Balogh Arthur Szerző
Vezetéknév
Balogh
Keresztnév
Arthur
Ország
Hungary
Vezetéknév
Balogh
Keresztnév
Arthur
1 hónap 1 Komment

Harminckét éven keresztül – mint mondani szokás – normális ember volt. Egy fiatalember probléma nélküli életét élte. Néhány tiszavirág-életű szerelem, a szeszes italt nem szerette és kábítószerrel sem próbálkozott soha, s még a szülei sem váltak el! Szeretett egyke volt, nyáron anyai nagyszülőknél nyaralt, és az érettségi után postai tisztviselő lett.
Szülei példáját követte. Édesanyja könyvelést tanított egy kereskedelmi iskolában, amíg apja egy állami, egészségügyi biztosító intézet vezetője volt a fővárosban. Az állami adminisztráció – nagy A-val –, biztosította számukra a biztos munkát és a nyugdíjat.
Egy normális ember. 25 éves fejjel, a júliusi nemzeti ünnepen, a tűzoltók bálján ismerkedett meg Laurence-szel. Két évvel fiatalabb kis barna nő, a Saint Antoine kórház egyik ápolónője. Kölcsönös szimpátiájuk volt románcuk kezdete.
Laurence valóban meglepődött, mert Michel egész este nem nyúlt hozzá, s mikor éjfélkor hazakísérte, nem csókolta meg.
Félénk talán – gondolta –, de komolynak látszik. Mert valóban jó társalgó volt. Mindenről tudott beszélni. Filmekről, könyvekről, de egy szó sem a politikáról. Valójában szűz fiatalember volt, ami manapság ritkaság! Tudta jól, mert a barátok és kollégák mindég büszkén mesélték kalandjaikat. Néhány nős ismerősnek még szeretője is volt. Fiatal nők és férjes asszonyok.
Forró szerelmekre vágyott ő is. Erről ábrándozott, de félt a betegségektől. Egy ártatlan fiatal lányról álmodozott, ami valóban képtelenség volt! Véletlenül Laurence-re talált. A lány mindent tudott, látott és ismert, nem csak azért, mert mint ápolónő egész nap meztelen beteg férfiakkal foglalkozott, de 16. éve óta szeretkezett, és a kórházban több orvosnak és ápolónak nyújtott rendszeresen örömet.
Kalandjairól soha nem beszélt, és Michelnek fogalma sem volt szexuális ismereteiről. Július 14-én éjfélkor nem hívta a lakásába, és a nyakába sem csimpaszkodott szép vörös ajkait kínálva. Olyan tartózkodó magatartása volt, mint amiről Michel álmodott.
Másnap, a hosszú nyári este lett a cinkosuk. Kéz a kézben sétáltak a Bois de Vincennes bágyadt falevelei alatt. A tó partján összeszedve bátorságát megcsókolta a lányt. Laurence csak erre várt.
Michelnek egy gyönyörűség volt. Egy új világ, határtalan világ nyílt előtte meg. Laurence csókjaitól az volt a benyomása, hogy meghódította, s amikor este tizenegy óra óra felé megálltak a csukott kapu előtt, a fülébe suttogta, miközben haja parfümjét magába szívta: felmehetek?
Ez éjjel valóban férfi lett.
Életében az Én-ből Mi lett. A lány hozzá költözött, és az volt a meggyőződése, hogy kapcsolatuk örökkévaló.
Két évvel később barátságosan „elváltak”. Valójában ez nem egy igazi válás volt, mivel soha nem házasodtak össze, csak együtt éltek, egy lakásban. Két évig illúzióban éltek. A fiú naivul hitte, hogy valódi, nagy szerelmet él, amíg a leány azt gondolta, hogy a végtelenségig lehet megcsalni egy férfit, mivel semmi nyom nem marad a többi után. Ebben persze igaza volt. Michel nem tudta, hogy rendszeresen felszarvazták a munkaidő órái alatt. Laurence számára a kísértés nagy volt, pedig semmi szüksége nem volt ezekre a párján kívüli kapcsolatokra, mert Michelben fiatal és erőteljes férfit talált. Egyszerűen képtelen volt nemet mondani, ha valaki megkívánta. Egy szép napon egy fiatal orvos hívta meg és a kaland komollyá változott. Az orvos beleszeretett, a változat kedvéért a lány is szerette. Az orvos családra vágyott, Laurence két bőröndjével hozzáköltözött.
Mikor elhagyta Michelt, a lány nagy jelenettől félt, de minden csendben folyt le. A férfi szótlanul, tátott szájjal hallgatta magyarázkodását, és csak indulása pillanatában rezzent fel bénultságából.
‒ Megengeded, hogy utoljára megcsókoljalak?
Megengedte.
Szenvedélyes csók volt. Ajka az ajkán, nyelve lázasan kereste nyelvét, de csak fogait találta. A lány eltűnt az életéből.
Élete ismét megváltozott. A Mi-ből újra Én lett, de most már magányát tiszavirág életű kalandok tették kellemessé. Semmi szentimentális érzelme nem volt ezekkel a nőkkel.

Szeptemberben, egy szombat délután valami változás történt. Unatkozott, nem tudott mit csinálni önmagával, mikor a párizsi járdát még őszi napsütés melegítette, és a nők arcbőrükön hordták a nyaralás színes emlékeit. A Boulevard Beaumarchais tömegében sétált, halálra unva magát. Szokása ellenére megállt a kirakatok előtt, azt a látszatot keltve, hogy érdekli a látvány. Az egyik boltban hangszerek voltak: gitár, hegedű, klarinét és más, számára ismeretlen nevű elektronikus hangszerek. Zenei téren teljesen analfabéta volt. Nem volt füle és hamisan énekelt.
Nem tudni, miért lépett be az üvegajtón. Bent még több hegedű, dobok, gitárok, trombiták, metronóm, egy harmónium és két fekete, nyitott zongora, mintha rá várna. Miközben tétovázva közeledett az egyik zongora felé, tekintete átsiklott a hangszereken. A fekete-fehér billentyűk mágnesként vonzották. Életében soha nem volt alkalma egy zongorához nyúlni. Mutatóujjával egy billentyűt érintett. „Pam-pam.” Mély hangot hallott. Valahonnan az üzlet mélyéből egy kiszolgáló, arcára fagyott mosollyal tette fel az örökös kérdést: „Érdekli, uram? Előnyös hitelfeltételeink vannak.”
Semmit nem hallott. Valami furcsa felfordulás volt a fejében. Egy ellenállhatatlan kényszer hatása alatt ujjai a billentyűkhöz értek és Liszt „Szerelmi álma” árasztotta el az üzletet. Ujjai pillangóként szökdécseltek a zongorán. Csukott szemmel játszott. Teste a ritmust követve hajladozott előre-hátra. A darab végére érve nem vette észre a megdöbbent arcokat, hanem mint egy megszállott, folytatta Chopin „Fantasie Impromptujával”. Varázslatos hangokban fürdött közönsége, a néhány vevő és az eladó. Felejthetetlen pillanatot éltek át, egy zseniális kompozitőr és előadóművész találkozását.
Szemei lelkes arcokra nyíltak mikor leütötte az utolsó hangot. Nem értette, hogy miért tapsolnak. Az elnémult zongorát nézte, majd a vevőket, és nem tudta, hogy miért volt az üzletben. Sietve, szinte elmenekült.
‒ Uram, uram!
Az eladó utánaszaladt, de ő tétovázás nélkül kilépett az üvegajtón, hogy a platánok árnyékában eltűnjön.
A Bastille felé ment és leroskadt egy szabad asztal melletti székre, az egyik térre néző kávéház teraszán. Jól tudta, hogy számára teljesen ismeretlen klasszikus zenedarabot játszott. Ő zongorázott, ebben biztos volt. És valószínűleg jól játszott, ha hinni lehetett hallgatók tapsának.
Fejében minden összekavarodott. A második kávé után egy whiskyt rendelt, de gondolatai mégsem rendeződtek. Nem talált választ a kérdésre: hogyan játszott a zongorán?
Fizetés után alvajáróként ment át a téren a gépkocsik között, és megállt az Arzenál kikötő előtt. A daru egy kis sétahajót emelt ki, de a hajó helyén szeme a zongora fekete-fehér billentyűit látta.

*

Nagyon rossz volt az éjszakája, mert semmi magyarázatot nem talált. Érthetetlen volt minden. Irreális és nyugtalanító. Néhány napra volt szüksége elfelejteni és eltemetni az emlékek lomtárában, és újra hétköznapi életet élni. Két hét múlva álmodni kezdet.
Hangversenyt adott. Frakkban ült a nyitott zongora előtt. Mikor a koncert véget ért, a sötétbe burkolt teremből tapsvihar áradt felé. Lámpák és fényszórók sugara forralta a levegőt, és érezte hátára tapadni a verejtéktől nedves ingét. A zongora felé fordult és kezeit nézte. A hosszú és vékony ujjak nem hasonlítottak nagy körmű, rövid és vastag ujjaira. Ez nem az ő keze volt!
Az első akkordra ébredt fel hirtelen, és valóban melege volt. Az utolsó hangfoszlány még füleiben csengett, és nyitott szemmel szobája sötétjébe meredve hallgatta az időt őrülő ébresztő óra tik-takját.
Az éjjeli kislámpa fényénél nézte az órát. Háromnegyed négy. Felkelt felfrissíteni arcát, majd egy pohár vizet ivott és visszafeküdve hosszú ideig várta a nyugtalan álmok önkívületét.

*

Két nappal később ismét hangversenyről álmodott. Ugyanaz a terem vagy egy másik, erről fogalma sem volt. Az egyetlen különbség, hogy a zongora előtt egy öregúr nagy gesztusokkal hadonászott, miközben zongorája a zenekarral küzdött, és ujjai a billentyűk fölött repdestek. Egy óceán elvadult hullámaiként árasztották el a hangok. Újra nagyon meleg volt, és csukott szemekkel érezte a lámpák hőjét arcán.
A terem, a zenekar, a zongora eltűntek, mintegy varázsütésre, és egy asztal előtt, széken ült. Az asztalon, arcához közel két lámpa fénye és hősugara árasztotta el. Egy férfihang ismételte, mint egy hibás hanglemez: Bevallod?
Bevallani? Mit? Csuklóit bilincsek szorították karkötőként, már ujjait sem érezte.
‒ A kezem, dadogta – és felébredt hirtelen.
E reggel óta csuklói fájtak, de a bilincseknek nyoma nem volt. Az erősödő fájdalom ellenére rendesen dolgozott az irodában.
Hogy álmait elfelejtse és megnyugvást találjon, meghívta pillanatnyi barátnőjét, hogy együtt töltsék az estét és az éjszakát. Kezdetben minden jól ment. Egy kellemes este és éjfél felé fáradtan, egymás karjában aludtak el.
‒ Michel, Michel, ébredj már fel! – kiáltott a lány a vállát rázogatva.
Az éjjeliszekrény lámpája fényében a fölé hajló lány haja csiklandozta orrát.
‒ Mi van? – motyogta.
‒ Érthetetlen szavakat kiabálsz!
Újra verejtékben fürdött. Eltűnt a rémálom nyomtalanul, semmire sem emlékezett, mégis biztos volt abban, hogy ismét az ismeretlen zongoristáról álmodott. Mivel senkinek nem magyarázhatta ismétlődő álmait, megértette, hogy a jövőben egyedül kell tölteni éjszakáit.

*

Vallását szülei választották, de régóta semmiben sem hitt. Nem tudott hinni az évezredekkel azelőtt élő primitív emberek naiv ígéreteiben és büntetéseiben. Számára minden vallás kivétel nélkül az ősi idők politikai mozgalma volt, és a hitek vezetői a földi hatalomra törekedtek.
A tudományok és a tudósok csodálata ellenére hallani sem akart a filozófusokról, de nem tagadta ismeretlen és pillanatnyilag megmagyarázhatatlan misztériumok létezését. A spiritizmus nem érdekelte és irtózott a jövőt magyarázni próbáló jósoktól. De biztos volt abban, hogy álmainak valami jelentése volt. Valami láthatatlan kapcsolata volt egy ismeretlennel. Egy zongoristával.
Néhány hét múlva, mikor az ősz lehelete kezdte borítani a fákat és a sárgult levelek halott szitakötőként hulltak a járdára, ismét a zenebolt előtt állt. Nézte a neon lámpák fényében fürdő hangszereket és a nyitva várakozó zongorákat. Tétovázva belépett.
Az eladó nem ismerte fel. Elment előtte, mintha láthatatlan lenne.
A billentyűk vonzották és megállt a zongora előtt. Félelem töltötte el. Mi lesz, ha a csoda nem ismétlődik meg?
„Képtelenség!” A gondolat, a szó visszhangzott benne, és tudatos ellenállása ellenére ujjai a billentyűkhöz értek.
Ott volt a szék is, leült és játszott. Fogalma sem volt, mit. Egy szomorú melódia volt. Csukott szemmel, ujjai nem keresték a billentyűket, tétovázás nélkül játszott. A vevők és a személyzet köréje gyűlt és áhítattal hallgatták.
Éppen úgy, mint az első alkalommal, szó nélkül elmenekült, kikerült mindenkit. Beszédre képtelen volt, mert nem ő volt aki zongorázott.
Néhány nappal később zongoraórákra iratkozott fel egy zeneiskolában. A tanár szolfézsról beszélt, majd ujjgyakorlatokra került sor, és vastag, ügyetlen ujjai csak ütötték a zongorát. Az alapvető könnyedség hiányzott a kezeiből. Őszinte és becsületes volt a tanár.
„Idős a zenéhez, uram, későn kezdett hozzá. Hiányzik kezeiből a rugalmasság. Fiatalon kell kezdeni egy hangszeren játszani. Próbálja talán a gitárt. Ez a divat, és sokkal olcsóbb zeneszerszám.”
A zenetanár ítélete meggyőzte, hogy nem ő játszott valójában. De ha nem ő, akkor ki? Álmain kívül nem volt más kiinduló pont. Valahol külföldön, a rendőrség letartóztatott egy zongoraművészt. Nem volt más bázis, csak arra elég, hogy ne itt és más nyugati országban keresse a választ.
Távol-Kelet sem volt érdekes, mert nem érezte, hogy ázsiai volt a zongorista.
Az oroszoknál és Kelet-Európában folytatta kutatásait. Néhány nyugodt vagy álmatlan éjszaka semmi emléket nem ébresztett fel, és annak ellenére, hogy ismét nyugodtan aludt, elégedetlen volt, mert nem ismerte meg jobban az ismeretlen művészt.
Csak három nyugodt éje volt. A negyediken újra álmodott. Egy munkatáborban volt és súlyos köveket cipelt. Majd minden éjjel, egyik helyről a másikra cipelte a köveket céltalanul. Kezei megdagadtak és sebesek voltak.

*

Elviselhetetlen helyzetben volt. Reggel kimerülten, holtfáradtan ébredt. Ujjai és karjai fájtak. Röntgen leleteivel ment háziorvosához, de remegő kezei kitűnő állapotban voltak az állandó fájdalom ellenére.
‒ Rosszul alszom, doktor úr! Állandóan rosszat álmodom, és fizikailag kimerült vagyok.
Altatót írt fel orvosa, hogy nyugodtan aludjon. Kis ideig sikerrel is járt a kezelés, de egy szép napon az álmok újra megtalálták az orvosság ellenére.
Folytatni kellett kutatásait. Az interneten talált egy kommunista országban született, és régen meghalt zongoraművészt. Annak idején kényszermunkára ítélték egy nem létező bűnért, de az 56-os forradalom alatt sikerült elhagynia az országot és Franciaországban letelepedni, ahol hosszú kórházi ápolás után felépült, és elismerték, mint világhírű virtuózt.
Michel órákon keresztül izgatottan hallgatta játszani, időnként ujjait nézte, és nehezen hitte el, hogy ő is úgy zongorázott, mint ez a rég elhunyt ember.
Látni akarta a kompaktlemezeken felvett filmeket. Egyáltalán nem hasonlított a zongoristára. Ő volt a reinkarnációja? Ha nem, akkor miért álmodott az életéről? Miért zongorázott csodálatosan minden zenei ismeret nélkül?
Mióta megtalálta a művészt, újra nyugodtan, altató nélkül aludta át éjszakáit és a fájdalom is nyomtalanul eltűnt. Valamit átélt, amit soha senki más, és a fantasztikus magyarázat egy megmagyarázhatatlan valóságot takart.

