Balázs László Szerző
Vezetéknév
Balázs
Keresztnév
László
8 hónap 1 Komment
pc

Egyre kevésbé szeretett

ott elidőzni.

Volt a helynek valami elhanyagolt hátsókert jellege.

Úgy érezte, a különleges státus

(lejegyezve, megszámozva),

­­­alig leplezetten

csak menedéket ad az őz számára.

Éhes volt,

korgott a gyomra,

kitágult a pupillája.

8 hónap 1 Komment

A kenyeret újra meg kellett törnie.

Ráébredés utáni szertartás,

ahogy íztelenséggel védekező

fagyott falatot

a szájához emeli.

Ha a Nap besüt a kis térre,

hunyorogva

még köszönetet is mond érte

 

Távolról úgy látszott mozog a szája

Vagy amit mondott,

vagy ahogy a lehulló morzsák nyelvén szólalt,

mindegy,

a tér legtávolabbi sarkából is

köréje gyűlnek a madarak.

4 év 8 komment

Csikorogtak a kerekek.

Megálltunk

minden állomáson és megállóhelyen.

Késtünk, elég sokat.

A 424-es még elidőzött a Sárvíz völgyében

mielőtt hosszú kanyarral

a Hegyhát elé fordult volna.

Ilyenkor kikönyökölve

néztem a sötétben

a fénylő sín ívén

szikraesőt pöfögő mozdonyt,

míg rám nem szóltak,

hogy húzzam már fel az ablakot.

Nem siettem.

Az este illatai keveredtek

a menetszélbe,

láthatatlan tavaké, réteké,

a mindenhol megtűrt bodza…

Gyerekfejjel úgy gondoltam,

hogy most a fűtő és –ahogy nagyapám mondta –

a masiniszta,

a gőzös két lelke

végre egyetért

és szabadjára engedik,

futni hagyják a szerelvényt.

Az egyre gyorsuló dohogás alig sértette

a csendet, része volt

a nyugalomnak,

mint a távoli kutyaugatás, a tücsökszó,

a békák hangja

vagy a bozótosban csattogó

fülemüle.

Amerre jártunk

az  alvó is csak átfordult másik oldalára

és tovább álmodta

a távoli vidékre nagy utazást,

míg sötét ablakán aprót lebbent a függöny.

Az álombeli vonat után

és mögöttünk is összezárt

a hűvös éjjeli pára.

A lehulló szikra kialudt

a füst leszállt a tájra.

 

5 év 13 komment

*Matematikai tétel az oksági folyamatok valós és képzetes részének spektrális összefüggéséről.

kép: Marco Virgone

 

 

Valahogy lépésekben öregszem,

mindig csak télen.

Gondolom

a várakozás, a hideg,

de teszem a dolgom

tegnap, holnap, ma

volt hogy azt mondtam,

már nem hiányzol

annyira.

Megfordulok,

mögöttem

képletek sora,

jóval túl az óra felén

a tábla

zsúfolt fekete világa,

rendetlen betűkből itt még

nagyjából rend

és a lépések

egymásból következnek.

Csak lassan nincs helyem,

ami nem kell

a szivacs törli

(közben,

a percnyi szünetben 

is a fejemben jársz)

azután ismét fogom a krétát,

megint írás

   szivacs,

           kréta,

               szivacs…

meg sem fordulva kérdezem:

– Eddig rendben? Akkor haladjunk tovább!

Transzformáljuk át

most ezt az időtartományból…

és írom is: időszerinti integrál

mínusz végtelentől, plusz végtelenig…

– megvárom míg

leírják… a végtelent.

Ebben benne vagyunk mi is

valahol

középen.

Egyszerű, magába záródó jel.

Látod, még mindig viselem.

Mondanád: majd elmúlik…

szerintem is egyszer,

majd velem.

Csendben az ablakhoz megyek.

Megfigyelted már,

egy ideje

minden ablak a múltba néz,

ahogy egyre inkább semmibe

a tükör, a tükröződés.

