M.Simon Katalin : Bagoly-mese

 

 

A tél utolsó napján Bagoly Béla, nemzetségének jeles tagja, egy fenyőfa ágán ült, és a környéket szemlélte. Tetszik nekem ez a hely — gondolta — és átröppent a szomszéd ágra, ahol várta Bagoly Bori, kit társául választott.

— Láttam pár üres fészket itt a környéken, nézegesd meg, s amelyik neked jobban tetszik, az lesz a mi otthonunk — huhogta kedveskedve Bagoly Bori fülébe.

Amíg egymás mellett ültek a fenyőfa ágán, Bagoly Béla fejében boldog gondolatok jártak. Milyen szép az én arám! Szeme élénk, narancsvörös, ilyen szemet más madárnál nem is láttam, s ha egymást nézzük szemtől szembe, rám ragyog az éji égről a Hold s a csillagok fénye. Tollruhája puha bársony, és a színe akár a fenyőfák törzse, szürke, barna, fekete és sárga keveréke. Hosszú szárnya kecsesen simul testéhez, a mozgása gyors és csendes, és ha repül, némán suhan. Tudom, ha ő lesz a párom, amíg élek meg nem bánom.

Bagoly Bori hírből hallotta, hogy az ő titkos hódolója képzett harcos, aki bajban meg nem hátrál. És amióta megismerte, látja szemében az erőt, hogy figyelme lankadatlan, bátor, merész, mindig megérzi a veszélyt. Bízik benne, és már tudja, Bagoly Béla lesz fiókáinak apja. 

Kedvesének kérésére Bagoly Bori fáról-fára röppent a kaszáló széli kis kerek erdőben, míg egy fenyőfának a harmadik ágán talált egy tágas fészket. Nem vesztegették az időt, beköltöztek, és boldogan tervezgettek.

Nemsokára Bagoly Bori a fészekbe négy szép tojást rakott. Éjjel-nappal melengette testével, míg gondos társa vadászni járt, és naponta többször ellátta őt finom falatokkal. Csak este szállt ki a fészekből, hogy lábát, szárnyát nyújtóztassa, s elrendezze tollait. Amíg párja szépítkezett, a fészek mellett Bagoly Béla őrködött.

Amikor elérkezett a napja, négy tojásból kibújt négy pihés fióka. Attól kezdve zajos lett a fészek, mert a kis pihések reggeltől estig ételt követeltek. Egyéb gondjuk nem volt, ettek s növekedtek.  Hanem az apjuknak egyre több gond jutott. Reggeltől-estig lótott-futott ki a legelőre pocokpecsenyéért, s amint elfogyott, nyomban frisset hozott.

Amikor a fiókák nagyobbacskák lettek, már anyjuk is kijárt vadászni a rétre. Olyankor az apa éberen vigyázott, hogy a fészek közelében ellenség ne járjon. Így teltek napjaik. Békességben éltek, nem volt ok panaszra.

De szép életüket sok apró madár megirigyelte. Egy reggel Bagoly Borit egy sereg körülvette, és felborzolt tollaik mögé rejtőzve lármáztak, gúnyolódtak, koholt vádat rikácsoltak, hogy Boriék, amikor éjfélt üt az óra, vijjogva repülnek ki a kaszálóra, ott boszorkánnyá válnak, és seprűnyélen szállnak a falu tornyára, hogy halál hírét szórják ártatlan házakra. S ez még nem volt elég. Némelyik madár odáig vetemedett, hogy éles csőrével, Bori tollaiba csípett, éppen mikor Bagoly Béla hazafelé repült, s látta Boriját az ítélkezők előtt. Zsákmányát egy bokorba rejtette, s tüstént beröppent a kör közepébe. A csúfondáros sereg amint látta, hogy áldozatának megérkezett párja, kénytelen-kelletlen elcsendesült. Néma gőggel nézték, hogy a bagolypár bölcs fegyelemmel a körből felszáll.

Amikor fészkükhöz értek, meglepődve látták, hogy fiaik eltűntek. Arra nem gondoltak, hogy bajuk eshetett, annál inkább hitték, hogy szabadságra vágytak, s mert repülni még nem tudtak, a kis butusok a fészekből kiugráltak, s onnan le a földre. Aztán addig szökdécseltek, amíg kiértek a legelőre.

Valóban így történt, eljött az ideje, és a bagolyfiak elhagyták a fészket.

Bagoly Bori s Béla egy fenyőágon ülve, az idő múlásán töprengett: Tegnap még itt voltak, s ma üres a fészek, a réten ugrálnak a kis szökevények.

Teltek az órák, s mire a Nap lement, a bagolyfiókák nagyon megéheztek. Pi-í, pi-í, pi-í — segélykérésüket a szél messzire vitte. Anyjuk meghallotta, s vacsorával repült fiaihoz minden áldott este.

Egyik nap a bagolyfiókák versenyeztek, hogy melyikük ugrál messzebbre a réten. Négyen négy irányba bukdácsoltak a zsombékos terepen, amikor egy vizsla tűnt fel a láthatáron, gazdája is ott állt tőle nem túl távol. A vizsla egy percig tétovázott, majd futásba lendült. Amikor célhoz ért, megállt. Remegett minden ízében, de nem ugrott, várta gazdája parancsát. A dermedt csendben úgy tűnt, hogy minden rendben, amikor a gazda odaért, s odébb a fűben, a bagolyfiókát észrevette. Állt szegény és bámult, el nem képzelhette, miért e felhajtás. Gyámoltalanul billent egyet-kettőt, ugrani készült, mikor a kígyó a fűből felemelte fejét, és sziszegve siklott kiszemelt áldozata felé. A kis bagoly nem mozdult, mint akit megbűvöltek, de a kutya lendült, fogai közé kapta, messze futott vele, a bámuló kis baglyot a fűben eleresztette, és tüstént visszafordult, hogy gazdáját megkeresse.

Másnap este, amikor anyjuk a vacsorát hozta, fiókáit egy különös fészekben találta. Fonott kosár volt az, szalmával bélelve, árgus szemek elől gondosan elrejtve. Felvidult lélekkel repült Bori a párjához, hogy az éj csendjében együtt örüljenek a történt csodának.

 

 Ennek a mesének itt nincs végződése. Meséld tovább te, míg eljutsz a végére!

 

Legutóbb szerkesztette - M.Simon Katalin
Szerző M.Simon Katalin 248 Írás
Alázattal adózom a z írás hatalmának. Számomra az írás nem csak önkifejezés, hanem maga az élet. Szeretem a ritmust, a dallamot, szeretem az életet. M. Simon Katalin