M.Simon Katalin Szerző
Vezetéknév
M.Simon
Keresztnév
Katalin
3 év 10 komment

 

Hová tűnt a gondolat?

A szó üres hangalak,

szomjazó kehely csupán,

sötét kút aszály után.

 

Szürke zugban a remény

arcára vetül a fény,

elhamvad, mi tűrt elem,

felemel jó szellemem.

 

 

 

 

 

 

Kép eredete: Internet

3 év 6 komment

 

 

A tél utolsó napján Bagoly Béla, nemzetségének jeles tagja, egy fenyőfa ágán ült, és a környéket szemlélte. Tetszik nekem ez a hely — gondolta — és átröppent a szomszéd ágra, ahol várta Bagoly Bori, kit társául választott.

— Láttam pár üres fészket itt a környéken, nézegesd meg, s amelyik neked jobban tetszik, az lesz a mi otthonunk — huhogta kedveskedve Bagoly Bori fülébe.

Amíg egymás mellett ültek a fenyőfa ágán, Bagoly Béla fejében boldog gondolatok jártak. Milyen szép az én arám! Szeme élénk, narancsvörös, ilyen szemet más madárnál nem is láttam, s ha egymást nézzük szemtől szembe, rám ragyog az éji égről a Hold s a csillagok fénye. Tollruhája puha bársony, és a színe akár a fenyőfák törzse, szürke, barna, fekete és sárga keveréke. Hosszú szárnya kecsesen simul testéhez, a mozgása gyors és csendes, és ha repül, némán suhan. Tudom, ha ő lesz a párom, amíg élek meg nem bánom.

Bagoly Bori hírből hallotta, hogy az ő titkos hódolója képzett harcos, aki bajban meg nem hátrál. És amióta megismerte, látja szemében az erőt, hogy figyelme lankadatlan, bátor, merész, mindig megérzi a veszélyt. Bízik benne, és már tudja, Bagoly Béla lesz fiókáinak apja. 

Kedvesének kérésére Bagoly Bori fáról-fára röppent a kaszáló széli kis kerek erdőben, míg egy fenyőfának a harmadik ágán talált egy tágas fészket. Nem vesztegették az időt, beköltöztek, és boldogan tervezgettek.

Nemsokára Bagoly Bori a fészekbe négy szép tojást rakott. Éjjel-nappal melengette testével, míg gondos társa vadászni járt, és naponta többször ellátta őt finom falatokkal. Csak este szállt ki a fészekből, hogy lábát, szárnyát nyújtóztassa, s elrendezze tollait. Amíg párja szépítkezett, a fészek mellett Bagoly Béla őrködött.

Amikor elérkezett a napja, négy tojásból kibújt négy pihés fióka. Attól kezdve zajos lett a fészek, mert a kis pihések reggeltől estig ételt követeltek. Egyéb gondjuk nem volt, ettek s növekedtek.  Hanem az apjuknak egyre több gond jutott. Reggeltől-estig lótott-futott ki a legelőre pocokpecsenyéért, s amint elfogyott, nyomban frisset hozott.

Amikor a fiókák nagyobbacskák lettek, már anyjuk is kijárt vadászni a rétre. Olyankor az apa éberen vigyázott, hogy a fészek közelében ellenség ne járjon. Így teltek napjaik. Békességben éltek, nem volt ok panaszra.

De szép életüket sok apró madár megirigyelte. Egy reggel Bagoly Borit egy sereg körülvette, és felborzolt tollaik mögé rejtőzve lármáztak, gúnyolódtak, koholt vádat rikácsoltak, hogy Boriék, amikor éjfélt üt az óra, vijjogva repülnek ki a kaszálóra, ott boszorkánnyá válnak, és seprűnyélen szállnak a falu tornyára, hogy halál hírét szórják ártatlan házakra. S ez még nem volt elég. Némelyik madár odáig vetemedett, hogy éles csőrével, Bori tollaiba csípett, éppen mikor Bagoly Béla hazafelé repült, s látta Boriját az ítélkezők előtt. Zsákmányát egy bokorba rejtette, s tüstént beröppent a kör közepébe. A csúfondáros sereg amint látta, hogy áldozatának megérkezett párja, kénytelen-kelletlen elcsendesült. Néma gőggel nézték, hogy a bagolypár bölcs fegyelemmel a körből felszáll.

Amikor fészkükhöz értek, meglepődve látták, hogy fiaik eltűntek. Arra nem gondoltak, hogy bajuk eshetett, annál inkább hitték, hogy szabadságra vágytak, s mert repülni még nem tudtak, a kis butusok a fészekből kiugráltak, s onnan le a földre. Aztán addig szökdécseltek, amíg kiértek a legelőre.

