Attila Kapus Szerző
Vezetéknév
Attila
Keresztnév
Kapus
Ország
Hungary
7 hónap ezelőtt 4hozzászólás

I.

A bírámra néztem, vártam, elitél-e,
Amiért megbíztam egy kemény tőrben.
A bicska neve: Igazság. Már húsz éve
Történt, hogy zsebembe gyömöszöltem
S úton-útfélen biztattak egyre többen,
Hogy mártsam bele hazugba, pribékbe,
Ám őket meg nem öltem. Mielőtt döftem,
Késemnek mindig kicsorbult az éle.

II.

Nem leltem örömöt korai nászban,
Ócska rongyok végett harapdált a bú.
Kis ügyekért bicskával hadonásztam,
S nagyok vesztek, fedi őket lágy hamu.
Kertemet túrná a szellemalkatú
Borz és vadkan e fojtogató lázban,
Almát remél mind, ám a rozsdás kapu
Mögött csak kemény húsú ananász van.

III.

Felszántott papírból emelkedik hegység,
A nyomtató, mint megkergült ló – nyihog.
Robotolásba fúlnak a kéjes esték,
Bánattól viselősek a nappalok.
Reggelenként patrónus jön s kérdőre fog
Várván, hogy a nagy Terv beteljesedjék.
Ám az elvész ott, hogy gyűszűvel mért a jog
S öblös dézsával mért a kötelesség.

IV.

Én azt hittem, hogy ez munka és komoly hely,
Ám a vádra mindenki fogékony itt.
Valahol egy magas lóra ültetett fej
Erszényemen kedve szerint vékonyít,
Alig akad, aki lélektanhoz konyít,
Rám üvöltik: “Bolondos görög korhely!”
Józan pillámra kocsmánk ekképp vonyít,
Pedig nekem jobban esne egy korty tej.

V.

Még sajgok. Megpofoztak a jázminok,
Pedig csak rajongtam illatukért.
Szívem a vágyak viharában inog,
Mint egy száraz, csörgő diólevél,
Mely rőt lombok alatt megnyugvást remél,
Hol nem ismert Düh, Harag, Gyilok,
Virágtól futottam, virág lettem én:
Jázmin pofozott, rózsára nyílok.

VI.

Firtattam, hogy létnek, nem létnek mi haszna,
Közben bordáim közé rést egy kés szelt.
Lenézett s tárcámat leste két mihaszna,
Tágnak hittem a suskámból gyúrt fészket.
Apró bűnöm nem követte szégyenérzet,
Irhám ekképp lett a forrongás vacka.
Bolond herceg voltam, száz koronaékszert
Vittem egy kietlen bolhapiacra.

VII.

Fémes szürke falak tövét érzem szűknek,
Közöttük bolygok, mint egy idomított vad.
Remegek, a kezek ökölbe feszülnek,
Ám Szívemen a torz jégcsap egyre olvad;
Bevallom, bátrabban nevezem Otthonnak
A Testet, melybe őseim beleszültek:
Szándékom sora, mint csillagromboló had,
Sebesen vág neki a végtelen Űrnek.

VIII.

Bohém kőműves a Vágy, falamon matat,
Napra nap, küzd a törmelékkel, sittel.
Neszezve jő smasszerem, az ős Bűntudat,
Hű téglatolómra ront, kit lesittel;
Ám Ő minden éjjel új fortélyt les itt el,
Újfent meglép, kezében vakolókanál
Gót palotám felett borszagú dala száll;
Garatja elszalasztott csókokért sír fel.

IX.

K. Barbara, kitől a versben búcsút veszek

Száz álarcod van, valamely mindig takar,
A szívem érez, a tied viszont színlel.
Hűsítő eső helyett dühös zivatar.
Te olajjal tudsz keveredni, én vízzel,
Mélyre nézek. Te beéred a felszínnel.
Futópályán röppen a fekete avar.
Élni hogy lehet ennyire hideg szívvel?
Szenvedni fog, ki hozzád kötődni akar.

X.

Kemény üveglapokból áll e város,
Mindegyik saját tükörképét vadászó.
Jogot formál bírálni, szinte már jós;
Peremük pajkos szilánkokkal játszó,
Csörgő ajkuk mögött nem lakik lágy szó,
Gyakran illúzió az, ami bájos,
Túl egyszerűnek hat, ami átlátszó,
Csak az ad izgalmat, ami homályos.

8 hónap ezelőtt 3hozzászólás

 

Ferihegyen a Bizalom édes kávébab,
Portán, Terminálon, higgadt elmékbe őrlik.
Nyugaton a *CPS mosolyog, kávét ad.
(Bármily hihetetlen, lelkeddel is törődik!)
Izmos cargo gépek tonnás terhüket nyögik,
A távoli torony titkos győzelmi oltár,
A nép rebbenő vasmadárban gyönyörködik,
Nem értheted e csodát, ha repteres nem voltál!

Égő kerozin illatával jön a lágy szél,
Békés hely ez, hol tolerálnak picinyke csínyt.
A sárga mellény testemen Vasember páncél,
Szomjas WizzAir gép figyel a csápon, rámkacsint.
Felette bíbor égbolt, a Vágy belémhasít,
Mint szabadságom, e fényes acélsólyom vár,
Közelít a rámpás, a turbina felvisít,
Nem értheted e varázst, ha repteres nem voltál!

Felszökken a gép, már csak egy apró foltot látsz.
Álmok, ízek zilált szövetében csomópont.
Mint erekben a vér, úgy csörtög ezer poggyász,
Bábeli zűrzavarban lesnek újat, ódont;
Míg az indulón buzgón állítom a kordont,
Fejem közben kérdések egész sorában áll.
Az egyik motyog, a másik szónoklatot mond,
Nem értheted e mámort, ha repteres nem voltál!

AJÁNLÁS

Hercegem, látod, az ezüstszín csarnokba érsz,
Minden világ itt hever, mellyel egybeforrnál!
S ha sóvár kalandéhségedbe vegyül a félsz,
Tényleg nem értheted, hisz repteres nem voltál!

