A szag, különösen így nyáron alig elviselhető, de nem ezért próbált távolabb maradni a ketrecektől. Már így is két kutyája volt innen, korábbi látogatásokból, a másik három mellé. Nem is akart jönni, tartott ettől a helytől, de a rendező ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy szakértő is. Szakértő, mintha valaha kikérte volna valakinek a tanácsát. Több mint tíz éve foglalkozik kiképzéssel és járt itt is néhányszor, de ez a látvány mindig megviselte, inkább elsétált az irodák felé. A rendező meg egyedül sétálgatott a kutyák közt, valahol ott ahol a legnagyobb volt az ugatás.
A táskájáért akart visszamenni az autóhoz, volt benne egy megnyitott üdítő, amikor megállította az ismert hang, azzal a lelkes hangszínnel, amire próbált, de végül nem tudott kedvetlenül válaszolni.
— Zsófi! Nézd meg ezt! Mit szólsz?
— Aranyos kis jószág.
Akik ismerték, tudták róla, hogy minél nyomorultabb egy kutya, neki annál aranyosabb. Volt otthon egy féllábú, az volt a kedvenc.
— Emlékszel, már meséltem, hogyan képzelem el, ahhoz a táskás jelenethez kellene.
— Emlékszem, saját kutyáimmal, bármelyikkel simán megcsinálnánk néhány nap alatt.
— De nekem pont ő kell, ez az arcberendezés… ez egyszerűen tökéletes.
— Szerintem hülyeség lenne, kockázatos és rengeteg idő. Egyáltalán nem biztos, hogy be tudom tanítani időre. Nem mindegy milyen az arca?
— Zsófi!
A szakértelmemről ennyit — gondolta. A rácsba kapaszkodott, nézte a mit sem sejtő jószágot, próbálta végiggondolni, hogy a kiképzés mivel jár, elbúcsúzott gondolatban a nyarától, és végül megadóan sóhajtott
— Ok, te tudod, de én szóltam.
— Ez az arcél, nézd mekkora protkó! Pont ez az… és egy kiváló tréner meg megoldja a kiképzést. Ismersz egyet?
— Kezdődik a manipulálás.
— Rendező vagyok, tudod, hogy ehhez értek igazán.
— Már észrevettem, őt persze nem tudnád manipulálni.
— Éppen ezért manipulállak téged, gondold el, hogy filmsztárként mennyivel könnyebben talál majd gazdát, mint itt a menhelyen.
A lány mosolyogva rázta a fejét.
— Nem hiszem el! Jól van, győztél, megpróbálom, de nem ígérek semmit.
— Nekem ez elég. Megnéznéd a papíron a nevét?
— Kocka… ennyi.
— Lenne egy tippem, hogy miért… Valami művésznév?
— Nem, nekem jó. A papír szerint kedves, szelíd állat.
— A durva külső mögött… Látod, milyen szemem van az állatokhoz?
— Ferencvárosban találták és kb. 1.5 éves.
A papíron ugyan szuka volt írva, de Zsófi nem szerette ezt a szót, és lányt olvasott.
— Lány? Ezzel a pofával.
— Most meg leszólod, pedig tényleg egészen aranyos kislány.
— Baromira nyálzik. Aranyosan.
— Ideges lett ő is tőled… a kaszting
— Nincs egy zsepid?
……………………………………………………………………………
Színészek, statiszták, műszakiak haladtak lassan, beszélgetve egy irányba.
— Szia Zsófi, beszélni szeretnék veled… egy kávé? Ittál ma már? Meghívlak…
Nem szerette a nyüzsgést a forgatás szünetének elején mindenki a büfénél tolongott, inkább kivárt, de egy munkakávé az más. Felcsatolta a pórázt Kockára.
— Ő is jönne, mehetünk.
— Szia, Kocka! Minden rendben?
— Jól van a sztárod, ne aggódj!
— Hogy haladsz a csoda kutyával?
— Holnapra kellene?
— Azért nem, de nemsokára.
Kocka felemelt orral gyűjtötte magába a büfé felöl érkező szagokat. Szerette azt a helyet, ha arra jártak, mindig kapott egy-egy darab virslit, kenyeret. Szóval a környék legjobb helyének tűnt. A póráz meg is feszült.
— Fékezz, hé! Nagyon feldobódott. Amúgy nagyon nehéz eset, biztosan nem volt gyerekszobája. Fogalma sem volt, mi az a játék, pedig mindent erre építenék fel. Egyedül a kaja érdekli, szerintem sokat éhezett. Most már kell neki a simogatás is. Mikor először elé dobtam egy lasztit, csak bámult azzal a nemes fejével. A szendvicsemből szedtem ki a szalámit, bekenni vele a labdát, hogy végre elkezdjen vele foglalkozni. Egy ideig értetlenül rágta.
— A szalámit elszámolom költségként vagy hozok legközebb mindkettőtöknek. Tudod, az embereimért bármit.
— Ez a minimum, most már egyébként cipeli a játékokat, de a szétmarcangolástól még messze vagyunk.
— Mondd neki, hogy ez élete nagy szerepe… a kiugrás.
— Nem hajtunk oszkárra. Jó jel, hogy már ragaszkodik, mindig ott van a lábam alatt, szóval haladunk, de nehéz jósolni.
— Kicsit azért vadítsd is.
— Kocka! Fogd, csibész!
— Nagyon beijedtem. Ezt is csiszoljátok még.
— Az ő romlatlan világában eddig nem volt csibész sem, talán ha gyakrabban jössz…
— Ez nagyon gyenge! Na, megyek is, és Zsófi… kösz! Szólj, ha már bevethető az állat!
