Balogh Arthur Szerző
Vezetéknév
Balogh
Keresztnév
Arthur
Ország
Hungary
Vezetéknév
Balogh
Keresztnév
Arthur
3 hét ezelőtt 1 megjegyzés

 

– Elfáradtam, Mémé!
Kiss a fűre tett hintaszéken hintázott. Szemben, a fákkal elhatárolt kis kertben, egy faszéken ülő idős hölgy egy csodálatos tortát készített. Aprónak tűnő hatalmas gépek művelték a távolban a földet. Zajuk összeolvadt a bogarak és méhek döngicsélésével.
– Fiatal vagy még! – Fakanállal kavarta a krémet, és fejét egy pillanatig felemelve nézte a hintázó férfit.
– Valóban ezt hiszed? – Nem mozdult többé, és Mémé, mozdulatlan arcát nézve, a mélyen ülő szemekben mintha mosolyt látna.
– Hány éves vagy? – kérdezte figyelmét munkájára összpontosítva.
– Nem fogod elhinni– válaszolta Kiss. – Kétszer olyan idős mint te!
– Elfelejted a koromat? Már nyolcvan éves vagyok!
– Jól tudom, de én majdnem kétszer vagyok idősebb, mint te, mert két hét múlva ünnepelem 156. születésnapomat.
Nem volt rokona Mémé. Vagy tíz éve ismerkedtek meg közös barátoknál, amikor nyaralt, és olyan kedvesnek találta, hogy rendszeresen meglátogatta két utazás között, s olyankor nála töltött pár napot.
Megszerette. Olyan volt számára, mint egy igazi nagyi. Valódi nagyanyját már régen elveszítette, mikor még kisfiú volt, és csak hófehér hajára emlékezett, és Mémé fejét is befedte már a dér. Régóta eltűnt nagyijára emlékeztette, és tisztelettel, szeretettel Mémének hívta.
– Butaságot mondasz! Nem vagy még 50 éves sem – mondta a krémet kavarva.
– Igazad van egy bizonyos fokig– válaszolt és újra hintázott a méltóságteljesen elvonuló felhőket nézve.
– Hogy pontos legyek, öregedésem processzusa megszűnt 54. születésnapomon. Több mint száz éve ennek!
Mémé fakanalát letéve Kiss felé fordult.
– Igaz amit mondasz?
– Így igaz. 156 éve élek. Dédapád lehetnék!
– És ez hogyan lehetséges?
– Alfa vagyok. Nálunk, ahonnan jövök, képesek vagyunk megállítani az öregedést. Természetesen a hanyatlás folyamata folytatódik, de nagyon lassan, majdnem láthatatlanul. A betegségek genetikusan megszűnnek és orvosaink képesek testrészeinket kijavítani, ha baleset áldozatai leszünk. Már több minden megváltozott bennem, nem vagyok már száz százalékig az eredeti Kiss.
– És hány évig élsz majd?
– Sok-sok év van még előttem. Végső elmenetelem alkalmával egy másik Kiss, pontosan olyan, mint én vagyok, kezdi majd életét. Klóné az öregedés lassítási pillanatában. Emlékeimet és ismereteimet  átteszik majd mikor időm elérkezik, de ez még messze van.
– Hallottam már, vagy olvastam, nem tudom biztosan, hogy tőlünk különböző emberek léteznek valahol – mondta Mémé, folytatva a krém kavarását. – Alig néhány fehér hajszált látok fekete hajadban. Valóban nehezen hihető, hogy idősebb vagy nálam. És Mémének mersz hívni! – Mosolya cáfolta szavai komolyságát.
– Így van, merem – mosolyodott el Kiss. – Számomra mindig Mémé maradsz.
– És valóban olyan fáradt vagy, mint mondod?
– Igen.
– Várj egy kicsit – és nehézkesen felállt. – Be kell fejeznem a tortát. Mindjárt visszajövök.
Egyedül a kertben, újra a vándorló felhőket nézte, hagyva gondolatait vándorolni. Boldog volt a hintaszékben a természet ölén, hallgatva a bogarak döngicsélését és a távoli gépek zaját. Ez a bolygó kellemes volt. Szülőföldjére emlékeztette, arról nem beszélve, hogy valóban szerette az idős hölgyet. Távoli, majd elfelejtett emlékek merültek fel megállíthatatlanul. Fiatalkori emlékek nyomai. A fáradtságra is gondolt.
–Tudod, ez nem csak fizikai fáradtság! – Szemeit lehunyva beszélt, arcát a nap felé fordítva, miután Mémé visszatért. – Mondhatnám, hogy a lélek fáradtsága. Elegem van az utazásból. Az utak, az állandó helyváltozás. Heteken keresztül bezárva egy szardíniás dobozban. Nézni a szürkeséget mikor a féregjáratban vagyok, ami a galaktika végtelen távolságait köti össze.
– Miért utazol? – volt a kérdés.
– Újabb planétákat találni. Rengeteg van. Képtelenség mindet megismerni, és van szép, és borzalmas is.
Miközben Kiss beszélt, Mémé egy kis terítőt horgolt gyors és precíz mozdulatokkal. Időnként ránézett kérdezve valamit, miközben munkáját folytatva.
– Mikor intelligenciával találkozunk, szinte mindig ellenségek! Érkezésem ellentétben van hiteikkel. Ha nagyon primitívek még, égből leszálló istennek képzelnek. Ha bizonyos mértékű ismereteik vannak, akkor nem isten, hanem ellenség vagyok, és megpróbálnak megsemmisíteni. A legrosszabb planétákon humanoidok élnek, másutt csak állatok vannak. Elképzelhetetlen változatosság. Egyesek vérengző vadságát elképzelhetetlen formák rejtik. Nem tudod elképzelni, milyen élőlényeket találok és ismerek. Azelőtt azt képzeltük, hogy az élet csak bizonyos földi körülmények és feltételek között valósulhat meg.) Most meg mindenütt találunk életet. Levegő nélkül, halálos gázokban, végtelen hidegben vagy pokoli melegben, mindenütt van élet! Életkereső vagyok. A már ismert planétákon, vagy amit felfedezek, egy erőmező véd minden támadás ellen.
Mémé munkáját folytatva csak időnként nézett fel, majd hirtelen ölébe tette horgolását.
– Az Alfák örökké élnek?
Kiss meglepődve elnevette magát.
– Nem. Látom, hogy nem érted, Mémé! Nincs örök életünk. Semmi nem örök. Ha akarod, összenyomjuk az időt, de nem állítjuk meg. Öregszem persze, de lassan. Mondhatom, hogy minden betegség eltűnt, és a genetikus hibákat, mint a baleseteket kijavítjuk, ahogy már mondtam.
– És amikor valóban megöregedsz?
– Soha nem változom meg. Az Alfák láthatóan nem öregszenek meg.
– Azt mondtad…
– Várj, megmagyarázom. Csak egyetlen gyógyíthatatlan részünk, betegségünk van, a lélek, az energia fáradtsága. Egyszer a kutatóvágy, a kíváncsiság eltűnik. Mindnyájan biztosak vagyunk abban, hogy egy szép napon találok valamit, egy valóban újat. Valami, amit nem tudunk elképzelni! Ez az újdonságra várás volt nem régen a motor, a kalandvágy. Utaztam annak ellenére, hogy attól féltem, hogy valami, vagy valaki áldozata leszek az erőmező ellenére. Mindennél erősebb volt a kíváncsiság. Egyre messzebb mentem. A galaktika határáig. Képzeld el, százezer fényév! Elképzelhetetlen távolságok az ismeretlen féregjáratban. Időnként más utazók útját követtem, de sokszor én kutattam fel ismeretlen járatokat. Hogy mondjam? Hosszúnak tűnik az idő. Az út. Napok és hetek. Oda-vissza több hónap, és visszatérted után azt veszed észre, hogy távolléted csak néhány percig tartott. Ez az idő paradoxonja. Ezek a féregjáratok láthatóan semlegesítik az időt. Igen, kíváncsi voltam, de most egyre kevésbé. Megfertőzött a lelkek betegsége.
Mémé, a lehunyt szemű nap felé fordított fejét nézte. Furcsa mosolyt látott arcán.
– A betegség végén meghaltok, ugye?
– Természetesen. – Tekintetét az öregasszonyra szegezte. – Nem kell félni. Nem most, nem mindjárt. Csak a betegség kezdetén vagyok. Előbb még egy hosszú felfedezőútra megyek egy másik galaxis felé. Androméda. Felizgat a gondolat. Még egy nagy adag kíváncsiság van bennem, de tudom jól, hogy utána…
– Megmondanád, hogyan végződik az élet, ha ez nem titok? – kérdezte Mémé, letéve a horgolást. Kiss szavai lebilincselték.
– Mindent jól megszerveztünk. Én választom a pillanatot. Egy teremben fekve láthatatlan kapcsolat fűz egy másik teremben fekvő klónomhoz, hogy megkapja emlékeimet és ismereteim lényegét, miközben én nézem múltam képeit. Esetleg rég elfejtett örömök és emlékek jönnek elő agyamból, miközben hallgatom a zenét, amit szeretek.
Néhány pillanatnyi csend után folytatta. – Nem sokáig tart. Egy negyedóra talán. Elalszom észrevétlenül, látva a távoli Napokat eltűnni egy ismeretlen óceán hullámaiban. Mikor álmom átváltozik valamivé, amit nemlétezésnek hívunk, Kiss, a másik én felkel folytatni életem.

*

Vacsora közben elmesélte néhány kalandját. Mémé figyelmesen hallgatta, és időnként jó kérdéseket tett fel.
Kiss megmagyarázta, hogy űrhajójával abszolút szimbiózisban van. Neuronjai az űrhajó neuronjaival vegyülnek abban a pillanatban mikor a gubó lassan magába zárja az indulás előtt. A féregjáratban fizikai fájdalmat érez. Borzalmas feszültséget, amit az anyag érez, mikor kapcsolatba lép az anyagtalannal.
– A féregjárat, az micsoda? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom –válaszolta. – Nem tudjuk pontosan és valószínűleg soha nem találunk választ erre a kérdésre. Véletlenül jöttünk rá, hála egy régi kvantumelméletnek. Századok óta ismerjük. Mióta elkészült az első asztromentális űrhajó. A hajtóerő, az asztromentális helyváltozás nem más, mint az emberi szellem és az anyag egyesülése. A gubóban anyaggá változom, tiszta energia, élem és érzem nukleáris kapcsolatunkat, a különböző erőket, és használom, vezetem őket. Az első utazási kísérletek alkalmával találtuk a féregjáratokat. Kezdetben azt hittük, hogy mesterséges alagutakban vagyunk, amiket nagyon régen, ismeretlen, felsőbbrendű intelligenciák alkottak időtlen utazásokra. Mert ezekben az alagutakban az idő nem létezik, vagy annyira lelassul, hogy az évezredek néhány másodpercnek tűnnek számunkra.
Segítette leszedni az asztalt mielőtt újból kimentek a langyos éjbe. A galaxis Nyilas karjában az Ultima rendszer, ahol voltak, valóban a galaxis utolsó pontja volt. Fejük felett a Tejút kísértetiesen sápadt fénye ellentétben volt az ég másik, koromsötét felével.
Ultima holdjai még nem keltek fel nyugaton, ahol az éjszakában láthatatlan hegyek határolták a síkot. A keleti láthatáron, ahol az ég mélysötét volt, Kiss felfedezett egy gyenge fényt.
– Oh, nézd Mémé! Androméda! – és a tejszínű foltra mutatott. – Vedd fel a szemüveged. Ez az. Most látod? Ott, ahol minden sötét és nincs semmi más.
– Te oda akarsz menni?
– Remélem. Soha, semmi nem biztos. Mikor kutatóútra megyünk, annyi útelágazás van, és nem segítenek útjelző táblák. Soha nem tudni hová érünk. Egyszer, egy energiazuhatagba értem, egy olvasztókemencébe, egy szupernóva robbanásába. Üvöltöttem a fájdalomtól, mert energiám mintha a bőröm lenne, cafatokban szakadt rólam, és csak annyi erőm maradt, hogy visszaforduljak lépteim nyomán. Borzalmas volt. Ha tudnád, hogy mennyi utazó tűnik el nyomtalanul a robbanó nóvák energiájában, vagy egy mindent magába szívó fekete lyukban!
– Nem tudjátok elkerülni ezeket a baleseteket? – Mémé hangja gyenge volt és remegett.
Körülöttük láthatatlan bogarak énekeltek kellemessé téve a kora estét. A nyugati hegyek fölött felkelt a legkisebb, sápadt fényű hold. Miközben a kicsi vágtatott az égen, megjelent a nagy, hogy méltóságteljesen és lassan menjen át fölöttük.
– Nem nagyon – válaszolt Kiss. – Mikor elhagyjuk az alagutat, materializálódunk egy bizonyos távolságban a célunktól. Néhány óra fénytávolságban. Így csodálhatjuk célunkat az űrben. Ez a biztonságos átváltozás. Semmi probléma. Mikor az ismeretlenbe megyünk új utakon, egy fekete lyukra vagy robbanó nóvára bukkanva, a néhány órás fénytávolság nem elég. Egy fazékban találja magát az utazó, melyben minden forr, bugyog, amit még az ördög is elkerülne.
Feje a hintaszék támláján pihent és a csend elbódította mindkettőjüket, miközben átélte távoli emlékeit. Érzékeny hallása felfogta egy éjjeli madár cikázó repülését. Vadászik, gondolta.
– Mindig arról álmodtam, hogy mindenütt vagyok. Egyidőben. Most itt vagyok. Ebben a pillanatban Ultima másik felén egy vonat indul. Capella háromon, egy űrhajó. Valahol másutt egy hajó az óceánon. Ugyanabban a pillanatban ezer és milliárd mozdulat és esemény. Mindez egyidőben. Mindig arra vágytam, hogy éljem ezt a párhuzamosságot. Látni és élni egyszerre minden eseményt. És ez képtelenség.
– Miért nem maradsz itt? – kérdezte Mémé. – Ha fáradt vagy, itt az ideje megpihenni. Itt az Ultimán nem rossz az élet.
– Sajnos, ez képtelenség!
Mémé nem válaszolt, megpróbálva megérteni, miközben Kiss élvezte a csendet és a pislogó csillagokat nézte. A második hold, a nagy nővér már a zeniten volt, miközben a kicsi a keleti látóhatár felé vágtatott.
–Tudnod kell, még ha valóban idősebb is vagy nálam, mint mondod, mégis unokámnak tekintelek. Így van ez, mit csináljak? Itt maradhatnál és őrizhetnéd a házat elmenetelem után. Nem változtam meg genetikusan, mint te. És nem vagyok jó egészségben…
Ismét hallotta a hintaszék nyikorgását. A holdak miatt sok volt a fény. Androméda, a kicsi tejfehér folt, amit tekintetével keresett, láthatatlan volt.
– Értesz engem? – kezdte újra. – Pihenj, ha fáradt vagy. Ha holnap, vagy azután útnak indulsz, nem látlak többé. Ez biztos.
Kiss hallgatta az éj zajait, nézte a holdakat és útjaira gondolt. Minden olyan távolinak és valótlannak tűnt! Az eltöltött napok Ultimán, Mémé nyugtató jelenléte, mindez valóság volt. Androméda? Valójában már nem kívánt odamenni. Végeredményben, mindig majdnem minden ugyanaz, hasonló. Minden ismétlődött. Ezért volt levert.
Ultima jelentette az újdonságot. A kis ház, a természet, Mémé remegő hangja és ételei, ez volt a különbség. És az ő fáradtsága. Nem akart megmozdulni. Várni akart. Szemlélni és várni.
Úgy érezte, hogy Mémé megértette, hogy sehová nem akart menni. Misztikumát és varázsát elveszítette az ismeretlen.
– Ma egy tortát készítettél. Szeretném, hogy újból csinálj majd a jövő héten és még később talán. Gondolod, hogy ez lehetséges? – kérdezte.
Mémé lélegzetét visszatartotta egy pillanatig és a hintaszéket hallgatta. Mintha Kiss nem akarná többé abbahagyni.

