Utolérte a Nébó-hegyről lefelé menet.
Ne gyászold! – tette vállára kezét
az irányt ő találta meg,
és úgy hiszem, egyedül ő ért oda.
Mikor majd átkelünk a folyón
– ahogy azt sokszor elmondta –
az út ott ér véget.
Letesszük rongyos batyunk,
csak mi leszünk ott,
úgy ahogyan vagyunk
és nem az ígéret.
Fotó: Escher Károly
Tisztelt Asszonyom!
Írásbeli megkeresésére ezúton tájékoztatom,
hogy az ön által keresett sír,
úgynevezett rátemetés miatt,
özvegy Lovassné (született Otrantóy Matild)
sírhelye alatt található
(megfelelően a vonatkozó szabályzatunknak).
Amennyiben megemlékezni kíván,
megteheti az említett parcellánál,
a kegyeleti szabályok szigorú betartásával.
Javaslom tegye ezt maximum egy szál,
30 cm-nél nem hosszabb,
nem feltűnő virággal.
Mellékelve a nyitvatartási idő.
Üdvözlettel:
Az Ügyintéző
(magyar változat, DGy-nek)
Emlékszel az öregre?
A vén veterán…
A lába már el sem bírta.
A vasárnapi rántott hús után
hosszan mesélt frontról,
nagy hangon, ahogy szokott,
fején a hátratolt sapka.
Jobb kezével gesztikulált, a balban tartott
bottal képes volt időben és térben messzire mutatni.
Most éppen 42-ben egy kis magaslatra,
a szakasz védte majdnem három napig.
„Láttad volna,
a géppuskával kaszáltuk a ruszkit…”
Így volt-e, ki tudja.
Anyja ölében
a legkisebb unoka,
rossz evő, eltolja a tányért
csak piszkálgatja a húst
Halkan kérdezi: Papa, miért?
Másfél ezer kilométerre amúgy
mára bozót nőtt,
errébb pásztor legeltet
satnya ott a fű
a nyáj is kerüli a dombtetőt.
Kép: Fortepan / Fortepan/Album052
Egyre kevésbé szeretett
ott elidőzni.
Volt a helynek valami elhanyagolt hátsókert jellege.
Úgy érezte, a különleges státus
(lejegyezve, megszámozva),
alig leplezetten
csak menedéket ad az őz számára.
Éhes volt,
korgott a gyomra,
kitágult a pupillája.
A kenyeret újra meg kellett törnie.
Ráébredés utáni szertartás,
ahogy íztelenséggel védekező
fagyott falatot
a szájához emeli.
Ha a Nap besüt a kis térre,
hunyorogva
még köszönetet is mond érte
Távolról úgy látszott mozog a szája
Vagy amit mondott,
vagy ahogy a lehulló morzsák nyelvén szólalt,
mindegy,
a tér legtávolabbi sarkából is
köréje gyűlnek a madarak.
Csikorogtak a kerekek.
Megálltunk
minden állomáson és megállóhelyen.
Késtünk, elég sokat.
A 424-es még elidőzött a Sárvíz völgyében
mielőtt hosszú kanyarral
a Hegyhát elé fordult volna.
Ilyenkor kikönyökölve
néztem a sötétben
a fénylő sín ívén
szikraesőt pöfögő mozdonyt,
míg rám nem szóltak,
hogy húzzam már fel az ablakot.
Nem siettem.
Az este illatai keveredtek
a menetszélbe,
láthatatlan tavaké, réteké,
a mindenhol megtűrt bodza…
Gyerekfejjel úgy gondoltam,
hogy most a fűtő és –ahogy nagyapám mondta –
a masiniszta,
a gőzös két lelke
végre egyetért
és szabadjára engedik,
futni hagyják a szerelvényt.
Az egyre gyorsuló dohogás alig sértette
a csendet, része volt
a nyugalomnak,
mint a távoli kutyaugatás, a tücsökszó,
a békák hangja
vagy a bozótosban csattogó
fülemüle.
Amerre jártunk
az alvó is csak átfordult másik oldalára
és tovább álmodta
a távoli vidékre nagy utazást,
míg sötét ablakán aprót lebbent a függöny.
Az álombeli vonat után
és mögöttünk is összezárt
a hűvös éjjeli pára.
A lehulló szikra kialudt
a füst leszállt a tájra.
*Matematikai tétel az oksági folyamatok valós és képzetes részének spektrális összefüggéséről.
kép: Marco Virgone
Valahogy lépésekben öregszem,
mindig csak télen.
Gondolom
a várakozás, a hideg,
de teszem a dolgom
tegnap, holnap, ma
volt hogy azt mondtam,
már nem hiányzol
annyira.