*

Már nem álmodott többé(,) és egyre erősebben vágyott zongorázni. Irodazárás után sokszor megállt a bolt előtt, ahol kétszer játszott már. Az üzlet nyitva volt, de Michel tétovázott a kivilágított kirakat előtt. A hangszereket nézte és a vágy ellen küzdött, hogy a zongora elé üljön, mert félt. Félt a magyarázkodástól, az elkerülhetetlen kérdésektől. Ellenállt, folytatva céltalan sétáját.
Séta közben ismeretlen helyekre, városokra emlékezett. Villanások. Arcokat látott a múltból, ami nem az ő múltja volt. Sétálva nem nézte a járdát a sárgult faleveleket taposva, egy másik élet emlékeire emlékezve.
Mint vízbefulladó ember, szakította ki magát az emlékek áradásából, megtalálva önmagát, a kontrollt teste fölött.
Miért emlékezett egy elmúlt életre? És miért Ő? Kettős életet élt. A sajátját, a normális életet és egy másik emberét, ami hirtelen az övé lett. Nehezen tudta elviselni ezt a kettősséget. Erről senkinek nem beszélhetett, ez volt a borzalmas, hiszen bolondnak tűnt volna.
Egyheti szabadságot kért, és egy könyvtárban kereste a magyarázatot a reinkarnációról, a paranormális eseményekről, de nem talált kielégítő választ. Egy másik életben kereste saját nyomait. Ellenállás nélkül hagyta, hogy az emlékek elárasszák. Látta a koncerttermet, ahol többször fellépett egy szimfonikus zenekarral. Hangok vibráltak a fejében, és egy pillanatra lecsukott szemei mögött látta a zongorát és a karmestert. Félelmetes volt.
Léptei egy vasútállomásra vezették. Vonatra ült, egy város és egy ház felé ment, ahol régen élt. Tudta jól, hogy senki nem élt most ebben a házban. Özvegye is régen a másvilágba költözött, gyermekei más földrészekre. A házból múzeum lett.
Belépődíjat fizetett és otthon volt. Megismerte a szobákat, miközben más emlékek buggyantak fel a múltból. Egyedüli látogató volt, így sokáig nézelődhetett, mégsem maradt egyedül soha. Az őr kísérte, mint az árnyék. A zongora. Zongorája látványára a kísértés mindennél erősebb volt. A néma billentyűkhöz akart érni, őket simogatni.
‒ Hozzányúlni tilos, uram!
Hallotta az őr rideg hangját, de képtelen volt ellenállni a vágynak és szerelmesen simogató ujjaival a billentyűkhöz ért, és a mágikus hangok ismét háza falai közt lebegtek.

*

‒ A kómából mikor ébredt fel?
A képernyőről az ápolónőre nézett az orvos, majd az ágyon fekvő mozdulatlan férfira. Nyitott szemei mozogtak, megpróbálva az egész szobát látni. Torkában a csővel nem tudott beszélni, és erőfeszítése patetikus volt. Az orvos az ápolónővel néhány csövet lekapcsolt, amivel életben tartották ájulása alatt.
‒ Nyugodjon meg, kérem. A nehezén már túlesett, hajolt föléje az ápolónő az altatóinjekcióval.

*

‒ Megmondaná, hogy miért vagyok itt, doktor úr, és mi történt velem?
‒ Semmire nem emlékszik? – kérdezte az orvos.
‒ Semmire – válaszolt, majd hozzátette – valójában sok mindenre, de nem tudom, miért vagyok kórházban? Miért voltam kómában?
‒ Majdnem egy hónapja már – volt az orvos válasza. – Egy szombat délután átment a Boulevard Beaumarchén és elütötte egy gépkocsi. A mentők hozták ide.
‒ Boulevard Beaumarché, szombaton?
‒ Igen, szombat délután.
‒ Sok mindenre emlékezem, aminek semmi köze nincs a balesethez.
‒ Éppen azt szeretném kérdezni, hogy milyen emlékei vannak az önkívületi állapotról? Megfigyeléseink szerint az agya úgy dolgozott, mint aki álmodik. Teljesen különböző volt az átlagos önkívületi állapottól.
‒ Én voltam, és egy időben valaki más. – Lassan, tétován válaszolt.
– Egy előző élet. Nem tudom másként magyarázni, amit átéltem. Semmiben nem hiszek, különösen nem egy másvilágban, ég vagy pokol és más szóbeszéd. Az újjászületésben sem, annak ellenére, hogy más voltam, megtartva önmagamat. Képes voltam valamire, ami számomra képtelenség, zongorázni! Világhírű koncertista voltam. – Elhallgatott egy pillanatra, majd megmondta nevét.
‒ Régen meghalt már. – Miközben beszélt, az orvos bekapcsolta a magnetofont.
‒ Jól tudom. Mégis én voltam ő. Felébredés előtt nála voltam, házában, amiből múzeum lett, s én a zongorához nyúltam. Azt hiszem, hogy az őr közbelépett, vagy akart talán, nem tudom. Ébredésem az álmot félbeszakította. Biztosan nem hiszi el doktor úr, de ez az igazság. A valóság, amit éltem. Nincs bennem semmi bizonytalanság. Mindenre úgy emlékszem, mint életem minden más eseményére, mint az első munka vagy a válás. Nem, mint egy álomra.
Kínos csend férkőzött közéjük, amit a beteg tört meg újra.
‒ Ne higgye kérem, hogy bolond vagyok!
‒ Nem, nem hiszem – az orvos elgondolkozva válaszolt. – És álmában zongorázott?
‒ Igen. Csodálatos volt, fantasztikus, mágikus…
‒ Mert a valóságban nem játszik?
‒ Így van. Zenei téren teljesen nulla vagyok. Nincs hallásom…
‒ Szeretné még egyszer megpróbálni?
‒ Nem. Tudom jól, hogy képtelen vagyok rá.
‒ Pedig érdekes lenne, hátha maradt valami a valóság és az álom között – magyarázta az orvos.
‒ Látom, hogy nem érti doktor úr – és hangja remegett a türelmetlenségtől. – Az álmok csak képzeleti események ismeretlenekkel vagy ismerősökkel. Az álmokban nincs logika! Én valóban egy híres és eltűnt személy bőrében voltam. Ha kívánja, leírom az általa ismert helyeket, ahol soha nem jártam. Ez nem egy délibáb volt. Amíg önkívületben voltam, kettős életem volt. Az övé és az enyém. Mikor Ő voltam, zongoráztam, mint egy virtuóz, pedig a valóságban képtelen vagyok rá.

*

Lassan lábadozva elhagyta a kórházat. Titkát az orvosi titoktartás őrizte. Néhány napig még betegszabadságon volt, hogy hozzászokjon a rohanó élethez. A boulevardon sétált szokása szerint, és a zeneboltnál megállt.
A baleset előtt nézte a hangszereket? Valóban itt volt? Erről a délutánról semmi emléke nem maradt. Mit csinált, hová ment, semmi. Csak az üzletben találhatott rá választ. Látta a különböző hangszereket, a két zongorát és az unatkozó eladót. Torkát köszörülve megállt az egyik zongora előtt.
‒ Mivel szolgálhatok?
‒ Szeretném megkérdezni – kereste zavartan a szavakat. – Valaki játszott a közelmúltban az egyik zongorán?
‒ Senki nem játszott uram – volt az eladó válasza. – Senkit nem érdekel manapság a zongora. Nemrégen egy kitűnő gitáros játszott egy számot, de soha senki nem nyúlt a zongorához.
Elgondolkozva folytatta sétáját, majd hazament, és hosszan nézte arcát a fürdőszoba tükrében. Kereste, látni akarta, ami az arca mögött volt. Nem volt egy másik ember, egy arc a múltból, másik életből? És a következő személy, aki utána jön? Hogyan? Hol? Vagy a jövő homályában van még a meg nem született jövőben? Sajnálta, hogy a másik eltűnt. Újra élni kívánta a múltat, ezeket a csodálatos perceket a zongorával. Zavaros tekintete előtt homályba vesző arcok körvonala tükröződött vissza. Elvesztek a végtelenbe, letakarva arcát.

***

1 hónap 1 Komment

Több mint három hete nem esett az eső. A teherautók mély keréknyomokat hagytak a víztől elpuhult, most meg betonkeményre száradt vörös földben. A kocsi ittas emberként dülöngélt, és az utastérben a nyitott ablakok ellenére folyt a víz a két férfiről. Fullasztó volt a hőség.
A keskeny út két oldala bozótos volt. A vézna cserjék, a girbegurba, poros lombú, széttárt karú fák és az elefántfű falként szorították a bömbölő GMC-t. Időnként megszakadt a fal, hogy helyet adjon egy bennszülött falu kunyhóinak. A sofőr a volánba kapaszkodva vezette a teherautót, kerülgetve a mély barázdákat.
– Nem itt, mindentől messze kellene bármit is eltörni, kiáltotta társa az ajtóba kapaszkodva, miközben géppisztolyát a térdei között szorította.
Csak részben pacifikált vidéken jártak. Az útmentén több száz kilométerre csak felégett falvak voltak, és lakosaik a bozótban rejtőzködtek. Már több mint kétszáz kilométerre hagyták maguk mögött a bázist, és céljuk Kabalo, a távoli Lualaba partján várta őket.
– Nem kell félni – morogta Rochefort, a sofőr. Civilben brüsszeli taxisofőr volt, aki most az úttalan utakon leopárd-egyenruhában a katangai csendőrség teherautóját vezette, ami a négyszáz liter benzintől eltekintve üres volt. Napfelkeltével, reggel hatkor, minden kíséret nélkül egyedül indultak útnak annak ellenére, hogy ezt mindenki ellenezte. De egy alkalomtól eltekintve senkivel sem találkoztak. Már messziről látták az út mentén sorban álló, rongyokba burkolt feketéket. Nyíl, lándzsa és pupu volt a fegyverük. A pupu egy helyi készítésű, puskát utánzó fegyver: egy fába barkácsolt ólomcső. Igen veszélyes eszköz annak, aki használta, mert a legtöbb esetben a lövés pillanatában a cső az arcába robbant.
A lázadók már messziről hallották a motor zaját és mozdulatlanul vártak az útszélen, megigézve nézve a részeg hajóként dülöngélő teherautót.
Rochefort, és társa Vermeulen, fegyvereik csövét mutatva mentek el mellettük. Senkit sem láttak azóta. Még egy madarat sem. Körös-körül mintha az egész világ halott lenne. Mikor leállítva a motor néhány percre elhallgatott, hogy egy kis meleg vizet igyanak és zsibbadt lábaik életre keljenek, elképesztően mély csend takarta be őket. Majd meghallották a nagyon halk tücsökciripelést. Ez volt az afrikai csend.
– Ha miden jól megy, délután öt-hat között otthon vagyunk.
Rochefort elégedett volt. Tizenkét óra alatt megtenni egy teherautóval négyszáz kilométert, nem rossz teljesítmény.
– Hát ez nem egy autópálya – válaszolta Vermeulen testgyakorlás közben. – Majd szétszakad a hátam – és kézbe vette a langyos vízzel telt palackot.
– Van elég víz? – kérdezte Rochefort a nyitott motorház előtt.
– Kétszer húsz liter. Miért? A motorba kell?
– Nem, dehogy. Inni.
– Nem eszel valamit? Tudod jól, hogy van.
– Majd később, délután – válaszolt, miközben a fák között rejtőző napot nézte, majd elgondolkozva becsukta a motorházat.
– Mi van? – fürkészte barátja arcát Vermeulen, és géppisztolya szíját áttette másik vállára.
– A híd. A Lualaba hídja. Át kell menni rajta.
– Ha Kabaloba akarunk menni, igen.
– Kaminában azt mondták, hogy jó állapotban van. Nem robbantották fel a lázadók.
– Tudom. Nincs más probléma azonkívül, hogy ez nem egy közönséges híd.
– Vasúti híd – volt Rochefort válasza. – A teherkocsival nehéz lesz átmenni rajta. Nem ismerem, sosem láttam. Azt mondják, hogy hosszú híd. Az út keresztezi a síneket, majd a töltésen folytatódik.
– Miért nem mondtad indulás előtt? – Vermeulen belerúgott az egyik hátsó kerékbe.
– Nem akartalak idegesíteni. Nem volt más lehetőség, mint visszamenni a teherautóval. Persze, mehetnénk repülővel is, de szükség van teherautóra Kabaloban. Akarod, hogy visszaforduljunk?
– Ha gondolod, hogy a hídon át tudunk menni… Nem.
– Gondolom. Nem könnyű, de lehetséges – volt Rochefort válasza és az óráját nézte. – Indulni kell, tíz óra múlt!

*

A zötyögés ellenére, vagy a fokozódó hőségtől és a monoton motor zajtól Vermeulen elbágyadt. A feleségéről álmodott, de félálomban ösztönösen fegyvere után nyúlt, mikor térdéről csúszni kezdett. Hónapok óta volt távol. Az asszony Európában maradt, amíg ő Afrikában menetelt az utakon és verejtékébe vörösokker-por ragadt. A hosszú hónapok feszültsége felgyülemlett benne. A feleségére vágyott és érezni, amint a fürdőkád forró vizében pórusai kitisztulnak. A szavakat nem találva oly sok mindenre vágyott. Egyszerűen képtelen volt gondolatait és kívánságait kifejezni. Haza akart menni, megtalálni a lakást, az asszony intim közelségét és a nyugalmat.
Hirtelen belevillant, hogy mit csinál majd az első adandó alkalommal. Szemeit kinyitva kiabált, hogy szavait ne nyomja el a fülsiketítő motorzaj.
– Hazamegyek a következő repülővel!
Vermeulen hangjára tért vissza Rochefort a jelenbe. Vezetés közben reflexei automatikusan rögzítették a környezetet. Az üzemanyagszintet, a hűtővíz hőmérsékletét, az út állapotát, a gödröket, keréknyomokat és a hőséget. Messze előttük, egy nőstény leopárd a kicsinyéivel ment át az úton. Jelezni akarta barátjának, de azonnal látta, hogy mélyen alszik, mert feje a zökkenések ütemére himbálózott. Gondolatai elkalandoztak. A taxijában ült, Avenue Louise. Mint most, két héttel karácsony előtt, a várost szürke nedvesség borította. A Porte de Namur és a Chaussée d’Ixelles színes lámpa füzérei sem tudták felvidítani a várost, de a taxiban kellemes volt. Várta az ügyfelet, és az autórádió halk zenéjét csak a hirdetések szakították meg néhány pillanatra.
Vermeulen kiáltására Rochefort álmai szappanbuborékként pukkantak szét, átadva helyüket a valóságnak.
– Menni akarsz? – Rochefort a zajt túlkiabálva válaszolt: – Igazad van, én is! De előbb Kabalo, és az útra mutatott.
„Jövő héten repülővel indulunk!”