 

8 hónap ezelőtt 4hozzászólás

Részeg dongó nyargal napraforgó száron,
A szó, mint cseresznyevirág, ha hull
Lenge lepkeként csendben rebben ki számon,
Apró dal, csepp ének, mely szabadul,

Avítt fogazatomon, mint börtönrácson
Fut tova, szalad, rohan konokul;
Erdőből szökkenő szarvas, lépte bársony,
Szomja szemed tavánál csillapul.

S a gondolat, mely tiszta tudatba ér el,
A díszes termekben pazar nedűt érlel,
Felpezseg nagy hévvel a Vágy bora.

Nektár, lényeink benne összeérnek,
Lángoló érzékeink mámora!
Ajkad és ajkam egy nyelvet beszélnek.

8 év ezelőtt Nincs komment még

(2010)

Kedvesem a szobámba lép

S a kintről beszűrődő esteli fény

Ékes glóriát fon teste köré.

Éhes moszkitóraj araszolgat ki az ablakon át,

S leselkedik könnyebb zsákmányok után.

Magunkra hagynak.

– érdekes kép, ez a moszkitóraj, (kivastagítottam) viszont – miután elolvastam az egész verset – ezt a részt nem érzem idevalónak. Inkább csak szöveg-szaporításnak, hisz semmi különleges dolog nem történik ezzel a rajjal… vannak, azt nincsenek.

E meghitt júliusi estén látom, mosoly virágzik almaszínű arcán

S vizes fürtjei siklók gyanánt tekergik körül ragyogó nyakát!

– sikló? – hasonlat – értem én, de egy szép szerelmes, finom versben ez a sikló kép elég ijesztő. Olyan szép a magyar nyelv, biztos, hogy a vizes fürtökhöz van más hasonlatod is…

– és ez a gyanánt se igazán szép megoldás, Attila – sok száz éve még igen, az lehetett, de itt, ebben a versben, nem…

 

Hűs víztől zsibatag izmait csókom próbálja bujaságba vinni,

– zsibatag izom? – az izmot nem visszük bujaságba…

De jól használja ellenem gyermeki fegyverét; a megigéző mosolyt!

 

S vágyam hajtására, nekem mégiscsak enged,

– vágyam –nekem – egyértelmű, hogy neked enged. Nem kell a nekem…

S lágy, nedves rongyai ernyedten hullnak a földre,

Mint a megkésett rózsa szirmai az ősz derekán,

Ázott, gyűrt kendői alól pedig odaadóan nyújtja felém,

Ezerszer féltett édeni gyümölcsét!

–         ha már lehulltak azok a „lágy, nedves rongyok” – (feltételezem, itt ruhájára gondolsz… mert ebben a környezetben a rongy nagyon furán hangzik…)

–         szóval, ha lehulltak, akkor a kendők, hogy kerültek vissza? Itt logikai zavart érzek…

–         – nyújtja? – vagyis a kezében van… – de akkor az mi lehet – ezt nem tudtam megfejteni.

 

Lassan kibomlik ruhái közül ifjú korának egyik illatos,

Gömbölyded termése, szégyenlősen tekint rám, árva szemével.

– a termés, vagy Ő tekint rád „árva szemével”?

Bár mint aprócska állat, ki érintéstől szelídül,

– bár mint aprócska állat? – ennek így nincs sok értelme, Attila.

Ruganyos húsával reszketve bújik megkérgesült tenyeremhez!

 

Attila, ez a vers még nincs kész, annak ellenére, hogy 2010-ben írtad. A téma szép, a gondolat menetét is érzem, de valahogy nem sikerült megmutatni azt a pillanatot, azt a „pillanatnyi remegést”… amit vártam, én az olvasó…

Feleslegesen használod az „s”betűt. Ha az ember hangosan olvassa fel, szinte elsusogja a verset.

A tördelése is érdekes. Persze ez utóbbi, amit bármikor lehet korrigálni, de, ha az ember verset olvas, és szembetalálkozik egy „szabálytalan” verssel, a sorok ide-oda hossza elviszi a figyelmet a tartalomról. – de ez már „csak” esztétikai kérdés –

Ezt még „mindig” tegyük félre, Attila…

Üdv.

Hajnal

9 év ezelőtt 24hozzászólás

Lágy női hús szövetpalotája bűvöl,

Hölgyszivet rejtő ékes, kupolás mecset,

Bontatlan tökély árad e pazar műből,

Melyhez nem lehet hű sem véső, sem ecset.

 

Gazdag templom, mely az Életet szolgálja,

S oly titokzatos, mint egy ősi amulett.

Vonz, magához édesget atmoszférája,

Mint bogarat, kit a lámpafény rabul ejt.

 

Lángja átível minden apán és fiún,

Körüllengi sok feledett misztérium,

Kell, hogy a kéjenc a bocsánatát rebegje;

 

Gyönyörének forrásából folyton innék,

Óh, szép, pogány bálvány; keresztény ereklye,

Isten létére Ő a bizonyíték!

9 év ezelőtt 7hozzászólás

(2010)

Keményen ül még a kásás hó odakint,

lelkem pedig tavaszodik. Mint friss méhek,

Vágyaim feléd boldogan útrakélnek,

A távolból is, illatod meg-meglegyint.

 

S miképp parfümöd megidéz ezernyi színt,

Búzasárgát, harsona-zöldet, mélykéket,

E fürge sereg egy drága képet éget

Szívemre, melytől a gyönyör megrészegít!

 

Látom, ujjam elé vállad szirtje omlott,

Tapintva melledet, mint mennyei dombot,

És a köztük elterülő síkokat,

 

Tűnődöm, hogy mily szép e perceket várni,

Midőn lényed minden íze hívogat;

Hisz fontosabb vagy, mint a világon bármi!

9 év ezelőtt 6hozzászólás

Piros Nórának, egykori szegedi lakótársamnak
(javított)

 

Egy megtömött vonaton feszengek, miközben

A szívem Északra, a táskám meg Délre húz.

Csattan a vágány. Kint egyszerre néznek össze

A városba igyekvő magyar, örmény és grúz

diákok, kiket az Unalom démona nyúz.