Valóban így történt, eljött az ideje, és a bagolyfiak elhagyták a fészket.

Bagoly Bori s Béla egy fenyőágon ülve, az idő múlásán töprengett: Tegnap még itt voltak, s ma üres a fészek, a réten ugrálnak a kis szökevények.

Teltek az órák, s mire a Nap lement, a bagolyfiókák nagyon megéheztek. Pi-í, pi-í, pi-í — segélykérésüket a szél messzire vitte. Anyjuk meghallotta, s vacsorával repült fiaihoz minden áldott este.

Egyik nap a bagolyfiókák versenyeztek, hogy melyikük ugrál messzebbre a réten. Négyen négy irányba bukdácsoltak a zsombékos terepen, amikor egy vizsla tűnt fel a láthatáron, gazdája is ott állt tőle nem túl távol. A vizsla egy percig tétovázott, majd futásba lendült. Amikor célhoz ért, megállt. Remegett minden ízében, de nem ugrott, várta gazdája parancsát. A dermedt csendben úgy tűnt, hogy minden rendben, amikor a gazda odaért, s odébb a fűben, a bagolyfiókát észrevette. Állt szegény és bámult, el nem képzelhette, miért e felhajtás. Gyámoltalanul billent egyet-kettőt, ugrani készült, mikor a kígyó a fűből felemelte fejét, és sziszegve siklott kiszemelt áldozata felé. A kis bagoly nem mozdult, mint akit megbűvöltek, de a kutya lendült, fogai közé kapta, messze futott vele, a bámuló kis baglyot a fűben eleresztette, és tüstént visszafordult, hogy gazdáját megkeresse.

Másnap este, amikor anyjuk a vacsorát hozta, fiókáit egy különös fészekben találta. Fonott kosár volt az, szalmával bélelve, árgus szemek elől gondosan elrejtve. Felvidult lélekkel repült Bori a párjához, hogy az éj csendjében együtt örüljenek a történt csodának.

 

 Ennek a mesének itt nincs végződése. Meséld tovább te, míg eljutsz a végére!

 

3 év 8 komment

Elcsendesülni aggályok nélkül, 
csak menni, menni, amerre visz 
a láb, oda, ahol a szelek más 
húron zenélnek, más illatokkal 
jön feléd a nyár, s amerre jársz, 
hogy csended ne zavarják, 
elnémulnak a beszélő kövek.

 

Kép: Káli -medence

3 év 4 komment

VILÁGFA című kötetemből – 2012.

Amikor a kócsag leszállt a mocsárba,

a tájat hogy látta, elcsuklott a hangja:

Meditterán földről repültem hazáig,

onnan, hol napsugár kényeztetett máig,

hol kék lagunában áztattam a lábam,

miközben kedvemre halat vacsoráztam.

 

Míg tékozló múltját ekképpen siratta,

látta, egy levélről rámered a béka.

Odalett őkelme finnyás kevélysége,

mert a hosszú úttól kínozta éhsége.

 

Villámként lecsapott, s a védtelen pára,

már csúszott is lefelé üres gyomrába.

A megbékélt kócsag táncolt örömébe’,

s gondolta vidáman: Házasodni kéne!

 

 

 

3 év 4 komment

 

 

Medve Panna egy fenyőfa tövében ült és gondolkodott. Ez lesz az első tél, amelyet anyja oltalma nélkül fog eltölteni. Téli vackot kell építenie magának, de hogy kezdjen hozzá? Anyja mellett megtanulta ugyan, hogy a medveéletet hogyan kell élni, de ezután már a saját útját fogja járni, és most el kell döntenie, hogy hol tölti a közelgő hosszú, fagyos telet?

— Elég a töprengésből! Kezdj hozzá szaporán! Meg tudod csinálni, Medve Panna! — így biztatta mamája, amikor néha megtorpant egy-egy feladat előtt. És Medve Panna munkához látott. Bejárta a rengeteget, megnézte a kidőlt fák helyén maradt mélyedéseket, sziklák repedéseit, de egyiket se találta megfelelőnek. Végül, sok keresgélés után a sziklás oldalban talált egy barlangot. Tágas volt és meleg. Azonnal el is kezdte berendezni új otthonát. Fenyőgallyakat helyezett a barlang egy védett sarkába, rájuk száraz faleveleket és illatos füveket szórt bőven. Amikor befejezte, elégedetten nézett kényelmes fekvőhelyére, majd kint a bejárat fölé erős karmaival jól látható vonaljeleket rótt a sziklába, melyek azt üzenték az arra járóknak: ITT MEDVE PANNA LAKIK.

Amint beállt az ősz hidege, összegömbölyödött fekvőhelyén, és álomba szenderült.