*

Délután kettőkor elértek egy félig lerombolt és elhagyott faluba, Lukulába. Innen a folyó és a híd már nem volt messze. Ebéd közben a fáradság helyét az izgalom foglalta el, mert közeledtek Kabalo-hoz. Egy kis állomáshely Afrika végtelenében, két görög kereskedővel és egy francia állomásfőnökkel.
Útjuk időnként járhatóbbá vált, megengedve, hogy néhány percig ötvennel száguldjanak. Majd hirtelen a sínekhez értek. Egy használhatatlan vasútvonal, a rozsdás sínek között elefántfű. A motort leállítva Rochefort kiszállt és barátja követte.
– A sínek még rosszabb állapotban vannak, mint az út – jegyezte meg Vermeulen.
– Igen, ez nem meglepő. De nézd, az út párhuzamos a vasúttal, ami azt jelenti, hogy dupla széles a híd! Így talán nem kell a síneken menni!
Rochefort reménykedése láthatóan átragadt Vermeulenre, mert sóhajtva válaszolt: – Reménykedjünk, hogy tévedtek Kaminában.
– Akkor indulás. A térkép szerint már nincs messze a híd – Rochefort a térképet gondosan összehajtva visszaült a kabinba és beindította a motort.
Igaza volt, egész közel jártak már. Kinyílt előttük a világ, és meglátták a folyót és a hidat. Onnan úgy tűnt, hogy a sárga víz álmosan csordogál, pedig sebesen sodorta észak felé a partról letépett zöld növényzetet.
– Ez az, az útnak vége van – morgolódott Rochefort. – De nem lehet tudni, hogy ki, a lázadók vagy a hadsereg, titokzatos okból felrobbantotta a híd útszegélyét. A vasúti síneken kell tovább menni!
Széles volt a folyó. Gyalog indultak ellenőrizni a híd állapotát.
– Az alapépítmény talán meggyengült a robbanástól – jegyezte meg Rochefort. A keresztfák között látták a folyót.
– Félelmetes – motyogta Vermeulen a mélybe tekintve.
A sín két oldalán a keskeny gyalogjárdákat rozsdás karfák határolták.
– Gyalog is átmehetünk – javasolta Vermeulen, de nem nézett barátjára.
– És a teherautó? Tudod jól, hogy szükségünk van a kocsira, hogy elszállítsuk, amit a repülők hoznak – volt Rochefort válasza.
– Persze, hogy tudom, induljunk – és Vermeulen megfordult.
Lépésben haladtak a kerekek a sínpár két oldalán. Nagyon lassan pattogva a keresztfákon. Rochefort a fogát csikorgatva szorította a volánt, és nem tudta volna megmondani, hogy a hőségtől vagy a feszültségtől izzad, miközben a kormány rángatott az ugrások ritmusára, és ő erőlködve tartotta a helyes irányt.
– A kerekek között tartani a síneket – ismételte fáradhatatlanul, mintha elfelejthetné. Csakis a motorháztető elé nézett. A folyót nem látta alattuk, sem a mesze előttük az érzéketlenül mozdulatlan pálmákat. Egybeforrt a teherautóval. Ő volt a motor, a kerekek. Érezte a szuvas fát az abroncsokban, hallotta nyikorgásukat a gép súlya alatt. Vermeulen, fegyverét térdei közé szorítva, ugrásra készen kapaszkodott az ajtóba, ha véletlenül mégis a feneketlen mélységbe csúsznának. Őrült gondolatok csapongtak fejében: „Ki tudnék úszni egy ilyen ugrás után?” Tekintete a víz és a még távoli part között tétovázott. A pálmák. Alig egy pillanattal korábban még tisztán látta őket, ahogy a napfényben fürödtek. Most meg kísértetszerűen burkolta őket egy könnyű ködfátyol. Képtelen volt elfordítani tekintetét. A tejszínű köd szürkén takarta el a partot.
– Nézd! – kiáltotta. – Nézd a ködöt!
Rochefort levette lábát a gázról, és a teherautó egy zökkenés után megállt.
– Mi van?
– Itt soha nincs köd – volt Vermeulen remegő válasza.
– Betakarja a hidat.
– Vissza kell fordulni!
– Képtelenség!
A köd megállíthatatlanul nyelte el a hidat és a folyót.
– Folytassuk gyalog, mondta Vermeulen.
– Nem hagyhatunk itt mindent. Majd csak felszáll!
A füstként gomolygó köd betakarta a motorházat, majd behömpölygött a nyitott ablakokon és mindent elárasztott. Már nem látták a motorházat. Körülöttük csend volt, akár a vatta vagy a hó alatt.
– Hány óra van?
Vermeulen nem látta tisztán órája számlapját.
Rochefort felkapcsolta a utasfülke lámpáját, de fénye csak egy bizonytalan sárgás folt volt. Vermeulen óráját a szeméhez emelve próbálta leolvasni.
– Három óra harmincöt. Várni kell, hogy felszálljon a köd.
– Várjunk – volt a fojtott hangú válasz.
– A lámpát kikapcsolom, spórolni kell az energiával.
Még egymást sem látták tisztán. Türelmetlen fantomokká váltak.
– Hány óra van – kérdezte Rochefort.
– Egy pillanat – Vermeulen a szeméhez emelte az órát. – Három óra harmincöt.
– Az nem lehet, válaszolta Rochefort. Ezt mondtad korábban is. Megállt az órád?
– Jól jár. A másodpercmutató folyamatosan halad annak ellenére, hogy az idő megállt három óra harmincötkor, Te érted ezt?

*

Néhány évvel később, mikor a hídépítők megérkeztek, az üres híd közepén óriási lyuk volt, mintha késsel vágták volna ketté. A teherautónak nyoma sem volt.

*

Rochefort és Vermeulen még mindig vártak. Nem mozdultak és körülöttük minden mozdulatlan volt. Időnként egyikük megkérdezte, hogy hány óra van. És a válasz mindég: három óra harmincöt, és spórolásból sosem kapcsolták fel a lámpát.

***

2 hónap 5 komment

A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossi urat a házfelügyelőt, aki kiosztja a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau majdnem egy időben érkeztek mindig. Beaulieu asszonyság utolsó volt, jó öt perces késéssel. Mikor kilépett a felvonóból, már elmesélték egészségi problémáikat, mint az álmatlanság, a hólyag és légcsőhurut, a reumatikus fájdalmak, a gyógyszerek, s más öreg barátok ajánlatait.
Mindíg Beaulieu asszony után – egy szőkére festett elegáns hölgy, akit hátulról könnyen bakfisnak néztek a férfiak –, érkezett a házmester, tolva egy kétkosaras kézikocsit. Az egyikben a levelek, a másikban a folyóiratok voltak.
Érkezésekor síri csend lett a hallban. Meredten nézték gyors mozdulatait, amint szétosztotta a borítékokat. Rossi úrnak olyan gyakorlata volt már, hogy kívülről ismerte mindenki postaládáját.
Bouber, Cazenave, Noradin, Marceau és Beaulieu asszony ritkán kapott levelet. Majd mindig csak reklámokat: aranyozott karkötőkről, vagy időnként egy CD-t, hogyan kell öntözni a virágokat, vagy egy majdnem ingyen utazás a Marquise szigetekre. Az igazi posta nem volt más, mint a havi lakbér-, villany- vagy telefonszámla.
Senki nem írt az öregeknek. Családjuk már rég elfelejtette őket, s csak a temetést várták, hogy örököljék megtakarított kis pénzüket.
Ma reggel Boubernek szerencséje volt. Rossi úr egy hetilapot, s egy másik fehér borítékot csúsztatott a levelesládába. A borítékon nem volt feladó vagy más ismertető jel, csak a neve és a címe szépen kinyomtatva.
Hosszan forgatta a levelét. A pecsét szerint tegnap dobták be a Gare St Lazarenál.
Annak ellenére, hogy épp ma reggel megfogadta, hogy csak otthon nyitja ki leveleit, nem tudott ellenállni és tovább várni. Kéjes örömmel tépte fel a borítékot. A többiek irigykedve úgy tettek mintha nem látnák. Lopva, izgatottan nézték.
„Kedves barátom – olvasta Bouber. – Ne gondoljon öngyilkosságra! Fáradt élni, mert unatkozik, de ne veszítse el a reményt! Ha életén változtatni akar, akkor holnap éjfélkor várom az Étoile-on az Ismeretlen katona sírja előtt. Barátja.” Az aláírás olvashatatlan volt.
Különböző érzelmek vonultak át arcán, s Beaulieu asszony képtelen volt megállni, és megkérdezte.
– Rossz híreket kapott?
Látható volt, hogy majd meghalt a kíváncsiságtól.
– Nem, dehogy, semmi baj – és zavartan összehajtja a levelet, és köszönés nélkül siet a felvonó felé.

Legalább húsz éve nem ment az utcára éjszaka, s még ennél is régebben éjfélkor. A mai este kivétel volt.
Hála a későig közlekedő földalattinak, éjfél előtt öt perccel a Diadalívnél állt, az Ismeretlen katona lábánál.
A késői óra ellenére, a téren nagy volt a forgalom. Aggodalommal kutatta az árnyékokat a Diadalív alatt, de senkit nem látott. Egyedül volt, és órája pont éjfélt mutatott.
– Jóstét! – Ijedten rezzent fel a hangra, s úgy fordult meg, mintha kígyó csípte volna.
– Nagyon megijesztett – motyogta, és levegőt keresve, mellét masszírozta a szíve körül.
– Nyugodjon meg – mondta a férfi. Nagynak tűnt a félhomályban hosszú, sötét kabátjában, és széles karimájú kalapja arcát elrejtette, de hangja kellemes és fiatalos volt.
– Hogyan jött ide? – kérdezte Bouber. – Mindenütt kerestem, de…
– Teljesen lényegtelen – válaszolt a férfi. – A fontos, hogy te eljöttél, mert az ajánlatom érdekel!
– Kihez van szerencsém? – Bouber megpróbálta kivenni arcvonásait annak ellenére, hogy hiúságból nem hordta szemüvegét.
– A személyem érdektelen. Vagy inkább egy nővel beszélgetnél szívesebben?
Mielőtt szavait megértené, egy kellemes női hang szólítja háta mögött.
– Így jobban tetszem?
Megfordult, és egy szenzációs nővel találta magát szemben. Sima és rövid fekete haja egy varázslatos szépségű arcot keretezett, és a piros, ultrarövid ruha kiemelte formái tökéletességét.
– Ez hogyan lehetséges? – Bouber meglepett szemei hiába keresték a férfi sziluettjét. Valóban egyedül volt a nővel a Diadalív alatt.
– Ez semmi, csak egy régi trükk!
– Hol van a férfi?
– Én ő vagyok és ő én! – Kacaja kristályos vízesésként zengett a fülében.
– Ez nem lehet igaz!
– Minden lehetséges, barátom. – Karonfogva, mint egy szerelmes pár, lassan elindultak. Sietés nélkül, nyugodtan mentek át a téren a rengeteg gépkocsi között, és Boubernek csodának tűnt, hogy senki nem gázolta őket el és senki nem dudált türelmetlenül. Átmentek, mint láthatatlan és sérthetetlen lények.
– Azt ajánlottam, hogy megváltozik az életed, és te jöttél. Tehát bízol bennem, köszönöm.
Avenue Marceau visszhangzott lépteik ritmusától. A késő éji órákban az utca – rajtuk kívül –  néptelen volt.
– Gondolj, amire akarsz! Amit kívánsz! Velem biztonságban vagy Bouber. Ne félj, akármi történik – figyelmeztette és szerelmesen hozzásimult, hogy önbizalmát visszaadva felbátorítsa. Cipőinek magas sarka géppisztolylövésként visszhangzott a járdán.
– Nem félek, válaszolta Bouber. Mitől féljek és miért…?
– Tőlük! – Vékony ujja közeledő árnyakra mutatott.
Boubernek arra sem volt ideje, hogy megértse a helyzetet, mert a négy vagány már körülfogta őket.
– Szia papa! – röhögött a főkolompos. Közöttük ő volt a legnagyobb, a legerősebb és a legpiszkosabb.
– Szép kis kurvád van! Mennyit fizetsz, hogy veled legyen?
Bouber elé állt, mint egy hústorony, hogy karjával vállára támaszkodjon. A szerencsétlen remegett a félelemtől, és a reménytelenség erejével szorította a fiatal nő karját.
– Hagyd békén, te barom! – Minden vidámság eltűnt a nőből és jégcsappá változott.
– Hé, te kurva! – Kezét ütésre emelte s ami ezután történt, sem Bouber, sem a vagányok nem értették.
A nő nem mozdult, de a hústorony egyszerre felrobbant. Mintha egy acél ököl ütötte volna meg, mellkasa szétrobbant, s az egész ember néhány méterrel távolabb, egy fa tövénél kötött ki. Fél teste cafatokká vált, Bouber és a másik három vagány üvöltött a rémülettől.
A fiatal nő nem törődött velük. Az első pillanat rémülete után a stricik ordítva elszaladtak. Új ismerőse gyengéden simogatta Bouber könnyben fürdő arcát.
– Ez semmi, nyugi. – Úgy beszélt hozzá, mint egy gyermekhez.
– Megölte! Maga megölte – dadogott az idős férfi. Torka összeszorult az élménytől és a félelemtől.
– Természetesen – válaszolt a nő. – Ha ez az állat nem döglik meg, engem halálra erőszakolnak, mielőtt elvágják a nyakam, téged pedig megkínoznak a bankkártyád számáért. Ezt akarnád?
– De meghalt! – Bouber hangja remegett, s a könnyek végig folytak az arcán.
– Ez az élet folyamata, barátom! Minden pillanatban meghal valaki. Nem gondolod, hogy jobb, ha a strici hal meg helyetted? Biztos vagyok benne, hogy a végén te is ezt gondolod majd, nem?
Lassan sétáltak tovább a szétrobbant hullát maguk mögött hagyva.
– Hidd el nekem, hogy végtelenül sajnálom a történteket. Azért hagytam életben a többit, mert tudom, hogy olyan érzékeny vagy.
– Képes lett volna megölni őket is?
– Természetesen! Nem érnek semmit, nem gondolod?
– Kicsoda maga? – Bouber megállt karját kiszabadítva és a nőre nézett.
– Nem lényegtelen? Én vagyok ő és ő én. Azért vagyok itt, hogy megváltozzon az életed.
– Maga a Sátán!
– És ha én lennék Isten? Miért ne? – kérdezte, és tekintetében nevetés csillogott.
– Ez káromlás…!
– Megmondanád miért? Néz rám! – Egy lámpa alatt hirtelen piruettezett, és fellebbent szoknyája alól kivillantak gyönyörű combjai.
– Lólábaimat látod? – Gúnyosan nézte Boubert.
– Ellenkezőleg – dadogta a férfi.
– Hosszú, kampós farkam van talán? Kis szarvakat látsz homlokomon – folytatta felhevülve –, és kecskeszakállat az államon? Érzed a kén szagát?
– Nem, nem!
– Természetesen. Ti emberek nem ismertek sem istent sem ördögöt, de fohászkodtok az egyikhez és minden bűnötök a másik nyakára sózzátok! Az ördög, ti vagytok!
A szép fiatal nő eltűnt Bouber szemei elől s háta mögül sztentori férfihang kiáltott újra.
– Az ördög, ti vagytok!
Bouber visszafordult, és szembe találta magát a fiatal férfivel. Kalap nélkül látta fejét, egy embertelenül szép fiatal arcot.
– Maga?
– Igen, én vagyok. A kicsi szépség egy tévedés volt. Ha megtartom ezt a formát, a vagányok nem mernek hozzánk közeledni.
Az öregember vállát átölelve folytatták lassú sétájuk az Alma tér felé.
– Mindig a sátánról beszéltek, hogy megbocsájtsák bűneitek. Ti vagytok az ördögök, Bouber!
– Én?
– Dehogy is! Ne légy ilyen buta! Ki beszél rólad! Te nem vagy más, mint egy kedves, naiv ember. Az emberekre gondolok. Érted? Akik megtámadtak bennünket, ők voltak az ördög!
– De nem kellett volna megölni!
– Szavamra mondom, hogy buta vagy! A halál szükséges az élethez, nem tudod? Az élet és a halál egymáshoz vannak kötve elszakíthatatlanul. Valóban természetellenesek vagytok! Rettegtek a haláltól, miközben az Isten mindentudásáról fecsegtek. Egy álomszerű édent képzeltek el, egy jobb világot, amit fenntart számotokra az elmúlás után, és mégis, minden áron élni akartok!
A járda szélén álltak az Alma téren.
– Dehát nem azért vagyok itt, hogy veled a szegény ördögről beszéljek. És nem tudunk egész éjjel sétálni sem, mert ezt nem bírnád ki. – Egy sötétbe borult kávéházra nézett.
–Ilyenkor minden zárva van.
– Késő van már – bólintott Bouber, és érezte a fáradtságot.
– OK. Ki kell nyitni egy kávéházat. – Az üvegajtó előtt guggolva szöszmötölt a sötétben, majd felállt.
–Gyere, itt nyugodtan leszünk.
A fények kigyúltak a teremben, mint egy varázsütésre. Bouber hunyorogva nézett körül. Még mindig félt.
– A kivilágítás… ha meglátják…
– Ne félj! Senki nem fog bennünket zavarni. Nyugodtan leülhetsz.
A fedett teraszon választott helyet, mert a nyitott ajtón friss levegő áramlott be.
– Mit óhajt, Uram? – A feketébe öltözött férfi, karján egy fehér szalvétával hajlongott előtte, utánozva a pincéreket, és mosolygott reklámba illő fogsorát mutatva.
– Heu – tétovázott Bouber. – Egy erős kávét kérnék.
Lassan semmi nem lepte meg. Az órák óta kihűlt kávéfőző hörögve gőzölgött, majd az ismeretlen, csészéjét a kis kerek asztalra szolgálta fel.
– Nem iszik semmit? – kérdezte Bouber kávéját kavargatva.
– Soha nem vagyok szomjas! Arról nem beszélve, hogy élelmeitek számomra nem nagyon jók – mosolygott, és nézte a kávéját kortyolgató öregurat.
–Inkább beszéljünk rólad. Miért vagy életunt?
– Komplikált kérdés. Öreg vagyok, elhasznált. – Hosszan gondolkodott. – A magány… ezt nem ismerheti… Az életnek semmi célja. – Az üres csészealját nézte, mintha ott találna választ. Szeméből végtelen szomorúság tükröződött.
– Mit akarsz? Mit kívánsz?
– Kívánni? Mint a mesékben – motyogta némi tétovázás után.
– Tévedsz! – vágott közbe a másik. – Válaszolj!
– A feleségem. Szeretném újra látni a feleségem!
– Szeretted?
– Igen – suttogta. – Olyan régen meghalt már – folytatta az öregember lehajtott fejjel.
A beálló csendet egy elhaladó gépkocsi zavarta meg.
– Sajnálom, de ez képtelenség – válaszolt a feketébe öltözött férfi. – Senki nem tudja feltámasztani a halottakat. Érted? Különben minden más lehetséges. Akarsz nyerni a lottón egy szép fiatal nőt? Csak negyvenötezerbe kerül, és a tiéd!
– Egy kurva?
– Dehogyis – válaszolt az ismeretlen. – Nem jobban, mint a többi. A nőtestvérek.
– Nem, nem, ezt nem! – Az összeroskadt Bouber kiegyenesedett, hátát a széktámlához támasztva.
–Nem, nem – ismételte, mintegy félálomban. – De megfiatalodni, Uram! Hogy is mondjam… Újra 30 vagy 40 éves lenni és fiatal nőket ismerni, tele lenni vágyakkal, tervekkel, jövővel! Ez az…
– Semmi probléma – vágott szavába az ismeretlen, és az asztalkárahajolva tekintetével beburkolta.
– Újra fiatal leszel, telve életerővel és másutt élsz majd!
– S ezért a csodáért egy szerződést kell aláírni?
– Megbolondultál? – kiáltott a férfi. – Mire gondolsz?
– Szövetség az ördöggel – dadogta Bouber.
A másikból kitört a nevetés.
– Szerződés az ördöggel! Szegény barátom! Ti elképzelitek, hogy az ördögnek szükséges a papír alján egy aláírás vér vagy spermacseppel, vagy más a testetekből származó váladékkal! Csináltok egy istent, aki Ábrahám hitét azzal próbálja ki, hogy fia életét követeli! Szüzek melléből frissen kiszakított szívvel tápláljatok isteneiteket, s gyermek, tyúk vagy tehén, esetleg virág áldozattal próbáljátok lekenyerezni őket! Valóban primitívek vagytok Bouber. Teljesen hülye isteneket csináltok a saját képmásotokra. Elképzelitek, hogy isten és az ördög mindenre képes, ott vannak mindenütt, mindent tudnak, de emberi tulajdonságaik vannak, és szükségük van egy aláírásra vagy más ajándékra! Hirtelen felállt és szemei szikráztak.
– Nem érdemes ilyen nyomorultakkal foglalkozni! – és eltávozott.
Az előbbi fiatal nő lágy, érzéki hangjára megfordult Bouber.
– Újra?
– Megdühödtem, mert annyi butaságot mondtál! Végleg menni akartam, de egy szép, fiatal nővel talán értelmesebb leszel?
– Oh, igen! Igen – ismételte Bouber, és szemeit nem tudta levenni meztelen combjairól amikor leült.
– Semmit nem kell aláírni?
– Nem barátom, semmit. Akarod? – kérdezte, és mosolyogva előrehajlott.
– Igen, akarom!
– Jól van. Már is fiatal vagy… – Feje egyre jobban közeledett és tekintetük egybeolvadt.

