kréta,

               szivacs…

meg sem fordulva kérdezem:

– Eddig rendben? Akkor haladjunk tovább!

Transzformáljuk át

most ezt az időtartományból…

és írom is: időszerinti integrál

mínusz végtelentől, plusz végtelenig…

– megvárom míg

leírják… a végtelent.

Ebben benne vagyunk mi is

valahol

középen.

Egyszerű, magába záródó jel.

Látod, még mindig viselem.

Mondanád: majd elmúlik…

szerintem is egyszer,

majd velem.

Csendben az ablakhoz megyek.

Megfigyelted már,

egy ideje

minden ablak a múltba néz,

ahogy egyre inkább semmibe

a tükör, a tükröződés.

Ott távolban a Budai-hegyek,

nemsokára tavasz.

Hány éve már hogy arra sétáltunk,

téli ágak, a barna szemed.

Krétát kézbe,

átalakítom az egyenletet,

a változók nevét

játékból

neved betűiből veszem,

az óra végére

teleírom a táblát… veled.

Közben magyarázom

miért is olyan fontos ez,

ha itt lennél

nevetnél talán,

az idő közben lassan lejár,

alul a végeredmény

aláhúzva kétszer.

– Ezt kellett belátnunk.

Elhallgatok,

becsukódnak a füzetek.

A diákok beszélgetve

hagyják el a termet,

hátrébb lépek.

Most

a távozás néhány szabálya,

mint utolsó

a villanyt  le, az ajtó

és tiszta tábla

ilyenek…

Letörölni mindent,

még kicsit várok

csendben,

azután csak úgy elejtem a szivacsot.

 

6 év ezelőtt 7hozzászólás

Nem tudom mennyi van

igazán Belőled,

ki este holdfényben körbesétál

a szobámban, leül az ágy szélén

csendben,

és mennyi van belőlem még,

ki némán hallgat,

és ha eltűnsz

nem szólít,

csak

összerezzen.

 

Solaris
6 év ezelőtt Nincs komment még

Nem tudom mennyi van

igazán Belőled

abban, ki este holdfényben körbesétál

a szobámban, leül az ágy szélén

csendben                 – ide kellene egy vessző

és mennyi van belőlem még

abban, ki csak          – itt hagyjuk el az “abban”-t

hallgat

és ha eltűnsz

nem szólít

csak               – itt meg a “csak” helyett kellene valami más… mondjuk “pusztán”…?

összerezzen.

——————————————————————–

Szép ez, Laci! Várom vissza!   Üdv:   Zsó

Képet hozol, vagy keressek?

 

8 év ezelőtt 23hozzászólás

(Snittek)

 

 

A szag, különösen így nyáron alig elviselhető, de nem ezért próbált távolabb maradni a ketrecektől. Már így is két kutyája volt innen, korábbi látogatásokból, a másik három mellé. Nem is akart jönni, tartott ettől a helytől, de a rendező ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy szakértő is. Szakértő, mintha valaha kikérte volna valakinek a tanácsát. Több mint tíz éve foglalkozik kiképzéssel és járt itt is néhányszor, de ez a látvány mindig megviselte, inkább elsétált az irodák felé. A rendező meg egyedül sétálgatott a kutyák közt, valahol ott ahol a legnagyobb volt az ugatás.

A táskájáért akart visszamenni az autóhoz, volt benne egy megnyitott üdítő, amikor megállította az ismert hang, azzal a lelkes hangszínnel, amire próbált, de végül nem tudott kedvetlenül válaszolni.

— Zsófi! Nézd meg ezt! Mit szólsz?

— Aranyos kis jószág.

Akik ismerték, tudták róla, hogy minél nyomorultabb egy kutya, neki annál aranyosabb. Volt otthon egy féllábú, az volt a kedvenc.

— Emlékszel, már meséltem, hogyan képzelem el, ahhoz a táskás jelenethez kellene.

— Emlékszem, saját kutyáimmal, bármelyikkel simán megcsinálnánk néhány nap alatt.

— De nekem pont ő kell, ez az arcberendezés… ez egyszerűen tökéletes.

— Szerintem hülyeség lenne, kockázatos és rengeteg idő. Egyáltalán nem biztos, hogy be tudom tanítani időre. Nem mindegy milyen az arca?

— Zsófi!

A szakértelmemről ennyit — gondolta. A rácsba kapaszkodott, nézte a mit sem sejtő jószágot, próbálta végiggondolni, hogy a kiképzés mivel jár, elbúcsúzott gondolatban a nyarától, és végül megadóan sóhajtott

— Ok, te tudod, de én szóltam.

— Ez az arcél, nézd mekkora protkó! Pont ez az… és egy kiváló tréner meg megoldja a kiképzést. Ismersz egyet?

