Győri Irén : Egy fenséges isteni leszármazott emlékiratából 1.

 

 

Elhatároztam, hogy mint minden magára valamit is adó uralkodó, király, vagy éppen kiskirály, én is elkezdem emlékiratom megírását. Körmölni fogom kellemes, vagy éppen kellemetlen emlékeim, már csak azért is, hogy hírnevem sokáig fennmaradjon. Azt még nem merem mondani, hogy uralkodásom, hiszen még most sem uralkodom teljes akaratomból, mert ezeket a szabályokat, amik kötnek, nem én hoztam, de mint felelős és nagytiszteletű őseim méltó sarja, magamra nézve kötelezően elfogadtam. Tartozom vele őseimnek, isteneimnek (akik gyakorlatilag azonosak az őseimmel), utódaimnak és nem utolsó sorban népemnek. Népemnek, akikért viselem e nehéz palástot, akikért eltűröm a szigorú szabályokat, az akaratomat felülíró törvényeket.

Nagyon nehéz egy felelős uralkodó helyzete. Főleg akkor, ha szeretné megreformálni birodalma törvényeit, de ősi természete elég nagy lustasággal áldotta (vagy verte) meg. Azt hiszem, jobb, ha a lényegre térek. Nem azzal kezdem, hogy én ekkor és ekkor születtem, mert akkor életrajzíróimtól és történészeinktől veszem el a kenyerüket, hanem csak úgy egyszerűen belecsapok a közepébe!

Kényelmesen ültem a trónomon, és érdeklődéssel figyeltem a körülöttem zajló világot.

Ismertem nemes családfámat, s nagyon büszke voltam származásomra. Tudtam, ereimben még az Istenek vére csörgedez, igaz, kicsit már innen-onnan keveredett póri vér is hozzá, de ez akkor sem ront azon, hogy az Istenek leszármazottja vagyok. Nagyon sok nemes tulajdonságot megőrzött génállományom. Ritkán hallatom hangom, de hiszen nem is szükséges, mert nagyon jól olvasok alattvalóim gondolatában. Ők pedig megértenek! Lesik minden gondolatomat, vágyamat. Véremben van az elegancia, a mozgás harmonikus gyönyörűsége. Szenvedélyes sportoló vagyok. Szeretek és tudok is vadászni, fürge mozgásom legendát sző nevem köré, és emeli fényét származásomnak. Énekhangom vetekszik Caruso felejthetetlen hangjával. Engem csak származásom tart vissza a világhírnévtől, mert mégse lehet egy isteni ivadék porondok, és színházak robotoló énekese. Nem engedhetem meg magamnak!

Ha elhagyom tróntermem, szinte vonulok, fensőbbségem tudatában. Olyan elegánsan mozgok, hogy a győri balett primadonnái kismiska hozzám képest. Azért ne gondoljátok, hogy egy nagyképű hólyag vagyok, aki el van szállva isteni eredetétől. Nem, nem, én a realitások talaján élek és uralkodom. Igen! Igaz egyre nehezebb, mert kezdünk sokan lenni! Egyre kisebb az életterünk. Egyre nehezebb jó alattvalókat kifogni. Én nagyon előnyös helyzetben vagyok, mert nagyszerű népem van. Néztem a pótolhatatlan alattvalómat, s tudtam őt mindenkinél többre becsülöm, már-már rajongásig szeretem. Ilyen osztályon felüli kiszolgálást eddig még soha nem kaptam. Ő zsenge ifjú koromtól ápol, gondoz. Válogatott finom falatokkal kényeztet. Kitalálja, mikor szeretnék a hintaágyban napfürdőzni. Zord teleken mindig biztosítja számomra a legkényelmesebb és legmelegebb helyet, ahonnan beláthatom szeretett birodalmam. Szórakozásomról is gondoskodik, és tiszteletben tartja, ha éppen magányra van szükségem. De azt is számon tartja, hogy mikor vágyok igazi társaságra. A jó múltkor is éppen akkor hívta meg látogatóba a birodalom legszebb és legnemesebb kisasszonyát, amikor nekem is eszembe jutott, hogy hölgytársaságra vágyom. Igaz, a kisasszony kísérői alaposan felbosszantottak.