Ixelles, rue du Printemps. Vörös téglás egyemeletes ház. Itt lakott Bouber. A földszinten Madame Ceulemens, a tulajdonos használta a szomszédos házakkal kerített kis kertet, de neki egy balkonja volt. Soha életében nem élt Bruxellesben, és mégis mindenkit ismert a negyedben. Erre semmi magyarázatot nem talált. Ismerte a péket, a hentest és üzletüket, a Delhaize le Lion üzletét, vagy a Chaussée d’Ixelles elején a Pribàt. Annál könnyebben tudta elfogadni új életét, hogy a teste megfiatalodott. A papírjai szerint alig negyven éves volt.
Könnyen megszokta a különbséget régi életétől, mint például a helyi kiejtést. Másként mondták: hetven, vagy kilencven, időnként néhány pillanatra volt szükség, hogy megértse a szavak jelentését.
Minden szombat reggel Madame Ceulemens, mint a többi háztulajdonos, szappanos vízzel és kemény seprűvel mosta fel a járdát. Ő is, mint a szomszédok, vasárnaponként lemosta nagy, amerikai kocsiját. Itt ez volt a szokás.
Egy tekintélyes import-export céget vezetett az elegáns Avenue Louison. Nagyon szép, fekete hajú titkárnője – ősei spanyolok voltak –, a szeretője lett két hét múlva, érkezése után. Azután a főkönyvelő, egy szép szőke, flamand leány Mechelenből lett áldozata a francia varázsnak. Telt teste és tejszínű bőre a flamand festők képeire emlékeztették.
Nappal dolgozott, és esténként órákat töltött a Grand Siècle night clubban szép fiatal nőket keresve. Ott ismerte és hódította meg Joséphinet, egy spanyol szépséget a követségről. Hódított, de nem volt szerelmes. Egyetlen szeretőjével sem maradt sokáig. Oly gyorsan felejtette el egy éjszaka hódítását, mint a nyitott ablakon elszálló parfüm illatot.
Sem a múltra, sem a jövőre nem gondolt. Élt. Valami csodálatos volt, hogy minden képességgel rendelkezett. Semmi egészségi problémája, tehát nem ismerte az orvosságokat sem. Régi, nyugdíjas, öregember élete lassan elhomályosodott a múltban, de mégsem tűnt el véglegesen a felejtésben.
Egy szombat este éjfél után, egy ismeretlen nővel itta whiskyjét. Miközben a zenekar halkan játszott, szórakozottan simogatta csupasz combjait. Ebben az unalmas pillanatban látta meg.
– Ne haragudj, de megláttam egy ismerőst – és választ sem várva felugrott, és utat tört a táncolók között.
– Jó estét. Táncol? – Választ sem várva karonfogta a nőt, és az összesimult táncoló párok közé vezette.
Hozzásimult a nő miközben a fülébe suttogott.
– Úgy érzem, hogy régóta ismerem. – Valóban furcsa érzése volt.
– Hízelegsz – válaszolt a nő. – Nem régóta, de egy bizonyos idő óta, nem gondolod?
Nem volt érdekes, amit mondott. A lényeg az volt, hogy egyből tegezte. Elégedett volt önmagával.
– Boldog vagy? – kérdezte, és fürtjei orrát csiklandozták.
– Oh, igen! – És még jobban magához szorította.
– Nem arról beszélek, hogy izgatott vagy! Az életedről. Boldog vagy?
Szorítása meglazult, és arcára nézett. A gyenge világításban az ajakrúzs és ruhája színe különös árnyalatban fürdött, még szebbnek, még titokzatosabbnak tűnt.
– Miről beszélsz? – Kételytől és bizonytalanságtól remegett a hangja.
– Megfiatalodtál…
– Maga? – Hirtelen úgy érezte, hogy egy szakadék szélén áll. Nem táncoltak többé a parkett közepén.
– Igen, én vagyok. – És ujjai hegyével anyáskodva megsimogatta arcát.
– Nem vártál rám, ugye?
A bruxellesi éjszakában voltak, közel a Gare du Nord-hoz, a város másik oldalán. Velük szemben, mint egy kivilágított szakadék a házak között, a rue Neuve.
– Miért jött?
– Látni akartalak.
– Miért?
– Tudni akarom, hogy valóban boldog vagy-e?
Egyedül voltak a kihalt utcán, és csak lépteik visszhangoztak a járdán. Hosszú férfi lépések, és a magas sarkú cipő kopogása.
– Tudom, hogy első találkozásunkra gondolsz. Ne félj, kérlek. Semmi veszély nem fenyeget. Most gondoskodtam a biztonságunkról – de nem magyarázta meg, hogyan.
– Boldog vagyok – válaszolta rövid gondolkodás után.
– És a múlt?
– Ritkán gondolok rá.
Egy sötét kirakat üvegén, mozgó árnyaikat látta.
– A múlt… Párizsban vagyok eltemetve?
– Miért akarod, hogy eltemessenek? Élő vagy! A halottak nem sétálnak egy gyönyörű nővel a Rue Neuve-on!
– És a lakásom, a holmijaim?
– Mindened megvan. Holmijaid öregednek, és lakásod várja az öreg Bouber visszatértét.
– És a lakbér?
– Ne nyugtalankodj! A gondnokot nem érdekli, hogy hol van Bouber. Minden elsején a lakbér megérkezik.
– És a többiek?
– Az öregekre gondolsz? Számukra Bouber egy hosszú útra ment, és észrevétlenül öregszenek.
– Őszintén szólva, nem értem mi történt. Hogyan érkeztem ide? Azelőtt soha nem voltam itt, és mégis mindenki ismer! Én vagyok, és mintha mégsem én lennék. Fiatal vagyok telve energiával és sikerrel, s mégis öregnek ismerem magam. Bevallom, semmit nem értek. Mintha elvarázsolt volna.
– Nincs mit érteni. Kihasználtál egy váratlan alkalmat, és ez jó neked!
A fiatal nő mosolygó arcát nézte.
– Miért mosolyog mindig? – Mosolyát a szemére hányta.
– Jobb szeretnéd, ha sírnék?
– Állandóan a közelben vagyok és vigyázok rád – magyarázta. – Elképzelheted, hogy éjjel-nappal tudom mit csinálsz, és nincs szükségem feltenni kérdéseket. Azért ne képzeld, hogy láthatatlanul szüntelen melletted vagyok. Távollétem alatt valami marad belőlem a közeledben.
– Állandóan ellenőriz?
– Igen, vigyázok rád és segítek, ha kell. Nem akarom, hogy valami történjen veled.
– Miért? – kérdezte Bouber. Folytatták útjukat. Messziről nézve egy fiatal nő sétált egy férfival komoly beszélgetésbe merülve.
– Választ akarsz? Mert kíváncsi vagyok! Véletlenül választottalak. Hihetsz nekem! Ismerni akartalak.
Hajnali kettőkor a Maneken Pis előtt álltak meg. Bouber nézte a kisfiú szobrát, mesélve történetét. Mikor visszafordult, hogy a nő arcát nézze, senkit nem talált. Eltűnt, elpárolgott csendben, nyomtalanul. Mint érkezése, távozása is váratlan volt.
Megállított egy utasra vadászó taxit és hazament. Az álom órákig elkerülte.

Hat hónapig folytatta zűrzavaros életét, két végén égetve a gyertyát. Evett, ivott és szeretkezett megállás nélkül, és egy szép napon szívszélhűdést kapott.
Egy kórházi ágyon tért magához és látása furcsán zavaros volt. Lassan ismerte fel a nagy fekete alakot az ágy lábánál.
– Kicsoda maga? – motyogta.
– Nem ismersz meg?
– A halál?
– Mindíg hülye maradsz – volt a válasz. – Gondoltam, hogy egy feketébe öltözött férfi sokkal komolyabb kórházi látvány, mint egy kifestett pin-up, rövid szoknyában.
– Beteg vagyok.
– Ezért jöttem.
– Nem akarok beteg lenni és újra élni egy beteg ember sorsát, és szenvedni életem végéig. – Kezdetben suttogó, remegő hangja magabiztossá vált.
– Mit akarsz?
– Segítséget.
– Tudom, persze. Segítséget akarsz, de mit?
Bouber úgy nézte, hogy a férfi arca hozzá közeledik, és ez lehetetlen volt, mert képtelenség az ágy fölé repülni.
– Visszatérni hozzám. Segítsen, kérem!
– Ismét öreg akarsz lenni?
– Igen. Emlékeim öregségemről soha nem hagytak el. Új emlékeim vannak fiatalságomról – motyogta, mert érezte az elgyengülést. Még volt annyi ereje, hogy hozzá tegye:
– Kérem szépen!

A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossi urat a házfelügyelőt, aki kiosztja a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau ott voltak már: Beaulieu asszonyság öt perces késéssel érkezett, szokása szerint.
Semmi nem változott. Betegségeikről beszéltek és az orvosságokról. Leplezetlen kíváncsisággal mustrálták Boubert, de nem merték kikérdezni hosszú útjáról. Postáját lesték, hátha látnak egy külföldi bélyeget egy borítékon?
Hipnotizálva nézték Rossi úr kezét. Kívülről ismerte mindenki postaládáját.
Ritkán kaptak levelet. Inkább csak reklámokat és néhány számlát. Elfelejtették őket.
Bouber semmit nem kapott, de nem is várt. Az indulás pillanatában vette észre, hogy Cazenave egy borítékot forgat nyomtatott címmel. Elfáradt szíve gyorsabban dobogott. A boríték és a címzés ismerős volt, de hallgatott. Reklámjait szorongatva lassan elindult a felvonó felé.

*

 

Kép forrása :
ieltsteam.com

 

3 hónap 3 komment

– Kik ezek?
Nézte a terem közepén táncoló párt. Hajladoztak, forogtak, egymástól eltávolodtak, majd újra összesimultak egy elbűvölő zene ritmusára.
– Ginger Rogers és Fred Astaire – válaszolt a titkár.
Számára ismeretlen nevek voltak.
– Hol találtad ezeket a képeket? – A táncolóknak emberi formájuk volt hihetetlen vékonyságuk ellenére.
– Az Orion karban, tőlünk majdnem 50 parsecs távolságban. Mester katalógus, Z 053. Egy vörös csillag az átváltozás szakaszában. Régen megtaláltuk őket a rendszer egyik bolygóján – válaszolt a titkár, szemeivel követve a táncolókat mintha transzban lenne.
– Mikor?
– Ötszázezer éve már.
– És csak most mutatod nekem?
– Érdektelen volt Fenség. Csillagjuk az utolsó fázisába lépett, eltűnésre voltak ítélve.
– Értem. A zenét szintén ott találták?
– Igen. Primitívek voltak még, mindent celluloidra vettek fel, ami törékeny s idővel porrá változik. Kénytelenek voltunk áttenni holophonra.
Nézte a titkárt. Három és fél méter magas, közel egy tonna, bőre lila színű a napsugaraktól. Hatalmas, csupasz feje, mint egy daganat a vállain. Kevés fizikai hasonlóság volt a táncolók és a titkár között.
– Ezek emberek voltak?
A kérdésre válaszként a titkár becsukta négy szemét, megszakítva Fenséges urával a kapcsolatot.
– Nézze a szájukat! Egy vágás az arcuk közepén. Beszédre használták.
–Tehát nem ismerték a gondolatátvitelt.
– Nem.
– És a lábaik? Te képtelen vagy így táncolni.
– Igen. Semmi súlyuk nem volt. A lábukat járásra használták, mert nem ismerték a rögtöni helyváltozást.
A Fenség hosszan nézte a kisebbik alakot hosszú, fehér ruhájában hajladozni, mint egy nádszál, s amikor hirtelen megfordult, látta meglepően vékony lábait.
– Szépek.
–Szépek voltak, Fenség.
– Nem élnek már?
– Majd fél milliárd éve.
Semmi hasonlatosság nem volt közöttük. Ezek a primitív lények a szájukkal beszéltek, lábon jártak, vékony, törékeny, majdnem áttetsző testük volt, s fejüket valami különös dolog borította, ami időnként a nő feje körül repdesett.
– A hosszú ruhás a nő?
– Igen. Ennek az emberiségnek a különlegessége volt, a Galaxis többi primitív fajához hasonlóan, hogy megoszlott nőre és férfira.
– Szépek voltak mégis. Talán nálunk is szebbek.
–Oh, Fenség! – A titkár egy pillanatra megszakította a kapcsolatot. Érezni lehetett, hogy egész lényét a bizonytalanság fogta el.
– Szépek voltak és sajnálom, hogy nem láthatom őket a saját környezetükben.
– Ez lehetetlen, már elmentek, Fenség.
– Ginger Rogers és Fred Astaire?
– Nem. Ők már régóta meghaltak. A többiek, akik utánuk éltek, elfoglalták az Orion kart mielőtt a csillagjuk megbolondult.
– Tehát mégis emberek voltak? – Kérdéséből érezni lehetett hitetlenségét.
– Azt hiszem, hogy mindég emberek voltak, Uram. Nem olyanok, mint mi, de emberek.
– Igazad van, talán. De szépek voltak ez biztos – és néhány percig a galaxis ura megszakított minden kapcsolatot és hagyta, hogy a csodálatos zene varázsa elöntse egész lényét.