Ott távolban a Budai-hegyek,

nemsokára tavasz.

Hány éve már hogy arra sétáltunk,

téli ágak, a barna szemed.

Krétát kézbe,

átalakítom az egyenletet,

a változók nevét

játékból

neved betűiből veszem,

az óra végére

teleírom a táblát… veled.

Közben magyarázom

miért is olyan fontos ez,

ha itt lennél

nevetnél talán,

az idő közben lassan lejár,

alul a végeredmény

aláhúzva kétszer.

– Ezt kellett belátnunk.

Elhallgatok,

becsukódnak a füzetek.

A diákok beszélgetve

hagyják el a termet,

hátrébb lépek.

Most

a távozás néhány szabálya,

mint utolsó

a villanyt  le, az ajtó

és tiszta tábla

ilyenek…

Letörölni mindent,

még kicsit várok

csendben,

azután csak úgy elejtem a szivacsot.

 

5 év 7 komment

Nem tudom mennyi van

igazán Belőled,

ki este holdfényben körbesétál

a szobámban, leül az ágy szélén

csendben,

és mennyi van belőlem még,

ki némán hallgat,

és ha eltűnsz

nem szólít,

csak

összerezzen.

 

Solaris
5 év Nincs Komment

Nem tudom mennyi van

igazán Belőled

abban, ki este holdfényben körbesétál

a szobámban, leül az ágy szélén

csendben                 – ide kellene egy vessző

és mennyi van belőlem még

abban, ki csak          – itt hagyjuk el az “abban”-t

hallgat

és ha eltűnsz

nem szólít

csak               – itt meg a “csak” helyett kellene valami más… mondjuk “pusztán”…?

összerezzen.

——————————————————————–

Szép ez, Laci! Várom vissza!   Üdv:   Zsó

Képet hozol, vagy keressek?

 

7 év 23 komment

(Snittek)

 

 

A szag, különösen így nyáron alig elviselhető, de nem ezért próbált távolabb maradni a ketrecektől. Már így is két kutyája volt innen, korábbi látogatásokból, a másik három mellé. Nem is akart jönni, tartott ettől a helytől, de a rendező ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy szakértő is. Szakértő, mintha valaha kikérte volna valakinek a tanácsát. Több mint tíz éve foglalkozik kiképzéssel és járt itt is néhányszor, de ez a látvány mindig megviselte, inkább elsétált az irodák felé. A rendező meg egyedül sétálgatott a kutyák közt, valahol ott ahol a legnagyobb volt az ugatás.

A táskájáért akart visszamenni az autóhoz, volt benne egy megnyitott üdítő, amikor megállította az ismert hang, azzal a lelkes hangszínnel, amire próbált, de végül nem tudott kedvetlenül válaszolni.

— Zsófi! Nézd meg ezt! Mit szólsz?

— Aranyos kis jószág.

Akik ismerték, tudták róla, hogy minél nyomorultabb egy kutya, neki annál aranyosabb. Volt otthon egy féllábú, az volt a kedvenc.

— Emlékszel, már meséltem, hogyan képzelem el, ahhoz a táskás jelenethez kellene.

— Emlékszem, saját kutyáimmal, bármelyikkel simán megcsinálnánk néhány nap alatt.

— De nekem pont ő kell, ez az arcberendezés… ez egyszerűen tökéletes.

— Szerintem hülyeség lenne, kockázatos és rengeteg idő. Egyáltalán nem biztos, hogy be tudom tanítani időre. Nem mindegy milyen az arca?

— Zsófi!

A szakértelmemről ennyit — gondolta. A rácsba kapaszkodott, nézte a mit sem sejtő jószágot, próbálta végiggondolni, hogy a kiképzés mivel jár, elbúcsúzott gondolatban a nyarától, és végül megadóan sóhajtott

— Ok, te tudod, de én szóltam.

— Ez az arcél, nézd mekkora protkó! Pont ez az… és egy kiváló tréner meg megoldja a kiképzést. Ismersz egyet?