Nemrég elhagytuk a kisteleki állomást,

Az éj pedig, mint leszálló fekete palást

Megragadja tekintetem a párkányon.

Reménykedem, hogy estére nem hívtak meg mást,

Az albérletbe, ahol nekem van szállásom.

 

Reggelente itt egy hűvös helyen ébredek.

Hallom, ahogy Pisti megfordul az ágyban.

Fejemet a redőny felé nyújtom téveteg,

De nem jön az áldott fényár, melyre rég vártam,

Csak ha elképzelem Nórimat a finom vágyban!

Tarka köntösét levetvén, a szürke falak,

Érte kiáltanának, hogy megtisztuljanak!

Kinyílik a szemem. Pistit a horkoláson

Rajtakapom, a sóhajai morajlanak

Az albérletbe’, ahol nekem van szállásom.

 

Felébredvén, a szobából kitántorgunk,

Valahol egy elkésett óra már delet üt.

Könnyed a nap, ha egy kis szeszt kíván a torkunk,

Mely az elfáradt diákagyakba beleüt.

Bár dél van, de azért uzsonnázzunk együtt!

Anett és Nóri furcsa figyelemmel néz rám.

Unottan rágódok egy másnapos, sós tésztán,

De a desszert a Picim csókja. Ez az álmom.

Hülyének néznek, amiért bénázok mélán,

Az albérletben, ahol nekem van szállásom!

 

AJÁNLÁS

 

Alapos vagyok Nóri, rég nem kell aggódnod,

Tudd meg, az asztalodra dobom a húsz rongyot!

Véredet zabolázd, melyben a tökély fortyog,

Hisz forró tüze nagyobb sebet üt majd máson!

Míg fizetek, a hallgatás legyen erényed,

Hadd nyújtsak egy kis helyet a nyugodt reménynek

Az albérletbe’, ahol nekem van szállásom.

9 év ezelőtt 2hozzászólás

1944. június 1.

Egy fényes sugár ugráló mozgása nyitotta fel Szikszai szemét. A tehervagon tetején, a korhadt fadeszkák között beleselked? napvilág apró szikrafelh?ket hintett mosatlan uniformisára, s mint kicsiny szentjánosbogarak, az öv csatja és zubbonya mellzsebe között röpködtek, követvén a vonat zakatolásának változó ütemét.
     Zsibbadt kezével lassan motozni kezdett, és feltápászkodott. A penészed? padlózat felett még az egykori utasok, a lehántolt feny?fagerendák és a kátrányos hordók hagyták maguk mögött er?teljes illatukat, melyek az utastérben kés?bb áporodott verejtékszaggal is keveredtek. A vagon belsejében, hosszanti irányban egy vasrács helyezkedett el, melyen egy lakatra zárt rácsos ajtó volt, a szegecselt vasszerkezet forrasztásai is h?en árulkodtak arról, hogy a vasúti kocsi nem régen változtatott szerepet.
     Ablakok híján Szikszai csak az olykor-olykor betámolygó fényfoszlányokra számíthatott. El?ször csak a testét szemlélte és megnyugvással észlelte saját testi épségét. A zászlós, aki tervszer?en kerülte azt, hogy a kétségbeesés eluralkodjon az elméjén, óvatos mozdulattal, háttal d?lt neki a zötyköl?d? vagon oldalának. Higgadtságot er?ltetett magára, tisztázni akarta a gondolatait ebben a váratlan helyzetben. Jó néhány percig morfondírozott, mire észrevette a kocsi sarokrészében, vele szemközt utazó alakot.
     A szalmazsákon ül? férfi nálánál sokkal jobb megvilágításban tartózkodott, mivel közvetlenül mellette szivárgott be némi fény a tolható ajtó résein keresztül.
     Dülledt szem?, üveges tekintet? katona, szürke posztókabátban terpeszkedett az utastér egyedüli trónusán. Tompa orra alatt lapos bajusz izgett-mozgott, széles szája végéb?l egy tarackbúza ékes kontya lógott ki, finom szárával gondosan piszkálgatta a fogai közé szorult reggeli porció maradékait. Zsíros fekete haján egy oldalra d?lt, hamuszín sapka pihent, rajta baljósan villogott egy felt?zött vörös csillag. Ölében egy szovjet gyártmányú, dobtáras géppisztoly feküdt, acélüreges fejét kisdedként a baka térdére hajtva.
     Szikszai mereven bámulta a nyúlánk idegent. Komor arca hosszú percekig pásztázta az ?r körvonalait, mikor egyszer csak kis hangokra lett figyelmes. Bár a vonat folytonos zakatolása mellett ezeket a zajokat egy kevésbé érzékeny fül valószín?leg nem vette volna észre, a zászlós igen hamar feleszmélt és a vagon túlsó végébe tekintett.
     Ez, a vele szemben ül? ?r annyira lekötötte a figyelmét, hogy teljesen megfeledkezett a vasúti kocsi teljes feltérképezésér?l. A sötét sarokban, a nagy halomba összehordott szalmabálák között zizeg? mozgással matatott egy vékonyka kézfej. Szikszai igencsak megijedt, és óvatosan hátrált a kocsi másik vége felé, majd szinte hallotta a szívér?l leguruló, mázsás kövek súlyát, mikor a vasúti kocsi egy váltón áthaladva megugrott és a sorbarendezett szalmakötegek mögött egy ismer?s arc t?nt fel.