Megfordulok,
mögöttem
képletek sora,
jóval túl az óra felén
a tábla
zsúfolt fekete világa,
rendetlen betűkből itt még
nagyjából rend
és a lépések
egymásból következnek.
Csak lassan nincs helyem,
ami nem kell
a szivacs törli
(közben,
a percnyi szünetben
is a fejemben jársz)
azután ismét fogom a krétát,
megint írás
szivacs,
kréta,
szivacs…
meg sem fordulva kérdezem:
– Eddig rendben? Akkor haladjunk tovább!
Transzformáljuk át
most ezt az időtartományból…
és írom is: időszerinti integrál
mínusz végtelentől, plusz végtelenig…
– megvárom míg
leírják… a végtelent.
Ebben benne vagyunk mi is
valahol
középen.
Egyszerű, magába záródó jel.
Látod, még mindig viselem.
Mondanád: majd elmúlik…
szerintem is egyszer,
majd velem.
Csendben az ablakhoz megyek.
Megfigyelted már,
egy ideje
minden ablak a múltba néz,
ahogy egyre inkább semmibe
a tükör, a tükröződés.
Ott távolban a Budai-hegyek,
nemsokára tavasz.
Hány éve már hogy arra sétáltunk,
téli ágak, a barna szemed.
Krétát kézbe,
átalakítom az egyenletet,
a változók nevét
játékból
neved betűiből veszem,
az óra végére
teleírom a táblát… veled.
Közben magyarázom
miért is olyan fontos ez,
ha itt lennél
nevetnél talán,
az idő közben lassan lejár,
alul a végeredmény
aláhúzva kétszer.
– Ezt kellett belátnunk.
Elhallgatok,
becsukódnak a füzetek.
A diákok beszélgetve
hagyják el a termet,
hátrébb lépek.
Most
a távozás néhány szabálya,
mint utolsó
a villanyt le, az ajtó
és tiszta tábla
ilyenek…
Letörölni mindent,
még kicsit várok
csendben,
azután csak úgy elejtem a szivacsot.
Nem tudom mennyi van
igazán Belőled,
ki este holdfényben körbesétál
a szobámban, leül az ágy szélén
csendben,
és mennyi van belőlem még,
ki némán hallgat,
és ha eltűnsz
nem szólít,
csak
összerezzen.
Nem tudom mennyi van
igazán Belőled
abban, ki este holdfényben körbesétál
a szobámban, leül az ágy szélén
csendben – ide kellene egy vessző
és mennyi van belőlem még
abban, ki csak – itt hagyjuk el az “abban”-t
hallgat
és ha eltűnsz
nem szólít
csak – itt meg a “csak” helyett kellene valami más… mondjuk “pusztán”…?
összerezzen.
——————————————————————–
Szép ez, Laci! Várom vissza! Üdv: Zsó
Képet hozol, vagy keressek?
(Snittek)
A szag, különösen így nyáron alig elviselhető, de nem ezért próbált távolabb maradni a ketrecektől. Már így is két kutyája volt innen, korábbi látogatásokból, a másik három mellé. Nem is akart jönni, tartott ettől a helytől, de a rendező ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy szakértő is. Szakértő, mintha valaha kikérte volna valakinek a tanácsát. Több mint tíz éve foglalkozik kiképzéssel és járt itt is néhányszor, de ez a látvány mindig megviselte, inkább elsétált az irodák felé. A rendező meg egyedül sétálgatott a kutyák közt, valahol ott ahol a legnagyobb volt az ugatás.
A táskájáért akart visszamenni az autóhoz, volt benne egy megnyitott üdítő, amikor megállította az ismert hang, azzal a lelkes hangszínnel, amire próbált, de végül nem tudott kedvetlenül válaszolni.
— Zsófi! Nézd meg ezt! Mit szólsz?
— Aranyos kis jószág.
Akik ismerték, tudták róla, hogy minél nyomorultabb egy kutya, neki annál aranyosabb. Volt otthon egy féllábú, az volt a kedvenc.
— Emlékszel, már meséltem, hogyan képzelem el, ahhoz a táskás jelenethez kellene.
— Emlékszem, saját kutyáimmal, bármelyikkel simán megcsinálnánk néhány nap alatt.
— De nekem pont ő kell, ez az arcberendezés… ez egyszerűen tökéletes.
— Szerintem hülyeség lenne, kockázatos és rengeteg idő. Egyáltalán nem biztos, hogy be tudom tanítani időre. Nem mindegy milyen az arca?
— Zsófi!
A szakértelmemről ennyit — gondolta. A rácsba kapaszkodott, nézte a mit sem sejtő jószágot, próbálta végiggondolni, hogy a kiképzés mivel jár, elbúcsúzott gondolatban a nyarától, és végül megadóan sóhajtott
— Ok, te tudod, de én szóltam.