 

***

2 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások

 

 

– Ackermann professzor? Engedje meg, hogy gratuláljak előadásához.
A férfi asztala előtt állt.
Ackermann a pohár Coca-Colában táncoló szénsav buborékokat nézte. Nem hasonlított a kócos hajú Tournesol professzor karikatúrájára, pedig a tudósok zöme e hóbortos személyhez méltónak találta. Tekintetét a kövérkés férfira szegezte.
– Köszönöm – és elfogadta a kezet. – Uram?
– Sargent – volt a válasz, és a hívatlan vendég az asztalához ült. – Megnyugtatom, nem vagyok professzor, sem újságíró. Úgy mondanám, hogy egy profán csodálója vagyok, és gondolom, hogy ez nincs messze az igazságtól. – Beszéd közben két kólát rendelt a mellettük elhaladó pincérnél.
– Az ön meggyőződése, hogy nem vagyunk egyedül a mindenségben. Egy időben, cáfolja annak a lehetőségét, hogy találkozzunk a galaktika többi lakóival.
– Jól értette Sargent – volt a professzor válasza. – Évezredeken keresztül azt képzeltük, hogy mi vagyunk a mindenség közepe. A vallások, a megszámlálhatatlan afrikai, óceániai, ázsiai és amerikai hitek bázisa valamilyen egyedüli teremtés volt, az istenek kísérleti területe különböző célok megvalósítására.
– Az utolsó száz év fejlődése, a technikai és tudományos fejlődésre gondolok, kizárva a filozófiát és teológiát, kitágította látóhatárunkat megengedve a feltételezést, hogy nem vagyunk egyedül, nem egyetlen teremtmények vagyunk.
– Ideje volt professzor úr, ha megengedi – vágott közbe Sargent mosolyogva.
– Igaza van. Most megpróbáljuk bepótolni az elveszített időt és minden irányban keresgélünk. Rádióteleszkópok, műholdak, rádiókapcsolat, és soha semmi. Egyidőben egymásnak ellentmondó, sokszor fantasztikus vagy hamis tanúskodások repülő csészealjakról. A mindenség látogatóit nagyfejű törpéknek, vagy vékony és magas embereknek személyesítik meg, hatalmas homlokkal. Az állítólagos tanuk megmagyarázhatatlan eltűnésekről, és orvosi vizsgálatokról beszélnek a repülő csészealjakban.
– Természetesen ezt nem hiszi el! – Sargent őszülő haját simogatta.
– Nem mindent. Egyes dologra nehezen lehet választ találni, de számomra nem ez a lényeges.
– Akkor micsoda?
– Normálisnak találom, hogy még nem találtuk meg a Föld nővérét. Ez olyan, mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. De nem normális, hogy nincs rádiókapcsolat. Ha egy másik civilizáció elküldött ezer évvel ezelőtt egy üzenetet ezer fényév távolságból, akkor ma a nyomára találunk. Egy folyamatos jelzés is elképzelhető. De soha, semmi. Más probléma az idő és a távolság. Ha a rádióhullám ezer fényév távolságon a fénysebességgel halad át, rakétáinknak ez egy örökkévalóság.
– Ez így igaz, de semmi értelmét nem látom annak, hogy egy civilizáció jelezze létezését! Más közlekedési vagy kommunikációs formáról nem beszélve!
– Valóban jól hallgatta a konferenciámat, Sargent? Sokkal nagyobb sebességet képzeltem el, mint amire pillanatnyilag képesek vagyunk. A fénysebesség manapság elképzelhetetlen, és hosszú ideig megvalósíthatatlan a Föld és a távoli, több parsec távolságban lévő planéták között. Egy utópia. 15-20 év oda, és ugyanannyi vissza,  lehetetlenné teszi számunkra a világűr megismerését.
– Tudom jól, professzor. Ez a teóriájának összefoglalása. És mindenki zavarban van, mert azt lehet feltételezni, hogy egyedül vagyunk a mindenségben.
– Ezt nem mondanám – volt Ackermann válasza, és a kávéház örökmozgó tömegét nézte asztaluk körül.
– Ha nem tévedek, ugyanez a helyzet, mint itt, a méretekről nem beszélve. Most mi ketten egyedül vagyunk itt, elszigetelve a tömegben. Nem tudunk, vagy csak nagyon nehezen, kapcsolatot teremteni a körülöttünk lévőkkel.
– Miért? – Sargent gömbölyű arcáról valódi meglepődés tükröződött.
– Láthatatlanná váltunk. Egy tömegben vagyunk, a tömeg részévé váltunk! Mindenki saját problémáival foglalkozik és asztaltársával beszélget, mint mi.
– Rendben, gondolom, hogy igaza van a jelenlegi helyzetben, professzor úr.
– Mire gondol? –Ackermann nem értette szavainak rejtett vagy valódi értelmét.
– Ez igen egyszerű. Mindig van egy jelenlegi helyzet, ezer, ötszáz vagy tíz évvel ezelőtt is volt. Régen lapos volt a Föld, Ptolemaiosz teóriája szerint. Galilei szerint nem volt lapos és a mindenség közepe, hanem gömbölyű és a többihez hasonló planétává változott.
– Ezt értem – és a professzor a szemüvegét tisztította. Szemüvege nélkül egy öregedő bagolyhoz hasonlított.
– Vagyis maga szerint átmeneti helyzetben vagyunk?
– Igen. De ne felejtse el, hogy 150 évvel ezelőtt senki nem hallott rádióhullámhosszról! És ha holnap egy eddig ismeretlen sugárzást találunk, vagy más utazási lehetőséget, mint a mai rakéták?
– Fantasztikus feltételezés barátom – volt Ackermann száraz válasza, miközben szemüvegét az orrára tette.
– Így van professzor, így van. A jelen különbözik a múlttól, nem gondolja? Sok minden lehetetlennek tűnik, vagy természetellenesnek. Vagy valamit úgy képzelünk, hogy normális. Például abszolút normálisnak tűnik, hogy szívünket baloldalon hordjuk. Ön és mindenki más – és karjával nagy kőrt irt le a körülöttük lévő tömegre mutatva.
– Ez természetes – volt Ackermann válasza.
– Adja ide a kezét – és válaszra nem várva, Sargent megfogta Ackermann bal kezét, és mellkasa jobb oldalához szorította
– Mit érez?
– Szívdobogást… jobboldalon! Ez nem normális!
Ackermann homlokát ráncolva nézte a mosolygó kerek arcot.
– Maga egy véletlen baleset, természetellenes, mint a sziámi ikrek, vagy a kétfejű borjú.
– Nem, nem, téved professzor úr! Ez egy példa, csak egy példa, hogy megértse, hogy pillanatnyilag érthetetlen lehetőségek vannak. Teóriája érthető, és igaza van a mai helyzetben. Most, ma, nem tudnak a mindenségben utazni, mert pillanatnyilag képtelenek megoldani a tudományos problémákat. Kétszáz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy picike valamivel egy másik országban élő emberrel beszéljen. A kis hordozható telefonra gondolok. Ma ez természetes és normális. Minden gyerek a zsebében hordja. Kétszáz évvel ezelőtt ez az idea nem merült fel az írók, vagy tudósok fantáziájában, és senki nem tételezte fel ezt a lehetőséget, arról nem beszélve, hogy ez istentelen, ördögi gondolatnak nyilvánítható lett volna az akkori felfogásnak megfelelően.
– Azt gondolja, hogy a tudomány…
– Pontosan. Még nem érték el azt a színvonalat, hogy a kapcsolat létrejöjjön.
– Biztos ebben? – A szemüveg mögött Ackermann rövidlátó tekintete a másik arcán kereste a választ.
– Szíve a jobboldalon… van valami más is?
– Miért teszi fel a kérdést?
– Mert gondolom, hogy valami rejtett üzenete van, de nem tudom, hogy mi? Gratulál a teóriámhoz és eddig ismeretlen lehetőségekről beszél.
– Csak azt akarom, hogy az ajtó nyitva maradjon. A konferencia végső megállapítása, hogy az emberiség egyedül van a mindenségben annak ellenére, hogy biztos más intelligenciák létezésében. Pillanatnyilag fizikailag képtelenek a mindenségben és az időben utazni, ez önöket látszólag örökös magányra ítéli. Ez a bezárt ajtó, professzor! Hagyják nyitva az ajtót a jövő előtt. Mert valójában nincsenek egyedül.
Sargent az üres poharát nézte elgondolkozva.
– Egy bizonyítékra van szüksége. Tudom, hogy nem mondja el senkinek, mert képtelen magyarázattal szolgálni és egzaltált, tudományellenes embernek tekintenék. De ne felejtse el professzor úr, nincsenek egyedül! A magány nem létezik!
Elhallgatott, és zakója zsebéből kis dobozkát vett elő, amit maga elé tett. Egyik kezében az üres pohár, a másikkal egy szinte láthatatlan gombot nyomott meg és eltűnt.
Ackermannal szemben a szék üres az asztalon volt, és csak saját pohara maradt. A széket nézte, az asztalt, és körülötte az embereket. Senki nem látott semmit. A zsivaj, az állandó mozgás a kávéházban megakadályozta, hogy észrevegyék Sargent eltűntét.
Világában ez megmagyarázhatatlan, lehetetlen csodának tűnt. Remegett. Most megértette Sargent magyarázatát. Várni kellett még, hogy a kapcsolat létrejöjjön a többiekkel. Talán itt voltak már. Körülöttük, láthatatlanul. És ő tudta már, hogy nem voltak egyedül.

 

3 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások

Shannen két hónappal karácsony előtt kezdte levelét írni a Télapónak. És az ünnepek előtt naponta érkeztek a leveles ládába színes katalógusok a játékvilág csodáit ajánlva.
A választás nehéz volt. Azok az élethű babák! Minden alkalomra voltak ruháik, a pólyákról és háztartási készletekről nem is beszélve! És az elektronikus játékok! Végül, tíz nappal karácsony előtt levele elkészült végleges formájában. Persze, voltak benne hibák, áthúzás és javítás, ami nem volt meglepő egy hétéves kislánytól, de azért rendesen lemásolta a kiválasztott játékok nevét. A levelet szépen összehajtva borítékba tette és nagy betűkkel ráírta a címet: TÉLAPÓ AZ ÉGBEN.
– Anyu – hívta Shannen anyukáját. – Itt a Télapónak írt levelem. Ugye feladod a postán, Anyu?
– Persze kis angyalom – válaszolt anyja, egy szép szőke asszony. – Ígérem, hogy ma délután elküldöm.
Másnap délután Shannen sírva jött haza az iskolából.
– Mi történt kicsim? – kérdezte anyja riadtan, és a kislány sírdogálva magyarázta.
– Robert! Hazudik Robert, hazudik! Elmondtam, hogy levelet írtam a Télapónak és Robert kinevetett, azt mondta, hogy buta vagyok. Képzeld, Anya! Szerinte nincs Télapó, nem létezik. És amikor magyaráztam, hogy a múlt évben láttam amikor hozzánk érkezett, azt mondta, hogy Apuka volt a Télapó, hogy az apukák öltöznek Télapónak.
– Nyugodj meg kicsim, nyugodj meg – próbálta vigasztalni az anyja. – Ez nem igaz, persze.
És este, amikor a szülők egyedül voltak, sokáig beszélgettek. A férje megígérte, hogy beszél majd a kislánnyal, és elmeséli neki a Télapó legendáját.

*

– Láttad?
– Mit?
A Felmérő és elválaszthatatlan társa Álmodó, több milliárd éve utaztak a mindenségben a galaxisokon keresztül, a csillagok között keresgélve. Nem messze a Földtől, a Szaturnusz szomszédságában voltak. A naprendszer Felmérő széttárt lábai között volt, és előrehajolva egy pontra mutatott.
Álmodó egy halkan síró kislányt látott az ágyában, és felébredt kíváncsisággal, tétovázás nélkül osont a fejébe.
– Miért sír? – kérdezte Felmérő.
– A nem létező Télapót várja – ráncolta homlokát Álmodó.
– Biztos vagy benne? – mosolygott társa.
– Igen. – Álmodó lassan elhagyja a gyermek szellemét és újra elfoglalja helyét útitársa mellett.
„Álmokra és csodákra van szükségük.”
– Akkor holnap este…
– Inkább éjjel.
– Jó, akkor éjjel – és hosszan nézik a kislányt.