— Kezdődik a manipulálás.

— Rendező vagyok, tudod, hogy ehhez értek igazán.

— Már észrevettem, őt persze nem tudnád manipulálni.

— Éppen ezért manipulállak téged, gondold el, hogy filmsztárként mennyivel könnyebben talál majd gazdát, mint itt a menhelyen.

A lány mosolyogva rázta a fejét.

— Nem hiszem el! Jól van, győztél, megpróbálom, de nem ígérek semmit.

— Nekem ez elég. Megnéznéd a papíron a nevét?

— Kocka… ennyi.

— Lenne egy tippem, hogy miért… Valami művésznév?

— Nem, nekem jó. A papír szerint kedves, szelíd állat.

— A durva külső mögött… Látod, milyen szemem van az állatokhoz?

— Ferencvárosban találták és kb. 1.5 éves.

A papíron ugyan szuka volt írva, de Zsófi nem szerette ezt a szót, és lányt olvasott.

— Lány? Ezzel a pofával.

— Most meg leszólod, pedig tényleg egészen aranyos kislány.

— Baromira nyálzik. Aranyosan.

— Ideges lett ő is tőled… a kaszting

— Nincs egy zsepid?

……………………………………………………………………………

 

Színészek, statiszták, műszakiak haladtak lassan, beszélgetve egy irányba.

— Szia Zsófi, beszélni szeretnék veled… egy kávé? Ittál ma már? Meghívlak…

Nem szerette a nyüzsgést a forgatás szünetének elején mindenki a büfénél tolongott, inkább kivárt, de egy munkakávé az más. Felcsatolta a pórázt Kockára.

— Ő is jönne, mehetünk.

— Szia, Kocka! Minden rendben?

— Jól van a sztárod, ne aggódj!

— Hogy haladsz a csoda kutyával?

— Holnapra kellene?

— Azért nem, de nemsokára.

Kocka felemelt orral gyűjtötte magába a büfé felöl érkező szagokat. Szerette azt a helyet, ha arra jártak, mindig kapott egy-egy darab virslit, kenyeret. Szóval a környék legjobb helyének tűnt. A póráz meg is feszült.

— Fékezz, hé! Nagyon feldobódott. Amúgy nagyon nehéz eset, biztosan nem volt gyerekszobája. Fogalma sem volt, mi az a játék, pedig mindent erre építenék fel. Egyedül a kaja érdekli, szerintem sokat éhezett. Most már kell neki a simogatás is. Mikor először elé dobtam egy lasztit, csak bámult azzal a nemes fejével. A szendvicsemből szedtem ki a szalámit, bekenni vele a labdát, hogy végre elkezdjen vele foglalkozni. Egy ideig értetlenül rágta.

— A szalámit elszámolom költségként vagy hozok legközebb mindkettőtöknek. Tudod, az embereimért bármit.

— Ez a minimum, most már egyébként cipeli a játékokat, de a szétmarcangolástól még messze vagyunk.

— Mondd neki, hogy ez élete nagy szerepe… a kiugrás.

— Nem hajtunk oszkárra. Jó jel, hogy már ragaszkodik, mindig ott van a lábam alatt, szóval haladunk, de nehéz jósolni.

— Kicsit azért vadítsd is.

— Kocka! Fogd, csibész!

— Nagyon beijedtem. Ezt is csiszoljátok még.

— Az ő romlatlan világában eddig nem volt csibész sem, talán ha gyakrabban jössz…

— Ez nagyon gyenge! Na, megyek is, és Zsófi… kösz! Szólj, ha már bevethető az állat!

……………………………………………………………………………………

 

Sietve rámolt. Kockának megígérte, hogy rögtön jön. A régi szekrénynek dohos szaga volt egy kis molyirtóval keverve. A porallergia miatt tüsszögni kezdett. Így egyből le is bukott.

— Zsófi, mit csinálsz itt? Nem is szólsz, hogy itt vagy.