— Ez az arcél, nézd mekkora protkó! Pont ez az… és egy kiváló tréner meg megoldja a kiképzést. Ismersz egyet?
— Kezdődik a manipulálás.
— Rendező vagyok, tudod, hogy ehhez értek igazán.
— Már észrevettem, őt persze nem tudnád manipulálni.
— Éppen ezért manipulállak téged, gondold el, hogy filmsztárként mennyivel könnyebben talál majd gazdát, mint itt a menhelyen.
A lány mosolyogva rázta a fejét.
— Nem hiszem el! Jól van, győztél, megpróbálom, de nem ígérek semmit.
— Nekem ez elég. Megnéznéd a papíron a nevét?
— Kocka… ennyi.
— Lenne egy tippem, hogy miért… Valami művésznév?
— Nem, nekem jó. A papír szerint kedves, szelíd állat.
— A durva külső mögött… Látod, milyen szemem van az állatokhoz?
— Ferencvárosban találták és kb. 1.5 éves.
A papíron ugyan szuka volt írva, de Zsófi nem szerette ezt a szót, és lányt olvasott.
— Lány? Ezzel a pofával.
— Most meg leszólod, pedig tényleg egészen aranyos kislány.
— Baromira nyálzik. Aranyosan.
— Ideges lett ő is tőled… a kaszting
— Nincs egy zsepid?
……………………………………………………………………………
Színészek, statiszták, műszakiak haladtak lassan, beszélgetve egy irányba.
— Szia Zsófi, beszélni szeretnék veled… egy kávé? Ittál ma már? Meghívlak…
Nem szerette a nyüzsgést a forgatás szünetének elején mindenki a büfénél tolongott, inkább kivárt, de egy munkakávé az más. Felcsatolta a pórázt Kockára.
— Ő is jönne, mehetünk.
— Szia, Kocka! Minden rendben?
— Jól van a sztárod, ne aggódj!
— Hogy haladsz a csoda kutyával?
— Holnapra kellene?
— Azért nem, de nemsokára.
Kocka felemelt orral gyűjtötte magába a büfé felöl érkező szagokat. Szerette azt a helyet, ha arra jártak, mindig kapott egy-egy darab virslit, kenyeret. Szóval a környék legjobb helyének tűnt. A póráz meg is feszült.
— Fékezz, hé! Nagyon feldobódott. Amúgy nagyon nehéz eset, biztosan nem volt gyerekszobája. Fogalma sem volt, mi az a játék, pedig mindent erre építenék fel. Egyedül a kaja érdekli, szerintem sokat éhezett. Most már kell neki a simogatás is. Mikor először elé dobtam egy lasztit, csak bámult azzal a nemes fejével. A szendvicsemből szedtem ki a szalámit, bekenni vele a labdát, hogy végre elkezdjen vele foglalkozni. Egy ideig értetlenül rágta.
— A szalámit elszámolom költségként vagy hozok legközebb mindkettőtöknek. Tudod, az embereimért bármit.
— Ez a minimum, most már egyébként cipeli a játékokat, de a szétmarcangolástól még messze vagyunk.
— Mondd neki, hogy ez élete nagy szerepe… a kiugrás.
— Nem hajtunk oszkárra. Jó jel, hogy már ragaszkodik, mindig ott van a lábam alatt, szóval haladunk, de nehéz jósolni.
— Kicsit azért vadítsd is.
— Kocka! Fogd, csibész!
— Nagyon beijedtem. Ezt is csiszoljátok még.
— Az ő romlatlan világában eddig nem volt csibész sem, talán ha gyakrabban jössz…
— Ez nagyon gyenge! Na, megyek is, és Zsófi… kösz! Szólj, ha már bevethető az állat!
……………………………………………………………………………………
Sietve rámolt. Kockának megígérte, hogy rögtön jön. A régi szekrénynek dohos szaga volt egy kis molyirtóval keverve. A porallergia miatt tüsszögni kezdett. Így egyből le is bukott.
— Zsófi, mit csinálsz itt? Nem is szólsz, hogy itt vagy.
— Szia, Anya! Ide tettem a szekrénybe néhány régi táskát, nem láttad véletlenül?
— Feltettem a felső polcra, hogy ne legyen útban… minek neked?
— Kell a munkámhoz.
— A kutyázáshoz gondolom. Minden idődet azokkal az állatokkal töltöd, nincs is saját életed.
— Látod, pont ezt a beszélgetést akartam elkerülni.
— Én jót akarok, ott a diplomád, taníthatnál.
— Anya! Tanítok… Ne haragudj, most sietek. Egy új kutyát egyedül hagytam a kocsiban… Ne sértődj már meg. Majd benézek a jövő héten.