*

Az apának nem volt bátorsága felfedni Télapó titkát.
– Jövőre, amikor idősebb lesz. Várjunk még egy kicsit, maradjon ártatlan, ha lehet, magyarázta a feleségének.
– Igazad van talán – volt az asszony válasza. – De most a bátyád lesz a Télapó. Ha nem vagy jelen az ajándék kiosztásakor, azt hiszi, hogy becsaptuk.

*

Karácsonyi éj.
Shannen, ágyában magához öleli bizalmas barátját, az elnyűtt kis pelusnyuszit.
A fenyőerdőben rejtőzködő, csendbe burkolózó kis faluban csak néhány ablakból szűrődött ki lámpafény, miközben az égen szikráztak a csillagok. S amikor a templom harangja a hívőket hívta az éjféli misére és mindenki elindult, különös tünemény játszódott az égen.
A Pic du Midi és a Meudoni csillagvizsgálók ebben az évszakban szokatlan csillaghullást regisztráltak.
– Nézzétek, ez varázslatos! – kiáltott valaki az égre nézve.
Miriád szentjánosbogárként hulló csillagot láttak az égen, minden irányból jöttek, hogy eltűnjenek valahol távol a fák fölött. És hirtelen egy fényszarvasok húzta szánkó siklott az égen.
Hangtalan közeledett a házak fölé, és mindenki látta a gyeplőt tartó nagy sziluettet.
Shannen szobájában fénybe burkolt, pirosba öltözött lény jelent meg. Nagy hasa volt, és fehér szakálla ellenére is, Shannen látta mosolyát.
Valóban nem hasonlított a papájára. Sokkal nagyobb volt és végtelen energia áradt belőle.
Ismeretlen földekről, távoli galaxisokból származó játékokat tett a fa alá, majd az ágyhoz lépet és kezét a fejére tette. Megmagyarázhatatlan érzés töltette el a kislányt. A szobát Télapó világította meg, és kint a falu arany fényben fürdött, amíg a szánkó és a szarvasok várták visszatértét.
Úgy ment el mint ahogyan jött. Miriád csillogó csillag sziporkázott nyomában mielőtt eltűnt az ég mozdulatlan csillagai között.
– Anyu, láttam a Télapót! – és Shannen megdöbbent anyjához simult.
„Valóban létezik! Robert tévedett…!”
Ezen emlékezetes éjfél óta soha senki nem kételkedett többé Télapó létezésében.

*  *  *

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

4 hónap ezelőtt 1 megjegyzés

 

 

Nem könnyű az őrangyalok élete. Jobb híján ezt a megnevezést használom, mert ezt kaptam az emberektől. Pedig mondhatnám „villám őr” vagy „pont őr”, nem is tudom pontosan, pedig az egyik ilyen név közelebb áll a valósághoz.
Mert nem vagyunk mi angyalok. Arról nem is beszélek, hogy az angyalok nem léteznek. Ez egyfajta emberi megközelítés, a valóság eltorzítása a képzelet hatása alatt. Szerintem az a baj, hogy mindent a saját szintjükre emelnek le, hogy kielégítsék vágyaikat és álmaikat, melyek szerint az emberek az istenekre és szolgáikra hasonlítanak.
Pedig nem vagyunk az istenek szolgái, és nem hasonlítunk az emberekre sem. Egy másik dimenzió lakói vagyunk, de ezt senki nem érti meg. Mindig a titokzatost, a természetfelettit keresik. Valódi formánk érthetetlen és elfogadhatatlan!
Bizonyos dolgokban képességeink úgy tűnhetnek fel, mint isteni hatalom: csodatevő. Például, a fizikai akadályokat nem ismerjük. Képes vagyok beilleszkedni az emberi szellembe anélkül, hogy az a jelenlétemet észrevenné.
Valójában az idő és a tér egy hasadásán keresztül érkezünk ide, és a tudomány számára eddig ismeretlen fajta sugárzás vagyunk.
A meglepő, hogy az emberek időtlen idők óta sejtik jelenlétünket. Mindig az őrangyalukról, jó csillagjukról beszélnek, érezve hatásunkat.
Mondanom sem kell, hogy soha nem szeretünk egy földi nőbe, s így bukott angyallá sem változunk. Ez valóban képtelenség. Hogy úgy mondjam, mi más fizikai törvények hatása alatti lények vagyunk. Képesek vagyunk beleszólni az életükbe megőrizve anyagtalanságunkat, de képtelenek fizikai erőfeszítésre és kapcsolatra.
Nem tudok visszatartani egy embert a könyökénél fogva, ha megbotlik, egyensúlyát elveszítve. Semmi fizikai kapcsolat közöttünk, tehát sem érzelem, sem vágy, hogy átváltozzunk és testileg szeressünk egy földi nőt. Ezt nem lehet, ez semmi más, mint az önök romantikus vágya. Maguknál, végső fokon minden csak nemi kapcsolat.
Nem könnyű az őrangyalok élete. Létezésem az idők kezdete óta az emberekhez fűződik, megpróbálom önöket befolyásolni. Csak erre vagyok képes. Közöttünk csak egy kapcsolat lehet: a befolyásolás.
Egyik képességünk a közeljövő ismerete, s így próbáljuk jó irányba terelni, és hatással lenni önökre.
Megelőzöm gondolatait. Úgy érzi, hogy szabadon dönt és választ a különböző lehetőségek között. A jó választás a befolyásom eredménye.
A kellemetlen az, hogy erőfeszítésemet nem mindig koronázza siker. Gondolataimat úgy érzi, mintha a magáé lenne, de vágyai képesek elnyomni és rossz irányba terelni. Ez történt nemrég egy fiatal védencemmel. Mondhatom, hogy kedveltem, mert nagyon tehetséges volt és fényes jövő várt rá. Megakadályozva… Nem, megnyugtatva, és logikusan mérsékletre kényszerítve, hogy a sebesség imádata ne befolyásolja életét, hosszú, sikeres életút volt előtte. Minden idők legnagyobb fizikusát láttam benne. Majd, hogy átlebegett a tanulmányain! Már tanuló korában többször feltette a kérdést, honnan jönnek a tanárait is meglepő gondolatok?
Természetesen, a tudást én öntöttem belé. Számomra ez olyan, mintha egy szöveget diktálnék. Neki csak ismételni kellett amit sugalmaztam. Az alap, a képességei tőle jöttek, szülői örökség volt, én csak segítettem, kifejlesztettem, jó mederbe tereltem ismereteit.
Egy délelőtt, amikor motorjára ült – szülei ajándéka volt –, láttam az utat, ahol száguldani akart. Láttam a gépkocsit kifordulni egy keresztútról 6 perc és 18 másodperc múlva, és a fiú véres testét a betonon.
Mindent megpróbáltam. Eszébe jutott, hogy délután egy kis tanulmányt kell írnia, s előtte a könyvtárban megkeresni néhány jegyzetet. Tétovázott. Mérlegelt. Láthatóan győztem. Sikerült jó irányba terelni. Visszamentünk a garázs felé. Csak néhány lépés, és vágyai ismét hatalmukba kerítették.
Csak félóra, gondolta, nem veszítek sok időt. Csak én tudtam, hogy lemondott az életéről.
Izgalmában észre sem vette, hogy lábujjhegyen kiosontam szelleméből. Nem tudta, hogy őrangyala  elhagyta. Azt érezte csak, hogy egyedül maradt, és még valami furcsa elszakadást is. Hiányérzet? Ki tudja? Boldogan ült motorjára és elindult. Egyedül, nélkülem. Senki nem maradt vele a fülébe suttogni  saját álmainak tűnő gondolatokat.
Nehéz volt elviselni a sikertelenséget. Mert mi ketten – az ember és őrangyala –, mondhatom, hogy egymásba vagyunk fonódva. Szimbiózisban élünk. A mindenség minden életformája ellenállhatatlan mágnesként húz magához bennünket.
Persze, elképzelhetnék, hogy paraziták vagyunk. Kihasználjuk az embereket. Milyen tévedés! Mi nem függünk senkitől. Nem akarjuk, és nem kívánjuk leigázni a lényeket öntudatuk megkaparintásával. Ebben a mindenségben szükségünk van a teljes szimbiózisra – mielőtt újra találunk egy idő és tér hasadékot –, hogy visszatérve a mi dimenziónkba éljük életünket.
Mondhatnám, hogy olyanok vagyunk, mint a csavargók; keresünk, és mindig találunk.
Szeretjük az embereket? Nem. Nem táplálunk ilyen érzelmeket a különböző életformák irányában. Ebben a kiterjedésben mi idegenek vagyunk, de valamit csinálnunk kell! Létezésünk csak úgy érzékelhető, ha hasznosak vagyunk. Csak önökön keresztül létezünk.
Ezt nem érthetik, mert képtelenek elképzelni, mivel az absztrakció önöknek teljesen idegen, hogy milyen az állandó összeolvadás egy másik lénnyel. Annyira az anyagi élet befolyása alatt állnak, hogy az egyesülés ideája csak nemi kapcsolatot takar. Fizikai behatolást.
Világukat a szemükön, benyomásaikon keresztül érzékeljük. Ha valamiért elhagyom azt, aki befogadott, többé nem látom amit ő lát. Az együttélés alatt megismerem az önök valódi környezetét, de csak felületesen, nagy vonalakban. Egyedül, a valóság mögötti realitásban vagyok, ami az érzékelt és észrevett dolgok mögött van.
Ezt nehéz elfogadni, tudom. Csak a valóság egyetlen formáját ismerik, amíg én, különböző megnyilvánulásait is.
Időnként a kapcsolat az ember és őrangyala között annyira tökéletes – hogy miért, ezt nem tudom –, hogy az ember érzi egy másik saját jelenlétét a fejében.
Ez történt egyik fiatal vendéglátómmal. Abban az időben – nem emlékszem pontosan –, tizennégy vagy tizenöt éves volt, eltűntem néhány napra. Észrevette távozásomat. Egyedül volt. Mintha elhagyták volna. Azt mondta környezetének, hogy a lelke hagyta el.
Valóban kiürült. Koraérett fiú volt, verseket írt. Nagyon szép verseket. Véletlen formálta közös életünket, életem egyik legnagyobb sikere volt. Ellenállás nélkül követett. Mint egy üres vázába, úgy töltöttem belé a gondolatokat. Én diktáltam, s neki csak másolnia kellett egy iskolafüzetbe.
Számomra is csodálatos gyakorlat volt. Még soha nem történt velem, hogy véletlen adta társam fizikailag érezze jelenlétem.
Együttműködésünk és közös életünk szerencsére hosszú és hasznos volt. Ösztönösen érezte, hogy nélkülem nem létezik. Hogy egyetlen jó gondolata sincs. Hogy időfecsérlés a fejét törni és próbálkozni az írással, valami ötletet találni és helyesen megfogalmazni. Tudta, hogy várnia kell az általam választott pillanatot, éjjel vagy nappal, a percet, amikor megállás nélkül juttatom fejébe a gondolatokat és a mágikus szavakat.
Újra boldog volt amikor visszajöttem, elfoglalva helyemet az életében. Többé nem volt elveszett, nem volt egyedül.
Most is rajta keresztül, a szavain keresztül magyarázom az őrangyalok valóságát. Ha ránk gondolnak vagy rólunk beszélnek, soha nem kell elfelejteni: nem könnyű az őrangyalok élete.

 

*

 

 

 

 

9 hónap ezelőtt 1 megjegyzés

Harminckét éven keresztül – mint mondani szokás – normális ember volt. Egy fiatalember probléma nélküli életét élte. Néhány tiszavirág-életű szerelem, a szeszes italt nem szerette és kábítószerrel sem próbálkozott soha, s még a szülei sem váltak el! Szeretett egyke volt, nyáron anyai nagyszülőknél nyaralt, és az érettségi után postai tisztviselő lett.
Szülei példáját követte. Édesanyja könyvelést tanított egy kereskedelmi iskolában, amíg apja egy állami, egészségügyi biztosító intézet vezetője volt a fővárosban. Az állami adminisztráció – nagy A-val –, biztosította számukra a biztos munkát és a nyugdíjat.
Egy normális ember. 25 éves fejjel, a júliusi nemzeti ünnepen, a tűzoltók bálján ismerkedett meg Laurence-szel. Két évvel fiatalabb kis barna nő, a Saint Antoine kórház egyik ápolónője. Kölcsönös szimpátiájuk volt románcuk kezdete.
Laurence valóban meglepődött, mert Michel egész este nem nyúlt hozzá, s mikor éjfélkor hazakísérte, nem csókolta meg.
Félénk talán – gondolta –, de komolynak látszik. Mert valóban jó társalgó volt. Mindenről tudott beszélni. Filmekről, könyvekről, de egy szó sem a politikáról. Valójában szűz fiatalember volt, ami manapság ritkaság! Tudta jól, mert a barátok és kollégák mindég büszkén mesélték kalandjaikat. Néhány nős ismerősnek még szeretője is volt. Fiatal nők és férjes asszonyok.
Forró szerelmekre vágyott ő is. Erről ábrándozott, de félt a betegségektől. Egy ártatlan fiatal lányról álmodozott, ami valóban képtelenség volt! Véletlenül Laurence-re talált. A lány mindent tudott, látott és ismert, nem csak azért, mert mint ápolónő egész nap meztelen beteg férfiakkal foglalkozott, de 16. éve óta szeretkezett, és a kórházban több orvosnak és ápolónak nyújtott rendszeresen örömet.
Kalandjairól soha nem beszélt, és Michelnek fogalma sem volt szexuális ismereteiről. Július 14-én éjfélkor nem hívta a lakásába, és a nyakába sem csimpaszkodott szép vörös ajkait kínálva. Olyan tartózkodó magatartása volt, mint amiről Michel álmodott.
Másnap, a hosszú nyári este lett a cinkosuk. Kéz a kézben sétáltak a Bois de Vincennes bágyadt falevelei alatt. A tó partján összeszedve bátorságát megcsókolta a lányt. Laurence csak erre várt.
Michelnek egy gyönyörűség volt. Egy új világ, határtalan világ nyílt előtte meg. Laurence csókjaitól az volt a benyomása, hogy meghódította, s amikor este tizenegy óra óra felé megálltak a csukott kapu előtt, a fülébe suttogta, miközben haja parfümjét magába szívta: felmehetek?
Ez éjjel valóban férfi lett.
Életében az Én-ből Mi lett. A lány hozzá költözött, és az volt a meggyőződése, hogy kapcsolatuk örökkévaló.
Két évvel később barátságosan „elváltak”. Valójában ez nem egy igazi válás volt, mivel soha nem házasodtak össze, csak együtt éltek, egy lakásban. Két évig illúzióban éltek. A fiú naivul hitte, hogy valódi, nagy szerelmet él, amíg a leány azt gondolta, hogy a végtelenségig lehet megcsalni egy férfit, mivel semmi nyom nem marad a többi után. Ebben persze igaza volt. Michel nem tudta, hogy rendszeresen felszarvazták a munkaidő órái alatt. Laurence számára a kísértés nagy volt, pedig semmi szüksége nem volt ezekre a párján kívüli kapcsolatokra, mert Michelben fiatal és erőteljes férfit talált. Egyszerűen képtelen volt nemet mondani, ha valaki megkívánta. Egy szép napon egy fiatal orvos hívta meg és a kaland komollyá változott. Az orvos beleszeretett, a változat kedvéért a lány is szerette. Az orvos családra vágyott, Laurence két bőröndjével hozzáköltözött.
Mikor elhagyta Michelt, a lány nagy jelenettől félt, de minden csendben folyt le. A férfi szótlanul, tátott szájjal hallgatta magyarázkodását, és csak indulása pillanatában rezzent fel bénultságából.
‒ Megengeded, hogy utoljára megcsókoljalak?
Megengedte.
Szenvedélyes csók volt. Ajka az ajkán, nyelve lázasan kereste nyelvét, de csak fogait találta. A lány eltűnt az életéből.
Élete ismét megváltozott. A Mi-ből újra Én lett, de most már magányát tiszavirág életű kalandok tették kellemessé. Semmi szentimentális érzelme nem volt ezekkel a nőkkel.