     Borzolt, barna haja fülének hegyei körül makacs fürtökben ágazott szét, keskeny homlokán dús fekete szemöldök díszlett. Testén a magyar hadsereg uniformisa, az övéhez hasonlóan, szedett-vedett állapotban lógott. Ovális, mogyorószín? szemei pislogva vedlették le a kényszer? álmot, telt ajkai alatt kamaszos piheszakáll csillogott. Szikszai ugyanazt az arcot látta viszont, akit egykor a laktanyában fedezett fel el?ször.
     — Szervusz, Lacikám! — motyogta a zászlósnak kedvesen, miközben egy megszáradt nyálfoltot kezdett el kaparászni álmatag ábrázatáról.
     Sifter Patrik, akire a seregben a “Sifti” becenév ragadt, egy Baranya megyei kisvárosba látott napvilágot, majd gyermekévei és tanulmányai végeztével hentesinasként dolgozott Fiumében. Az Adria parti aranyéletnek egy örökösödési ügy és a háború vetett ideiglenesen véget, és Sifter bevonult a hadseregbe. Bár kezdetben a kiképzést nehezen bírta, de a hosszú éjszakákba nyúló kártyapartijairól és gyengébbik nem felett aratott “gy?zelmeir?l” elhíresült tüzér a harcokban is megvillantotta parádés leleményességét, mikor az egész fronton híre ment annak, hogy egyes-egyedül, mindössze egy PAK-36-os löveggel szétl?tt egy teljes lovasezredet Szabadka alatt 1941-ben. Ezzel a tettével olyannyira népszer? lett, hogy Csatay Lajos vezérezredes is felfigyelt a rendkív?li eseményre, ennek apropójából pedig írásbeli dicséretben és el?léptetésben részesítette a fiatal bakát, aki igen szerényen vett tudomást a megtiszteltetésr?l. Sifti így ?rmesterb?l törzs?rmester lett, és a szakaszával együtt átvezényelték a partizánok által jóval fenyegetettebb Bácska-Topolyára, ahol sokszor megvédte embereivel a civil lakosokat, így délvidékiek cseppet sem zárkóztak el némi kvártély és élelem biztosításától. A sors különlegessége az volt, Szikszai ezid?tájt ugyanitt teljesített szolgálatot, igaz, hogy egy másik században, géppuskás szerepkörben, de ez nem gátolta barátságuk elmélyülését.

     Sifti pedig az álomból való gyors kijózanodást követ?en is ugyanazzal a lezser vidámsággal tekintett szétszórt bajtársára.
     — Hol a túróban vagyunk? — kérdezte kétkedve a zászlós, miközben igyekezte túlkiabálni a vonat sz?nni nem akaró kattogását.
     — Ahogy látom, hadifogságban — mondta könnyed mosollyal az arcán a törzs?rmester, és lassan feltérdelt a kopott padlózatra. Szikszai nem tudta meglep?döttségét leplezni barátja hozzáállását látva.
     — Mondd csak, még mindig érzed annak a két morfium injekciónak a hatását, amit Neszlényi doki beadott neked, mikor egy repesz belefúródott a hátsódba, vagy csak szimplán kezdesz megzizzenni?
     — Nem, de nem hiszem, hogy ezen ennyire ki kellene akadnod. Egyrészt hármunk közül egyikünk sem halt meg, az, hogy foglyul ejtettek bennünket, az…
     — Várj! — vágott közbe hirtelen felindultsággal Szikszai. — Hogy érted, hogy hárman?
     Sifti válasz helyett odébb hajított egy el?tte álló szalmakévét. A kényelmetlen fekv?hely mögött egy hosszúkás alak nyúlt el, uniformisában is teljes különbözött két társától. Fakult posztókabát helyett vékony, vajszín? b?rzekét viselt, nyakában különféle kábelekre kötött b?rsapka függött. Bár a zászlós csak a feje búbján ritkuló haját látta az illet?nek, ett?l függetlenül azonnal felismerte.
     — Ja persze. A Bandi.
     Báló András, vagy, ahogy környezetében értelemszer?en szólították, Bandi egy új embere volt a topolyai társaságnak. Újdonsága viszont nemcsak a frontkatonáktól szokatlan, visszahúzódó személyiségéb?l eredt, hanem a betöltött pozíciójából is, ugyanis Bandi a Magyar Királyi Légier?nél szolgált. Két társával való találkozásának története alig csak egy hónapra nyúlt vissza.
     Negyvennégy májusában, egy kellemes, felh?s délutánon, mikor a háborítatlan szépséggel elterül? Topolya alatti, közeli erd? szinte hívogatóan eregette magából a vadvirágok illatát a fürge menyétek bundájának pézsmaszagával elegyítve, a két katona a századostól kapott, tizenöt perces lelépti engedélyét épp a frontszolgálat ügyes-bajos dolgainak átbeszélésére használta, akkor a néma eget hirtelen fülsiketít? robaj szelte át. Mindketten a kiképzésen elsajátított rutinnal vetették magukat a földre, majd a zörg? erd?aljzat alól, nagy óvatossággal kémlelték a sz?k horizontot. Mihelyt a hang ismét feler?södött, sikerült beazonosítaniuk a hang irányát, így rövid id?n belül fel tudták mérni a közelít? gépet. Szerencsére az ijedtség nagyobbnak mutatkozott a tényleges veszélynél, a gép ugyanis egy fegyvertelen, kétfedel? Fokker közel-felderít? repül?gép volt, mely a hátulsó vezérsíkján piros-fehér-zöld festést viselt.
     A lomha „alumíniumdoboz”, mely valószín?leg az el?z? világégés hagyatékaként maradt a magyar légier?re, nagy köröket írt le a vegyes képet mutató lombok felett, a gép orrán a felpörg? csillagmotor ?rült kerepeléssel iramodott meg a kényszer? légi mutatványban, halvány füstcsíkokat vonva maga után. A két eltávját tölt? tiszthelyettes feltápászkodott, és nézte az eget. 
     A haláltusáját vívó Fokker egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett az emelkedésre, majd a tömzsi motor végül fulladozva, köhögve hanyatlott vissza, a zongorahúrokkal összeillesztett kétszárnyú fémmadár lebillent az emelkedési ívr?l, és vad dugóhúzóval zuhant a terebélyes lombkoronák közé.