Elmesélem!

Olyan nehéz megérteni, hogy én szeretem a viharos játékokat. A kisasszonynak se volt ellenvetése még az elején, de később azt mondta, hogy úgy viselkedem, mintha nem lett volna gyerekszobám. Még, hogy nekem! Hát mit képzel ez a feketébe bujtatott perszóna, miért kell minden erőteljesebb közeledést ilyen durván visszautasítani. Azután meg azért sértődött meg, mert félre vonultam, és nem voltam hajlandó őt figyelemre méltatni. Ha valaki annyira büszke, hogy még egy ilyen magamfajta királyi sarjnak a közeledését is olyan finnyáskodva fogadja, hát pukkadjon meg magában. Tőlem elmehetnek a… Tudtára adtam szeretett szolgámnak, hogy nem érdekel a kisasszony, és többé látni se akarom… akkor meg a leányzó háza népe volt kibukva. Mert hát ők azonnal házasságra gondoltak!

Meghiszem azt, nem minden tartományban él olyan nemes ifjú, aki az istenektől eredezteti magát! Naná, hogy szeretnék a házasságot. Naná, hogy szeretnének utódokat. Nekem se lenne éppen ellenemre egy kis kaland. Még egy-két utód is beleférne, nekem nem lenne rájuk gondom, de a saját függetlenségem fontos a számomra. Olyan kalandba meg nem óhajtok belemenni, ahol az esetleges utódokra reménytelen jövő várna. A családalapítás az kizárólagosan erős érzelmi alapon jöhetne számításba, de az én köreimben a magamfajta uralkodók kiválasztódnak és családfájuk gyarapításáról úgy gondoskodnak, hogy ezt a terhet, mármint az utódok nevelését teljesen az anya, és annak udvartartása vállalja magára. Néha fordulhat elő, hogy egy-egy rendkívüli képességekkel megáldott utódom kerül hozzám, de nem nekem való a gyereknevelés! Amíg kicsi és aranyos, hagyján, de amikor rakoncátlan és meggondolatlan, nem elég tisztelettudó…

Jó múltkor is foglalkoztam egyik fiammal, mozgáskultúrára és vívásra tanítottam, valami nem tetszett neki, hát képzeljétek, képen törölt! Engem! Aki az istenektől származtatja magát! Igaz, mivel az én utódom, így ő is az istenektől származik, de, ekkora szemtelenséget! Mi tagadás, hirtelen felindulásból alaposan elláttam a baját. Később megbántam, próbáltam neki kedvesen magyarázni, simogattam a fejecskéjét, már-már szinte anyáskodtam fölötte, udvartartásom pedig, bizony nem méltányolta cselekedetemet. Szemrehányó tekintetek kereszttüzében vonultam félre, még ebédelni se voltam hajlandó. Na, nem azért, mert nem voltam éhes, hanem engem is bántott, hogy a gyereket olyan durván rendre utasítottam. Még kedvenc barátom és gondozóm is szemrehányó tekintetet lövellt felém. Mi tagadás, nagyon szégyelltem magam. De hát a gyerek is hibás volt, mert nem feledkezhet meg a tiszteletről.

De most, ahogy átgondolom, a gyereknek is van némi igazsága. Ő is büszke, ő is isteni sarj! S ha én nem tisztelek eléggé valakit, legyen az a saját vérem is, én se sértődjek meg, ha a játék hevében kapok egy hatalmas pofont. Hát ez jutott eszembe, ezért szégyelltem magam. Mert a tiszteletet kiérdemelni kell, nem pedig kikövetelni. Az, csak úgy nem jár! Azt keményen meg kell érdemelni!