Szeptemberben, egy szombat délután valami változás történt. Unatkozott, nem tudott mit csinálni önmagával, mikor a párizsi járdát még őszi napsütés melegítette, és a nők arcbőrükön hordták a nyaralás színes emlékeit. A Boulevard Beaumarchais tömegében sétált, halálra unva magát. Szokása ellenére megállt a kirakatok előtt, azt a látszatot keltve, hogy érdekli a látvány. Az egyik boltban hangszerek voltak: gitár, hegedű, klarinét és más, számára ismeretlen nevű elektronikus hangszerek. Zenei téren teljesen analfabéta volt. Nem volt füle és hamisan énekelt.
Nem tudni, miért lépett be az üvegajtón. Bent még több hegedű, dobok, gitárok, trombiták, metronóm, egy harmónium és két fekete, nyitott zongora, mintha rá várna. Miközben tétovázva közeledett az egyik zongora felé, tekintete átsiklott a hangszereken. A fekete-fehér billentyűk mágnesként vonzották. Életében soha nem volt alkalma egy zongorához nyúlni. Mutatóujjával egy billentyűt érintett. „Pam-pam.” Mély hangot hallott. Valahonnan az üzlet mélyéből egy kiszolgáló, arcára fagyott mosollyal tette fel az örökös kérdést: „Érdekli, uram? Előnyös hitelfeltételeink vannak.”
Semmit nem hallott. Valami furcsa felfordulás volt a fejében. Egy ellenállhatatlan kényszer hatása alatt ujjai a billentyűkhöz értek és Liszt „Szerelmi álma” árasztotta el az üzletet. Ujjai pillangóként szökdécseltek a zongorán. Csukott szemmel játszott. Teste a ritmust követve hajladozott előre-hátra. A darab végére érve nem vette észre a megdöbbent arcokat, hanem mint egy megszállott, folytatta Chopin „Fantasie Impromptujával”. Varázslatos hangokban fürdött közönsége, a néhány vevő és az eladó. Felejthetetlen pillanatot éltek át, egy zseniális kompozitőr és előadóművész találkozását.
Szemei lelkes arcokra nyíltak mikor leütötte az utolsó hangot. Nem értette, hogy miért tapsolnak. Az elnémult zongorát nézte, majd a vevőket, és nem tudta, hogy miért volt az üzletben. Sietve, szinte elmenekült.
‒ Uram, uram!
Az eladó utánaszaladt, de ő tétovázás nélkül kilépett az üvegajtón, hogy a platánok árnyékában eltűnjön.
A Bastille felé ment és leroskadt egy szabad asztal melletti székre, az egyik térre néző kávéház teraszán. Jól tudta, hogy számára teljesen ismeretlen klasszikus zenedarabot játszott. Ő zongorázott, ebben biztos volt. És valószínűleg jól játszott, ha hinni lehetett hallgatók tapsának.
Fejében minden összekavarodott. A második kávé után egy whiskyt rendelt, de gondolatai mégsem rendeződtek. Nem talált választ a kérdésre: hogyan játszott a zongorán?
Fizetés után alvajáróként ment át a téren a gépkocsik között, és megállt az Arzenál kikötő előtt. A daru egy kis sétahajót emelt ki, de a hajó helyén szeme a zongora fekete-fehér billentyűit látta.

*

Nagyon rossz volt az éjszakája, mert semmi magyarázatot nem talált. Érthetetlen volt minden. Irreális és nyugtalanító. Néhány napra volt szüksége elfelejteni és eltemetni az emlékek lomtárában, és újra hétköznapi életet élni. Két hét múlva álmodni kezdet.
Hangversenyt adott. Frakkban ült a nyitott zongora előtt. Mikor a koncert véget ért, a sötétbe burkolt teremből tapsvihar áradt felé. Lámpák és fényszórók sugara forralta a levegőt, és érezte hátára tapadni a verejtéktől nedves ingét. A zongora felé fordult és kezeit nézte. A hosszú és vékony ujjak nem hasonlítottak nagy körmű, rövid és vastag ujjaira. Ez nem az ő keze volt!
Az első akkordra ébredt fel hirtelen, és valóban melege volt. Az utolsó hangfoszlány még füleiben csengett, és nyitott szemmel szobája sötétjébe meredve hallgatta az időt őrülő ébresztő óra tik-takját.
Az éjjeli kislámpa fényénél nézte az órát. Háromnegyed négy. Felkelt felfrissíteni arcát, majd egy pohár vizet ivott és visszafeküdve hosszú ideig várta a nyugtalan álmok önkívületét.

*

Két nappal később ismét hangversenyről álmodott. Ugyanaz a terem vagy egy másik, erről fogalma sem volt. Az egyetlen különbség, hogy a zongora előtt egy öregúr nagy gesztusokkal hadonászott, miközben zongorája a zenekarral küzdött, és ujjai a billentyűk fölött repdestek. Egy óceán elvadult hullámaiként árasztották el a hangok. Újra nagyon meleg volt, és csukott szemekkel érezte a lámpák hőjét arcán.
A terem, a zenekar, a zongora eltűntek, mintegy varázsütésre, és egy asztal előtt, széken ült. Az asztalon, arcához közel két lámpa fénye és hősugara árasztotta el. Egy férfihang ismételte, mint egy hibás hanglemez: Bevallod?
Bevallani? Mit? Csuklóit bilincsek szorították karkötőként, már ujjait sem érezte.
‒ A kezem, dadogta – és felébredt hirtelen.
E reggel óta csuklói fájtak, de a bilincseknek nyoma nem volt. Az erősödő fájdalom ellenére rendesen dolgozott az irodában.
Hogy álmait elfelejtse és megnyugvást találjon, meghívta pillanatnyi barátnőjét, hogy együtt töltsék az estét és az éjszakát. Kezdetben minden jól ment. Egy kellemes este és éjfél felé fáradtan, egymás karjában aludtak el.
‒ Michel, Michel, ébredj már fel! – kiáltott a lány a vállát rázogatva.
Az éjjeliszekrény lámpája fényében a fölé hajló lány haja csiklandozta orrát.
‒ Mi van? – motyogta.
‒ Érthetetlen szavakat kiabálsz!
Újra verejtékben fürdött. Eltűnt a rémálom nyomtalanul, semmire sem emlékezett, mégis biztos volt abban, hogy ismét az ismeretlen zongoristáról álmodott. Mivel senkinek nem magyarázhatta ismétlődő álmait, megértette, hogy a jövőben egyedül kell tölteni éjszakáit.

*

Vallását szülei választották, de régóta semmiben sem hitt. Nem tudott hinni az évezredekkel azelőtt élő primitív emberek naiv ígéreteiben és büntetéseiben. Számára minden vallás kivétel nélkül az ősi idők politikai mozgalma volt, és a hitek vezetői a földi hatalomra törekedtek.
A tudományok és a tudósok csodálata ellenére hallani sem akart a filozófusokról, de nem tagadta ismeretlen és pillanatnyilag megmagyarázhatatlan misztériumok létezését. A spiritizmus nem érdekelte és irtózott a jövőt magyarázni próbáló jósoktól. De biztos volt abban, hogy álmainak valami jelentése volt. Valami láthatatlan kapcsolata volt egy ismeretlennel. Egy zongoristával.
Néhány hét múlva, mikor az ősz lehelete kezdte borítani a fákat és a sárgult levelek halott szitakötőként hulltak a járdára, ismét a zenebolt előtt állt. Nézte a neon lámpák fényében fürdő hangszereket és a nyitva várakozó zongorákat. Tétovázva belépett.
Az eladó nem ismerte fel. Elment előtte, mintha láthatatlan lenne.
A billentyűk vonzották és megállt a zongora előtt. Félelem töltötte el. Mi lesz, ha a csoda nem ismétlődik meg?
„Képtelenség!” A gondolat, a szó visszhangzott benne, és tudatos ellenállása ellenére ujjai a billentyűkhöz értek.
Ott volt a szék is, leült és játszott. Fogalma sem volt, mit. Egy szomorú melódia volt. Csukott szemmel, ujjai nem keresték a billentyűket, tétovázás nélkül játszott. A vevők és a személyzet köréje gyűlt és áhítattal hallgatták.
Éppen úgy, mint az első alkalommal, szó nélkül elmenekült, kikerült mindenkit. Beszédre képtelen volt, mert nem ő volt aki zongorázott.
Néhány nappal később zongoraórákra iratkozott fel egy zeneiskolában. A tanár szolfézsról beszélt, majd ujjgyakorlatokra került sor, és vastag, ügyetlen ujjai csak ütötték a zongorát. Az alapvető könnyedség hiányzott a kezeiből. Őszinte és becsületes volt a tanár.
„Idős a zenéhez, uram, későn kezdett hozzá. Hiányzik kezeiből a rugalmasság. Fiatalon kell kezdeni egy hangszeren játszani. Próbálja talán a gitárt. Ez a divat, és sokkal olcsóbb zeneszerszám.”
A zenetanár ítélete meggyőzte, hogy nem ő játszott valójában. De ha nem ő, akkor ki? Álmain kívül nem volt más kiinduló pont. Valahol külföldön, a rendőrség letartóztatott egy zongoraművészt. Nem volt más bázis, csak arra elég, hogy ne itt és más nyugati országban keresse a választ.
Távol-Kelet sem volt érdekes, mert nem érezte, hogy ázsiai volt a zongorista.
Az oroszoknál és Kelet-Európában folytatta kutatásait. Néhány nyugodt vagy álmatlan éjszaka semmi emléket nem ébresztett fel, és annak ellenére, hogy ismét nyugodtan aludt, elégedetlen volt, mert nem ismerte meg jobban az ismeretlen művészt.
Csak három nyugodt éje volt. A negyediken újra álmodott. Egy munkatáborban volt és súlyos köveket cipelt. Majd minden éjjel, egyik helyről a másikra cipelte a köveket céltalanul. Kezei megdagadtak és sebesek voltak.

*

Elviselhetetlen helyzetben volt. Reggel kimerülten, holtfáradtan ébredt. Ujjai és karjai fájtak. Röntgen leleteivel ment háziorvosához, de remegő kezei kitűnő állapotban voltak az állandó fájdalom ellenére.
‒ Rosszul alszom, doktor úr! Állandóan rosszat álmodom, és fizikailag kimerült vagyok.
Altatót írt fel orvosa, hogy nyugodtan aludjon. Kis ideig sikerrel is járt a kezelés, de egy szép napon az álmok újra megtalálták az orvosság ellenére.
Folytatni kellett kutatásait. Az interneten talált egy kommunista országban született, és régen meghalt zongoraművészt. Annak idején kényszermunkára ítélték egy nem létező bűnért, de az 56-os forradalom alatt sikerült elhagynia az országot és Franciaországban letelepedni, ahol hosszú kórházi ápolás után felépült, és elismerték, mint világhírű virtuózt.
Michel órákon keresztül izgatottan hallgatta játszani, időnként ujjait nézte, és nehezen hitte el, hogy ő is úgy zongorázott, mint ez a rég elhunyt ember.
Látni akarta a kompaktlemezeken felvett filmeket. Egyáltalán nem hasonlított a zongoristára. Ő volt a reinkarnációja? Ha nem, akkor miért álmodott az életéről? Miért zongorázott csodálatosan minden zenei ismeret nélkül?
Mióta megtalálta a művészt, újra nyugodtan, altató nélkül aludta át éjszakáit és a fájdalom is nyomtalanul eltűnt. Valamit átélt, amit soha senki más, és a fantasztikus magyarázat egy megmagyarázhatatlan valóságot takart.