*

4 hónap 1 Komment

Szokása szerint korán kelt fel, hogy megkóstolja a reggeli harmat mosta gyümölcsöket. Kertje végén a napfényben fürdő hatalmas műhely épülete mintha elnyomná a málnabokrokat.
Egy pillanatra megállt a veranda utolsó lépcsőjén, és mélyet szippantott a friss levegőből. Figyelmét az épület tetején ragyogó fény keltette fel. Úgy csillogott, vibrált, mintha élne! Gondolkozni sem volt ideje, mert a fény megmozdult, életre kelve feléje rohant, és beburkolta, majd szétpattant, mint egy szappanbuborék. Egy kapu nyílt meg előtte.
Mozdulatlanul az utolsó lépcsőn, egy ismeretlen világot látott. A felhőtlen és meglepően mélykék ég zenitjén trónolt a Nap. Előtte egy homoktenger dűnéi hullámként követték egymást a végtelenbe, a távoli ködbe vesző hegyek felé.
Mellében kalapáló szívvel ült a lépcsőre, és egyik lábát a papucsból kihúzva a homokra tette.
Olyan meleg volt, mint a tengerparton, ahol délutánonként családjával megpihent. Finom, mint a por. Szellő sem rezdült, madarakat sem látott, életnek sehol, semmi nyoma. Lábujjait a homokba fúrta.
Mindez érthetetlen volt. Előtte egy új, ismeretlen világ, és mögötte a ház, a család. Egy kapu nyílt az ismeretlenre, egy mindenség, ahol nincs más, mint a végtelenbe vesző homok és a távolban kéklő hegyek.
„És, ha elmennék?”
Egy lépés a hegyek felé, néhány pillantás a mögötte lassan távolodó házra, és látni hogyan válik aprócska ponttá a homoktengerben.
A kísértés nagy volt. Az ismeretlen… A kaland… A bizonytalanság… A szabadság! Messzire menni, hogy lássa, amit senki sem látott még! De hogyan? Minden nélkül? Egy zsebkendővel a zsebben és papucs a lábán, hogy meghódítsa a lehetetlent? És mit talál majd? Hogyan védekezzen az ismeretlen ellen?
Álmodozott néhány pillanatig.
És a visszatérés? Hogyan? Soha nem látni az asszonyt és gyermekeit? Nem, ez képtelenség.
Lábujjai a meleg homokba süppedtek és arra vágyott, hogy néhány lépést tegyen ebben a mindenségben. De nem merte, félt. Ösztönösen érezte, ha elhagyja egy pillanatra a veranda lépcsőit – világával az egyetlen kapcsolat –, a kaput átlépte, és soha többé nem térhet vissza.
A lépcsőn ülve csúszott hátra a homokból kihúzva lábait, és lábnyomai eltűntek.
A hegyek fölött egy fénypont vibrált, csillogott, és érezte, hogy az ő világa volt ott a távolban a kapu másik oldalán.
Növekedett a fény, rohant és ráolvadt, majd újból a kert volt a homoktenger helyén. Még néhány pillanatig remegett a fény az épület fölött, majd végleg eltűnt.
Mély sóhajjal hagyta el a verandát, hogy megkóstolja kertje gyümölcseit.

***

4 hónap 2 komment

Lakása valóban kicsi és szűk, egyszobás. Mivel konyha és fürdőszoba is volt, garzonlakásnak keresztelték. Számára egy apartman.
Szűk, és kevés hely maradt mozogni benne az elhízott férfinak. Hasa kiömlött nadrágjából és ingét nem tudta rendesen begombolni.
Bútorai között a kis szobában nehezen talált magának helyet. Nem csak teste, szíve is zsíros volt.
A televízió egész nap működött, már nem is hallotta a halk fecsegést, így az elszaladó képekre sem figyelt. Ez volt megszokott környezete, a valóság.
Fáradt volt. Fáradt az élettől, orvosságaitól, a változatlan utcai látványtól, amit keskeny ablakán keresztül láthatott. Fáradt saját magától, sípoló lélegzetétől, attól, hogy lábai mindég dagadtak és nem akarták többé hordani. Fáradt volt a magánytól.
Már semmit nem szeretett maga körül. Sem az embereket, sem bútorait. Stílustalan bútoraihoz semmi emlék nem fűződött. Csak két dolgot szeretett, két kis festményt. Két, valószínűleg értéktelen, egyszerű festményt. A nagyobbik, egy régi, budai negyedet ábrázolt, a vén Tabánt.
Nyári napfényben fürdő, század eleji öreg házak szegték a millió cipőtől kopott lépcsős utcát.
Az utca egy dombra mászott, s fent a dombon csak a jó ég tudta hová vezetett egy keresztutca.
Az öreg házak azelőtt élénk színei rég elfakultak már, és sebhelynek tűntek a bezárt ablakok a leprás falakon. Elképzelte, hogy a vastag falak mögött a hőmérséklet kellemes, nem olyan fulladt meleg, mint az utcán.
Sokszor nézte ezt a festményt. Ha ott élhetne! Milyen különbség az örökös hideg szürkeség és a képből áradó meleg között!
Csak a szemét csukta be, és elképzelte a fényt és a csendet. Szemeit kinyitva, ott állt a napsütésben a lépcsők alján, és ez csodálatos volt!
Az utcasarkon az egyemeletes ház magas falai mögött egy kert rejtőzött. Egy tölgy görcsös karjait és bágyadt leveleit látta. Valahol egy kutya ugatott.
A földre és cipőjére nézett. A hasa eltűnt! Újra vékony volt. Az arcához nyúlt. Tükör nélkül is tudta, hogy fiatal. Újból fiatal! Sudár és szép. Az ujjai is vékonyak voltak.
Kettesével szaladt a lépcsőkön, mint fiatal korában és szíve nem vert gyorsabban.
A falak sugározták a nap melegét, és sajnálta, hogy az ajtók zárva voltak.
Sehol senki.
Mindenütt a csend.
Ablaknyitást hallott, s mint láthatatlan bogarak döngicsélése, érthetetlen szavak mormolását. Senkit nem látott.
Minden olyan szép volt. A kék égen felhők vitorlái úsztak álomhajóként ismeretlen tájak felé. A kutya időnként elhallgatott, mintha mások számára nem hallható válaszra figyelne.
Egyedül volt. Körülötte csend és a magány. Egy lépcsőre ült, és ujjai öntudatlanul szaggatták a füvet a kövek között. Lehunyta szemét…
A festmény előtt ült és nehezen lélegzett. Senki nem állt a kopott lépcsőkön. A vásznon sem volt senki.
A másik képen egy parasztházat látott. Mohos nádfedél és fehérre meszelt falak. Elől két kis bezárt ablak, és oldalt keskeny, nyitott ajtó. Az egyik ablakot egy virágzó bokor takarta el félig, és ő az ösvényen állt a kerítést tarkító vadvirágok mellett.
Egy fiatal parasztlány dúdolt és öntözte a virágokat. Barna haját sárga kendő fedte, mellét piros mellény, és rövid, ráncos szoknyája látni hagyta meztelen lábait.
Szép üde, fiatal teremtés.
Egy élő festményben gyönyörködött. Újra fiatal és szép volt, és érezte fiatalsága erejét a leányt csodálva.
Zajt hallott, madarak csiripeltek. A kerítés alatt egy kotlós hívta csibéit. Nem látta, de hallotta a kacsákat feleselni a bokrok között.
Ez volt az élet. Szép volt a leány. Ott akart maradni, vele. Egy fiatal leány, egy fiatal fiú. Új életet kezdeni. Közelebb lépett. A leány ránézett és mosolygott.
Oh, milyen mosoly volt… Ezt a mosolyt kereste egész életében. Most megtalálta. Egy cinkos, megértő, szerelmes mosoly. Lelkét tükrözte szeme. Ártatlan volt. A napfényes tekintet felé közeledett, magához húzta ellenállhatatlanul. Könnyű, boldog, fiatal, így közeledett felé és eltűnt benne.
Másnap reggel az ápolónő a földön találta, a kis festményt szorítva szívére.

*

[Kép:
Zórád Ernő: Tabán
Kőműves utca
1932.]

4 hónap Nincs Komment

Mintha a fákat érintené az égen Metallah. A Triangle csillagkép legkisebb bolygóján „Beausoleil 2-n” látható volt a látóhatár görbülete.
Jónás, egy nőtlen férfi számára túl nagy házban élt. A villa mindennel rendelkezett, ami egy ember kényelmét szolgálta az egész évben zöldülő park közepén, amit művészien elrendezett bokrok és fák élénkítettek.
Öt éve remeteként élt! Felesége hirtelen hagyta el, alig hat hónapos házasság után. Képtelen volt elviselni a magányt. Gyermekkori emlékei és a Földön maradt családja indulásra késztették. Pedig az út – 61 fényév – rém sokba került Metallah és a Föld között, mert rengeteg energiát emésztett fel. Jónás csak bérlő volt „Beausoleil 2-n”, és nem milliomos. Keresetéből csak öt évenként egyszer utazhatott! De az asszony számára a várakozás túl hosszú volt, s egy szép napon belegyezését adta, hogy elmenjen, kiürítve bankszámláját. Hazament a Földre.
Nem túlzottan szenvedett az egyedülléttől. Bányakutatási munkája annyira elfoglalta, hogy este hatkor, visszatértekor holt fáradt volt.
Időnként néhány órát pihent a kommunikációs teremben, ahonnan az egész világegyetemmel tarthatta a kapcsolatot. Beszélhetett a különböző rendszereken élő többi kutatóval, vagy választhatott százezer televíziós program között százezer bolygóról!
Möbius 36, „Beausoleil 2” központi agya, azzal kedveskedett, hogy történelmi eseményeket keresett számára. A többi, megszámlálhatatlan Möbius segítségével sikerült a régi idők rádió-televízió adásait megtalálni. Még abból az őskori időből származtak, amikor az emberiség bezárva élt kis bolygóján.
Heteken és hónapokon keresztül átrepülni „Beausoleil 2-t” és figyelni a műszereket, még Jónás számára is unalmas volt. A gép szerencsére élőszóval figyelmeztette, ha egy még fel nem tárt bányaér felett repültek el, s így volt ideje nézni a változó tájat. De néhány óra után szemhéjai elnehezültek és küzdenie kellett az álom ellen.
Kint meleg volt, de bent a házban, hála Möbiusnak, a hőmérséklet kellemes. Csak akkor tért vissza az élet belé, ha érkezése után egymás után két pohár, vízzel hígított whiskyt megivott.
„Hat óra tizenöt”, énekelte órája.
– A hírek ideje – mormolta Jónás. Egy ideje fennhangon gondolkozott. Saját hangját hallva úgy érezte, hogy beszél valakivel.
Belépett a kommunikációs terembe. Ablaktalan helyiség a ház közepén. A csupasz falakon, a képzelet ablakain, óhajai szerint megjelent egy gyönyörű naplemente az óceánon, vagy egy varázslatos napkelte egy távoli parkban, ahol madarak énekelnek, esetleg hóval borított hegyláncok, vagy egy földi falu főtere ünneplőbe öltözött emberekkel. Egymást váltották az élőképek, robogó képzeletének csapongása szerint. Kielégítő megnyugvást talált abban a hiszemben, hogy egy ablakon keresztül nézi a világot.
Mögötte az ajtó nesztelenül bezárult, és a sötét terem közepén egy átlátszó, kékes fényoszlopot látott.
Miközben ámulva nézte a szokatlan jelenséget, füst gomolygott a fényben. Mint egy cigaretta füstje elnyúlt, szétterült és önmaga körül forgott, és fejében Möbius 36 jól ismert hangja csengett.
– Boldog születésnapot, Uram.
Születésnap? Néhány pillanatra volt szüksége megérteni, hogy ma, valóban a születésnapja van, negyvenöt éves.
Semmire nem gondolt. Meglepődve, szinte hipnotizálva nézte a gomolygó füstöt sűrűsödni és emberi formát ölteni. Kezdetben áttetsző, majd sűrűbbé vált. Végtelen meglepetéssel nézte egy teljesen meztelen, gyönyörű fiatal nő születését.
A félhomályban foteljét kereste, s elámult tekintettel leült, mikor hangtalanul odasiklott.
– Mi ez?
– Születésnapi ajándékom, Uram – hallotta Möbius hangját a fejében. – Túlzottan egyedül van, s gondoltam, hogy kellemes társ lesz egy virtuális robot.
Hosszú fekete haja vállait eltakarva a dereka hajlatáig omlott. Mellei mintha gránitból lennének. Csípője és combjai vonala, hasának domborulata a Vénusz-hegy árnyékával, egy szépséget tárt fel előtte csodálatos harmóniában. Öt éve nem látott nőt.
– Hogy hívják?
Önmaga körül forgott, karjait a feje fölé emelve. A tekintetéből tükröződő félelem azonnal eltűnt amint megpillantotta. Érzéki ajkain egy mosoly villant át, miközben karjaival takarni próbálta meztelenségét.
– Alma a nevem. Az idő hosszúnak tűnt nélküled.
– Takard el magad, ne maradj meztelen!
Alma meglepődve nézte.
– Gondoltuk, hogy örömet szerzünk vele.
– Igen… nem… – dadogott a férfi. – Jobb lesz, ha felöltözöl.
Nehezen hitt a szemének. Alma lassú mozdulattal, mint egy simogatás, a vállon kezdve lehajolva a lábujjakig, egy testhez tapadó vörös öltözet takarta. Így, öltözve, tökéletes formái még érzékelhetőbbek voltak.
– Elégedett vagy? – Fejét megrázva haja a vállára hullt.
– Tudod te, hogy mi az idő, Alma?
Előrehajolt, hogy jobban lássa a fénytoronyban. Fotelje közelebb húzódott, kívánságának megfelelően.
– Az idő? Mi az? Magyarázd meg, hogy megtanuljam – válaszolta kíváncsian.
Meglepő válasz volt.
– Az idő az, ami két pillanat között történik!
– Az örökkévalóságról beszélsz?
– Nem hiszem – válaszolt tétován.
– Számomra egy örökkévalóság van a születésem és találkozásunk pillanata között. Te vagy az egyedüli férfi, akit ismerek.
A halk, suttogó hangtól megborzongott. Soha nem hallott ilyen hangot, és öt éve senki nem beszélt vele, Möbius kivételével. Hirtelen visszatért a valóságba Almát hallgatva.
– Hogy hívnak téged?
– Megbocsájthatatlan vagyok! Jónás. Jónás a nevem.
– És te mit csinálsz?
– Nem tudod?
– Nem! Semmit nem tudok! Ne felejtsed el, hogy most születtem! Megtanultam Tőled, hogy ne legyek meztelen, mert Te ezt nem szereted! Így a jövőben, hogy örömöt okozzak, minden nap másként öltözöm majd. Nem ismertem a neved, és nem tudom, mit csinálsz? Semmit nem tudok! Amikor teher leszek a számodra és nem akarsz többé látni, csak erre kell gondolnod és rögtön eltűnök! – A fényoszlop eltűnt, s a terem teljes sötétbe borult mielőtt újra megjelent.
– Nem, ne menj el! Már attól féltem, hogy elhagytál!
– Ez lehetetlen Jónás. Számodra születtem. A te virtuális társad vagyok.
Sokáig beszéltek ez este. Majd, amikor menni akart, látta Alma alakját lassan átlátszóvá válni, majd eltűnni a fényoszlopban.