— Szia, Anya! Ide tettem a szekrénybe néhány régi táskát, nem láttad véletlenül?

— Feltettem a felső polcra, hogy ne legyen útban… minek neked?

— Kell a munkámhoz.

— A kutyázáshoz gondolom. Minden idődet azokkal az állatokkal töltöd, nincs is saját életed.

— Látod, pont ezt a beszélgetést akartam elkerülni.

— Én jót akarok, ott a diplomád, taníthatnál.

— Anya! Tanítok… Ne haragudj, most sietek. Egy új kutyát egyedül hagytam a kocsiban… Ne sértődj már meg. Majd benézek a jövő héten.

— Add ide a táskákat, letörlöm kicsit, tiszta por. Mindent összekoszol.

— Felesleges. Tényleg rohannom kell. Szia!

— Még egy kávét sem iszol?

Futott az autóhoz, igyekezett árnyékba parkolni, de így is nagyon meleg lehetett már, bár az ablakot kicsit nyitva hagyta, Remélte, hogy a kutya nem tesz valami kárt. Igaz, ezt a munka szempontjából akár előrelépésnek is tekinthette volna.

— Szia, nagylány! Itt is vagyok. Nem féltél? Nézd, mit hoztam neked.

A táskákat a hátsó ülésre dobta. A kutya körbeszaglászta gyanakodva, majd ki tudja miért, ráfeküdt az egyikre.

Zsófi lemondóan legyintett.

— Te vadállat! — és megvakarta a füle tövét.

……………………………………………………………………………

 

— Akkor Kockára!

A jelenet hőse az asztal alatt pihegett. Zsófi felhajtotta a terítőt, hogy az ünnepelt is hallja.

— Bocs, nagylány, én csak így kólával… este még vezetek. Kockára!

— Őszinte legyek, azért volt, hogy féltem, hogy nem jön össze.

— Nem bíztál bennem, bennünk? Na, szép!

— De, fantasztikus volt, kis vágás, és brutális jelenetet faragunk belőle. És ne felejtsük el, hogy én fedeztem fel.

— Büszke vagyok rá… a szelíd lelkével, a kedvemért azért megcsinálta.

— Meg a jutalomfalatokért.

— Hallja ám. Ne kisebbítsük már az érdemeket!

— Zsófi! Nagyon köszönöm a munkád! Meghívlak egy somlóira és az új sztárt is.

— Látod, mindent elfelejtesz, neki szalámit ígértél, de már milyen régen. Ő meg csak vár, vár a gázsijára és hiába.

— Igaz, igaz. Kiment a fejemből, de majd megünnepeljük még. Téli vagy paprikás? Ja és a hirdetést is feladom, több lapban meg a neten is, hacsak nem akarod megtartani.

— Tudod, hogy megtartanám, ha lehetne, nehéz lesz másnak adni, de már nem lehet több kutyám. A szomszédok már feljelentenek… Ha esetleg jobban fizetnél.

— Te basszus ez a táskámat nézi… Fogd le! Hallod, fogd már le! Az egy vagyon!

— Lesz szalámi, vagy nem?

………………………………………………………………………

 

Bezárta az autót és sietett a ketrec felé. Egy napja nem tudott erre jönni, ezért most lelkiismeret furdalással szorongatta kezében a vasárnapi ebédből származó csontot.

— Sziasztok! Miért nem szóltatok, hogy máris jelentkeztek a hirdetésre. Még el sem tudtam köszönni tőle.

— Az igazság, hogy tényleg jelentkeztek a hirdetésre, többen is, de nem várta meg, megszökött. Először el sem akartuk mondani, hogy ne legyél szomorú. Sajnálom.

— Nem hiszem el! Hogy nem tudtatok rá vigyázni? Miért nem mentetek utána?

— Ne haragudj! Etetés közben látta, hogy kikanyarodik az autód, és utánad futott. Erre nem gondoltunk. Hidd el, egész délután kerestük.