*

Már nem álmodott többé(,) és egyre erősebben vágyott zongorázni. Irodazárás után sokszor megállt a bolt előtt, ahol kétszer játszott már. Az üzlet nyitva volt, de Michel tétovázott a kivilágított kirakat előtt. A hangszereket nézte és a vágy ellen küzdött, hogy a zongora elé üljön, mert félt. Félt a magyarázkodástól, az elkerülhetetlen kérdésektől. Ellenállt, folytatva céltalan sétáját.
Séta közben ismeretlen helyekre, városokra emlékezett. Villanások. Arcokat látott a múltból, ami nem az ő múltja volt. Sétálva nem nézte a járdát a sárgult faleveleket taposva, egy másik élet emlékeire emlékezve.
Mint vízbefulladó ember, szakította ki magát az emlékek áradásából, megtalálva önmagát, a kontrollt teste fölött.
Miért emlékezett egy elmúlt életre? És miért Ő? Kettős életet élt. A sajátját, a normális életet és egy másik emberét, ami hirtelen az övé lett. Nehezen tudta elviselni ezt a kettősséget. Erről senkinek nem beszélhetett, ez volt a borzalmas, hiszen bolondnak tűnt volna.
Egyheti szabadságot kért, és egy könyvtárban kereste a magyarázatot a reinkarnációról, a paranormális eseményekről, de nem talált kielégítő választ. Egy másik életben kereste saját nyomait. Ellenállás nélkül hagyta, hogy az emlékek elárasszák. Látta a koncerttermet, ahol többször fellépett egy szimfonikus zenekarral. Hangok vibráltak a fejében, és egy pillanatra lecsukott szemei mögött látta a zongorát és a karmestert. Félelmetes volt.
Léptei egy vasútállomásra vezették. Vonatra ült, egy város és egy ház felé ment, ahol régen élt. Tudta jól, hogy senki nem élt most ebben a házban. Özvegye is régen a másvilágba költözött, gyermekei más földrészekre. A házból múzeum lett.
Belépődíjat fizetett és otthon volt. Megismerte a szobákat, miközben más emlékek buggyantak fel a múltból. Egyedüli látogató volt, így sokáig nézelődhetett, mégsem maradt egyedül soha. Az őr kísérte, mint az árnyék. A zongora. Zongorája látványára a kísértés mindennél erősebb volt. A néma billentyűkhöz akart érni, őket simogatni.
‒ Hozzányúlni tilos, uram!
Hallotta az őr rideg hangját, de képtelen volt ellenállni a vágynak és szerelmesen simogató ujjaival a billentyűkhöz ért, és a mágikus hangok ismét háza falai közt lebegtek.

*

‒ A kómából mikor ébredt fel?
A képernyőről az ápolónőre nézett az orvos, majd az ágyon fekvő mozdulatlan férfira. Nyitott szemei mozogtak, megpróbálva az egész szobát látni. Torkában a csővel nem tudott beszélni, és erőfeszítése patetikus volt. Az orvos az ápolónővel néhány csövet lekapcsolt, amivel életben tartották ájulása alatt.
‒ Nyugodjon meg, kérem. A nehezén már túlesett, hajolt föléje az ápolónő az altatóinjekcióval.

*

‒ Megmondaná, hogy miért vagyok itt, doktor úr, és mi történt velem?
‒ Semmire nem emlékszik? – kérdezte az orvos.
‒ Semmire – válaszolt, majd hozzátette – valójában sok mindenre, de nem tudom, miért vagyok kórházban? Miért voltam kómában?
‒ Majdnem egy hónapja már – volt az orvos válasza. – Egy szombat délután átment a Boulevard Beaumarchén és elütötte egy gépkocsi. A mentők hozták ide.
‒ Boulevard Beaumarché, szombaton?
‒ Igen, szombat délután.
‒ Sok mindenre emlékezem, aminek semmi köze nincs a balesethez.
‒ Éppen azt szeretném kérdezni, hogy milyen emlékei vannak az önkívületi állapotról? Megfigyeléseink szerint az agya úgy dolgozott, mint aki álmodik. Teljesen különböző volt az átlagos önkívületi állapottól.
‒ Én voltam, és egy időben valaki más. – Lassan, tétován válaszolt.
– Egy előző élet. Nem tudom másként magyarázni, amit átéltem. Semmiben nem hiszek, különösen nem egy másvilágban, ég vagy pokol és más szóbeszéd. Az újjászületésben sem, annak ellenére, hogy más voltam, megtartva önmagamat. Képes voltam valamire, ami számomra képtelenség, zongorázni! Világhírű koncertista voltam. – Elhallgatott egy pillanatra, majd megmondta nevét.
‒ Régen meghalt már. – Miközben beszélt, az orvos bekapcsolta a magnetofont.
‒ Jól tudom. Mégis én voltam ő. Felébredés előtt nála voltam, házában, amiből múzeum lett, s én a zongorához nyúltam. Azt hiszem, hogy az őr közbelépett, vagy akart talán, nem tudom. Ébredésem az álmot félbeszakította. Biztosan nem hiszi el doktor úr, de ez az igazság. A valóság, amit éltem. Nincs bennem semmi bizonytalanság. Mindenre úgy emlékszem, mint életem minden más eseményére, mint az első munka vagy a válás. Nem, mint egy álomra.
Kínos csend férkőzött közéjük, amit a beteg tört meg újra.
‒ Ne higgye kérem, hogy bolond vagyok!
‒ Nem, nem hiszem – az orvos elgondolkozva válaszolt. – És álmában zongorázott?
‒ Igen. Csodálatos volt, fantasztikus, mágikus…
‒ Mert a valóságban nem játszik?
‒ Így van. Zenei téren teljesen nulla vagyok. Nincs hallásom…
‒ Szeretné még egyszer megpróbálni?
‒ Nem. Tudom jól, hogy képtelen vagyok rá.
‒ Pedig érdekes lenne, hátha maradt valami a valóság és az álom között – magyarázta az orvos.
‒ Látom, hogy nem érti doktor úr – és hangja remegett a türelmetlenségtől. – Az álmok csak képzeleti események ismeretlenekkel vagy ismerősökkel. Az álmokban nincs logika! Én valóban egy híres és eltűnt személy bőrében voltam. Ha kívánja, leírom az általa ismert helyeket, ahol soha nem jártam. Ez nem egy délibáb volt. Amíg önkívületben voltam, kettős életem volt. Az övé és az enyém. Mikor Ő voltam, zongoráztam, mint egy virtuóz, pedig a valóságban képtelen vagyok rá.

*

Lassan lábadozva elhagyta a kórházat. Titkát az orvosi titoktartás őrizte. Néhány napig még betegszabadságon volt, hogy hozzászokjon a rohanó élethez. A boulevardon sétált szokása szerint, és a zeneboltnál megállt.
A baleset előtt nézte a hangszereket? Valóban itt volt? Erről a délutánról semmi emléke nem maradt. Mit csinált, hová ment, semmi. Csak az üzletben találhatott rá választ. Látta a különböző hangszereket, a két zongorát és az unatkozó eladót. Torkát köszörülve megállt az egyik zongora előtt.
‒ Mivel szolgálhatok?
‒ Szeretném megkérdezni – kereste zavartan a szavakat. – Valaki játszott a közelmúltban az egyik zongorán?
‒ Senki nem játszott uram – volt az eladó válasza. – Senkit nem érdekel manapság a zongora. Nemrégen egy kitűnő gitáros játszott egy számot, de soha senki nem nyúlt a zongorához.
Elgondolkozva folytatta sétáját, majd hazament, és hosszan nézte arcát a fürdőszoba tükrében. Kereste, látni akarta, ami az arca mögött volt. Nem volt egy másik ember, egy arc a múltból, másik életből? És a következő személy, aki utána jön? Hogyan? Hol? Vagy a jövő homályában van még a meg nem született jövőben? Sajnálta, hogy a másik eltűnt. Újra élni kívánta a múltat, ezeket a csodálatos perceket a zongorával. Zavaros tekintete előtt homályba vesző arcok körvonala tükröződött vissza. Elvesztek a végtelenbe, letakarva arcát.

***

9 hónap ezelőtt 1 megjegyzés

Több mint három hete nem esett az eső. A teherautók mély keréknyomokat hagytak a víztől elpuhult, most meg betonkeményre száradt vörös földben. A kocsi ittas emberként dülöngélt, és az utastérben a nyitott ablakok ellenére folyt a víz a két férfiről. Fullasztó volt a hőség.
A keskeny út két oldala bozótos volt. A vézna cserjék, a girbegurba, poros lombú, széttárt karú fák és az elefántfű falként szorították a bömbölő GMC-t. Időnként megszakadt a fal, hogy helyet adjon egy bennszülött falu kunyhóinak. A sofőr a volánba kapaszkodva vezette a teherautót, kerülgetve a mély barázdákat.
– Nem itt, mindentől messze kellene bármit is eltörni, kiáltotta társa az ajtóba kapaszkodva, miközben géppisztolyát a térdei között szorította.
Csak részben pacifikált vidéken jártak. Az útmentén több száz kilométerre csak felégett falvak voltak, és lakosaik a bozótban rejtőzködtek. Már több mint kétszáz kilométerre hagyták maguk mögött a bázist, és céljuk Kabalo, a távoli Lualaba partján várta őket.
– Nem kell félni – morogta Rochefort, a sofőr. Civilben brüsszeli taxisofőr volt, aki most az úttalan utakon leopárd-egyenruhában a katangai csendőrség teherautóját vezette, ami a négyszáz liter benzintől eltekintve üres volt. Napfelkeltével, reggel hatkor, minden kíséret nélkül egyedül indultak útnak annak ellenére, hogy ezt mindenki ellenezte. De egy alkalomtól eltekintve senkivel sem találkoztak. Már messziről látták az út mentén sorban álló, rongyokba burkolt feketéket. Nyíl, lándzsa és pupu volt a fegyverük. A pupu egy helyi készítésű, puskát utánzó fegyver: egy fába barkácsolt ólomcső. Igen veszélyes eszköz annak, aki használta, mert a legtöbb esetben a lövés pillanatában a cső az arcába robbant.
A lázadók már messziről hallották a motor zaját és mozdulatlanul vártak az útszélen, megigézve nézve a részeg hajóként dülöngélő teherautót.
Rochefort, és társa Vermeulen, fegyvereik csövét mutatva mentek el mellettük. Senkit sem láttak azóta. Még egy madarat sem. Körös-körül mintha az egész világ halott lenne. Mikor leállítva a motor néhány percre elhallgatott, hogy egy kis meleg vizet igyanak és zsibbadt lábaik életre keljenek, elképesztően mély csend takarta be őket. Majd meghallották a nagyon halk tücsökciripelést. Ez volt az afrikai csend.
– Ha miden jól megy, délután öt-hat között otthon vagyunk.
Rochefort elégedett volt. Tizenkét óra alatt megtenni egy teherautóval négyszáz kilométert, nem rossz teljesítmény.
– Hát ez nem egy autópálya – válaszolta Vermeulen testgyakorlás közben. – Majd szétszakad a hátam – és kézbe vette a langyos vízzel telt palackot.
– Van elég víz? – kérdezte Rochefort a nyitott motorház előtt.
– Kétszer húsz liter. Miért? A motorba kell?
– Nem, dehogy. Inni.
– Nem eszel valamit? Tudod jól, hogy van.
– Majd később, délután – válaszolt, miközben a fák között rejtőző napot nézte, majd elgondolkozva becsukta a motorházat.
– Mi van? – fürkészte barátja arcát Vermeulen, és géppisztolya szíját áttette másik vállára.
– A híd. A Lualaba hídja. Át kell menni rajta.
– Ha Kabaloba akarunk menni, igen.
– Kaminában azt mondták, hogy jó állapotban van. Nem robbantották fel a lázadók.
– Tudom. Nincs más probléma azonkívül, hogy ez nem egy közönséges híd.
– Vasúti híd – volt Rochefort válasza. – A teherkocsival nehéz lesz átmenni rajta. Nem ismerem, sosem láttam. Azt mondják, hogy hosszú híd. Az út keresztezi a síneket, majd a töltésen folytatódik.
– Miért nem mondtad indulás előtt? – Vermeulen belerúgott az egyik hátsó kerékbe.
– Nem akartalak idegesíteni. Nem volt más lehetőség, mint visszamenni a teherautóval. Persze, mehetnénk repülővel is, de szükség van teherautóra Kabaloban. Akarod, hogy visszaforduljunk?
– Ha gondolod, hogy a hídon át tudunk menni… Nem.
– Gondolom. Nem könnyű, de lehetséges – volt Rochefort válasza és az óráját nézte. – Indulni kell, tíz óra múlt!

*

A zötyögés ellenére, vagy a fokozódó hőségtől és a monoton motor zajtól Vermeulen elbágyadt. A feleségéről álmodott, de félálomban ösztönösen fegyvere után nyúlt, mikor térdéről csúszni kezdett. Hónapok óta volt távol. Az asszony Európában maradt, amíg ő Afrikában menetelt az utakon és verejtékébe vörösokker-por ragadt. A hosszú hónapok feszültsége felgyülemlett benne. A feleségére vágyott és érezni, amint a fürdőkád forró vizében pórusai kitisztulnak. A szavakat nem találva oly sok mindenre vágyott. Egyszerűen képtelen volt gondolatait és kívánságait kifejezni. Haza akart menni, megtalálni a lakást, az asszony intim közelségét és a nyugalmat.
Hirtelen belevillant, hogy mit csinál majd az első adandó alkalommal. Szemeit kinyitva kiabált, hogy szavait ne nyomja el a fülsiketítő motorzaj.
– Hazamegyek a következő repülővel!
Vermeulen hangjára tért vissza Rochefort a jelenbe. Vezetés közben reflexei automatikusan rögzítették a környezetet. Az üzemanyagszintet, a hűtővíz hőmérsékletét, az út állapotát, a gödröket, keréknyomokat és a hőséget. Messze előttük, egy nőstény leopárd a kicsinyéivel ment át az úton. Jelezni akarta barátjának, de azonnal látta, hogy mélyen alszik, mert feje a zökkenések ütemére himbálózott. Gondolatai elkalandoztak. A taxijában ült, Avenue Louise. Mint most, két héttel karácsony előtt, a várost szürke nedvesség borította. A Porte de Namur és a Chaussée d’Ixelles színes lámpa füzérei sem tudták felvidítani a várost, de a taxiban kellemes volt. Várta az ügyfelet, és az autórádió halk zenéjét csak a hirdetések szakították meg néhány pillanatra.
Vermeulen kiáltására Rochefort álmai szappanbuborékként pukkantak szét, átadva helyüket a valóságnak.
– Menni akarsz? – Rochefort a zajt túlkiabálva válaszolt: – Igazad van, én is! De előbb Kabalo, és az útra mutatott.
„Jövő héten repülővel indulunk!”