……………………………………………………………………………………
Sietve rámolt. Kockának megígérte, hogy rögtön jön. A régi szekrénynek dohos szaga volt egy kis molyirtóval keverve. A porallergia miatt tüsszögni kezdett. Így egyből le is bukott.
— Zsófi, mit csinálsz itt? Nem is szólsz, hogy itt vagy.
— Szia, Anya! Ide tettem a szekrénybe néhány régi táskát, nem láttad véletlenül?
— Feltettem a felső polcra, hogy ne legyen útban… minek neked?
— Kell a munkámhoz.
— A kutyázáshoz gondolom. Minden idődet azokkal az állatokkal töltöd, nincs is saját életed.
— Látod, pont ezt a beszélgetést akartam elkerülni.
— Én jót akarok, ott a diplomád, taníthatnál.
— Anya! Tanítok… Ne haragudj, most sietek. Egy új kutyát egyedül hagytam a kocsiban… Ne sértődj már meg. Majd benézek a jövő héten.
— Add ide a táskákat, letörlöm kicsit, tiszta por. Mindent összekoszol.
— Felesleges. Tényleg rohannom kell. Szia!
— Még egy kávét sem iszol?
Futott az autóhoz, igyekezett árnyékba parkolni, de így is nagyon meleg lehetett már, bár az ablakot kicsit nyitva hagyta, Remélte, hogy a kutya nem tesz valami kárt. Igaz, ezt a munka szempontjából akár előrelépésnek is tekinthette volna.
— Szia, nagylány! Itt is vagyok. Nem féltél? Nézd, mit hoztam neked.
A táskákat a hátsó ülésre dobta. A kutya körbeszaglászta gyanakodva, majd ki tudja miért, ráfeküdt az egyikre.
Zsófi lemondóan legyintett.
— Te vadállat! — és megvakarta a füle tövét.
……………………………………………………………………………
— Akkor Kockára!
A jelenet hőse az asztal alatt pihegett. Zsófi felhajtotta a terítőt, hogy az ünnepelt is hallja.
— Bocs, nagylány, én csak így kólával… este még vezetek. Kockára!
— Őszinte legyek, azért volt, hogy féltem, hogy nem jön össze.
— Nem bíztál bennem, bennünk? Na, szép!
— De, fantasztikus volt, kis vágás, és brutális jelenetet faragunk belőle. És ne felejtsük el, hogy én fedeztem fel.
— Büszke vagyok rá… a szelíd lelkével, a kedvemért azért megcsinálta.
— Meg a jutalomfalatokért.
— Hallja ám. Ne kisebbítsük már az érdemeket!
— Zsófi! Nagyon köszönöm a munkád! Meghívlak egy somlóira és az új sztárt is.
— Látod, mindent elfelejtesz, neki szalámit ígértél, de már milyen régen. Ő meg csak vár, vár a gázsijára és hiába.
— Igaz, igaz. Kiment a fejemből, de majd megünnepeljük még. Téli vagy paprikás? Ja és a hirdetést is feladom, több lapban meg a neten is, hacsak nem akarod megtartani.
— Tudod, hogy megtartanám, ha lehetne, nehéz lesz másnak adni, de már nem lehet több kutyám. A szomszédok már feljelentenek… Ha esetleg jobban fizetnél.
— Te basszus ez a táskámat nézi… Fogd le! Hallod, fogd már le! Az egy vagyon!
— Lesz szalámi, vagy nem?
………………………………………………………………………
Bezárta az autót és sietett a ketrec felé. Egy napja nem tudott erre jönni, ezért most lelkiismeret furdalással szorongatta kezében a vasárnapi ebédből származó csontot.
— Sziasztok! Miért nem szóltatok, hogy máris jelentkeztek a hirdetésre. Még el sem tudtam köszönni tőle.
— Az igazság, hogy tényleg jelentkeztek a hirdetésre, többen is, de nem várta meg, megszökött. Először el sem akartuk mondani, hogy ne legyél szomorú. Sajnálom.
— Nem hiszem el! Hogy nem tudtatok rá vigyázni? Miért nem mentetek utána?
— Ne haragudj! Etetés közben látta, hogy kikanyarodik az autód, és utánad futott. Erre nem gondoltunk. Hidd el, egész délután kerestük.
— Miért nem hívtatok azonnal? Fogalmad sincs mekkora bajt csináltatok, az a szerencsétlen kutya nem is tud még vigyázni magára. Egyáltalán merre ment? Majd megkeresem én.
Életében először indult el csikorgó kerekekkel. A büfénél többen meg is megjegyezték, hogy ki ez az állat.
…………………………………………………………………………
— Mehetek haza sörözni, és a meccset is már otthon nézem.
— Remélem nyugodt műszak lesz.
— Etettünk, takarítottunk. Nem hagytunk nektek semmi melót.
— Ez itt a belső ketrecben meg kit támadott meg?
— Benaplóztam. Két hétig itt marad megfigyelésen. Az állatorvos még kijön megnézni. Aztán alvás.
— Jó széles kocka pofája van. Van benne valami sztefford… nyálzik rendesen.
— Persze, ha éppen előtte zabálod a szalámis kenyeret.
— Kéne mi? Honnan hoztátok be?
— A kertvárosból telefonált egy férfi, hogy megtámadta.
— Akkor ma már evett. Mentő kellett, gondolom… jó hogy nem valami kisgyerek járt arra.
— Nem lett baja a fazonnak, viszont a táskáját teljesen szétszedte.
— Mázlija volt.
— Gondolom nagy muri volt, mire befogtátok.
— Nem, nagyon könnyű volt, ott várt, és a hurokkal úgy játszott, mintha valami játék lenne.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.17. @ 13:38 :: Balázs László