Bojtor Iván : AMERRE AZ ARANYSZÁRNYÚ FŐNIX…

 

Ott, azon a hegyen túl, melynek csúcsát még vörösre mázolja a lenyugodni készülő Nap, hajdan állt egy város. Néha, a telihold keltette zavaros álmaimban ott járok, és olyannak látom, mint amilyen akkor volt, még mielőtt… Talán egyszer majd rászánom magam és megírom történetét.

Ma reggel, itt, a barlangszája előtt, egy kőgömbön ülve Tacitus művét olvasgattam. A másutt oly komor hangú római, az Annales egyik — csak töredékekben fennmaradt — könyvében arról lelkendezett, hogy „Paulus Fabius és Lucius Vitellius consulsága alatt, századok hosszú körforgása után, a Főnix újra Egyiptomba érkezett”. Az akkoriban ismert adatok segítségével meg is próbált valamiféle időbeli ciklikusságot megállapítani az évszámok között. Persze hiába.

Pedig a rómaiak mesterei voltak az ilyen számítgatásoknak. Addig-addig számolgattak, míg valami furcsa egyezésre nem akadtak. Például megállapították, hogy a várost ért két legnagyobb csapás — Róma gallok általi felgyújtása és a Néró pribékjei által keltett tűzvész között — pontosan 418 év, 418 hónap és 418 nap telt el.

Mire mentek vele? Semmire. De ők, ebben az esetben legalább találtak valamiféle összefüggést.

Mi meg már évszázadok óta eredménytelenül próbáljuk befejezni azt, amibe Tacitus belekezdett.

Néhányan azt állítják — persze ez csak nevetséges mese —, hogy régen voltak olyan gépek, melyek egy óra alatt milliónyi műveletet is elvégeztek, és a rómaiak azokkal a titokzatos gépekkel számoltak.

Hogy mikor is éltek a rómaiak? Erről a bölcsek még vitatkoznak. Valaki azt állítja, hogy ezer éve, valaki azt, hogy ötezer, mások meg úgy vélik, hogy talán már húszezer év is eltelt azóta. Szerintem még az is lehet, hogy soha nem is léteztek, csak valaki a hosszú téli estéken saját maga vagy mások szórakoztatására találta ki őket, meg az egész történelmüket.

 Mikor a hegy tetején felbőgött a kürt, a kutyák a barlang felé iramodtak. Én is felugrottam és futottam utánuk.

Ott benn, a sötétben, miután kilihegtem magam, a barlang fala mellett eltapogatóztam a könyvtárterembe, meggyújtottam egy gyertyát, levettem a polcról a krónikát és beleírtam: az évszámot, hónapot, napot, órát és percet. Visszatettem a tollat a tintába, hátradőltem a széken és a libegő fényben a könyvektől roskadozó polcokat bámultam. Vártam. Mi mást tehettem volna?

Ma csak háromszor remegett meg a föld. A sziklafal kétszer nagyot reccsent, szinte sikoltott, a könyvespolcok meg nyikorogva dülöngéltek (mint mindig).

Mondják: az aranyszárnyú madárról először csak zavaros, egymásnak is ellentmondó hírek érkeztek. Hitték is azokat, meg nem is. Miután mind többen állították, hogy látták, a bölcsek leporolták a régi krónikákat és az egyikben ráakadtak a Főnix rajzára és történetére. Azt is kiokoskodták a könyvekből, hogy az Aranyszárnyú Főnix felbukkanása egy új, boldogabb korszak kezdetét jelzi. Eleinte össze-vissza fecsegtek mindenfélét arról a madárról, hogy a saját hamvaiból kelt életre, vagy, hogy a tűzből született újjá, no meg olyanokat, hogy csak ezerkétszázötven, vagy ötszáz évente egyszer jelenik meg. Persze ez mind badarság volt. Még hogy ötszáz évenként? Jött az minden évben. Bár ne jött volna!

Feljegyezték, hogy azon a napon, amikor először elszállt a város felett, aranypor hullott az égből, amely belepett mindent: a falakat, a tetőket, az utca kövezetét. Estére a város, a lenyugvó Nap fényében, aranytűzben égett. A messze földről odatévedt kereskedők el is nevezték Aranyvárosnak, és a csoda hírét elvitték a világnak mind a négy sarkába.

A következő évben, amerre a madár járt, zöld és aranysárga gyöngyök hullottak az égből. Úgy tartották, hogy azok a gyöngyök megtalálójuknak szerencsét, gazdagságot hoznak majd, elhárítják a bajokat, meggyógyítják a betegségeket. Az egyszerű népek vászonzacskókban, a nyakukba akasztva hordták a talált szemeket, a nemes urak és a gazdag polgárok arany gyűrűkbe, vagy ezüst nyakékekbe foglalva viselték, dicső királyaink pedig koronáikat díszítették velük.

Idővel a várost az arra járó idegenek, a gazdagság láttán elnevezték szerencsésnek, Szerencsés Városnak.

Ahogy teltek az évek a lehulló gyöngyök mind nagyobbak lettek. Szinte láthatatlanul, alig észrevehetően, de minden évben nagyobbak. Először csak dió majd tojás nagyságúak, majd még annál is nagyobbak. Akkoriban a házak falait díszítették velük, később meg tálakat, poharakat, kisebb szobrokat faragtak belőlük.

És eljött az a bizonyos év. Amerre a madár elrepült hatalmas golyók zúgtak alá az égből, melyek porrá zúzták az aranyló városfalakat, a gyöngyökkel kirakat házakat. Az Aranyszárnyú Főnix után csak pusztaság maradt.

Manapság, ha fel-feltűnik, csak néhány óriási mészkőgömb hull alá az égből, megremegtetve a vidéket. Pontosan olyanok, mint ez, melybe a barlangjainkat véstük, csak most már ennél is sokkal nagyobbak.

Esteledik. Most megint itt ülök a barlang előtt, és hallgatom népem egyik bölcsének ujjongását, akinek végre — vagy negyven év múltán —, sikerült megfejtenie azt a bizonyos sort, melyet valaki az egyik ősi krónikába a Főnix rajza alá firkantott: „Óvakodjatok a túl nagy szerencsétől!”

 

Legutóbbi módosítás: 2017.03.13. @ 11:57 :: Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 76 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”