*

Délután kettőkor elértek egy félig lerombolt és elhagyott faluba, Lukulába. Innen a folyó és a híd már nem volt messze. Ebéd közben a fáradság helyét az izgalom foglalta el, mert közeledtek Kabalo-hoz. Egy kis állomáshely Afrika végtelenében, két görög kereskedővel és egy francia állomásfőnökkel.
Útjuk időnként járhatóbbá vált, megengedve, hogy néhány percig ötvennel száguldjanak. Majd hirtelen a sínekhez értek. Egy használhatatlan vasútvonal, a rozsdás sínek között elefántfű. A motort leállítva Rochefort kiszállt és barátja követte.
– A sínek még rosszabb állapotban vannak, mint az út – jegyezte meg Vermeulen.
– Igen, ez nem meglepő. De nézd, az út párhuzamos a vasúttal, ami azt jelenti, hogy dupla széles a híd! Így talán nem kell a síneken menni!
Rochefort reménykedése láthatóan átragadt Vermeulenre, mert sóhajtva válaszolt: – Reménykedjünk, hogy tévedtek Kaminában.
– Akkor indulás. A térkép szerint már nincs messze a híd – Rochefort a térképet gondosan összehajtva visszaült a kabinba és beindította a motort.
Igaza volt, egész közel jártak már. Kinyílt előttük a világ, és meglátták a folyót és a hidat. Onnan úgy tűnt, hogy a sárga víz álmosan csordogál, pedig sebesen sodorta észak felé a partról letépett zöld növényzetet.
– Ez az, az útnak vége van – morgolódott Rochefort. – De nem lehet tudni, hogy ki, a lázadók vagy a hadsereg, titokzatos okból felrobbantotta a híd útszegélyét. A vasúti síneken kell tovább menni!
Széles volt a folyó. Gyalog indultak ellenőrizni a híd állapotát.
– Az alapépítmény talán meggyengült a robbanástól – jegyezte meg Rochefort. A keresztfák között látták a folyót.
– Félelmetes – motyogta Vermeulen a mélybe tekintve.
A sín két oldalán a keskeny gyalogjárdákat rozsdás karfák határolták.
– Gyalog is átmehetünk – javasolta Vermeulen, de nem nézett barátjára.
– És a teherautó? Tudod jól, hogy szükségünk van a kocsira, hogy elszállítsuk, amit a repülők hoznak – volt Rochefort válasza.
– Persze, hogy tudom, induljunk – és Vermeulen megfordult.
Lépésben haladtak a kerekek a sínpár két oldalán. Nagyon lassan pattogva a keresztfákon. Rochefort a fogát csikorgatva szorította a volánt, és nem tudta volna megmondani, hogy a hőségtől vagy a feszültségtől izzad, miközben a kormány rángatott az ugrások ritmusára, és ő erőlködve tartotta a helyes irányt.
– A kerekek között tartani a síneket – ismételte fáradhatatlanul, mintha elfelejthetné. Csakis a motorháztető elé nézett. A folyót nem látta alattuk, sem a mesze előttük az érzéketlenül mozdulatlan pálmákat. Egybeforrt a teherautóval. Ő volt a motor, a kerekek. Érezte a szuvas fát az abroncsokban, hallotta nyikorgásukat a gép súlya alatt. Vermeulen, fegyverét térdei közé szorítva, ugrásra készen kapaszkodott az ajtóba, ha véletlenül mégis a feneketlen mélységbe csúsznának. Őrült gondolatok csapongtak fejében: „Ki tudnék úszni egy ilyen ugrás után?” Tekintete a víz és a még távoli part között tétovázott. A pálmák. Alig egy pillanattal korábban még tisztán látta őket, ahogy a napfényben fürödtek. Most meg kísértetszerűen burkolta őket egy könnyű ködfátyol. Képtelen volt elfordítani tekintetét. A tejszínű köd szürkén takarta el a partot.
– Nézd! – kiáltotta. – Nézd a ködöt!
Rochefort levette lábát a gázról, és a teherautó egy zökkenés után megállt.
– Mi van?
– Itt soha nincs köd – volt Vermeulen remegő válasza.
– Betakarja a hidat.
– Vissza kell fordulni!
– Képtelenség!
A köd megállíthatatlanul nyelte el a hidat és a folyót.
– Folytassuk gyalog, mondta Vermeulen.
– Nem hagyhatunk itt mindent. Majd csak felszáll!
A füstként gomolygó köd betakarta a motorházat, majd behömpölygött a nyitott ablakokon és mindent elárasztott. Már nem látták a motorházat. Körülöttük csend volt, akár a vatta vagy a hó alatt.
– Hány óra van?
Vermeulen nem látta tisztán órája számlapját.
Rochefort felkapcsolta a utasfülke lámpáját, de fénye csak egy bizonytalan sárgás folt volt. Vermeulen óráját a szeméhez emelve próbálta leolvasni.
– Három óra harmincöt. Várni kell, hogy felszálljon a köd.
– Várjunk – volt a fojtott hangú válasz.
– A lámpát kikapcsolom, spórolni kell az energiával.
Még egymást sem látták tisztán. Türelmetlen fantomokká váltak.
– Hány óra van – kérdezte Rochefort.
– Egy pillanat – Vermeulen a szeméhez emelte az órát. – Három óra harmincöt.
– Az nem lehet, válaszolta Rochefort. Ezt mondtad korábban is. Megállt az órád?
– Jól jár. A másodpercmutató folyamatosan halad annak ellenére, hogy az idő megállt három óra harmincötkor, Te érted ezt?

*

Néhány évvel később, mikor a hídépítők megérkeztek, az üres híd közepén óriási lyuk volt, mintha késsel vágták volna ketté. A teherautónak nyoma sem volt.

*

Rochefort és Vermeulen még mindig vártak. Nem mozdultak és körülöttük minden mozdulatlan volt. Időnként egyikük megkérdezte, hogy hány óra van. És a válasz mindég: három óra harmincöt, és spórolásból sosem kapcsolták fel a lámpát.

***

10 hónap ezelőtt 5s Hozzászólások

A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossi urat a házfelügyelőt, aki kiosztja a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau majdnem egy időben érkeztek mindig. Beaulieu asszonyság utolsó volt, jó öt perces késéssel. Mikor kilépett a felvonóból, már elmesélték egészségi problémáikat, mint az álmatlanság, a hólyag és légcsőhurut, a reumatikus fájdalmak, a gyógyszerek, s más öreg barátok ajánlatait.
Mindíg Beaulieu asszony után – egy szőkére festett elegáns hölgy, akit hátulról könnyen bakfisnak néztek a férfiak –, érkezett a házmester, tolva egy kétkosaras kézikocsit. Az egyikben a levelek, a másikban a folyóiratok voltak.
Érkezésekor síri csend lett a hallban. Meredten nézték gyors mozdulatait, amint szétosztotta a borítékokat. Rossi úrnak olyan gyakorlata volt már, hogy kívülről ismerte mindenki postaládáját.
Bouber, Cazenave, Noradin, Marceau és Beaulieu asszony ritkán kapott levelet. Majd mindig csak reklámokat: aranyozott karkötőkről, vagy időnként egy CD-t, hogyan kell öntözni a virágokat, vagy egy majdnem ingyen utazás a Marquise szigetekre. Az igazi posta nem volt más, mint a havi lakbér-, villany- vagy telefonszámla.
Senki nem írt az öregeknek. Családjuk már rég elfelejtette őket, s csak a temetést várták, hogy örököljék megtakarított kis pénzüket.
Ma reggel Boubernek szerencséje volt. Rossi úr egy hetilapot, s egy másik fehér borítékot csúsztatott a levelesládába. A borítékon nem volt feladó vagy más ismertető jel, csak a neve és a címe szépen kinyomtatva.
Hosszan forgatta a levelét. A pecsét szerint tegnap dobták be a Gare St Lazarenál.
Annak ellenére, hogy épp ma reggel megfogadta, hogy csak otthon nyitja ki leveleit, nem tudott ellenállni és tovább várni. Kéjes örömmel tépte fel a borítékot. A többiek irigykedve úgy tettek mintha nem látnák. Lopva, izgatottan nézték.
„Kedves barátom – olvasta Bouber. – Ne gondoljon öngyilkosságra! Fáradt élni, mert unatkozik, de ne veszítse el a reményt! Ha életén változtatni akar, akkor holnap éjfélkor várom az Étoile-on az Ismeretlen katona sírja előtt. Barátja.” Az aláírás olvashatatlan volt.
Különböző érzelmek vonultak át arcán, s Beaulieu asszony képtelen volt megállni, és megkérdezte.
– Rossz híreket kapott?
Látható volt, hogy majd meghalt a kíváncsiságtól.
– Nem, dehogy, semmi baj – és zavartan összehajtja a levelet, és köszönés nélkül siet a felvonó felé.