     Az esemény legérdekesebb részeként viszont mindkét bakában a zuhanás pillanata ragadt meg, és nem csak azon egyszer? oknál fogva, mert féltették honfitársuk életét, hanem azért is, mert a zuhanás „csak” egy er?teljes csattanással végz?dött. Ahogy felkutatták a roncsot, kiderült, hogy a gépben egy csepp üzemanyag sem maradt. Az atomjaira hullott repül? több száz méteres sugárban beterítette az akácok és nyírfák alját, a diribdarabra tört alumíniumlemezekt?l nagyon járni sem lehetett, egyedül a csillagmotor nem esett szét kisebb elemekre. A két honvéd a pilótát az ejt?erny? kábeleibe gabalyodva találta meg, aki szerencsére csak kisebb sérüléseket szenvedett.
     Aznap a kimen? igencsak kurtára sikeredett és a Fokker megmenekült vezet?jét rögtön a századparancsnokságra kisérték. Bandi, aki az ugrás el?tt még sebtében kitépte a m?szerfalból a rádiót, mindössze csak egy kis áramot és antennát kért a szárazföldi er?kt?l, hogy kapcsolatba léphessen a légier? embereivel, de a Miskolci Légitámaszpont a harcok közeledésére hivatkozva visszautasította a felderít? szolgálatait és azt a kérést továbbította, hogy a pilóta csatlakozzon inkább a gyalogsági hader?khöz.
     A Topolyán állomozó századosok a hír hallatán azonnal éles kritikákkal illették a Légier? vezetését és nem sokkal ezután különféle hangnemben írt kérések tömegét intézték a tábornoki kar felé, de a vezérkar hajthatatlannak mutatkozott. 
     — Ezzel az er?vel bármely rác földm?vest besorozhatnánk, akinek két keze van és két lába! — dünnyögte keservesen egy tiszt a parancsnoki sátor mélyén. 
     Pedig, az igazat megvallva, Báló András személye alapvet?en nem okozhatott bonyodalmat. Csendes, szelíd, visszafogott típusként tekintettek rá, akinek csak akkor eredt meg a nyelve, ha épp a repülés került a szavak “terítékére”.
     A sorkatonák csodálattal tekintettek a törékeny termet? fiúra, aki a Légier?nél egyébként a f?hadnagyi rangig jutott, de a gyalogságnál kényszer?en, az egyszer? közlegény státuszáról indult.
     — Csak szerettem repülni! — hajtogatta sokszor. 
     Bár Bandira a természeténél fogva nem lehetett haragudni, a századvezet?k felháborodása ett?l függetlenül jogosnak bizonyult. A lelkesedéssel nem is akadt probléma, de a rendszeres gyakorlatozáson már minden hiányosság kiütközött. A parancsnokság tisztában volt vele, hogy egy pilóta a szárazföldi harchoz szükséges ismereteknek csak a minimumával rendelkezik, de Báló “közlegény” az ? várakozásaikat is jócskán felülmúlta.
     Nem tudta, hogyan kell megfogni egy puskát, vagy hogyan kell kibiztosítani egy kézigránátot és társainál gyengébb fizikumánál fogva a minimumra szabott menettávot és fekv?támaszt se tudta teljesíteni. A parancsnokok kés?bb az “egyhetes gyorskiképzés” ötletével álltak el?, de ez a próbálkozás is teljesen kudarcba fulladt. A megérkezését követ? második hétben már felmentették a gyakorlatvégzés alól.
     Id?nként megírattak vele egy-két jelentést, de a Bácska-Topolyán töltött napok számára a végeláthatatlan kínszenvedést jelentették, melyek egyre inkább elszakították a családjától és kirekesztették egy ismeretlen világba.
     Egyedüli kellemes id?töltését csak abban lelte, ha annak a két honvédnek a társaságában lehetett, akik már a megmentése idején befogadták ?t maguk közé.
     Külleme jelleméhez hasonlóan félénkséget és jámborságot sugárzott. Rövid, sz?késbarna hajzatát németes stílusban, oldalra fésülve hordta, mely viseletre valószín?leg a Luftwaffe pilótái is ösztönözték korábban.

Keskeny orrnyergén szepl?k apró halmazai díszelegtek, széles homloka és sápadt orcája még a serdül?kor kései stádiumáról árulkodott.
     A vonat lüktet? utasterében a füle tövébe kicsiny szalmaszálak ragadtak és a sapkaviselést?l megritkult a hajhagymája, de mindent egybevetve nem sokat változott a fogságba esés idejéig. Sifti kicsit f?léhajolt és megborzolta a nyakára lapuló, zsíros “sörényt”. Ujjbegyeire alvadt vérdarabok tapadtak.
     — Bizonyt ezt a srácot puskatussal leütötték.
     — Ahogyan minket is — f?zte hozzá a zászlós, aki a saját tarkóját megtapogatva ugyanerre a következtetésre jutott. Kicsit közelebb húzódott a tüzérhez, hogy jobban hallja a szavait.
     — No, de mi történt tegnap este? — kérdezte sz?nni nem akaró értetlenséggel.
     A törzs?rmester kitakarta a szalma pongyolából a szuszogó pilótát, majd ? is közelebb hajolt.
     — Nekem az él az emlékezetemben — ecsetelte halkan —, hogy, kimentünk az erd?szélre körülnézni az árokásás után. Bandi kés?bb csatlakozott, hárman akartunk elszívni egy cigarettát… utána pedig…
     — Utána pedig mi? — faggatta türelmetlenül a géppuskás.
     — Semmi. Képszakadás. Nem emlékszem semmire.
     — És a fogva tartóinkról tudsz valamit? Oroszok, vagy jugók?
     Sifti ezúttal egészen halkan beszélt, szinte suttogott és a fél kezével takarta ki az arcát, nehogy a sarokban pöffeszked? vörös katona gyanút fogjon, hogy róla van szó.
     — Jugoszlávok. Még az este rác vezényszavakat hallottam — mondta finom kiejtéssel.
     Szikszai és Sifti egymásra néztek, Báló a padlózaton leheletével zörgette a száraz gabonaszárakat.
     — Nos, örülök, hogy a szifiliszen kívül valami más is rád ragadt az Adria partján, barátom! — tette hozzá komolykodó vigyorral, mely gesztusra a tüzér csak, halkan cöcögve azt válaszolta:
     — Haha, nagyon vicces vagy! Bár nem értem, mit bántasz örökösön azzal a szifilisszel, Neszlényi doki id?ben adott rá penicillint…
     Míg ketten elduruzsoltak, a vonat zakatolása egyre inkább alábbhagyott és a súlyos fémkerekek csikorogva, csihogva hallatták lassuló muzsikájukat, a vasúti kocsi réseiben er?sebb lett a beszivárgó világosság.
Mire a két tiszthelyettes feleszmélt, váratlan történés közepette hagyták abba a megbeszélésüket.
     A posztókabátos jugoszláv felkelt a szalmazsákokra emelt trónusáról és végigkongatta a vagon rácsait a géppisztolyának csövével. Hangos kiáltást intézett a magyar foglyok felé, mely hangra a szomszéd kabin ajtaja is feltárult és még négy-öt csigatáras gépkarabéllyal felfegyverzett „Tito-vitéz” tört be a rácsozott cellába…