Nemsokára zimankós tél jött, de Medve Pannát ez egy cseppet se zavarta. Vastag bundája védte a hidegtől, s idegenek nem zavarták.

December végén, bár a hideg foga keményen csikorgott, Medve Panna szállásának bejáratánál a sziklafalon egy bátor napsugár táncolt. Így adta hírül az erdő lakóinak, hogy a barlangban örömünnep van: Medve Panna világra hozta életének első sarjait, két buksi fejű bocsot. Így Medve Pannából medvemama lett, aki világrajövetelük sorrendjében, így nevezte el fiait: Benő és Bonó.

Kora tavasszal, egy reggel medvemama nagyot nyújtózkodott, rendbe szedte bundáját, és kilépett a barlangból. Hű, de megéheztem! — gondolta — sürgősen élelem után kell néznem. Leereszkedett a közeli patakhoz, fogott néhány halat, jót lakmározott, aztán sietett vissza Benőhöz és Bonóhoz, akik már korgó gyomorral várták.

Mire megjött a nyár, a bocsok már akkorára nőttek, hogy anyjuk magával vihette őket hosszabb útjaira is. Igazi felfedező túrák voltak ezek. Benő és Bonó éberen követte medvemama minden lépését. Bármerre jártak, az erdő bő lakomát tálalt eléjük, s a kis medvék napról-napra egyre többet tanultak a táplálékszerzés fortélyaiból. Bolyongásaik közben néha megálltak egy-egy fa árnyékában, s míg anyjuk pihent, a játékos kedvű bocsok hemperegtek, birkóztak a fenyőfák közti tisztáson. Anyjuk megtanította őket fára mászni is. Hű micsoda élmény volt ez számukra! 

Nyáron gyakran mentek halászni. A bocsok eleinte azt hitték, hogy a halászás csak szórakozás. Ha pancsolás közben elkaptak egy ficánkoló pisztrángot, az kiugrott karmaik közül, és elmerült a habokban. Ilyenkor anyjuk rájuk morgott, hogy a hal nem játék, hanem ízletes táplálék a medve számára, és megmutatta nekik, hogyan kell megfogni a halat úgy, hogy az zsákmánnyá váljon. Idővel rászoktak a hal ízére, és attól fogva nem csak fürödni jártak a patakra, hanem bőséges halvacsorára is.

Kirándulásaik során megtanulták, hogy mindig anyjuk nyomában kell járniuk. Ezért a bocsok morgolódtak is néha, de medvemamájuk értésükre adta, hogy azért van erre szükség, mert azon az úton, amelyet ő választ, nem jár ember.

Egyik nap barlangjuktól távol érte őket az este. A bocsok, bár fáradtak voltak, segítettek anyjuknak vermet ásni, melybe aztán száraz leveleket szórtak, és elfoglalták éjjeli szállásukat.

Éjszaka medvemama kutyaugatást hallott. Jól tudta, hogy az erdőben, ahol kutya ugat, ott ember is jár. Szorosan magához ölelte bocsait, akik anyjuk villogó tekintetéből megértették, hogy most síri csendben kell maradniuk.

Szerencsére a veszélyt jelentő zajok eltávolodtak.

Kis idő múlva azonban lövések hangjára ébredtek. Ez mi volt? — néztek kérdően anyjukra a bocsok, akiknek szemében, mos először látszott a félelem. S bár feleletet nem kaptak, Benő érezte, hogy rossz az, ami történt, és még jobban befészkelte magát anyja ölében az öccse mellé. Aztán elültek a zajok, és Medve Panna már csak fiainak szívdobogását hallotta az éjszaka csendjében.

Másnap kóboroltak tovább a fenyőfák között, amikor hirtelen kopár hegyoldal tárult eléjük. Bármerre néztek, csak kivágott fenyőfák csonkjait látták. Medvemamát nagyon elszomorította ez a látvány. Eltűnt az erdő, mely oltalmazta őket. Nem szerencsés ezen a helyen járni — gondolta — és bocsaival igyekezett minél gyorsabban eltávolodni onnan.

Alig tettek meg pár métert, amikor a táj borzalom helyévé változott. Fekete felhők gyülekeztek az égen. Villámok cikáztak, s a dörgések félelmet keltettek. A letarolt hegyoldalon vad erővel száguldott végig a szél. Nem voltak fák, melyek útját állhatták volna. Az állatok menekültek, ki tudja merre, ki tudja hová.

Medvemama sietős léptekre buzdította fiait. De az elkerülhetetlen égszakadás utolérte őket. Egyszerre mindent elsodró erővel zúdult az eső a kopár hegyoldalra. A kis bocsok anyjukhoz bújtak védelemért.

