unom, hogy minden szombaton
ezt olvasom: Váginé tulajdona,
szundít szegény a tranzit matracon,
amin a voltak áthúzott névsora,
Kovácsné, Nagy István, Amálka,
aztán ő, vajon ki lesz a következő
e húgyszagú ravatalon.
unom, hogy a kettes-kórterem
ajtaja mögött vár a négyágyas halál,
narancs, banán, dunsztosüvegben
langyos húsleves, a sorrend nem érdekes,
csak eszegesd, eszegesd Apám.
unom, hogy azt latolgatom,
élni vagy halni könnyebb,
és a sosem várt mindig napon
nem sírok, majd később,
ha megpihentek bennem a könnyek.
már szeretem a szombatot,
reggel felveszem legszebb ruhám,
viszek sok apró otthoncsomagot,
és hallgatom, ahogy szipognak az alufóliák.
Uram, úgy elhevernék réteden,
mert sikolyra fent kés az életem,
elég a stigma, nincs hely a bal karon,
ujjam végigszalad a sok varraton,
– száz halálom fakó fogsorán –
s borzol buta dallamot, e vére-buggyant zongorán.
Én másképp látok, másképp ítélek,
más az utam, amin megyek,
szememben sosem kért megváltó fények,
pedig sötétben élek akár a gyűlölet,
jó vagy rossz?
hasadok mint az óceán kérge
mikor a Nap belegurul kékes köldökébe.
Mit tettem eddig, mit nem, kit érdekel,
öreg szívem, acélsarkantyús csillagom,
mely fáradt szikrákat pattintva ég el,
ha dühömbe meghalni hullatom,
jó vagy rossz?
mint esőgöröngy a szárítókötélen,
billegek erre-arra, borotvaszélben.
Régóta rab vagyok,
ketrecem magam előtt tolva ballagok,
mert minden délben pár perc séta jár,
csak akkor, ha itt a nyár,
hogy a Nap rongyosra tépje vállam.
Álmomban álmodban jártam,
szép és fiatal voltál,
alkony-vörös a hajad,
és nem hiányzott a római hatos
meg a többi fogad, ezért mosolyod
eltettem az ébrenlétekre.
Néha nézed, nézlek-e, ilyenkor
tűnődöm, harminckét év alatt
hogyan szerettük unottra egymást,
s akár egy öreg padlást,
telepakoltuk magunk emlékekkel,
a jót díszes dobozba gondosan lezárva,
a limlom, kacat alig fér,
közben por pihél, mert szürkül
a napcsíkok lenge rácsa körülöttünk.
Sosem zavart honnan jöttünk,
nekem a cigánysoron Zsiguli-gokart,
a te sváb őseid a vártán álltak,
s mit a vagonok kiokádtak,
terelték az ég felé.
Ilyenkor szakadok ketté
a fiam féltve, látom benne
a csóró, mégis vagány félistent,
de acél-hideg szemében ott
a fájó magyar árja,
és fetrengek az Úr előtt, ne érje baj,
hülye gőgje ne gyűrje nejlonzsákba,
míg vagyok, míg vagy, míg vagyunk.
Különben megfagyunk,
mint a korai madárdal,
és szívünk millió gyilkos szilánkkal
szórná teli a megmaradt világot.
itt minden késik, bármit mutat az óra,
most hajnali hat, tegnap óta esik,
a perceket metróhuzat borzolja,
ami van, már az sem létezik.
a sínszálak, kusza csiganyálként
beletekerednek a félhomályba,
pár román melós buszra vár,
meszes sapkák alatt szemük sötét ingoványa.
itt nem számít ki honnan jött,
az sem, hogy merre tart,
csak zuhog, és a domboldali sáros lötty
fakó foltokká keni a sok galambszart.
néhányszor én is vártam itt: magamra,
rágcsálva citromos nápolyit,
legyen fanyar a csók amit adok,
magamnak, ha tiszták a villamos ablakok.
lassan kialszanak a pesti fények,
bár Budán itt-ott még pislog néhány,
a Duna, mint valami sötét kérget
az éjszakát himbálja hideg hasán.
a körúti bérházakon neonférgek,
üvegcsőbábjuk perceg ahogy rágják,
álmukkal befestik a hópihéket,
így tarka latyak lődörög a járdán.
szürke cipő, sárga félhomályt rugdos,
csálé redőnyrésen szökik a meleg,
egy házmester nyugtatót szed a rumhoz,
nikotint krákog, nyakán dagadt erek.
istene új világot ígért neki,
csak érje meg mája a kora tavaszt,
asszonyát is egyre ritkábban veri,
ez a foghíjas szájú buta paraszt.
a város, mint heveny vakbélgyulladás,
lapul, akár költő a kocsma mélyén,
az ég, vén marionett-színházpadlás,
én, te ő, vergődünk csillagrojtok végén.
hiányzol kedves, hiányzol nagyon,
ülök a Blahán egy padon,
hallgatva, hogy a hatos villamos csilingel
mint valami vén kocsmai kassza,
mikor blokkra köpi a mámor árát.