— Kezdődik a manipulálás.

— Rendező vagyok, tudod, hogy ehhez értek igazán.

— Már észrevettem, őt persze nem tudnád manipulálni.

— Éppen ezért manipulállak téged, gondold el, hogy filmsztárként mennyivel könnyebben talál majd gazdát, mint itt a menhelyen.

A lány mosolyogva rázta a fejét.

— Nem hiszem el! Jól van, győztél, megpróbálom, de nem ígérek semmit.

— Nekem ez elég. Megnéznéd a papíron a nevét?

— Kocka… ennyi.

— Lenne egy tippem, hogy miért… Valami művésznév?

— Nem, nekem jó. A papír szerint kedves, szelíd állat.

— A durva külső mögött… Látod, milyen szemem van az állatokhoz?

— Ferencvárosban találták és kb. 1.5 éves.

A papíron ugyan szuka volt írva, de Zsófi nem szerette ezt a szót, és lányt olvasott.

— Lány? Ezzel a pofával.

— Most meg leszólod, pedig tényleg egészen aranyos kislány.

— Baromira nyálzik. Aranyosan.

— Ideges lett ő is tőled… a kaszting

— Nincs egy zsepid?

……………………………………………………………………………

 

Színészek, statiszták, műszakiak haladtak lassan, beszélgetve egy irányba.

— Szia Zsófi, beszélni szeretnék veled… egy kávé? Ittál ma már? Meghívlak…

Nem szerette a nyüzsgést a forgatás szünetének elején mindenki a büfénél tolongott, inkább kivárt, de egy munkakávé az más. Felcsatolta a pórázt Kockára.

— Ő is jönne, mehetünk.

— Szia, Kocka! Minden rendben?

— Jól van a sztárod, ne aggódj!

— Hogy haladsz a csoda kutyával?

— Holnapra kellene?

— Azért nem, de nemsokára.

Kocka felemelt orral gyűjtötte magába a büfé felöl érkező szagokat. Szerette azt a helyet, ha arra jártak, mindig kapott egy-egy darab virslit, kenyeret. Szóval a környék legjobb helyének tűnt. A póráz meg is feszült.

— Fékezz, hé! Nagyon feldobódott. Amúgy nagyon nehéz eset, biztosan nem volt gyerekszobája. Fogalma sem volt, mi az a játék, pedig mindent erre építenék fel. Egyedül a kaja érdekli, szerintem sokat éhezett. Most már kell neki a simogatás is. Mikor először elé dobtam egy lasztit, csak bámult azzal a nemes fejével. A szendvicsemből szedtem ki a szalámit, bekenni vele a labdát, hogy végre elkezdjen vele foglalkozni. Egy ideig értetlenül rágta.

— A szalámit elszámolom költségként vagy hozok legközebb mindkettőtöknek. Tudod, az embereimért bármit.

— Ez a minimum, most már egyébként cipeli a játékokat, de a szétmarcangolástól még messze vagyunk.

— Mondd neki, hogy ez élete nagy szerepe… a kiugrás.

— Nem hajtunk oszkárra. Jó jel, hogy már ragaszkodik, mindig ott van a lábam alatt, szóval haladunk, de nehéz jósolni.

— Kicsit azért vadítsd is.

— Kocka! Fogd, csibész!

— Nagyon beijedtem. Ezt is csiszoljátok még.

— Az ő romlatlan világában eddig nem volt csibész sem, talán ha gyakrabban jössz…

— Ez nagyon gyenge! Na, megyek is, és Zsófi… kösz! Szólj, ha már bevethető az állat!

……………………………………………………………………………………

 

Sietve rámolt. Kockának megígérte, hogy rögtön jön. A régi szekrénynek dohos szaga volt egy kis molyirtóval keverve. A porallergia miatt tüsszögni kezdett. Így egyből le is bukott.

— Zsófi, mit csinálsz itt? Nem is szólsz, hogy itt vagy.

— Szia, Anya! Ide tettem a szekrénybe néhány régi táskát, nem láttad véletlenül?

— Feltettem a felső polcra, hogy ne legyen útban… minek neked?

— Kell a munkámhoz.

— A kutyázáshoz gondolom. Minden idődet azokkal az állatokkal töltöd, nincs is saját életed.

— Látod, pont ezt a beszélgetést akartam elkerülni.

— Én jót akarok, ott a diplomád, taníthatnál.

— Anya! Tanítok… Ne haragudj, most sietek. Egy új kutyát egyedül hagytam a kocsiban… Ne sértődj már meg. Majd benézek a jövő héten.

— Add ide a táskákat, letörlöm kicsit, tiszta por. Mindent összekoszol.