 

 

 

 

9 év ezelőtt 14hozzászólás

(javított)

 

Ha lámpás tüzétől hígul a zsíros éj,

a vaskapukon arany lesz a rozsda,

s a töredezett járda, mint a dióhéj,

villog, mintha nehéz selymet vonszolna,

s rajta fehér boríték a Hold. Mily posta! –

melyet a félhomály félig megtépett

s szétszórt szavait zengi egy madár torka!

Fülemmel falok fel minden Szépséget!

 

Ha citromszínű Nap jön egy víg reggelen,

e lángvilág fényből szőtt fürge gyíkja,

arany medálként ragyog hűs, hölgy kebleken,

melyekben a szív, mint apró kalitka,

kincsként magához vesz mindent, ami ritka,

s mint egy csodás bánya, olyan az élet,

hol a meddőhányást is kristály tarkítja!

Szememmel falok fel minden Szépséget!

 

Ha a kései, ködös órán az álom

óhaja ellen akaratom kevés,

gomolygó felhők közt azt a Nőt látom,

ki lelkemnek szüntelen dédelgetés,

kókuszligetek zamata! Óh, mily mesés

illat lengi körül, szilvaszín fényt vet

ajkam ajkára, melyben Bánatom elvész!

Szívemnek falok fel minden szépséget!

 

AJÁNLÁS

 

Herceg, az esti légben is ital számban, jó

bor, melyet egykor a Szeretet érlelt,

mennyei ízt ad, s így szomjam nem oltható!

Rágok, eszek, falok minden Szépséget!

9 év ezelőtt 5hozzászólás

Példázat, de verses elbeszélés is. Úgy döntöttem, hogy ha kicsit megkésve is, de a költészet napja alkalmából megosztom veletek ezt a korai írásomat.

 

I. rész

 

 

A Költő a Földre jött. Föléje barlang

Nyúlik, melynek különös homályában

Vakon, az Ismeretlen Sötétség lappang.

 

Kint a mezőn a Hajnal ragyog lágyan,

Látva a sugarakat, felkel, széttekint:

„Ez hát a Föld, melybe fogam kell vájjam,

 

Élni itt de mégis mily törvények szerint?”

Így megjelent Náhum, az öreg próféta:

„Tudd, minden bolygó tökéletes és kering

 

Még ha életük veszélyes is néha,

Mert félrecsalhat akár egy kósza ábránd

De lész asszonyod, ki Vágyadnak préda,

 

S’ néki adhatod szíved, de még ne kívánd

Hiszen ostoba vagy és nem ismersz dalt,

Csak ha feltündököl néked, mint a gyémánt.

 

Addig pedig figyellek, mint galambrajt,

Mely első röptében lángok felett száll át,

Hogy lássam, miképp az értelem kihajt!”

 

– Így lép a Költőhöz, szánva, mint egy árvát,

Kinek egy magot rak szűz tenyerébe

És bölcsen megvakarja fehér szakállát.

 

„Lásd, ez a lény is Isten teremtménye

És nagyobb lesz idővel.” Mondta bölcs Náhum

És felgyúlt szemében a Tudás fénye.

 

De a Költő, ki a bölcsességre ráun,

Csodálni kezdi a messzi Végtelent,

Pedig Őt szemelte ki az égi Fátum.

 

Csillámló felhőket lát a rét felett,

De az öreg újra szól: „Ez csak méla por

Melyből születtél és tested vétetett.

 

Ez tűnő ragyogás. van egy hely ahol

a dús rét is édes étkeket terít

És a bokrok mélyén csalogány dalol,

 

De el kell hagynunk e Kezdet völgyeit.”

Szavaira a Költő még körüleszmél

És feltör ifjú ajkán a gyönge hit:

 

„Itt minden jó és többre nem vágyom ennél,

Keserű a hajtás de nekem dobol

Rímeket sugarával a Nap, míg felkél.”

 

Az öreg leül, köntösén száll a por,

Búsan motyog és szemei leragadnak:

„A Szél minden levésett sort elsodor,

 

Meg kell tanulnod, nem írhatsz csak magadnak,

Ifjú szívedet ezer élmény várja,

Mert az él bölcsen, ki a Fény útján ballag.”

 

Erre az ifjú, mint a tüzes fáklya,

Mely a Sötétség vad szférájába tép,

Szeme előtt kéjes Vágyait látja,

 

És szinte, mint aki Sorsa ellen vét,

Mivel titkon csábít a boros éjszaka

És árnyán a prédálni való fehérnép.

 

Lelke mélyén rögtön győztes a vér szava,

Csak emlék mit hajdan életére font,

Párolog bánatos aszkéta hajlama,

 

Zárkózását figyeli, mint torz vadont

És így szól: „Nyomasztó ez az örök Hajnal,

Hol Szívem éneket már hiába ont!”

 

Bölcs Náhum mosolyog, felkel kósza jajjal,

Látván hogy győzedelmeskedik a vér,

Zengi szavait mint egy szárnyas angyal:

 

„Mire várunk? Vár még zöldellő babér,

Ízes hús, víg dalverseny és szónoklatok

Hol tömeg tanul és asszonynép alél!

 

Zenéd által majd az értelem fölragyog,

El kell indulnunk jobb földekre rögvest,

Mert jó talajban csíráznak ki a Magok

 

Miket megöntöz egy közelítő est.”