Azóta mélyen tisztelem bátor sarjamat, bizonyította, hogy viszi még valamire. Teljesen én voltam a hibás, mert én voltam az ügyetlen, én tévedtem és ő volt a fürgébb. Kihasználta az alkalmat. Emlékszem, jó anyám okító szavára. „Tiszteld ellenséged, ne szálljon fejedbe a dicsősség, mert akkor könnyen otthagyod a fogad, vagy pedig nagyon tépetten és megalázva kerülsz ki a viadalból”.

Kerülöm én ezeket a népi tornákat, de időnként mégis belekeveredek egy-egy csetepatéba. Van, amikor csak úgy inkognitóban lelépek. Tudom, ilyenkor a háznép szaladgál össze-vissza, keresik a felelőst. Nem szoktam mindig bejelenteni, hogy hova és kihez távozom (kinek mi köze hozzá!), hátha csak egy kis sétára vágytam, holdfény, meg miegymás! Szeretett mindenesem igazán szánom ilyenkor, olyan szomorú szemekkel néz! Attól retteg, összeszedek valami nyavalyát. De hát örökké nem ülhetünk otthon, csak azért, hogy egy kis kellemetlenséget elkerüljünk.

Múltkor is bizony rosszul jártam. Azt hiszem tanulságos történet, hát ezt is elmesélem.

Éppen egy ilyen, előre nem bejelentett országlátogatásra volt kedvem, mert a fülembe jutott, hogy a közeli uradalomban van egy nagyon helyre kisasszony. Igaz, hogy nem éppen előkelő, de hát azért van az inkognitó, hogy a magamfajta is kicsit keveredjen. Hát én óvatos előkészületek után leléptem. Kihasználtam az alattvalók lanyhuló figyelmét, és már túl voltam árkon-bokron. Sikerült is megpillantanom az áhított hölgyet. Gondoltam, szerenádot adok neki, mégis könnyebb lesz az ismerkedés. A fene se tudta, hogy a testőrsége olyan éber! Mi tagadás olyan kegyetlenül ellátták a bajom, hogy napokig nem volt kedvem még a szokásos sétámhoz sem. Próbáltam titkolni, hogy ne szomorítsam a kedves szolgálómat, de a ruhám állapota többet mondott, mint én magam. Ekkor rám nézett és ennyit mondott: „Felség, felség, egyszer még nagyon megjárod, én meg kisírhatom a két szemem!”

Na, azért nem mindenki ilyen elnéző és odaadó velem. Nekem is vannak rosszakaróim, akik azt nézik, mikor áldozik le szerencsecsillagom. Ilyen például a tulajdon palotám külső udvarának az őrparancsnoka. Tudom róla, hogy nagyon áhítozik a posztomra. Nagyon szeretne uralkodni! Régebben (még jóval fiatalabb koromban), puccsot szervezett ellenem. Akkor is eltávoztam, és képzeljétek el, a galád nem akart visszaengedni. Majdnem sikerült neki a száműzésem.

Már szinte lerongyolódtam, és olyan éhes voltam, hogy majdnem könyöradományért kuncsorogtam, amikor az én drága gondozóm és szeretett szolgám meglátott! Csapzottan koszosan. Hazavitt, ápolt, gondozott. Kifürdetett! Azóta óvatosabb vagyok, és iparkodok akkor távozni, amikor az őrség parancsnoka éppen vacsorázik. Olyan mohó és kapzsi, hogy olyankor se lát se hall.

Most azt hiszem, pihenek egy kicsit, és később folytatom memoárom írását. Remélem, drága alattvalóim szívesen olvassátok egy istenektől származó királyi felség keszekusza, de annál érdekesebb életének történetét. Mivel az istenek gyermeke vagyok, tudni fogom, hogy elnyerte e nemes tetszéseteket kalandom, akkor folytatom, ha nem, akkor bizony nem töröm magam, inkább lustálkodom egyet a jó meleg napon a hintaágyamban.

A többi rajtatok múlik!

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Győri Irén 180 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!