hátrébb, kígyózik az éhség,
pár napig degeszre tömheti gyomrát,
olcsó kölnit, s alig borostát
hord magán a magány, itt a Blahán,
hol lassan sátrat bont az áhítat.
ma még etet, itat, hideg szíveknek
gőzölgő teát, fogatlan szájnak levest,
és ahogy fényektől hígul az est,
tranzit boldogság zötyög
apró szikrákat csiholva a fenyőkre.
ezt láttam míg vártalak,
ezernyi kabát, kalap a Blahán,
vágyam végigszaladt egy lány haján,
hátha te vagy, de csak a rohadt fagy
ölelgetett a betonpadon.
nem tagadhatom tovább,
a bűn vagyok, én magam,
s mint mindennek,
úgy ennek is, hatalmas ára van.
mert, ha vaskályhákban,
táncot ropnak a rőzselányok,
vörös szoknyájuk után kapkod a kéz,
de markomban elhervadnak a lángok,
nem marad más csak a szürke penész.
koldus hegedűjén negédes a-moll,
csörren a persely, jól zokogok,
még hazug a könnyem, de ha ittam a borból,
szakadt szajhám mohón csókol,
és szikkadt ölén tetvekkel osztozkodok.
munkások, kit régen szolgáknak hívtak,
már fáradtabbak, mint gépben az olaj,
oldalukon állok, s ha tömeggé híznak,
puskacsövekből kiböffent moraj
leszek, mely hófehér ingükbe mar.
mikor el kell számolnom az Úrral,
jót röhögök, lehet utoljára,
mert valami furcsa féreg furdal,
fázom, hiába rajtam az éj kabátja,
ostoba gőgöm azt is rongyosra rágja.
majd akkor alszom el, ha nem figyelnek rám,
míg apám a kertben szöszmötöl,
anyám palacsintát süt,
kinn az utcán néhány autó dudál,
az élet megy tovább, csak az ilyen együgyűt
mint én, zavarja, hogy mindenütt
a fű zöld vászna, és napsugár gyomlálja
az avarból kibukkanó hóvirágokat,
csak a vonat, az az átkozott vonat,
a város peremén ne lenne,
de gondolj a kerekekre, a világ is gömbölyű,
gyönyörű akár a vérem, ha szikkad
a töltésoldalba kapaszkodó akácgyökéren.
egyre jobban unom a reggeli felkeléseket,
az éjjeliszekrényen tej, depresszáns drogok,
kivánszorgok a fürdőszobába,
szemeim még boldogok, fogat mosok,
rágyújtok az első cigarettámra, füstöt fújva
nézem a tükröt, még messze van a van,
és az arcomra kent borotva habban
keskeny árkokat vájva,
könnyeim potyognak a porcelánra,
mennék utána, le a dögszagú ciszternákba,
andezit folyosók dübörgése rázza vállam.
ez így megy napról-napra, hétről-hétre,
még hányszor borul az est a kékre,
még hányszor bontanak édes rongyot a fák,
még hányszor látom rajtuk az őszi rozsdát,
és hányszor nézek a tükörbe, gyűlölve magam,
már századszor mosom fogam,
egyre dühödtebben szaggatva ínyem,
és a kagylóba köpött vízben
szavak, melyek az alkalom húsába ágyazódnak,
s lesznek gyöngyök szememre garas helyett,
ha egyszer majd nem figyelnek rám.
én mindent fordítva csinálok,
hátrafelé megyek, ha éhezem hányok,
elveszem, amit adni kellene,
bort töltök, bár a pohár színültig tele.
maradok, amikor mindenki fut,
zárják, én kinyitom a kertkaput,
szívből röhögök, mikor mások sírnak,
oda tartok, ahová sohasem hívtak.
gyűlölök, pedig szeretni kéne,
föld nélkül ültetek virágcserépbe,
keserűt virrasztok, nincs édes álmom,
gyermeket nemzek, ha jön a halálom.
józanodom, míg másokon mámor,
árvát csinálok az Isten Fiából,
vadakat terelő hajtó leszek,
emberből állat, hogy engem lőjenek.
rövid kötélen, majd hosszan lázadok,
ha itt nem, amott biztosan vagyok,
maradok mindig nevemhez híven,
elég egyet lépni, s nem járni a vízen.
Hamburgeres zacskót pofoz
akár macska az egeret.
Majd fut tovább s egy ócskás
telepén karikává rendezi a port
és dédelget lopott rézcsöveket.
Megtorpan. József Attila tér. Így
hívják. Kit érdekel miért. Sokadik
megállója ez a busznak.
Hátrébb, a sövény mögött,
egy kapualjban kölykök szipuznak.
Megkerget néhány vonaljegyet,
lebegteti őket, majd leejti s nézi,
amint a tócsán, lila csónakokban
bogarak szelik a földre-hullt eget.
Az utolsó ház mögött üres gyártelep.
Kedvére tombolhatna itt, de nem.
Meghalni a nagy üres csarnokba fut,
s az olajos rogyok mozdulatlanul
lógnak a rozsdás traverzeken.