Legalább húsz éve nem ment az utcára éjszaka, s még ennél is régebben éjfélkor. A mai este kivétel volt.
Hála a későig közlekedő földalattinak, éjfél előtt öt perccel a Diadalívnél állt, az Ismeretlen katona lábánál.
A késői óra ellenére, a téren nagy volt a forgalom. Aggodalommal kutatta az árnyékokat a Diadalív alatt, de senkit nem látott. Egyedül volt, és órája pont éjfélt mutatott.
– Jóstét! – Ijedten rezzent fel a hangra, s úgy fordult meg, mintha kígyó csípte volna.
– Nagyon megijesztett – motyogta, és levegőt keresve, mellét masszírozta a szíve körül.
– Nyugodjon meg – mondta a férfi. Nagynak tűnt a félhomályban hosszú, sötét kabátjában, és széles karimájú kalapja arcát elrejtette, de hangja kellemes és fiatalos volt.
– Hogyan jött ide? – kérdezte Bouber. – Mindenütt kerestem, de…
– Teljesen lényegtelen – válaszolt a férfi. – A fontos, hogy te eljöttél, mert az ajánlatom érdekel!
– Kihez van szerencsém? – Bouber megpróbálta kivenni arcvonásait annak ellenére, hogy hiúságból nem hordta szemüvegét.
– A személyem érdektelen. Vagy inkább egy nővel beszélgetnél szívesebben?
Mielőtt szavait megértené, egy kellemes női hang szólítja háta mögött.
– Így jobban tetszem?
Megfordult, és egy szenzációs nővel találta magát szemben. Sima és rövid fekete haja egy varázslatos szépségű arcot keretezett, és a piros, ultrarövid ruha kiemelte formái tökéletességét.
– Ez hogyan lehetséges? – Bouber meglepett szemei hiába keresték a férfi sziluettjét. Valóban egyedül volt a nővel a Diadalív alatt.
– Ez semmi, csak egy régi trükk!
– Hol van a férfi?
– Én ő vagyok és ő én! – Kacaja kristályos vízesésként zengett a fülében.
– Ez nem lehet igaz!
– Minden lehetséges, barátom. – Karonfogva, mint egy szerelmes pár, lassan elindultak. Sietés nélkül, nyugodtan mentek át a téren a rengeteg gépkocsi között, és Boubernek csodának tűnt, hogy senki nem gázolta őket el és senki nem dudált türelmetlenül. Átmentek, mint láthatatlan és sérthetetlen lények.
– Azt ajánlottam, hogy megváltozik az életed, és te jöttél. Tehát bízol bennem, köszönöm.
Avenue Marceau visszhangzott lépteik ritmusától. A késő éji órákban az utca – rajtuk kívül –  néptelen volt.
– Gondolj, amire akarsz! Amit kívánsz! Velem biztonságban vagy Bouber. Ne félj, akármi történik – figyelmeztette és szerelmesen hozzásimult, hogy önbizalmát visszaadva felbátorítsa. Cipőinek magas sarka géppisztolylövésként visszhangzott a járdán.
– Nem félek, válaszolta Bouber. Mitől féljek és miért…?
– Tőlük! – Vékony ujja közeledő árnyakra mutatott.
Boubernek arra sem volt ideje, hogy megértse a helyzetet, mert a négy vagány már körülfogta őket.
– Szia papa! – röhögött a főkolompos. Közöttük ő volt a legnagyobb, a legerősebb és a legpiszkosabb.
– Szép kis kurvád van! Mennyit fizetsz, hogy veled legyen?
Bouber elé állt, mint egy hústorony, hogy karjával vállára támaszkodjon. A szerencsétlen remegett a félelemtől, és a reménytelenség erejével szorította a fiatal nő karját.
– Hagyd békén, te barom! – Minden vidámság eltűnt a nőből és jégcsappá változott.
– Hé, te kurva! – Kezét ütésre emelte s ami ezután történt, sem Bouber, sem a vagányok nem értették.
A nő nem mozdult, de a hústorony egyszerre felrobbant. Mintha egy acél ököl ütötte volna meg, mellkasa szétrobbant, s az egész ember néhány méterrel távolabb, egy fa tövénél kötött ki. Fél teste cafatokká vált, Bouber és a másik három vagány üvöltött a rémülettől.
A fiatal nő nem törődött velük. Az első pillanat rémülete után a stricik ordítva elszaladtak. Új ismerőse gyengéden simogatta Bouber könnyben fürdő arcát.
– Ez semmi, nyugi. – Úgy beszélt hozzá, mint egy gyermekhez.
– Megölte! Maga megölte – dadogott az idős férfi. Torka összeszorult az élménytől és a félelemtől.
– Természetesen – válaszolt a nő. – Ha ez az állat nem döglik meg, engem halálra erőszakolnak, mielőtt elvágják a nyakam, téged pedig megkínoznak a bankkártyád számáért. Ezt akarnád?
– De meghalt! – Bouber hangja remegett, s a könnyek végig folytak az arcán.
– Ez az élet folyamata, barátom! Minden pillanatban meghal valaki. Nem gondolod, hogy jobb, ha a strici hal meg helyetted? Biztos vagyok benne, hogy a végén te is ezt gondolod majd, nem?
Lassan sétáltak tovább a szétrobbant hullát maguk mögött hagyva.
– Hidd el nekem, hogy végtelenül sajnálom a történteket. Azért hagytam életben a többit, mert tudom, hogy olyan érzékeny vagy.
– Képes lett volna megölni őket is?
– Természetesen! Nem érnek semmit, nem gondolod?
– Kicsoda maga? – Bouber megállt karját kiszabadítva és a nőre nézett.
– Nem lényegtelen? Én vagyok ő és ő én. Azért vagyok itt, hogy megváltozzon az életed.
– Maga a Sátán!
– És ha én lennék Isten? Miért ne? – kérdezte, és tekintetében nevetés csillogott.
– Ez káromlás…!
– Megmondanád miért? Néz rám! – Egy lámpa alatt hirtelen piruettezett, és fellebbent szoknyája alól kivillantak gyönyörű combjai.
– Lólábaimat látod? – Gúnyosan nézte Boubert.
– Ellenkezőleg – dadogta a férfi.
– Hosszú, kampós farkam van talán? Kis szarvakat látsz homlokomon – folytatta felhevülve –, és kecskeszakállat az államon? Érzed a kén szagát?
– Nem, nem!
– Természetesen. Ti emberek nem ismertek sem istent sem ördögöt, de fohászkodtok az egyikhez és minden bűnötök a másik nyakára sózzátok! Az ördög, ti vagytok!
A szép fiatal nő eltűnt Bouber szemei elől s háta mögül sztentori férfihang kiáltott újra.
– Az ördög, ti vagytok!
Bouber visszafordult, és szembe találta magát a fiatal férfivel. Kalap nélkül látta fejét, egy embertelenül szép fiatal arcot.
– Maga?
– Igen, én vagyok. A kicsi szépség egy tévedés volt. Ha megtartom ezt a formát, a vagányok nem mernek hozzánk közeledni.
Az öregember vállát átölelve folytatták lassú sétájuk az Alma tér felé.
– Mindig a sátánról beszéltek, hogy megbocsájtsák bűneitek. Ti vagytok az ördögök, Bouber!
– Én?
– Dehogy is! Ne légy ilyen buta! Ki beszél rólad! Te nem vagy más, mint egy kedves, naiv ember. Az emberekre gondolok. Érted? Akik megtámadtak bennünket, ők voltak az ördög!
– De nem kellett volna megölni!
– Szavamra mondom, hogy buta vagy! A halál szükséges az élethez, nem tudod? Az élet és a halál egymáshoz vannak kötve elszakíthatatlanul. Valóban természetellenesek vagytok! Rettegtek a haláltól, miközben az Isten mindentudásáról fecsegtek. Egy álomszerű édent képzeltek el, egy jobb világot, amit fenntart számotokra az elmúlás után, és mégis, minden áron élni akartok!
A járda szélén álltak az Alma téren.
– Dehát nem azért vagyok itt, hogy veled a szegény ördögről beszéljek. És nem tudunk egész éjjel sétálni sem, mert ezt nem bírnád ki. – Egy sötétbe borult kávéházra nézett.
–Ilyenkor minden zárva van.
– Késő van már – bólintott Bouber, és érezte a fáradtságot.
– OK. Ki kell nyitni egy kávéházat. – Az üvegajtó előtt guggolva szöszmötölt a sötétben, majd felállt.
–Gyere, itt nyugodtan leszünk.
A fények kigyúltak a teremben, mint egy varázsütésre. Bouber hunyorogva nézett körül. Még mindig félt.
– A kivilágítás… ha meglátják…
– Ne félj! Senki nem fog bennünket zavarni. Nyugodtan leülhetsz.
A fedett teraszon választott helyet, mert a nyitott ajtón friss levegő áramlott be.
– Mit óhajt, Uram? – A feketébe öltözött férfi, karján egy fehér szalvétával hajlongott előtte, utánozva a pincéreket, és mosolygott reklámba illő fogsorát mutatva.
– Heu – tétovázott Bouber. – Egy erős kávét kérnék.
Lassan semmi nem lepte meg. Az órák óta kihűlt kávéfőző hörögve gőzölgött, majd az ismeretlen, csészéjét a kis kerek asztalra szolgálta fel.
– Nem iszik semmit? – kérdezte Bouber kávéját kavargatva.
– Soha nem vagyok szomjas! Arról nem beszélve, hogy élelmeitek számomra nem nagyon jók – mosolygott, és nézte a kávéját kortyolgató öregurat.
–Inkább beszéljünk rólad. Miért vagy életunt?
– Komplikált kérdés. Öreg vagyok, elhasznált. – Hosszan gondolkodott. – A magány… ezt nem ismerheti… Az életnek semmi célja. – Az üres csészealját nézte, mintha ott találna választ. Szeméből végtelen szomorúság tükröződött.
– Mit akarsz? Mit kívánsz?
– Kívánni? Mint a mesékben – motyogta némi tétovázás után.
– Tévedsz! – vágott közbe a másik. – Válaszolj!
– A feleségem. Szeretném újra látni a feleségem!
– Szeretted?
– Igen – suttogta. – Olyan régen meghalt már – folytatta az öregember lehajtott fejjel.
A beálló csendet egy elhaladó gépkocsi zavarta meg.
– Sajnálom, de ez képtelenség – válaszolt a feketébe öltözött férfi. – Senki nem tudja feltámasztani a halottakat. Érted? Különben minden más lehetséges. Akarsz nyerni a lottón egy szép fiatal nőt? Csak negyvenötezerbe kerül, és a tiéd!
– Egy kurva?
– Dehogyis – válaszolt az ismeretlen. – Nem jobban, mint a többi. A nőtestvérek.
– Nem, nem, ezt nem! – Az összeroskadt Bouber kiegyenesedett, hátát a széktámlához támasztva.
–Nem, nem – ismételte, mintegy félálomban. – De megfiatalodni, Uram! Hogy is mondjam… Újra 30 vagy 40 éves lenni és fiatal nőket ismerni, tele lenni vágyakkal, tervekkel, jövővel! Ez az…
– Semmi probléma – vágott szavába az ismeretlen, és az asztalkárahajolva tekintetével beburkolta.
– Újra fiatal leszel, telve életerővel és másutt élsz majd!
– S ezért a csodáért egy szerződést kell aláírni?
– Megbolondultál? – kiáltott a férfi. – Mire gondolsz?
– Szövetség az ördöggel – dadogta Bouber.
A másikból kitört a nevetés.
– Szerződés az ördöggel! Szegény barátom! Ti elképzelitek, hogy az ördögnek szükséges a papír alján egy aláírás vér vagy spermacseppel, vagy más a testetekből származó váladékkal! Csináltok egy istent, aki Ábrahám hitét azzal próbálja ki, hogy fia életét követeli! Szüzek melléből frissen kiszakított szívvel tápláljatok isteneiteket, s gyermek, tyúk vagy tehén, esetleg virág áldozattal próbáljátok lekenyerezni őket! Valóban primitívek vagytok Bouber. Teljesen hülye isteneket csináltok a saját képmásotokra. Elképzelitek, hogy isten és az ördög mindenre képes, ott vannak mindenütt, mindent tudnak, de emberi tulajdonságaik vannak, és szükségük van egy aláírásra vagy más ajándékra! Hirtelen felállt és szemei szikráztak.
– Nem érdemes ilyen nyomorultakkal foglalkozni! – és eltávozott.
Az előbbi fiatal nő lágy, érzéki hangjára megfordult Bouber.
– Újra?
– Megdühödtem, mert annyi butaságot mondtál! Végleg menni akartam, de egy szép, fiatal nővel talán értelmesebb leszel?
– Oh, igen! Igen – ismételte Bouber, és szemeit nem tudta levenni meztelen combjairól amikor leült.
– Semmit nem kell aláírni?
– Nem barátom, semmit. Akarod? – kérdezte, és mosolyogva előrehajlott.
– Igen, akarom!
– Jól van. Már is fiatal vagy… – Feje egyre jobban közeledett és tekintetük egybeolvadt.

Ixelles, rue du Printemps. Vörös téglás egyemeletes ház. Itt lakott Bouber. A földszinten Madame Ceulemens, a tulajdonos használta a szomszédos házakkal kerített kis kertet, de neki egy balkonja volt. Soha életében nem élt Bruxellesben, és mégis mindenkit ismert a negyedben. Erre semmi magyarázatot nem talált. Ismerte a péket, a hentest és üzletüket, a Delhaize le Lion üzletét, vagy a Chaussée d’Ixelles elején a Pribàt. Annál könnyebben tudta elfogadni új életét, hogy a teste megfiatalodott. A papírjai szerint alig negyven éves volt.
Könnyen megszokta a különbséget régi életétől, mint például a helyi kiejtést. Másként mondták: hetven, vagy kilencven, időnként néhány pillanatra volt szükség, hogy megértse a szavak jelentését.
Minden szombat reggel Madame Ceulemens, mint a többi háztulajdonos, szappanos vízzel és kemény seprűvel mosta fel a járdát. Ő is, mint a szomszédok, vasárnaponként lemosta nagy, amerikai kocsiját. Itt ez volt a szokás.
Egy tekintélyes import-export céget vezetett az elegáns Avenue Louison. Nagyon szép, fekete hajú titkárnője – ősei spanyolok voltak –, a szeretője lett két hét múlva, érkezése után. Azután a főkönyvelő, egy szép szőke, flamand leány Mechelenből lett áldozata a francia varázsnak. Telt teste és tejszínű bőre a flamand festők képeire emlékeztették.
Nappal dolgozott, és esténként órákat töltött a Grand Siècle night clubban szép fiatal nőket keresve. Ott ismerte és hódította meg Joséphinet, egy spanyol szépséget a követségről. Hódított, de nem volt szerelmes. Egyetlen szeretőjével sem maradt sokáig. Oly gyorsan felejtette el egy éjszaka hódítását, mint a nyitott ablakon elszálló parfüm illatot.
Sem a múltra, sem a jövőre nem gondolt. Élt. Valami csodálatos volt, hogy minden képességgel rendelkezett. Semmi egészségi problémája, tehát nem ismerte az orvosságokat sem. Régi, nyugdíjas, öregember élete lassan elhomályosodott a múltban, de mégsem tűnt el véglegesen a felejtésben.
Egy szombat este éjfél után, egy ismeretlen nővel itta whiskyjét. Miközben a zenekar halkan játszott, szórakozottan simogatta csupasz combjait. Ebben az unalmas pillanatban látta meg.
– Ne haragudj, de megláttam egy ismerőst – és választ sem várva felugrott, és utat tört a táncolók között.
– Jó estét. Táncol? – Választ sem várva karonfogta a nőt, és az összesimult táncoló párok közé vezette.
Hozzásimult a nő miközben a fülébe suttogott.
– Úgy érzem, hogy régóta ismerem. – Valóban furcsa érzése volt.
– Hízelegsz – válaszolt a nő. – Nem régóta, de egy bizonyos idő óta, nem gondolod?
Nem volt érdekes, amit mondott. A lényeg az volt, hogy egyből tegezte. Elégedett volt önmagával.
– Boldog vagy? – kérdezte, és fürtjei orrát csiklandozták.
– Oh, igen! – És még jobban magához szorította.
– Nem arról beszélek, hogy izgatott vagy! Az életedről. Boldog vagy?
Szorítása meglazult, és arcára nézett. A gyenge világításban az ajakrúzs és ruhája színe különös árnyalatban fürdött, még szebbnek, még titokzatosabbnak tűnt.
– Miről beszélsz? – Kételytől és bizonytalanságtól remegett a hangja.
– Megfiatalodtál…
– Maga? – Hirtelen úgy érezte, hogy egy szakadék szélén áll. Nem táncoltak többé a parkett közepén.
– Igen, én vagyok. – És ujjai hegyével anyáskodva megsimogatta arcát.
– Nem vártál rám, ugye?
A bruxellesi éjszakában voltak, közel a Gare du Nord-hoz, a város másik oldalán. Velük szemben, mint egy kivilágított szakadék a házak között, a rue Neuve.
– Miért jött?
– Látni akartalak.
– Miért?
– Tudni akarom, hogy valóban boldog vagy-e?
Egyedül voltak a kihalt utcán, és csak lépteik visszhangoztak a járdán. Hosszú férfi lépések, és a magas sarkú cipő kopogása.
– Tudom, hogy első találkozásunkra gondolsz. Ne félj, kérlek. Semmi veszély nem fenyeget. Most gondoskodtam a biztonságunkról – de nem magyarázta meg, hogyan.
– Boldog vagyok – válaszolta rövid gondolkodás után.
– És a múlt?
– Ritkán gondolok rá.
Egy sötét kirakat üvegén, mozgó árnyaikat látta.
– A múlt… Párizsban vagyok eltemetve?
– Miért akarod, hogy eltemessenek? Élő vagy! A halottak nem sétálnak egy gyönyörű nővel a Rue Neuve-on!
– És a lakásom, a holmijaim?
– Mindened megvan. Holmijaid öregednek, és lakásod várja az öreg Bouber visszatértét.
– És a lakbér?
– Ne nyugtalankodj! A gondnokot nem érdekli, hogy hol van Bouber. Minden elsején a lakbér megérkezik.
– És a többiek?
– Az öregekre gondolsz? Számukra Bouber egy hosszú útra ment, és észrevétlenül öregszenek.
– Őszintén szólva, nem értem mi történt. Hogyan érkeztem ide? Azelőtt soha nem voltam itt, és mégis mindenki ismer! Én vagyok, és mintha mégsem én lennék. Fiatal vagyok telve energiával és sikerrel, s mégis öregnek ismerem magam. Bevallom, semmit nem értek. Mintha elvarázsolt volna.
– Nincs mit érteni. Kihasználtál egy váratlan alkalmat, és ez jó neked!
A fiatal nő mosolygó arcát nézte.
– Miért mosolyog mindig? – Mosolyát a szemére hányta.
– Jobb szeretnéd, ha sírnék?
– Állandóan a közelben vagyok és vigyázok rád – magyarázta. – Elképzelheted, hogy éjjel-nappal tudom mit csinálsz, és nincs szükségem feltenni kérdéseket. Azért ne képzeld, hogy láthatatlanul szüntelen melletted vagyok. Távollétem alatt valami marad belőlem a közeledben.
– Állandóan ellenőriz?
– Igen, vigyázok rád és segítek, ha kell. Nem akarom, hogy valami történjen veled.
– Miért? – kérdezte Bouber. Folytatták útjukat. Messziről nézve egy fiatal nő sétált egy férfival komoly beszélgetésbe merülve.
– Választ akarsz? Mert kíváncsi vagyok! Véletlenül választottalak. Hihetsz nekem! Ismerni akartalak.
Hajnali kettőkor a Maneken Pis előtt álltak meg. Bouber nézte a kisfiú szobrát, mesélve történetét. Mikor visszafordult, hogy a nő arcát nézze, senkit nem talált. Eltűnt, elpárolgott csendben, nyomtalanul. Mint érkezése, távozása is váratlan volt.
Megállított egy utasra vadászó taxit és hazament. Az álom órákig elkerülte.