*

Ezen az éjszakán rosszul aludt. Álmaiban Alma megelevenedett! Testét és arcát látta.
Hosszúnak tűnt a másnap. Úgy tűnt, hogy Metallah nem mozog a felhőtlen égen. Távoli földek fölött repült el, de megszokott munkája nem tudta elfelejtetni Almát.
Az este megjutalmazta türelmetlenségét. A kékes fénytorony a hírteremben várta egy ragyogó Almával. Földi nők ruhájába öltözött. A nagyon rövid szoknya és a mélyen kivágott, átlátszó blúz látni hagyta melleit.
– Az idő hosszúnak tűnt nélküled.
– Számomra is, de úgy gondolom, hogy nem úgy, mint nekem.
– Miért?
– Mert tudom, hogy az idő múlik, amíg egyedül vagyok.
–Megértelek talán. Amikor nem vagyok veled alszom, és semmi más nem létezik.
– Nem álmodsz?
– Álmodni? Mi az?
– Alva élni. Egy másik életet. – Nehéz volt megmagyarázni. Soha senki nem tett fel ilyen kérdéseket. Gyerekes kérdések, s mégis lényegesek.
–Számomra nincs más élet, mint Te! Várni Téged! – Nyújtózkodott, mint a macskák, és attól félt, hogy csodálatos mellei leszakítják blúza gombjait.
–Álmodtál rólam? – Őszintesége naiv volt.
–Álmodtam rólad – vallotta be szégyenlősen.
– Veled voltam egy másik életben?
– Mondhatjuk így is.
– Szeretnélek megérinteni Jónás. – Kinyújtotta kezét. Amikor áthatolt a fénytornyon, a fél karja eltűnt. Borzalmas látvány volt.
–Lehetetlenség – fintorgott, s visszahúzta karját.
– Én is erre vágyom. – Most Jónás nyúlt Alma felé. Látta ujjait mozogni a fényben, de semmit nem érzett. A derekához ért, s ujjai átmentek testén. Ijedten eltávolodott.
– Nem lehet, Alma!
– Fényből van Uram – hallotta Möbius hangját. – Érinthetetlenek vagyunk. Én csak egy gondolat vagyok, Alma csak fény.
– Tetszem neked? –Hangulata hirtelen megváltozott, felvidult és megfordult maga körül. Rövid szoknyája alól kivillant bugyija.
– Tetszel nekem – válaszolta Jónás.
Minden éjjel róla álmodott. Néhány nappal később egy kéréssel fordult hozzá.
– Levetnéd a ruhád?
– Régóta várom ezt a pillanatot – válaszolta Alma, és kezei végigsiklottak ruháján. – Mint az első alkalommal – remegett a hangja. – Tetszem?
Újból fordult, minden szégyen nélkül mutatva magát. Jónás arca a fénytornyot súrolta, hogy jobban láthassa. Látta bőre pólusait, és csukott szemmel elképzelte teste illatát.
Tudta jól, hogy semmi nem volt valóság, hogy testét semmilyen parfüm illata nem ölelte körül, de jó volt elképzelni!
A másik oldalon Alma arca hozzá közeledett, majd súrolta a fénytorony szélét. Egymással szembe voltak, ketten, mégis egyedül, tekintetük egybefonódva, alig néhány centiméter választotta őket el. Áthidalhatatlan távolság.
– Szeretlek Alma – suttogta Jónás.
– Szeretlek – suttogta a nő és egymást nézték.
– Fel kell öltöznöm – törte meg a csendet Alma.
– Miért? Csak nem fázol? – ijedt meg a férfi.
– Mi az, hogy fázni? – kérdezett vissza nevetve, majd elkomolyodott. – Ne nézz engem, ez nem jó – és a simogató mozdulattal újraöltözött.
Platonikus szerelmet éltek. Csak tekintettel és a szavakkal ismerték egymást. Ezzel a két érzékkel. A két másik, épp oly lényeges, a tapintás és a szaglás hiányzott az életükből.
– Képtelenség átmenni a fénysorompón – jegyezte meg Jónás egy este. Mint minden alkalommal, a saját oldalukról egymáshoz közeledtek és ajkaik a fénytorony szélét súrolták. Így váltottak csókot. Ha átlépték a fényhatárt, ami nem volt tiltva, semmit nem találtak a másik oldalon.
Alma soha nem változott. Jónás érkezésekor mindig így üdvözölte: „Az idő hosszúnak tűnt nélküled”.
Jónás egész nap látni kívánta. Együtt indulni reggel, hogy megmutassa a világot, maga mellett tartani. Sétálni a parkban, látni, érezni, de ez képtelenség volt.
Hangulata megváltozott, egyre szomorúbb és szótlanabb lett. Hogy nem tudott hozzáérni, simogatni bársonyos bőrét, megbolondította. Egyre ritkábban látogatta.
Egy reggel, hatkor, néhány perccel a szokásos ébredés előtt még félig az álmok világában volt, amikor egy jelenlétet érzett szobájában. Valaki az ágy szélére ült. Homlokán egy fuvallatszerű cirógatás. Jónás a homlokához nyúlt és egy másik kézhez ért.
Szemeit kinyitva felült. A szoba félhomályában egy árnyat látott. Teljesen felébredt. Ujjai egy női kart szorítottak, s majd elájult a meglepetéstől hangját meghallva.
– Az idő hosszúnak tűnt nélküled, Jónás.
– Alma?
– Én vagyok.
– Nem álmodom…
– Nem álmodsz!
– Magyarázattal tartozom Uram – hallotta Möbius 36 hangját közéjük furakodni. –Váratlan fordulatot öltött kapcsolatuk. Beleszeretett virtuális robotjába. Mindketten szerették egymást, mert a robot tükörként visszatükrözi az emberek érzéseit. Sajnos, érzelmei és magatartása félelmet keltő volt. A távoli Archildon, Möbius 13610 földjén, a Galaxisban egyedülálló androidokat gyártanak. Ma kaptuk meg Almát.
– Egy android?
– Igen Uram. Egy élőlény.
– Nem egy.…
– Nem, Uram. Nem egy robot emberi formában, amit mindenütt gyártanak.
– És még nincs mindenütt ilyen android?
– Mindenütt van már Uram.
– Várj egy kicsit, semmit nem értek Möbius. Minden olyan gyorsan, váratlanul ért. Ha úgy van, mint ahogy mondod, már régen leigázták világunkat, mivel egyetlen robot sem hal meg soha!
– Ismétlem Uram, Alma él, tehát mulandó. Senki nem tudta megoldani ezt a problémát Archildeon. Möbius 13610 nem érti miért halnak meg ezek az androidok egy napon. Testük épp olyan érzékeny a balesetekre és a betegségekre, mint az embereké, függetlenül attól, hogy egy megoldatlan genetikai hiba van valahol. Ennek eredményeként elég fiatalon halnak meg.
– Tehát Alma…?
– Így van Uram. A szerelmét megtalálta, de képtelen vagyok garantálni, hogy az élete végéig!
A néhány perces beszélgetés Möbiusszal szokás szerint hangtalanul, a fejében történt, de az ágy szélén ülő fiatal nő érezte Jónás feszültségét. Karját gyengéden kiszabadította, hogy föléje hajoljon.
Egy parfüm illata borította be mindkettőjüket. A parfüm, amit mindhiába keresett heteken keresztül. A fénytoronyban csak a szépsége volt, most megtalálta teste melegét és illatát.
– Szeretsz még Jónás?
– Élve találtalak…!
– Mint te!
– Nem egy robot!
– S nem egy virtuális lény…
Ujjai érezték bőre selymét, mint ahogy elképzelte a kommunikációs teremben, mikor még csak egy virtuális nő volt.
– Nem akarod, hogy levetkőzzek? – kérdezte, és választ nem várva felállt. Rövid ruhája vállán csak két gombot érintett, s minden a földre hullott. Egy gyönyörű szobor leleplezésének nézője lett Jónás, de a hagyományos lepedő helyett egy lehulló ruhadarab alól tűnt fel egy műremek.
– Tetszem neked?
– Gyere – válaszolta.

*

Őrülten szerelmesek voltak, s úgy éltek, mint a világ minden szerelmese, s mint amiről álmodott a távolinak tűnő fénytorony idején. Éjjel a parkban sétáltak a három hold hideg fényében, láthatatlan sorompók védelme alatt. Möbius 36 vigyázott rájuk, mert ismert minden veszélyt, amit az éjjel rejthetett még egy lakatlan földön is.
Alma mindenhová elkísérte és segített a műszerek ellenőrzésében. Együtt csodálták egy hegyen Metallah-lementét, vagy együtt nézték a különböző adásokat a világegyetem négy sarkából, egymás kezét fogva.
Éjjel szerették egymást. Szenvedéllyel adta oda magát, és reggelenként az ébredéskor változatlanul így köszöntötte: „Az idő hosszúnak tűnt nélküled”.
Egy napon Jónás feltette a kérdést, hogy érzi-e már az idő múlását?
Alma tekintete elborult.
– Amióta itt vagyok, érzem az időt. Csak most értettem meg igazán miről beszéltél – s arcáról végtelen szomorúság tükröződött. – Amikor alszom, nem vagy velem, máshol vagy. És én is másutt vagyok! Érzem, hogy törékenyek vagyunk! Érzem a változásokat magamban. Semmit nem éreztem a fénytoronyban, s most az éjjeli távolléted olyan hosszúnak tűnik!
– Mindég veled vagyok, amióta velem vagy! Mindég együtt vagyunk! Mondhatom, hogy soha nem hagylak egyedül!
– Igazad van, de érzem, hogy változunk! Nem vagyok olyan, mint érkezésem pillanatában, hat hónappal ezelőtt. Te sem! Nem tudom hogyan magyarázni, hogy változunk. – Nézte Jónást, és a férfi tehetetlenül érezte, hogy kétségbeesetten keres egy szót.
– Nem vagyok olyan, mint kezdetben. Valami megváltozott…
– Az érzelmeid? – Kimondatlan félelmei felébredtek.
– Ki beszél érzelmekről? – Alma idegesen felnevetett. – Nem értesz? Irántad érzett szerelmem változatlan, mint a fénytoronyban volt… Csak a testem, ami olyan, mint a tiéd, ott rejtőzik az idő. Egyre hosszabb az idő, valóban végtelen, mindég hosszabb nélküled.
– Félsz az öregségtől?
– Nem tudom. – Gyönyörű volt a végtelenbe vesző tekintetével, és érezte, hogy nagyon messze volt.
– Olyan testem van, mint neked, de virtuális emlékeim vannak. Emlékszem a múltra, mielőtt hozzád érkeztem.
Csend burkolta őket.
– Fárasztó magamban hordani ezt a kettősséget. Valóság és a virtuális világ.
Éjjel, amikor karjaiban aludt, Jónás Möbius 36-tal beszélt.
– Gondolod, hogy beteg?
– Azt gondolom, hogy megtalálta halandóságuk okát, Uram. Már jeleztem Möbius 13610-nak.
– Miért nem válaszolsz?
– Válaszoltam Uram. Készüljön fel és használják ki az időt, ami maguk előtt van.

*

Egy évet éltek együtt. Szerelmük éppen olyan forró volt, mint az első napon. Alma olyan fiatal és szép volt, mint a fénytoronyban.
Egy nap az ébredés után Alma nem mondta többé: „Az idő hosszúnak tűnt nélküled”.
Mint egy néma összeesküvés, soha többé nem beszéltek az idő múlásáról. Mivel mindég együtt voltak, Jónás feltűnés nélkül figyelhette a változásokat, de semmi nem változott. Olyannak tűnt, mint az első napon, örökké fiatal. Az egyetlen észlelhető változás a fáradtság volt. Fáradt volt már reggel ébredéskor, és többször panaszkodott visszatértük után.
Jónás rejtette félelmét, és Möbius 36 tudta jól, de semmit nem mondott.
Egy reggel Alma nem ébredt fel. Teste dermedt volt, mintha mélyen aludna.
– Alma? – Halkan nevén szólította és tudta, hogy már elment.

*

Élete folytatódott, mintha misem történt volna. A talajkutatás nappal, két pohár ital este, de soha többé nem lépte át a kommunikációs terem küszöbét. Időnként leült a parkban Metallah eltünte után, és nézte a hideg holdfényben nyíló virágokat.
Egy este, miután letette kiürült poharát, Möbius 36 megszólította.
– Megengedi Uram, hogy megzavarjam gondolatait? – és folytatta, nem hagyva időt a tiltakozásra. – Nagy szerelmet élt át Uram. Egy furcsa szerelmet. Úgy őrzi emlékeit, mint Alma a sajátjait. Mindketten őrzik egy felejthetetlen valóság emlékeit. Ha túlélni akarja, itt az ideje egy új kapcsolatra. Jöjjön Uram! Már várjuk.
A kommunikációs terem ajtaja hangtalanul kinyílt. Tétovázva belépett. A sötétben a képzelet ablakai nem nyíltak meg. Meglátva a terem közepén a fényoszlop kékes fényét, lélegzete megállt egy pillanatra. Ebben a fényben mintha cigaretta füst gomolyogna, elnyúlt, szétterült és önmaga körül forgott, majd lassan alakot öltött. Egy sziluett jelent meg. Jónás szíve egyre erősebben dobogott. Meztelenül, karjait a feje fölé emelve, Alma kinyitotta szemeit. Egy furcsa mosollyal ajkain, kezeivel próbálta elrejteni meztelenségét mielőtt megszólalt.
– Az idő hosszúnak tűnt nélküled.

*

5 hónap 1 Komment

Hartmann utált az emberek magánéletében turkálni. Imádta nyomozói munkáját, keresni a bűnözőket, de nem szeretett senki személyes holmija között turkálni és intimitásukat megerőszakolni.
Rendben tartott lakásban voltak. Napfény és melege áradt be a hatalmas, csukott erkélyablakon, bezárva a dohos szobaszagot. Könyvek katonás sorban a könyvállványon és össze-vissza egy kis asztalkára dobva. Hartmann a címüket nézte. Shakespeare szonettjei mellett filléres, állomási ponyvaregények és Platon Lakomája. Sehol semmi fénykép. A falakon három impresszionista mester kópiája.
Furcsa ember – motyogta, amikor detektív társa, Alma átment a szobán a fürdőszobába.
Néhány zakó a szekrényben különböző színű nadrágokkal, vasalt ingek felakasztva, és szépen összehajtott fehérnemű. A komódon egy háromlábú, kicsi faállványon kínai porcelántányér, mellette egy egyiptomi bronzmacska.
A komód egyik fiókjában összekevert papírok. Tisztító, lakbér és villanyszámlák, bankpapírok és néhány képeslap. E csomó kacat alatt találta a halomra rakott iskolás füzeteket. Hartmann kinyit egyet. Az első oldalon kabbalisztikus firkálás alatt egy dátum, és apró betűkkel olvasható szöveg.
– Mindent el kell olvasni, Alma! – Kollégája, testes, negyven körüli nő, a fürdőszobából a konyhába ment a szobán keresztül.
Hartmann a komódra tette a füzeteket.
– Egy kartondobozra van szükségünk.
– Biztos találok majd a konyhában – válaszolt kollégája.
A férfi folytatta a házkutatást. A kanapé az erkélyablaknak fordított hátat, és láthatóan az eltűnt férfi ágya volt. Az egyetlen hely, ahol nem volt rend. Összegyűrt lepedő, a párna egy fej nyomával és a félig földre csúszott takaró. Szemben a dívánnyal a lapos TV képernyő egy bútoron, és mellette a számítógép.
Tekintete egy pillanatra megpihent a gépen, majd leült a billentyűk elé és bekapcsolta. Első látásra semmi érdekeset nem talált, de tudta jól, hogy hosszú idő kell a szakértőknek átnézni tökéletesen. Nagy sóhajjal kikapcsolta.
Itt voltak, mert Wagner alkalmazója telefonált, mivel egy hete nem látták a könyvelői irodában, ahol dolgozott.
– A telefon. Nem látom a telefont. – Alma a konyhából visszajött egy ismert mosópor üres kartonjával.
– Igazad van. – Hartmann tekintete végigsiklott a bútorokon, tudva jól, hogy sehol nem volt telefon. A díványról félig lecsúszott takaró alatt találta meg.
Nem volt üzenet.
A papírokat és füzeteket a kartondobozba gyömöszölték, az ajtót a házmester kulcsával zárták be, majd lepecsételték.

*

Sok munkája ellenére kíváncsisága győzött. Íróasztala előtt ülve Hartmann mély sóhajjal nyitotta ki a legrégibb, öt éve írt füzetet.

*

„Első éjszakám. A motelszoba valóban szokatlan. Látásból ismertem a bútorokat, formájukat, mégis minden szokatlan. Gyerekként ugráltam a matracon, ez igazán vicces volt, meglepő. Valóban egy másik világ.
Hosszan vizsgáltam a távvezérlőt, mielőtt bekapcsoltam a televíziót. Keresgéltem. Különböző állomások adásai, filmek, játékok követték egymást a képernyőn. Technikailag jó volt, de hamar meguntam, mert fáradt voltam. Fárasztó napom volt. Az áttelepítés, az érkezés, a hirtelen változás, az újdonság. Ruhástól nyúltam el az ágyon, a lámpát lekapcsoltam az éjjeliszekrényen.
Az ablak előtt a függöny tompította az utcai lámpák élénk fényét a parkolón. Időnként egy érkező vagy induló gépkocsi fényszórója kúszott a falon a plafonra, majd váratlanul eltűnt.
Éreztem, hogy a magány és az ellenséges környezet magába zárt. Minden nyelvismeretem ellenére nagy erőfeszítésre lesz szükség megérteni és válaszolni az emberek kérdéseire. Előző életemnek semmi kapcsolata nincs ezzel az életformával, és időnként bánom, hogy jöttem, hogy szabadon választottam ezt a világot az emberek között. Különbözünk tőlük. Különösen a gondolkodásmód. De hosszú ideig itt maradok, meg kell szoknom.
Hasra fordulva, arcom a puha párnába fúrva hallottam egy zajt. Szokatlan zajt. Teljesen ismeretlen. Lassú lüktetés, állandó ritmus, mintha hangfenék lennék.
Kis időre volt szükség megérteni, hogy szívdobogásomat hallom! Bennem egy gép dolgozott megállás nélkül, örökmozgóként őrizve ritmusát. Nem tudom, semmit nem ismerek, ami testemet illeti. A szívről, a belső mozgásokról, a fizikai és kémiai változásokról. Rengeteg mindent kell megtanulnom! Tudatosan elhanyagoltuk az emberi test működésének ismeretét. Test, ami ezentúl az enyém.
Szívverésem ritmusától szinte hipnotikus álomba merültem.”

*

– Olvastam a napló elejét – mutatta Hartmann a füzetet Almának.
– Érdekes?
– Nem tudom. Úgy nézem, hogy egy furcsa ember – válaszolt elgondolkozva. – És te találtál valamit a papírjai között?
– Semmit. Kollégái szerint nem volt barátkozó, és ha voltak barátai, senki nem ismerte őket.
– Barátnő sem? – ráncolta homlokát.
– Úgy néz ki, hogy nem. De néhány hónappal ezelőtt rendszeresen felhívott egy nőt. Ha akarod, megnézem, hogy miről volt szó – javasolta Alma.
– Légy szíves – volt Hartmann válasza. – Én meg közben folytatom a keresgélést a füzetekben.