— Felesleges. Tényleg rohannom kell. Szia!

— Még egy kávét sem iszol?

Futott az autóhoz, igyekezett árnyékba parkolni, de így is nagyon meleg lehetett már, bár az ablakot kicsit nyitva hagyta, Remélte, hogy a kutya nem tesz valami kárt. Igaz, ezt a munka szempontjából akár előrelépésnek is tekinthette volna.

— Szia, nagylány! Itt is vagyok. Nem féltél? Nézd, mit hoztam neked.

A táskákat a hátsó ülésre dobta. A kutya körbeszaglászta gyanakodva, majd ki tudja miért, ráfeküdt az egyikre.

Zsófi lemondóan legyintett.

— Te vadállat! — és megvakarta a füle tövét.

……………………………………………………………………………

 

— Akkor Kockára!

A jelenet hőse az asztal alatt pihegett. Zsófi felhajtotta a terítőt, hogy az ünnepelt is hallja.

— Bocs, nagylány, én csak így kólával… este még vezetek. Kockára!

— Őszinte legyek, azért volt, hogy féltem, hogy nem jön össze.

— Nem bíztál bennem, bennünk? Na, szép!

— De, fantasztikus volt, kis vágás, és brutális jelenetet faragunk belőle. És ne felejtsük el, hogy én fedeztem fel.

— Büszke vagyok rá… a szelíd lelkével, a kedvemért azért megcsinálta.

— Meg a jutalomfalatokért.

— Hallja ám. Ne kisebbítsük már az érdemeket!

— Zsófi! Nagyon köszönöm a munkád! Meghívlak egy somlóira és az új sztárt is.

— Látod, mindent elfelejtesz, neki szalámit ígértél, de már milyen régen. Ő meg csak vár, vár a gázsijára és hiába.

— Igaz, igaz. Kiment a fejemből, de majd megünnepeljük még. Téli vagy paprikás? Ja és a hirdetést is feladom, több lapban meg a neten is, hacsak nem akarod megtartani.

— Tudod, hogy megtartanám, ha lehetne, nehéz lesz másnak adni, de már nem lehet több kutyám. A szomszédok már feljelentenek… Ha esetleg jobban fizetnél.

— Te basszus ez a táskámat nézi… Fogd le! Hallod, fogd már le! Az egy vagyon!

— Lesz szalámi, vagy nem?

………………………………………………………………………

 

Bezárta az autót és sietett a ketrec felé. Egy napja nem tudott erre jönni, ezért most lelkiismeret furdalással szorongatta kezében a vasárnapi ebédből származó csontot.

— Sziasztok! Miért nem szóltatok, hogy máris jelentkeztek a hirdetésre. Még el sem tudtam köszönni tőle.

— Az igazság, hogy tényleg jelentkeztek a hirdetésre, többen is, de nem várta meg, megszökött. Először el sem akartuk mondani, hogy ne legyél szomorú. Sajnálom.

— Nem hiszem el! Hogy nem tudtatok rá vigyázni? Miért nem mentetek utána?

— Ne haragudj! Etetés közben látta, hogy kikanyarodik az autód, és utánad futott. Erre nem gondoltunk. Hidd el, egész délután kerestük.

— Miért nem hívtatok azonnal? Fogalmad sincs mekkora bajt csináltatok, az a szerencsétlen kutya nem is tud még vigyázni magára. Egyáltalán merre ment? Majd megkeresem én.

Életében először indult el csikorgó kerekekkel. A büfénél többen meg is megjegyezték, hogy ki ez az állat.

…………………………………………………………………………

 

— Mehetek haza sörözni, és a meccset is már otthon nézem.

— Remélem nyugodt műszak lesz.

— Etettünk, takarítottunk. Nem hagytunk nektek semmi melót.

— Ez itt a belső ketrecben meg kit támadott meg?

— Benaplóztam. Két hétig itt marad megfigyelésen. Az állatorvos még kijön megnézni. Aztán alvás.

— Jó széles kocka pofája van. Van benne valami sztefford… nyálzik rendesen.

— Persze, ha éppen előtte zabálod a szalámis kenyeret.

— Kéne mi? Honnan hoztátok be?

— A kertvárosból telefonált egy férfi, hogy megtámadta.

— Akkor ma már evett. Mentő kellett, gondolom… jó hogy nem valami kisgyerek járt arra.

— Nem lett baja a fazonnak, viszont a táskáját teljesen szétszedte.

— Mázlija volt.

— Gondolom nagy muri volt, mire befogtátok.

— Nem, nagyon könnyű volt, ott várt, és a hurokkal úgy játszott, mintha valami játék lenne.

Balázs László Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.