Mondja az öreg Náhum és örvendezve

Ifjú társa elé ily képeket fest.

 

Az Ég piruló posztója, mint egy kelme,

Mely elérte már a nyugati határt,

Mintha egy másik világnak felelne.

 

Mert e réten céltalan érnek Halált,

Itt kínzó a békesség, még az esőcsepp

Is eliramlana hulló gőz gyanánt.

 

A Költő pedig érzi, egyre erősebb

És verse majd úgy ég a bűnös szívén,

Mint kárhozott barom húsában a lőtt seb.

 

Álmosan pásztorbotjára kel a vén,

Társával elmennek a Barlang szájából,

Míg a Nap merül, mint egy fúló szirén.

 

Ott, ahol a Föld érintésével ápol

És nyugalmával a tétlenség hal el,

Feléled a messzi Végtelen, a Távol.

 

A dűnén látszik mélabús Izrael,

Szálló porában megvillantja a Holdat,

Míg falán egy új király hatalma ver.

 

Az esti horizont ismét összeolvad,

Vad habokon int a Végtelen felé,

Renyhén, mint a szírakúzai hajóhad.

 

Távolban pedig mint facsart, fürge lé,

A városra az eső őrült módon hullt

És áradt szagával, mint a benzoé.

 

– Mindkettejük ily messzi tájakra indult,

A Költő előtt rezgett egy lány

Képe, ki szívében álmodott tüzet gyújt.

 

Mentek ők, nem is sejtették hogy hitvány

Sármezők dombjain megy keresztül útjuk,

Csak lépdelt a Mester és a tanítvány.

 

 

II. rész

 

 

 

Délcegen nyújtóznak a rózsalugasok,

Melyek alatt elfeküdtek a sárba,

Az este folyamán e fáradt utasok.

 

Pirkad. Velük szembe nyílik a Csárda,

Az ajtót a csaplár kitárja esetten,

A napfénytől a házfedél már sárga.

 

Először a Költő ébredezik csendben

Majd kiált, míg ruháját porolja épp:

„Kelj fel Náhum, itt vagyunk Jeruzsálemben,

 

Már aranyat szórnak a facsemeték,

De nem siettetlek, pihenjél legalább,

E város Vágyaimnak Szent Menedék!”

 

Így indul, berúgja a Csárda ajtaját,

És a tömeg előtt, mint felkent harcos,

Bátran zengeni kezdi újszerű dalát:

 

„Panaszolj nekem büszke nép, mi mardos

Mert én a Törvények mögé születtem, vad

Soraimmal, én vagyok az új Lantos!”

 

Erre a balga nép közt csak röhej fakad,

Rabbik, vének ajakától bőg a csarnok,

De a szeme valaki máson megakad.

 

Egy felszolgálólány, kit megálmodott

Egykor dús hajjal, arcán lángok folynak

És emlői közt szépen libeg a rojt.

 

Hozzálép: „Térdeim előtted lerogynak,

Lényed kell hogy dalomban tovább éljen,

Így neked szól, a legszebb zsidóasszonynak!”

 

Énekel s’közben átvonul a népen

Hirtelen, gyanakvó haraggal, rejtetten

Az Ismeretlen: megrendítő Szégyen.

 

A Költő látja hogy a tömeg értetlen

És amint hevesen némi választ vár,

Feléjük fordul és szaval ékesebben:

 

„Nékem Jeruzsálem élő, szent oltár,

De nem tudtam, hogy itt mostan vak népség gyűl,

Mert nem nyernek üdvöt ily szép lángoknál,

 

Én bizony Sármezőkön jöttem keresztül,

Azóta minden Szépséggel álmodok

De Szívem az ostobák hitén nem enyhül!”

 

Amint beszéde a légben meglobog,

Feltűnik a Kocsma oszlopai előtt

Az öreg Náhum aki kint ácsorog.

 

Most belép: „Én viszont láttam a Sármezők

Népét, többen vannak ezer lovasnál,

Jeruzsálemet fogják ostromolni ők!”

 

Erre ismét röhögnek, szól a csaplár:

„Idegenek!” Itt csak az egér foga rág,

Van tömérdek katona, fegyver, raktár,

 

E város Isten kezében fekvő világ,

Aki ellenség, azt ledöfjük szívig,

De nem kellenek jósok és bohémiák!”

 

Így mindkettejüket kipenderítik,

Hevesen ütlegelvén és tépvén a húst

Testükön, min már ezer vérzés nyílik.

 

– S’miként a meggyötört szőlőből jön a must,

Úgy nyögték jajszavukat támolyogva,

Siratván a lírát, mint halott famulust.

 

Végül belökték őket az árokba

És a söpredék felettük csak röhögött,

Majd mentek, maguk maradtak a porba.

 

Testük körül még gyéren virágzott a zöld,

Ahogy az est leplét elkezdte vetni,

Az öreg Náhum ajkára ily nyögés jött:

 

„Hát ez a mi érdemünk, csupán ennyi,

Itt az ember elméje barbár és pőre

Ki gaz, Isten védelmét nem érdemli!

 

Hajnalban el kell mennünk a kikötőbe,

Hogy jobb helyen pengesd Lantod húrjait

Mert itt a szó elszáll mint a kámfor gőze!

 

Csupán csak az bölcs, ki értőknek tanít,

Így hát szállj sebes vitorlásra még holnap,

Hogy elérhesd Héraklész oszlopait!

 

Engem véres, vén csontjaim visszafognak,

Az én hajóm elvisz sötét vizekre,

Elbuktam hát!…mint a későn harcoló vad.-„

 

Így nyög lassan utolsókat, míg gyenge

Testét végleg elejti az árokpartra,

Szeme fennakad a homokon fekve.

 

A Költő könnyezve fejét fölé hajtja

És dühösen sír a súlyos seb fölött,

Kezében lohad a Mester hideg karja.

 

Amint látja hogy a Halál ily képet ölt,

Szívében a Fájdalom őrült lángot ad,

Míg könnyezve kaparja a sírgödört,

 

Reménykedve figyeli a csillagokat

Hogy magáéhoz hasonló, menekült

Lelket is biztos hazájukba fogad.