*

Hogy időt nyerjen, és általános képet kapjon az eltűnt emberről, dátumokon és oldalakon futott át.
„Irodai munkát találni sokkal nehezebb, mint elképzeltük. Így különösebb ismereteket nem kívánó munkát kerestem. Néhány hétig egy siralmas étteremben tányért mosogattam, majd egy benzinkútnál töltöttem az üzemanyagot kocsikba, később meg egy építkezésen dolgoztam segédmunkásként.
Diplomára volt szükség, igazolni tanulmányaimat. Valóban nevetséges helyzet. Tudományos ismereteim túlszárnyalták a tudósok és professzorok képességeit. Sajnos nem ismerem az itteni tantételeket és az itt használt matematikai törvényeket, sem a tudósok és kutatók nevét.
Néhány hétig könyvtárszú lettem. Könyveket kölcsönöztem és éjszakánként lapozgattam, emlékezetembe véstem őket. Ebben az időben vettem észre egy előre nem látott változást. Megkívántam a nőket.
Tekintetem ösztönösen követte könnyen öltözött alakjukat. Nyár volt. A hosszú nadrág és a rövid, kurta szoknya kiemelte formájukat, s én semmit nem ismertem, amit a ruha letakarva sokszor feltárt.
A könyvtárban majd minden nap láttam egy fiatal, barna nőt, egy szépséget. Velem szemben ült.
Szépség? Gondolom. Talán. Nem tudom. Nem ismerem mi a szépség, de én szépnek találtam. Nagyon szép. Időnként hosszú haja szabadon omlott vállaira, máskor meg szalag fonta kontyba.
A blúz dekoltázsa feltárta szabadon mozgó melleit, és az átlátszó anyag érzékeltetett egy sejtelmes, sötét foltot.
Éreztem a vágy ébredését, egy ismeretlen és megmagyarázhatatlan érzés. Időnként, könyvei fölött egy szempillantást vetett felém, és egy szép napon rám mosolygott. Azt hiszem, ebben a pillanatban szerettem belé. Minden olyan új volt számomra. Nem ismerem fizikailag a férfi és nő kapcsolatát, amit vágynak és szerelemnek neveznek. Félelmetes változások történtek bennem.
Kapcsolataink valóban különböznek. Nálunk a társválasztás végleges. Társulás nemileg különböző, de fizikailag és intellektuálisan egyenlő lények között. A szexualitás nem a gyönyör kizárólagos forrása, hanem a szaporodásé. Szeretkezünk, mert utódot akarunk, hogy folytatódjon életünk egy távoli jövőben. Ritka alkalom a fizikai egyesülésre. A földi világban a nő a férfi szexuális szolgálatában áll. Nálunk az örömlány fogalma nem létezik, senki nem használja a nemiséget meggazdagodásra a női test árusításával. Elképzelhetetlen fogalom. Egy férfi és nő összetársul, és egész életükben együtt maradnak.
Szellemünk órákon és napokon keresztül összeforr, semmi szükségünk fizikai egyesülésre az életközösséghez.
Most értem, hogy az emberek számára az ilyen életforma elképzelhetetlen. Csak fizikailag képesek egyesülni. A pillanat röpke örömét ismerik, ezért a gyakori partnerváltozás.
Az emberekhez hasonlóan, fiziológiai törvényeiknek engedve, ilyen feltételes kapcsolatra van szükségem, mert szerelmes vagyok.
A fogai, a mosolya… A mosoly az első pillanatban visszataszító volt, mert a földi szokásokat még nem szoktam meg teljesen. Mi soha nem mutatjuk fogainkat, csak ha ellenséges érzelmeinket akarjuk mutatni. Itt pontosan az ellenkezője. Úgy hiszem, hogy hosszú időre lesz szükség felvenni az új szokásokat. A test, a kinézet megváltozott. Átváltoztam földire, de énem, ismereteim és emlékeim megmaradtak. Ma már tudom, hogy a mosoly egy normális reakció, a baráti érzelmek megnyilvánulása. Így megpróbálok én is mosolyogni, és így válaszolok neki, fogaimat mutatva.
Vörös és húsos ajkai mögött kicsi, fehér fogak rejtőztek. Keze egy ceruzával játszadozott s én csodáltam hosszú, vékony ujjait, ajkához hasonló vörös körmeit, és arra vágytam, hogy érintsem és csókoljam őket.
Egy lehetetlen helyzet. Nem tudtam, mit kell csinálni. A szokásokat, a férfi reakciót, hogyan közelítsek meg egy asszonyt! Semmi gyakorlatom nem volt. Az indulás előtt látott filmekből leszűrtem néhány tanulságot, de a valóság túlszárnyalta a fikciót, így tapasztalat hiányában haboztam, de szerencsére ő tette meg az első lépést. Mosolyogva kérdezte.
– Sokat dolgozik. Vizsgákra készül?
– Igen, vizsgákra – válaszoltam.
Megrepedt közöttünk a jég. Magyaráztam, hogy azelőtt nem volt lehetőségem tanulmányaimat folytatni, ezért akartam megszerezni a szükséges diplomákat.
E perctől kezdve életem előreláthatatlanul bonyolulttá vált. Teljesen ismeretlen érzelmekkel küszködöm. Megoldást kell találnom egy előre nem tervezett kapcsolatra egy nővel, és diplomát szerezni gyerekes tudományokból egy barátságtalan környezetben. Mert itt minden ellenséges. Nem különösen ellenem, mert emberi eredetem senkinek nem kételyes. Nem azért vannak ellenem, mert máshonnan jövök. Ellenségeim, mert mindenkit annak tekintenek. Az egész világ vetélkedik, minden egyén a másik egyén ellensége! Képességeimnek hála, én érzem a gyűlöletet. A féltékenységet, az irigységet, a naphosszat szajkózott mosolygó hazugságokat. Időnként a gyűlölet kitör belőlük, és ez a küzdelem közöttük. A primitív emberek fizikailag, amíg a többiek csak szavakkal küzdenek.
Közöttük és közöttünk nagy a különbség. Képmutatóak. Mindig barátságosnak tüntetik fel magukat és felebarátról beszélnek, igazságról, egyenlőségről, megértésről, humanizmusról, segítségről és összetartásról. Szavakban erőszakellenesek. Hazug szavak.
Mi különbözünk, individualisták vagyunk. Nem erőszakosak, és soha nem állítjuk, hogy megmagyarázhatatlan erő kényszerít bennünket ártatlanok lemészárlására. Kizárólag önvédelemből ölünk, és őszintén beismerjük, hogy nem szeretjük az egész világot minden válogatás és érdek nélkül.
Itt az élet valóban nehéz. Hogy megkapjam a speciális engedélyt az egyetem rektorától, kénytelen voltam gondolatait befolyásolni, hogy szükségesnek találjon meggyőzni néhány professzort. A vizsga gyerekjátéknak tűnt. Képességeim meghaladták ismereteiket. Számukra teljesen ismeretlen matematikai és fizikai tételeket ismertem, mint az átvitel többdimenziós térben. A professzorok meggyőződése volt, hogy különleges képességeim vannak, egy lángész vagyok, így megszereztem a szükséges diplomákat az intellektuális munkákhoz.
Ezzel egy időben megoldást kellett találnom a szentimentális kapcsolat terén.”

*

– Megtaláltad az ismeretlen telefonálót? – Hartmann becsukta a füzetet és nyújtózkodva Almához fordult.
– Elfáradtál?
– Inkább kimerültem. Órákon keresztül olvasni épp olyan fárasztó, mint a séta. Arról nem beszélve, hogy ez nem nyomtatott szöveg. Időnként olvashatatlan az írás – sóhajtott a férfi.
– Hogy valami örömöd is legyen; az ismeretlen telefonáló neve Annette Strohmann. De már nem sokáig. Néhány hét múlva férjhez megy Rob Sinclairhoz, egy nála sokkal idősebb férfihez. Olvasd a részletes beszámolómat. A lényeg az, hogy nem akart Wagnerről beszélni. Végül is beismerte, hogy kapcsolatuk több mint egy évig tartott, és azért szakított, mert Wagner nem akarta elvenni és családot alapítani.
– Gyereket akart?
– Igen. Ez azt bizonyítja, hogy a lány valóban szerelmes volt.
– Feltéve, hogy ez a szakítás igazi oka. De miért megy ilyen gyorsan férjhez?
– Fogalmam sincs, de azt hiszem, hogy felejteni akar. Eltemetni a múltat.

*

„Szex és szerelem. Őszintén szólva, számomra teljesen ismeretlen fogalmak. Mindennek ellenére ellenállhatatlanul vonzódtam Annette-hez, és hogy ne találjon teljesen tudatlannak, egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan tanulmányoztam a férfi és női kapcsolatokat. Megismerkedtem a rejtett női anatómiával, és hogy hogyan kell szeretkezni. Hogyan változott az állatvilág természetes szaporodási aktusa az emberi gyönyör szolgálatában. Órákon keresztül néztem pornográf filmeket, hogy megértsem az aktust, hogy ne tűnjek annak, ami valóban vagyok; tudatlan idegen.
Szerelmesen, türelmetlenül vártam a késő délutáni órákat, amikor szabadok voltunk. Ezeken az órákon elfelejtettem a napi gondokat és csak arra vágytam, hogy karjaimba vegyem és csókoljam, ami kritériumaink szerint anti higiénikus.
Az első szeretkezés valóságos felfedezés volt. Az irodalom és filmek nagyon messze voltak a valóságtól. Szerelmünk elmélyült és második énemmé vált. Ő is szerelmes volt, élete nagy szerelme lettem. Sajnos, érzelmei mélysége volt szakításunk oka.”

*

Munka után sokszor mentek Paulhoz. „A kávé királya.” Egy bár az utcasarkon. Négy kis asztalka a járdán, szorosan egymás mellett. Úgy fogta körül az asztalokat az emberek áradata, mint az óceán hullámai a part menti sziklákat. Alma és Hartmann bent maradtak a viszonylagos nyugalomban. Halk zene, nem hard rock vagy üvöltöző rapper, sem nyávogó citera, csak rég eltűnt énekesek lassú ritmusú tangóit hallották.
– Találtál a füzetekben választ kérdéseidre?
Alma szerint kollégája mostanában minden idejét Wagner füzeteivel töltötte.
– Igen is, nem is – volt Hartmann válasza, miközben kávéját kavargatta.
– Igen, mert van egy válasza, és nem, mert nem tudom elfogadni ezt a választ. Ha feltételezem normális ember-létemet, akkor nem hiszem el. És ha senki nem fogadhatja el, ebben az esetben nincs válasz és nem is lesz soha!
– Magyarázd meg kérlek.
– Nem, majd ha befejeztem.
– A nyomozást abbahagytuk.
– Igen. Sem kórházban sem a folyóban nem találtuk – válaszolt Hartmann. – Semmi komoly kapcsolata nem volt a Strohmann leányon kívül, és minden betetőzéseként, az Anyakönyvi Hivatal szerint Walter Joe Wagner ötéves korában meghalt és eltemették Elisabethville-ben, North Caroline. Eltűnte előtt harmincöt évvel eltemették!
– Vagyis Walter Joe Wagner nem létezik?
– Pontosan. Nem létezik, vagy még pontosabban, nincs többé!

*

„Egy világszerte ismert kutatóintézet, a MIT kapui nyíltak meg előttem. Ez volt vizsgáim eredménye. Itt hihetetlennek tűnő és fantasztikus ideákon dolgozhattam a legjobb kutatók között. Időnként új kritériumokat javasoltam, nagyon vigyázva arra, hogy a dicsőséget kollégáim arassák le. Így nyertem meg a munkatársak rokonszenvét.
Egy délután, lent az eszpresszóban kerestünk kikapcsolódást, s én kíváncsian feltettem a kérdést, hogy vasárnaponként mit csinálnak?
– És te? – Jött vissza a kérdés, mint egy bumeráng.
Vasárnap reggel templomba mentek a családdal, vagy egyedül a nőtlenek. Különböző egyházakról beszéltek. Katolikus, protestáns, baptista, adventista és sok más, még hallomásból sem ismert vallásról. Kérdésem egy sajnálatos tévedés volt. Egyszer igen felületesen merültem a Tóra tanulmányozásába, mert szerintem ez volt minden egy istenhívő vallás alapja.
– Zsidó vagyok – válaszoltam abban a reményben, hogy nincs közöttünk hittestvér, mert ezt a vallást sem ismertem a gyakorlatban.
Talán szemérmességből, de senki semmit nem kérdezett, s így megmaradtak a jó kapcsolatok. De később két személy tartózkodó magatartásából megértettem, hogy nem mindenki szereti a zsidókat. Kis idő múltán megtudtam, hogy egyikük muzulmán, a másik meg ateista volt.
Azt is észrevettem, hogy a napi huszonnégy óra nem elég hosszú mindenre. Napközben dolgozni kell és az estét Annette-tel tölteni. Mikor éjszakára velem maradt, karjaimban aludt és nem volt időm semmi másra. Szerencsére csak a hét végét töltötte velem, hét közben éjfél felé hazakísértem, s így szabad voltam reggelig, mivel nincs szükségem éjszakánként órákon keresztül pihenni, mint érkezésemkor, amikor az átszállítás és a beilleszkedés kimerített. Mi nem szeretjük a megtört vonalakat. Állva alszunk, ha alvásnak nevezhetjük agyunk kikapcsolódási periódusát, miközben testünk megmerevedik.
Az itt töltött évek legjobb gyakorlatának tudományos munkásságom és szerelmi kapcsolatomat tartom. Szakításunk volt a jel, hogy más elfoglaltságot kell keresni. Valójában mindig szerelmes voltam. Érzelmeim nem változtak, és örökké emlékezni fogok rá a végtelen távolság ellenére is.
Ő szakított. Velem akarta leélni életét, mint feleség vagy szerető, ezt nem tudom! De gyereket is akart. Gyereket, tőlem!
Hogyan ismerjem be a valóságot? Kettőnk DNS-e nem keveredhet össze. Ha egy laboratórium analizálná a folyadékot az ereimben, amit vérnek neveznek, az eredmény forradalmasítaná ismereteiket, minden teóriát az emberiség elképzeléseiről.
Nem tudtam megmagyarázni. És nem élhettem, mint férj-feleség vagy szerető minden magyarázat nélkül, hogy ki vagyok én, és hogy a közeljövőben véglegesen el kell hagynom.
Beismerem, nem ilyen formában képzeltük el a szerelmet és a nemek közötti kapcsolatot. Itt a szerelem erőszakos. Maga az aktus – a nőt valóban megerőszakolják – szerencsére igen rövid ideig tart. Alkalmazkodnom kellett. Annette számára olyan voltam, mint minden férfi, és az aktust, amit szerelemnek neveznek elfogadta, mert számára ez volt normális. Egyszer megpróbáltam ügyetlenül a mi aktusunkat, sikertelenül. Mai fizikumom erre alkalmatlan és Annette furcsának találta magatartásomat. Az volt az érzése, hogy már nem szeretem és nem kívánom.
– Már nem szeretsz – hebegte, és arra kényszerültem, hogy folytassam a szokásos erőszakos, hódító, saját gyönyörömre összpontosított férfi-nő kapcsolatot.”

*

– Nem lehet eredetét megtalálni.
Hartmann vállai mögül Alma egy pillantást vetett a beszámolóra.
– Sehol semmi nyoma. Soha nem volt beteg a Betegségbiztosító szerint.
– Jól tudom. – A papírokat Hartmann összeszedte, arra várva, hogy Alma újra leüljön a székre, amit az előállított bűnözők vagy a károsult panaszosok használtak asztala előtt.
– Azt mondtad már, hogy számodra az ügy befejeződött, vagyis tudod, hogy mi történt vele. Megmagyaráznád? – A nő tekintete az íróasztalon szétterített füzetekről kollégája arcára siklott. – A válasz e füzetekben van?
– Igen. Egyetlenegy van még hátra, amit olvasnom kell, hogy száz százalékig biztos legyek.
A kapitányság zaja, a mászkáló és egy időben beszélő emberek, a telefonok csengése, körülöttük minden eltűnt. Egy pillanatra csak ők ketten maradtak: egy színtelen, fáradt, elhízásra hajlamos asszony és egy borostás, pocakos férfi, agyonmosott farmernadrágjából kicsúszó, kétes fehérségű ingével.
– Miben reménykedsz? – kérdezte Alma.
– Számomra semmiben. De mindenki számára… majd meglátod. Az ördög tudja – tétovázott Hartmann. – Az is meglehet, hogy egyszerűen lezárjuk az ügyet. Csak mi ketten, te és én ismerjük majd.
– Jól van. Nem akarod, hogy belenézzek? – és a füzet felé nyúlt.
– Ne nyúlj hozzá! Később talán, majd ha befejeztem!