— Miért nem hívtatok azonnal? Fogalmad sincs mekkora bajt csináltatok, az a szerencsétlen kutya nem is tud még vigyázni magára. Egyáltalán merre ment? Majd megkeresem én.

Életében először indult el csikorgó kerekekkel. A büfénél többen meg is megjegyezték, hogy ki ez az állat.

…………………………………………………………………………

 

— Mehetek haza sörözni, és a meccset is már otthon nézem.

— Remélem nyugodt műszak lesz.

— Etettünk, takarítottunk. Nem hagytunk nektek semmi melót.

— Ez itt a belső ketrecben meg kit támadott meg?

— Benaplóztam. Két hétig itt marad megfigyelésen. Az állatorvos még kijön megnézni. Aztán alvás.

— Jó széles kocka pofája van. Van benne valami sztefford… nyálzik rendesen.

— Persze, ha éppen előtte zabálod a szalámis kenyeret.

— Kéne mi? Honnan hoztátok be?

— A kertvárosból telefonált egy férfi, hogy megtámadta.

— Akkor ma már evett. Mentő kellett, gondolom… jó hogy nem valami kisgyerek járt arra.

— Nem lett baja a fazonnak, viszont a táskáját teljesen szétszedte.

— Mázlija volt.

— Gondolom nagy muri volt, mire befogtátok.

— Nem, nagyon könnyű volt, ott várt, és a hurokkal úgy játszott, mintha valami játék lenne.

8 év 9 komment

kép: csekati…őszi fények *

 

 

Hideg volt a hajnal

a levegőből

kifagyott minden illat

most idő kell

míg lassan

a föld,

az avar

feltölti

kora délutánra

a levelek közti teret,

itt-ott barna erezet

tétova

öreg kezekként

egybe simít

árnyékot és szelíd fényt,

a könyvjelző kiesett,

a kerti széken

hagyott csukott könyv lapjain

most nem számít

főnév, ige

háború vagy béke,

felette

csendben

apró fénypontok kergetőznek

porszem, levelek,

és néhány

keringő

őszi jelző

 

8 év 23 komment

*

 

 

még mindig karodban,

a függöny résén beszökő

halvány fény

talán erősebb már az arcodon,

így rajzol emlékké…

tudom,

még nem alszol,

vállamon pihensz

csendben,

lehunyt szemmel…

 

nemsokára indulnom kell,

finoman ölelem át

félálmod,

összesimulni ezer ponton,

egynek lenni,

 mégsem lenni emlék

úgy maradnék…

A gondolatra

karom talán jobban szorít,

elmosolyodsz…

kint,

valahol messze

lassan hajnalodik

 

8 év 26 komment

*

 

Csak kő és homok

a kulacs szivárog

a megmaradt víz

azt hiszem

nem elég már visszafelé.

Mondanád: Útra vágytál! Nem?

pedig én csak vártam

a gépem roncsa mellettem

körben kő és homok

 

Így késő délután

szűnik a hőség és a délibábok,

a levegő sem remeg

a buckák elnyúló

barna árnyat vetnek.

Szürkület előtt

– már megfigyelted? –

Ilyenkor néhány percig

a szélük kék…

játék a szemnek

 

Hová is sietnék?

Emelem rád,

mint valami nemes italt

az is talán…

megiszom az utolsó kortyot

 

a vidék

végtelennek mutatja magát

egyszerű és szép

kő és homok

 

Találomra

elindulok.

Nem, nem volt

harag bennem,

de biztosan nem is maradt

inkább gyönyörködöm

a leszálló estben,

ha rád gondolok

másként nem megy most sem

csak szépen

lassan mélyül a sötét

fent millió magányos pont

fekete bársonyban:

a magamban létezés készlete

felnyílt a doboz

benne

magamban elmondott mese

és léptek

csendben

a hold a fő helyen a láthatáron

a levegő hűvösebb,

fázom

mögöttem eltűnnek a nyomok

mire eljön a reggel

mindenhol csak kő és homok…

 

Balázs László Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.