És egyszerre csak morajlott, repedt, szakadt a hegy, s elindult a lejtőn. Magával sodort állatot, fát, bokrot, követ, és nem állt meg, csak lenn a völgyben. S akkor nyomasztó csend ereszkedett a szétrombolt tájra.

Aztán emberek jöttek kutyákkal, hogy mentsék az életben maradt állatokat. Amikor már úgy tűnt, hogy megtettek mindent, a kutyák jelezték, hogy még dolguk van, és gazdáikkal a nyomukban elindultak a segélykérő hangok felé.

— Ez Medve Panna! — hallotta meg az erdész is a jól ismert hangot — vele vannak a bocsok is. Siessünk!

Medvemama segélykérő üvöltése egy mély árokból hallatszott, ahova a lezúduló földtömeg sodorta őket. Az árok fölött kidőlt fenyőfák feküdtek.

Az emberek félrehúzták a fákat, és kisegítették a mélyből a riadt medvéket. Medvemama zavartan brummogott egy rövidet, ami az ő medvenyelvén azt jelentette, köszönöm. Aztán maga mellé vette Benőt és Bonót, és védelmet nyújtó barlangjuk felé vették útjukat.

— Igazi csoda, hogy az árok fölé dőltek a fenyőfák — mondták az emberek, és a fárasztó nap után kutyáikkal együtt elindultak hazafelé.

4 év 10 komment

Nicolae Labis verse nyomán
Festmény- Nicolae Grigorescu

 

 

Régóta nem voltam már a falunkban, 
És egy embertől hallom, ki otthon járt, 
Hogy virágzik az orgona nálunk, 
S a hajad immár hófehér, anyám.

Mások azt mondják, betegen feküdtél,
S én szavaikban kételkedem, lám, 
Hisz leveleidből azt értettem, 
Hogy napról napra ifjodol, anyám.

4 év 4 komment

 

 

Most valami újat kellene írni!

Ez a baj a verssel, megírod,

utána az űr újért kiált, s mert

bensődből fakad, nyugton sose

hagy, lázít, békít, ad és vesz

amint szárnyára engeded,

másnak adjon, és kapja, mi neki

jár, érzed, az űr marja lényedet.

 

Ez így megy szüntelen, amíg

széthordanak a strófák, s akkor

más játszma éled, ezer darabba

törve, verseid sorsát kell élned.

 

 

4 év 8 komment

 

 

 

Alkalmazkodsz minden körülményhez,

magadra erőlteted a kényszer zubbonyát,

akár a cipőt, bár lábadnál kisebb, viseled

öntudatlanul, miközben nőnek körülötted

a falak, és képzeled, hogy rejtekükben jól

érzed magad, biflázol kéket-zöldet, abrakolsz

 biót, undorral nyeled a  csukamájolajat,

hordod, mit a szigor rád ruház portörléstől

Pitagorászig, de nem tudod, mit tudnod

kellene, vársz, jön valami vagy valaki és

kiszabadít, de nem jön, s míg időd számon

tartja olvasott könyveid, mint hosszú kór

után, ráébredsz, életed nem puszta gondolat,

és fullasztó falaid téglánként lebontod magad.

 

 

 

 

 

4 év 9 komment

 

Zuhanás. Érzed a súlyt,

amint a mélybe húz.

Küzdeni nincs elég erőd.

 

Félelem. Kiáltanál.

Torkodban a hang béna.

Menekülni innen! 
Lábad a parancsot megtagadja.

 

Segítség kéne! A magasban

tenyérnyi csillagos ég.

Ha közelebb lenne, nyújtaná kezét…

Elmerülsz az idegen csendben.

Holnap rendeződik minden.

 

Ébredés. A hajnali fényben létra

dereng, fölötte az ég nyitja szemét.

 

Remény. Fokról-fokra kapaszkodva,

lépkedsz egy új kezdet felé.

 

 

 

 

 

 

4 év 5 komment

 

Igen nagy itt lenn a csend, 

valami készül odafent,

mondja, s néz az öreg az

égre, derekát csúz gyötri

tegnap óta, dohog, nem

lehet a vénnek nyugta!

A legelőről tehene este

magától hazajönne, az

asszony paszulyt bont a

küszöbön, ő a tornácon

csendben pipázgatna,

de az idő, ez a fránya, ki

gondolta volna, viharra

készül már harmadjára

a héten, szegény állat

ezt nem tudhatja, elindul

hát, hogy hazahajtsa,

mielőtt a nagy idő beáll.

Morfondíroz magába’, jó

lenne, ha a dűlőn jószága

jődögélne feléje, hogy

tegyen gazdája kedvére!

 

 

 

 

 

 

M.Simon Katalin Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.