Sárguló falevél ereszkedett vállamra,
suttyomban ősz settenkedett nyárunkba.
Óvakodva, miként kóbor macska cserkel
porban fürdő verebek önfeledt csapatára.
Bár enyhébbek a hajnalok, délután még
izzik a lég, amint indul hazafelé
zsibongva az izzadtságszagú tömeg.
Augusztus végén egy padon merengve
vetek számot nyarammal, szomorúan
látva, nem váltottam meg világom,
de talán sokkal rosszabbá sem tettem.
Padom matt támláján pici piros pók
lohol távoli cél felé. Tán költözik.
Cípőm mellett aszott giliszta formált
kérdőjelet. Porhüvelye hangyákat etet.
Vizeskék szememből eltünt a régi tűz,
bár szívem lendületesen veri taktusait.
Markomból szerteszöktek órák és percek,
nyomtalanul illantak el, miként a pára
feloszlik napsütötte, morc hegyek között.
Csak kedvem töretlen, lelkem nyitottabb
szóra és dalra, mely bensőmből kiáradva
keserédes sziruppal nyakon önti virtuális
világom minden apró megabitjét, miközben
hibás leütések kaján hadával küszködök.
Szomorúan konstatálom, lassan megöregszem,
de a lányokat még most is lelkesen lesem.