— Add ide a táskákat, letörlöm kicsit, tiszta por. Mindent összekoszol.
— Felesleges. Tényleg rohannom kell. Szia!
— Még egy kávét sem iszol?
Futott az autóhoz, igyekezett árnyékba parkolni, de így is nagyon meleg lehetett már, bár az ablakot kicsit nyitva hagyta, Remélte, hogy a kutya nem tesz valami kárt. Igaz, ezt a munka szempontjából akár előrelépésnek is tekinthette volna.
— Szia, nagylány! Itt is vagyok. Nem féltél? Nézd, mit hoztam neked.
A táskákat a hátsó ülésre dobta. A kutya körbeszaglászta gyanakodva, majd ki tudja miért, ráfeküdt az egyikre.
Zsófi lemondóan legyintett.
— Te vadállat! — és megvakarta a füle tövét.
……………………………………………………………………………
— Akkor Kockára!
A jelenet hőse az asztal alatt pihegett. Zsófi felhajtotta a terítőt, hogy az ünnepelt is hallja.
— Bocs, nagylány, én csak így kólával… este még vezetek. Kockára!
— Őszinte legyek, azért volt, hogy féltem, hogy nem jön össze.
— Nem bíztál bennem, bennünk? Na, szép!
— De, fantasztikus volt, kis vágás, és brutális jelenetet faragunk belőle. És ne felejtsük el, hogy én fedeztem fel.
— Büszke vagyok rá… a szelíd lelkével, a kedvemért azért megcsinálta.
— Meg a jutalomfalatokért.
— Hallja ám. Ne kisebbítsük már az érdemeket!
— Zsófi! Nagyon köszönöm a munkád! Meghívlak egy somlóira és az új sztárt is.
— Látod, mindent elfelejtesz, neki szalámit ígértél, de már milyen régen. Ő meg csak vár, vár a gázsijára és hiába.
— Igaz, igaz. Kiment a fejemből, de majd megünnepeljük még. Téli vagy paprikás? Ja és a hirdetést is feladom, több lapban meg a neten is, hacsak nem akarod megtartani.
— Tudod, hogy megtartanám, ha lehetne, nehéz lesz másnak adni, de már nem lehet több kutyám. A szomszédok már feljelentenek… Ha esetleg jobban fizetnél.
— Te basszus ez a táskámat nézi… Fogd le! Hallod, fogd már le! Az egy vagyon!
— Lesz szalámi, vagy nem?
………………………………………………………………………
Bezárta az autót és sietett a ketrec felé. Egy napja nem tudott erre jönni, ezért most lelkiismeret furdalással szorongatta kezében a vasárnapi ebédből származó csontot.
— Sziasztok! Miért nem szóltatok, hogy máris jelentkeztek a hirdetésre. Még el sem tudtam köszönni tőle.
— Az igazság, hogy tényleg jelentkeztek a hirdetésre, többen is, de nem várta meg, megszökött. Először el sem akartuk mondani, hogy ne legyél szomorú. Sajnálom.
— Nem hiszem el! Hogy nem tudtatok rá vigyázni? Miért nem mentetek utána?
— Ne haragudj! Etetés közben látta, hogy kikanyarodik az autód, és utánad futott. Erre nem gondoltunk. Hidd el, egész délután kerestük.
— Miért nem hívtatok azonnal? Fogalmad sincs mekkora bajt csináltatok, az a szerencsétlen kutya nem is tud még vigyázni magára. Egyáltalán merre ment? Majd megkeresem én.
Életében először indult el csikorgó kerekekkel. A büfénél többen meg is megjegyezték, hogy ki ez az állat.
…………………………………………………………………………
— Mehetek haza sörözni, és a meccset is már otthon nézem.
— Remélem nyugodt műszak lesz.
— Etettünk, takarítottunk. Nem hagytunk nektek semmi melót.
— Ez itt a belső ketrecben meg kit támadott meg?
— Benaplóztam. Két hétig itt marad megfigyelésen. Az állatorvos még kijön megnézni. Aztán alvás.
— Jó széles kocka pofája van. Van benne valami sztefford… nyálzik rendesen.
— Persze, ha éppen előtte zabálod a szalámis kenyeret.
— Kéne mi? Honnan hoztátok be?
— A kertvárosból telefonált egy férfi, hogy megtámadta.
— Akkor ma már evett. Mentő kellett, gondolom… jó hogy nem valami kisgyerek járt arra.
— Nem lett baja a fazonnak, viszont a táskáját teljesen szétszedte.
— Mázlija volt.
— Gondolom nagy muri volt, mire befogtátok.
— Nem, nagyon könnyű volt, ott várt, és a hurokkal úgy játszott, mintha valami játék lenne.