Hat hónapig folytatta zűrzavaros életét, két végén égetve a gyertyát. Evett, ivott és szeretkezett megállás nélkül, és egy szép napon szívszélhűdést kapott.
Egy kórházi ágyon tért magához és látása furcsán zavaros volt. Lassan ismerte fel a nagy fekete alakot az ágy lábánál.
– Kicsoda maga? – motyogta.
– Nem ismersz meg?
– A halál?
– Mindíg hülye maradsz – volt a válasz. – Gondoltam, hogy egy feketébe öltözött férfi sokkal komolyabb kórházi látvány, mint egy kifestett pin-up, rövid szoknyában.
– Beteg vagyok.
– Ezért jöttem.
– Nem akarok beteg lenni és újra élni egy beteg ember sorsát, és szenvedni életem végéig. – Kezdetben suttogó, remegő hangja magabiztossá vált.
– Mit akarsz?
– Segítséget.
– Tudom, persze. Segítséget akarsz, de mit?
Bouber úgy nézte, hogy a férfi arca hozzá közeledik, és ez lehetetlen volt, mert képtelenség az ágy fölé repülni.
– Visszatérni hozzám. Segítsen, kérem!
– Ismét öreg akarsz lenni?
– Igen. Emlékeim öregségemről soha nem hagytak el. Új emlékeim vannak fiatalságomról – motyogta, mert érezte az elgyengülést. Még volt annyi ereje, hogy hozzá tegye:
– Kérem szépen!

A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossi urat a házfelügyelőt, aki kiosztja a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau ott voltak már: Beaulieu asszonyság öt perces késéssel érkezett, szokása szerint.
Semmi nem változott. Betegségeikről beszéltek és az orvosságokról. Leplezetlen kíváncsisággal mustrálták Boubert, de nem merték kikérdezni hosszú útjáról. Postáját lesték, hátha látnak egy külföldi bélyeget egy borítékon?
Hipnotizálva nézték Rossi úr kezét. Kívülről ismerte mindenki postaládáját.
Ritkán kaptak levelet. Inkább csak reklámokat és néhány számlát. Elfelejtették őket.
Bouber semmit nem kapott, de nem is várt. Az indulás pillanatában vette észre, hogy Cazenave egy borítékot forgat nyomtatott címmel. Elfáradt szíve gyorsabban dobogott. A boríték és a címzés ismerős volt, de hallgatott. Reklámjait szorongatva lassan elindult a felvonó felé.

*

 

Kép forrása :
ieltsteam.com

 

10 hónap ezelőtt 3s Hozzászólások

– Kik ezek?
Nézte a terem közepén táncoló párt. Hajladoztak, forogtak, egymástól eltávolodtak, majd újra összesimultak egy elbűvölő zene ritmusára.
– Ginger Rogers és Fred Astaire – válaszolt a titkár.
Számára ismeretlen nevek voltak.
– Hol találtad ezeket a képeket? – A táncolóknak emberi formájuk volt hihetetlen vékonyságuk ellenére.
– Az Orion karban, tőlünk majdnem 50 parsecs távolságban. Mester katalógus, Z 053. Egy vörös csillag az átváltozás szakaszában. Régen megtaláltuk őket a rendszer egyik bolygóján – válaszolt a titkár, szemeivel követve a táncolókat mintha transzban lenne.
– Mikor?
– Ötszázezer éve már.
– És csak most mutatod nekem?
– Érdektelen volt Fenség. Csillagjuk az utolsó fázisába lépett, eltűnésre voltak ítélve.
– Értem. A zenét szintén ott találták?
– Igen. Primitívek voltak még, mindent celluloidra vettek fel, ami törékeny s idővel porrá változik. Kénytelenek voltunk áttenni holophonra.
Nézte a titkárt. Három és fél méter magas, közel egy tonna, bőre lila színű a napsugaraktól. Hatalmas, csupasz feje, mint egy daganat a vállain. Kevés fizikai hasonlóság volt a táncolók és a titkár között.
– Ezek emberek voltak?
A kérdésre válaszként a titkár becsukta négy szemét, megszakítva Fenséges urával a kapcsolatot.
– Nézze a szájukat! Egy vágás az arcuk közepén. Beszédre használták.
–Tehát nem ismerték a gondolatátvitelt.
– Nem.
– És a lábaik? Te képtelen vagy így táncolni.
– Igen. Semmi súlyuk nem volt. A lábukat járásra használták, mert nem ismerték a rögtöni helyváltozást.
A Fenség hosszan nézte a kisebbik alakot hosszú, fehér ruhájában hajladozni, mint egy nádszál, s amikor hirtelen megfordult, látta meglepően vékony lábait.
– Szépek.
–Szépek voltak, Fenség.
– Nem élnek már?
– Majd fél milliárd éve.
Semmi hasonlatosság nem volt közöttük. Ezek a primitív lények a szájukkal beszéltek, lábon jártak, vékony, törékeny, majdnem áttetsző testük volt, s fejüket valami különös dolog borította, ami időnként a nő feje körül repdesett.
– A hosszú ruhás a nő?
– Igen. Ennek az emberiségnek a különlegessége volt, a Galaxis többi primitív fajához hasonlóan, hogy megoszlott nőre és férfira.
– Szépek voltak mégis. Talán nálunk is szebbek.
–Oh, Fenség! – A titkár egy pillanatra megszakította a kapcsolatot. Érezni lehetett, hogy egész lényét a bizonytalanság fogta el.
– Szépek voltak és sajnálom, hogy nem láthatom őket a saját környezetükben.
– Ez lehetetlen, már elmentek, Fenség.
– Ginger Rogers és Fred Astaire?
– Nem. Ők már régóta meghaltak. A többiek, akik utánuk éltek, elfoglalták az Orion kart mielőtt a csillagjuk megbolondult.
– Tehát mégis emberek voltak? – Kérdéséből érezni lehetett hitetlenségét.
– Azt hiszem, hogy mindég emberek voltak, Uram. Nem olyanok, mint mi, de emberek.
– Igazad van, talán. De szépek voltak ez biztos – és néhány percig a galaxis ura megszakított minden kapcsolatot és hagyta, hogy a csodálatos zene varázsa elöntse egész lényét.

*

11 hónap ezelőtt 1 megjegyzés

Szokása szerint korán kelt fel, hogy megkóstolja a reggeli harmat mosta gyümölcsöket. Kertje végén a napfényben fürdő hatalmas műhely épülete mintha elnyomná a málnabokrokat.
Egy pillanatra megállt a veranda utolsó lépcsőjén, és mélyet szippantott a friss levegőből. Figyelmét az épület tetején ragyogó fény keltette fel. Úgy csillogott, vibrált, mintha élne! Gondolkozni sem volt ideje, mert a fény megmozdult, életre kelve feléje rohant, és beburkolta, majd szétpattant, mint egy szappanbuborék. Egy kapu nyílt meg előtte.
Mozdulatlanul az utolsó lépcsőn, egy ismeretlen világot látott. A felhőtlen és meglepően mélykék ég zenitjén trónolt a Nap. Előtte egy homoktenger dűnéi hullámként követték egymást a végtelenbe, a távoli ködbe vesző hegyek felé.
Mellében kalapáló szívvel ült a lépcsőre, és egyik lábát a papucsból kihúzva a homokra tette.
Olyan meleg volt, mint a tengerparton, ahol délutánonként családjával megpihent. Finom, mint a por. Szellő sem rezdült, madarakat sem látott, életnek sehol, semmi nyoma. Lábujjait a homokba fúrta.
Mindez érthetetlen volt. Előtte egy új, ismeretlen világ, és mögötte a ház, a család. Egy kapu nyílt az ismeretlenre, egy mindenség, ahol nincs más, mint a végtelenbe vesző homok és a távolban kéklő hegyek.
„És, ha elmennék?”
Egy lépés a hegyek felé, néhány pillantás a mögötte lassan távolodó házra, és látni hogyan válik aprócska ponttá a homoktengerben.
A kísértés nagy volt. Az ismeretlen… A kaland… A bizonytalanság… A szabadság! Messzire menni, hogy lássa, amit senki sem látott még! De hogyan? Minden nélkül? Egy zsebkendővel a zsebben és papucs a lábán, hogy meghódítsa a lehetetlent? És mit talál majd? Hogyan védekezzen az ismeretlen ellen?
Álmodozott néhány pillanatig.
És a visszatérés? Hogyan? Soha nem látni az asszonyt és gyermekeit? Nem, ez képtelenség.
Lábujjai a meleg homokba süppedtek és arra vágyott, hogy néhány lépést tegyen ebben a mindenségben. De nem merte, félt. Ösztönösen érezte, ha elhagyja egy pillanatra a veranda lépcsőit – világával az egyetlen kapcsolat –, a kaput átlépte, és soha többé nem térhet vissza.
A lépcsőn ülve csúszott hátra a homokból kihúzva lábait, és lábnyomai eltűntek.
A hegyek fölött egy fénypont vibrált, csillogott, és érezte, hogy az ő világa volt ott a távolban a kapu másik oldalán.
Növekedett a fény, rohant és ráolvadt, majd újból a kert volt a homoktenger helyén. Még néhány pillanatig remegett a fény az épület fölött, majd végleg eltűnt.
Mély sóhajjal hagyta el a verandát, hogy megkóstolja kertje gyümölcseit.

***

11 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások

Lakása valóban kicsi és szűk, egyszobás. Mivel konyha és fürdőszoba is volt, garzonlakásnak keresztelték. Számára egy apartman.
Szűk, és kevés hely maradt mozogni benne az elhízott férfinak. Hasa kiömlött nadrágjából és ingét nem tudta rendesen begombolni.
Bútorai között a kis szobában nehezen talált magának helyet. Nem csak teste, szíve is zsíros volt.
A televízió egész nap működött, már nem is hallotta a halk fecsegést, így az elszaladó képekre sem figyelt. Ez volt megszokott környezete, a valóság.
Fáradt volt. Fáradt az élettől, orvosságaitól, a változatlan utcai látványtól, amit keskeny ablakán keresztül láthatott. Fáradt saját magától, sípoló lélegzetétől, attól, hogy lábai mindég dagadtak és nem akarták többé hordani. Fáradt volt a magánytól.
Már semmit nem szeretett maga körül. Sem az embereket, sem bútorait. Stílustalan bútoraihoz semmi emlék nem fűződött. Csak két dolgot szeretett, két kis festményt. Két, valószínűleg értéktelen, egyszerű festményt. A nagyobbik, egy régi, budai negyedet ábrázolt, a vén Tabánt.
Nyári napfényben fürdő, század eleji öreg házak szegték a millió cipőtől kopott lépcsős utcát.
Az utca egy dombra mászott, s fent a dombon csak a jó ég tudta hová vezetett egy keresztutca.
Az öreg házak azelőtt élénk színei rég elfakultak már, és sebhelynek tűntek a bezárt ablakok a leprás falakon. Elképzelte, hogy a vastag falak mögött a hőmérséklet kellemes, nem olyan fulladt meleg, mint az utcán.
Sokszor nézte ezt a festményt. Ha ott élhetne! Milyen különbség az örökös hideg szürkeség és a képből áradó meleg között!
Csak a szemét csukta be, és elképzelte a fényt és a csendet. Szemeit kinyitva, ott állt a napsütésben a lépcsők alján, és ez csodálatos volt!
Az utcasarkon az egyemeletes ház magas falai mögött egy kert rejtőzött. Egy tölgy görcsös karjait és bágyadt leveleit látta. Valahol egy kutya ugatott.
A földre és cipőjére nézett. A hasa eltűnt! Újra vékony volt. Az arcához nyúlt. Tükör nélkül is tudta, hogy fiatal. Újból fiatal! Sudár és szép. Az ujjai is vékonyak voltak.
Kettesével szaladt a lépcsőkön, mint fiatal korában és szíve nem vert gyorsabban.
A falak sugározták a nap melegét, és sajnálta, hogy az ajtók zárva voltak.
Sehol senki.
Mindenütt a csend.
Ablaknyitást hallott, s mint láthatatlan bogarak döngicsélése, érthetetlen szavak mormolását. Senkit nem látott.
Minden olyan szép volt. A kék égen felhők vitorlái úsztak álomhajóként ismeretlen tájak felé. A kutya időnként elhallgatott, mintha mások számára nem hallható válaszra figyelne.
Egyedül volt. Körülötte csend és a magány. Egy lépcsőre ült, és ujjai öntudatlanul szaggatták a füvet a kövek között. Lehunyta szemét…
A festmény előtt ült és nehezen lélegzett. Senki nem állt a kopott lépcsőkön. A vásznon sem volt senki.
A másik képen egy parasztházat látott. Mohos nádfedél és fehérre meszelt falak. Elől két kis bezárt ablak, és oldalt keskeny, nyitott ajtó. Az egyik ablakot egy virágzó bokor takarta el félig, és ő az ösvényen állt a kerítést tarkító vadvirágok mellett.
Egy fiatal parasztlány dúdolt és öntözte a virágokat. Barna haját sárga kendő fedte, mellét piros mellény, és rövid, ráncos szoknyája látni hagyta meztelen lábait.
Szép üde, fiatal teremtés.
Egy élő festményben gyönyörködött. Újra fiatal és szép volt, és érezte fiatalsága erejét a leányt csodálva.
Zajt hallott, madarak csiripeltek. A kerítés alatt egy kotlós hívta csibéit. Nem látta, de hallotta a kacsákat feleselni a bokrok között.
Ez volt az élet. Szép volt a leány. Ott akart maradni, vele. Egy fiatal leány, egy fiatal fiú. Új életet kezdeni. Közelebb lépett. A leány ránézett és mosolygott.
Oh, milyen mosoly volt… Ezt a mosolyt kereste egész életében. Most megtalálta. Egy cinkos, megértő, szerelmes mosoly. Lelkét tükrözte szeme. Ártatlan volt. A napfényes tekintet felé közeledett, magához húzta ellenállhatatlanul. Könnyű, boldog, fiatal, így közeledett felé és eltűnt benne.
Másnap reggel az ápolónő a földön találta, a kis festményt szorítva szívére.

*

[Kép:
Zórád Ernő: Tabán
Kőműves utca
1932.]

Balogh Arthur Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...