 

– Eltemette barátját, de nem enyhült,

Szeme izzott mint az egyiptomi Fárosz

És ott bosszúsan így fogadott esküt:

 

„Én nem mehetek Héraklész oszlopához,

Immár rámhárul becses feladatom,

Boldog, ki az Igazság oltárán áldoz!

 

Ha nem lesz itt más egyéb mint csonthalom,

Érzékeim nekem akkor is azt súgják,

Bár hogy is lészen, üdvödet megadom!”

 

A Költő érezvén küldetése súlyát,

Újra leborult a Mester sírjánál

És fejére hajtotta lassan a csuklyát. –

 

 

III. rész

 

 

Az éjszaka rajtaül a városon,

Kint a szelek úgy zúgnak mint baljós csengők,

Míg a Költő a falak közt átoson.

 

Szürke helyre ér hol kopognak a teknők,

Mikben szappanosan úsznak a rongyok

És itt virrasztva görnyednek a merev nők.

 

Ragyogni nekik csak a Hold fénye fog,

Távoli ígéretnek tűnik a Hajnal,

Míg mélyen alszanak a kis porontyok.

 

Előjön a Költő és szól telt ajakkal:

„Asszonyok!” Törtet a Pokol mérge!

Aki nem menekül, szörny? Halállal hal,

 

Gyermekitekkel bújjatok pincékbe,

Mert biztos oltalom már csak onnan ered,

Gyerünk! Mintha kezetek tűzben égne!”

 

Az asszonyok arcán kiül a döbbenet,

Hirtelen mozdul az egész mosoda

Amint mozdul a föld. Dobják a köveket.

 

Kimegy és látja hogy az Ég azúr hona

Felett a tömérdek elsuhanó sziklát,

Melyek rengő dalukat zengetik tova.

 

Az utca lángol, Ő csak a kapukig lát,

Az ébredő nép fegyverével felnyög

Míg villanó szemük a dühtől vet szikrát.

 

Az ostromgép a bástyákon dübörög

Ostyaként ropogtatván a vaskos falat,

Mely a légben rengőbb hullámokat lök.

 

Lent, parasztokból toborozzák a hadat,

A morajló tömegben, gyülevészen,

Hol együtt vonul harcba zsidó és arab.

 

Így ifjan, széttekintenek az élten,

Amint vonulnak mint a vétkes birkanyáj,

A farkasok közé, büntetésképpen.

 

– Úgy törtetett, mint tengerparton a dagály,

Mikor az ellen a kaput betörte

És lovaik patáitól rengett a táj.

 

Vadul belevágtak a férfiölbe,

Melyen nem könyörültek semmilyen kegyek,

Úri kegy: mely minden Halált elfödne.

 

Zuhatagként szóródtak a dárdahegyek

S’ viharában úgy zúdultak egymásra

Holtan, mint a gyilkoló ősszel a legyek.

 

… Mint acélszárnyú lepkék csattogása,

Úgy sajogtak a földön a véres kardok,

Majd később összeszedte őket a strázsa.

 

Jött a király és mindenki elhallgatott.

Mivel a zsidók letették a fegyvert,

Így az este folyamán ünnepet adott.

 

A romos zsinagógában zsivaj kelt

Hová maga a király vitette a trónt,

És katonáival ott orgiát vert.

 

A rabolt húsok felé az éj fénye folyt

És dúlták kéjeikkel azt a Kocsmát

Hol félve a széplány szolgálta fel a bort.

 

Felé szólt a király: „Úgy libeg szoknyád

Mintha lángolna, izzítván vérem hevét,

Gyere babám, enyhítsd ágyékom szomját!”

 

Röhögött rajta és megfogta ülepét,

De belépett a Költő, hozzászaladt.

Átölelte a lányt és megszólalt ekképp:

 

„Üdvözöllek király, hallottam szavad,

Bár szolgád lehetnék, rám az Élet mást rótt,

Ki úgy él mint te, az az igazi rab!”

 

Hirtelen a nagy tömegben csendesség volt.

Kiáltott a király: „Mi hát a neved

Idegen, mondd, ennél-e finom sült disznót?”

 

Erre Ő: „Disznót látok itt eleget,

De köszönöm felség, étvágyam nincs már,

Nekem tudja, sosem adtak nevet,

 

Hisz én mindent a nevén nevezek, habár

Nem vagyok több mint névtelen poéta

Ki az Élet útján bölcsen, dalolva jár!”

 

Erre a legfőbb főúr így szólt alélva:

„Pimaszságaid felett szemet hunyok,

Ha udvaromban leszel jeles példa,

 

Mert dalnok nyakára nem illik a hurok,

Csak hadd halljam birodalmam tróntermén

Amint ajkadra dicsőségem fölbuzog!

 

Tudd, akár aszkéta vagy, akár bohém,

A dalnoknak nálam mindig lesz szállása,

Csak a dicső énekeket várom én!”

 

A Költő bólintott szürke palástjában,

Arccal a tróntól kissé elfordulva,

Hogy a főúr bosszús kacaját ne lássa.

 

Hozzájött egy apród, lábához hullva,

Rongyos kezeiben tartotta a Lantot,

Melynek felragyogott mindegyik húrja.

 

A Költő felvette, pengetvén egy hangot,

Érezte hogy túlvilági tüzet ver fel,

Hol a visszavágás reménye lappangott.

 

Lepengette a hangokat még egyszer

És szíve rögtön azon lángokban égett

Míg így hevesen babrált a hangszerrel.

 

Nyugodtan az uralkodó mellé lépett,

A közönségnek látható lett a Lant,

Csupán csak a terem méretei végett.

 

Újra szólt a király: „Halljuk hát a dalt!”

De a Költő vett magán akkora erőt

Hogy rácsapott és a király szörnyethalt.

 

Epilógus

 

Asztalra állt, döbbenten nézett az erőd,

Majd az elnyomók és az elnyomottak

Egyszerre borultak le a Lant előtt.

 

Attila Kapus Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.