*

„Sok idő telt el szakításunk óta és munkaköröm is megváltozott. Elhagytam a tudományos kutatást és könyvelő lettem egy cégnél. Lelkiismeretesen másoltam a számokat, miközben kollégáimat figyeltem, hogy megismerjem problémáikat és vágyaikat.
Mindenki a sikerről álmodott. A férfiak gyönyörű nők után sóhajtoztak, és a valóságban megelégedtek egy fizikailag hétköznapival. A fiatal nők gyengéd és gazdag férfiakról ábrándoztak, és csak rövid kalandokat találtak jövőtlen férfiakkal. A kissé idősebb asszonyok sikeres családi életre vágytak egy jó apával és szerető férjjel, és legtöbbször válással végződött az illúzió egyedül, egy vagy két gyerekkel.
Csak utópiák voltak körülöttem! Egyesek a bárokban részegedtek le a szerencsét keresve, a férfiak sportról beszéltek mérkőzéseket nézve, ahol más férfiak szaladtak egy labda után, vagy politikáról és politikusokról. Gyűlölték a gazdagokat a gazdagságra vágyva. Utálták, akik más istent imádtak vagy más jelöltre szavaztak. Egy reménytelenül szürke és ostoba élet.
Minden régi kapcsolatommal szakítottam és a város egy másik távoli negyedébe költöztem. Egy szegényebb negyedbe. Távolba vesző tekintettel unatkozó fiatalok támaszkodtak a gépkocsikra és a házfalakhoz, mintha összeomlástól akarnák óvni. Ordítva beszélgettek és cigarettáztak, és a füst illata émelyítő volt, vagy futballoztak üres sörös dobozokkal, hallgatva egy fáradt elemű tranzisztor rekedt hangját.
Egy este két csavargó megtámadott. Soha senkitől nem féltem, nem azért mert bátor vagyok, de ismertem sérthetetlenségem. Láthatatlan erőmező takart. Egy lassú, normális érintéssel, mint a simogatás, mindenki hozzám érhetett. De ha ütni akart, az erőmező megállította az öklöt testemtől néhány milliméterre, mert az ütés sűrűsíti az energiamezőt.
Hirtelen állon vágott az egyik alak és én semmit nem éreztem. Olyan váratlan volt a támadás, hogy képtelen voltam úgy tenni, mintha leütött volna. Meglepetten állva maradtam. Támadóm még kétszer hasba és arcon vágott.
– Ne erőlködj, hagyjál békén!
Kimeredt, elképedt tekintettel nézett rám, és egy revolvert szorongató remegő cinkosára ordított.
– Öld meg! Öld meg!
Többször rám lőtt, én meg sértetlenül állva maradtam. Attól féltem, hogy üvöltésük és a lövések felriasztják az egész kerületet. Menekültek és én is szaladtam, mert nem akartam senkinek semmi magyarázatot adni, különösen a rendőröknek nem.
Valóban csak otthon ijedtem meg. Attól féltem, hogy támadóim majd elmesélik más csavargóknak, hogy valaki nem érzi az ütéseket és egy fél tucat revolvergolyót. Olyan, mint Superman!
Mondhatom, hogy szerencsém volt, mert ilyen támadás nem történt, amikor még Annette-tel voltam. Még gondolni sem mertem az előre nem látható következményekre. Most igazán megijedtem. Egy véletlen baleset feltárhatja eredetemet. Éveken keresztül sikeresen titkoltam valódi lényem, különböző társadalmi rétegben mindenféle fizikai vagy magas szellemi munkát végezve.
Hazavágytam. Visszatérni és befejezni ezt a mesterséges életet. Gondolom, hogy sikeres volt a misszióm. Belülről ismertem az emberek életét. Közöttük éltem. Persze, van még sok ismeretlen kérdés. A földi életnek megszámlálhatatlan oldala van. A jövő küldöttjei más országot, más embereket, gondolatvilágot tárnak fel majd, érzelmeket és vágyakat.
Olyan ez a bolygó, mint egy mozaik. Rengeteg a különbség. Sokkal több, mint másutt, a többi bolygón. Különböző hiedelmek, archaikus meggyőződések. Itt az emberek képtelenek elfogadni a valóságot, minden energiájuk szétszóródik és más valóságok gyűlöletére fecsérlik.
Valóban komplikáltak és primitívek. Majd mindenki különböző istenekben hisz, abszurd isteni törvényekben, és egymást ölik e hitek nevében egy csodálatos túlvilági életet képzelve haláluk után. A valóság ismerete és a tudomány felszínes, még a tudósok körében is. Ismerem őket, beszéltem velük. Fürkésztem gondolataikat, és néhány szeleburdi, éretlennek tartott tudós kivételével képtelenek elfogadni más lények létezését a földön kívül. Ez egy elfogadhatatlan gondolat, mert a vallások, a hitek végét jelenti, amit az égen és a földön találva próbálnak megmagyarázni.
Folytatjuk majd a földlakók tanulmányozását, és biztos vagyok, hogy nem fedjük fel létezésünket. Fejlődniük kell, nyomunkra lelni és bolygónkat megtalálni. Meg kell érteniük, hogy nem egy nem létező teremtés koronái, és el kell fogadniuk a gondolatot, hogy a mindenség sokkal nagyobb és komplikáltabb, mint az évezredekkel előbbi naiv elképzelések.
Ideje elmenni. Megtalálni társam, akit másként szeretek, mint itt a földön szeretnek. Újra világom egyensúlyában élni, hogy analizáljam múltam, az emberek közt töltött évek eredményét.
Elment az üzenet. Gondolataim elképzelhetetlen távolságot hidalnak át és most várni kell érkezésüket, amikor a fényoszlop majd rám száll.
A randevút kitűzték. Június 7-én éjjel várom őket, távol innen, egy erdő szélén…”

*

Ez utolsó szavak után Hartmann a füzetet becsukta. Beszélni kellett Almával, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant és együtt választani, ami a jövőt illeti. Jelentést írni a felsőbb szerveknek és felfedni a füzetek tartalmát, vagy hallgatni és lezárni az ügyet, elfogadható anyagi bizonyíték hiányában. De mindenekelőtt egy bizonyosságra volt szüksége. Egy esti újság szerkesztősége levéltárában megtalálta a keresett választ a június 8-i számban.
„A Garfield járás több lakosa éjfél és egy óra között felhívta a seriff irodáját kószáló fénypontokat jelezve a városon kívül, mások meg fényoszlopokat láttak a környéki erdő fölött. A hivatalos szervek szerint semmi szokatlan nem volt, mert a különböző színes fények meteorológiai léggömbök voltak.”

* * *

5 hónap 1 Komment

 

Meglepően hasonlítottak egymásra. Első látásra csak egy jó megfigyelő fedezhette fel a nyilvánvaló fizikai és korkülönbséget.
Mind az öten óriások voltak. Fejük hosszúkás, mint a spanyol festményeken, és a haj hiánya nyilvánvalóvá tette tökéletesen ovális formáját. Kiguvadó szemük nagyságával ellentétben, különösen apró fülek simultak fejükhöz. Csak a szemek körül volt egy a kortól függő különbség.
A legidősebb szeme mélyen ülő és karikás volt. A szemgolyók nem dülledtek ki, és körülöttük számtalan finom hajszálvékony ránc húzódott.
Kint sárga napfény árasztotta el a hatalmas, örökké virágos parkban a Központi Adminisztráció épületeit.
A tiltott bolygón nem léteztek felhők. Nem volt látható évszakváltozás sem, és a világűrből a megközelítő folyosók tiltva voltak. Egyedül csak számukra volt nyitva a Galaxis felé.
– Értsük meg „Kettő”, nem azért jöttünk össze, hogy helyi problémákkal foglalkozzunk. Dönteni kell, ami Szolt illeti.
– Tudom jól. – „Kettő” jól szemügyre vette a legidősebbet. – Miért nincs velünk „Öt”? Véleménye…
– Sajnálom – szakította félbe „Egy”. – A program szerint felfedező úton van Androméda felé. A folyosók bizonytalanok, mondhatnánk úgy is, hogy nem léteznek! Úgy gondolom, hogy missziója tovább tart majd, mint elképzeltük.
A kielégítő válaszra „Kettő” biccentett és „Három” felé fordult, aki hátat fordítva a parkot nézte, ahol egy állat egy kisebb után szaladt.
– Rhipicephalus támad egy vadkutyát – motyogta önmagának.
– Mindig érzékeny marad – jegyezte meg „Hat” és leült egy karosszékbe, ami rögtön magához ölelte formáihoz idomulva.
– Várjuk a beszámolót „Három”!
„Egy” is leült, bezárva a kört a mozdulatlan „Néggyel”. A megszólított állva maradt és lassan megfordult.
– Azt szeretnénk tudni több ezeréves megfigyelés és analizálás után, hogy lehetséges-e kapcsolatot teremteni velük? – Tekintete végigsiklott a többieken mintha véleményükre várna. – Válaszom egyszerű: Nem. Kétségtelenül nem! Létezésünket nem tárhatjuk fel, és fogalmam sincs, hogy ez mikor lesz lehetséges. 500 vagy 5000 év múlva? Vagy soha? Nem tudhatjuk. – Néhány pillanatig elhallgatott, hogy gondolatait összeszedje. – Különböző okokból, ezek csodálatos emberek. Például, évezredeken keresztül mérsékelt volt a fejlődésük. Amikor úgy találtuk, hosszú gyakorlatunk alapján, hogy ideje lesz megismerni egy monoteista vallást, ellentétben más lényekkel, az eredmény kiábrándító volt. Szellemi téren mozdulatlanok voltak. El kell ismerni, hogy bolygójukat akaratuk ellenére ismerték meg! A valóság tényleg a hatalom és a hivatalos teóriák ellenére győzött. Néhány forradalmár kijelentette, hogy „a föld gömbölyű”, és ez a megállapítás az igazság kényszere alatt eltemette a régi vallásokhoz kötött ideákat, s így elveszítették feltételezett központi helyüket a világegyetemben.
– Jóval a monoteista vallások előtt egy kicsi néptörzs, Hellénnek hívták őket, megvetette minden ismeret alapját, ami az emberiség hasznára vált, megteremtve a materialista és idealista filozófiát. Egy időben ezekkel a szellemi teremtőkkel. hála az íróknak, megszületett a tragédia, amíg más művészek biztosították a szobrászat és építészet soha olyan méretű, tiszta szépségű kibontakozását.
– Ez a törzs eltűnt a szüntelen testvérháborúk tüzében, mert a különböző fajok, népek, törzsek, évezredeken keresztül azzal töltötték életüket, hogy egymást kölcsönösen leigázzák és megsemmisítsék, mint napjainkban is! Ezt a folyamatot alázattal ma is úgy hívják, hogy Történelem! Hercegek, királyok és császárok elfoglaltsága a vadászaton kívül az volt, hogy szövetkeztek, összevesztek és háborúskodtak, a dicsőség és isteneik nevében. A valóságban csak saját hírnevükre és halhatatlanságukra gondoltak.
– Századokon keresztül a lakosság általános gazdasági és szellemi élete nem mozdult egy bizonyos szintről. Időszámításuk szerint, ami magában már egy képtelenség, a XV. században egy félszigeten, egy másik törzsekre szakadt nép, amit most olaszoknak hívnak, váratlanul megnyilatkozott, mint előtte a görögök. Festők, szobrászok, katedrális és kastély építészek hagytak maguk mögött a jövő számára múlhatatlan műveket. Zsenialitásuk épp olyan hirtelen tűnt el, mint megjelenésük. Néhány századdal később ugyan ezek az olasz törzsek más germán törzsekkel megújították a zenét. Csodálatos művek maradtak fenn minden hangszeren egész Európában a huszadik századig.
– Nagyon lassú fejlődés – jegyezte meg „Egy”.
– Pontosan, és ez a lassú fejlődés, amiért kutatóink egyedülállónak találják őket! Évezredeken keresztül, egymástól távoli időszakban, három periódusuk volt: háromszáz év, mialatt megteremtették az ismert művészetek minden ágát és a tudományok bázisát. Egy titokzatos, ugrásszerű haladás. Ne felejtsük el, hogy évezredeken keresztül a technikai fejlődés mozdulatlan volt! A lovat használták, mint közlekedési eszközt, a tüzet, mint energia és világítás, és nem olyan régen még egy maroknyi művész, gondolkodó és alkotón kívül, a lakosság tudatlan volt.
– Meg kell még jegyeznem, hogy más népek és fajok, más földrészeken a görögöktől különböző kultúrákat alkottak. Mint általában minden civilizáció, kizárólag az alkotó népekhez alkalmazkodott. Az ázsiai földrészen a kínai és hindu műveltség egy időben az Egyiptomiakkal észak-Afrikában, és később más kultúrák az amerikai földrészen…
– A mi hatásunk alatt, ha nem tévedek – vágott közbe „Négy”.
– Igaza van. Mint mindenütt a világegyetemben – fordult társához „Három”. – Meg kell jegyezni azt is, hogy a görög kivételével minden más kultúra kiszáradt. Egyesek csodálatos építményeket, amíg mások megcsontosodott vallásokat hagytak évezredek előtti formában. Kizárólag csak a görög kultúra hívei, akiket európainak hívnak, érkeztek egy olyan technológiai színvonalra, ami megengedheti számukra, hogy kapcsolatba lépjenek velünk.
– Rendkívülinek találjuk őket, mert lassan fejlődtek. Mozdulatlanság, amit váratlan ugrások emelnek egyenlőtlen színvonalra. Összehasonlítva különböző fajokkal, látjuk, hogy miért rendkívüliek. Gondoljunk arra, hogy alig száz évvel ezelőtt még nem ismerték az elektromosságot, sem a repülést és fogalmuk sem volt arról, hogy a Galaxis nem az egész mindenség! Csak száz évre volt szükségük, hogy egy majdnem zéró technikából a világűrbe menjenek! Villámgyors haladás, nem gondolják? Nincs más, erre hasonló példánk az egész mindenségben, egy ilyen mély változásra, ilyen hosszú mozdulatlanság után.

*

A teliholdat nézte a csillagos égen. A terasz, mint egy hajóorr, a mélység fölött volt és hirtelen ért véget, minden látható korlát nélkül. Ő tudta, egy láthatatlan energiafal akadályozza, hogy leessenek.
– Nézd „Angyal kettő” felkelését.
Asszonya lassan közeledett. Érezte, hogy „Három” szelleme gyengéden beburkolja gondolataiba furakodva, majd visszahúzódik végtelen finomsággal. Nyugaton a második kicsi hold lassan jött fel az éjszaka ködéből, légkörtől eltorzult kis narancs.
– Miért nevezik „Angyal kettőnek”? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom. Mindig így hívták.
A nő kezét fogta és elgondolkozva simogatta a vékony ujjakat.
– Mire gondolsz?
Mindig szerette tapintatát, mert soha nem próbált a gondolataiban olvasni.
– A földiekre.
– Megmutatnád a csillagjukat?
– Képtelenség. A Galaxis másik oldalán vannak. Több mint ötvenezer fényév. Nézz a középpont elé. A másik oldalon rejtőzködik csillagjuk, más millió csillag között.
– Felveszitek a kapcsolatot?
– Nem hiszem. Túl korai. Kímélni kell őket egy katasztrófától.
– Elviszel majd egyszer megnézni egyik városukat?
– Miért ne? Igen.

*

– Majdnem megoldhatatlan problémáik vannak. Évezredes problémák, amiről láthatólag nem vesznek tudomást.
Újra együtt voltak, de most „Három” ülve zárta be a kőrt, egy kis mosollyal az ajkán.
– Úgy gondolom, hogy nélkülözhetetlen társammal meglátogatjuk a Földet. Látni szeretné.
– Valóban annyira érdekesek? – „Egy” érdeklődéssel nézte.
Tétovázott a válasszal.
– Igen is, nem is. Idegenek. Más eredetből származnak, de a fejlődés hatására később hozzánk hasonlóvá válnak majd. Lényeges különbségek vannak a Galaxis lakói között, ők, szorosan kötődnek a vonzóerőhöz és központi égitestük sugárzásaihoz. Társam még soha nem látogatott meg egy másik bolygót, és el kell ismerni, hogy varázslatos, még ha felületesen nézzük is.
– És a problémák, amiket tegnap hozott fel? – türelmetlenkedett „Öt”.
– Vallások, hitek az évezredes hátrányuk – válaszolta „Három” rövid gondolkodás után. – Nem beszélve a kollektív és egyéni különbségekről a fajon belül, amit elnehezít a nemzet fogalma, egy történelmi és kulturális valóság, amit a különböző nyelvek létezése húz alá.
– Ez sok – összegezte „Kettő”.
– Így van, ez sok. A vallások, amiben hisznek. Mindenki hisz valamiben, egyetlen Istenben, egy felsőbbrendű lényben, de különböző elnevezések alatt. Minden egyedülálló Isten egy fajhoz, egy nemzethez vagy egy közösséghez tartozik. Ennek eredménye, hogy képesek egymást öldökölni ugyanannak az Istennek a dicsőségéért! Isten, akit sajnos mindig másnak látnak! Mások több Istenben hisznek, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy éppen olyan kegyetlenek és türelmetlenek legyenek, mint a többiek.
– Akkor nem eléggé intelligensek, primitívek maradtak.
– Természetesen primitívek! A lakosság, a több milliárd egyén, különböző gazdasági és kulturális színvonalon és egy bizonyos technikai nívón van. Egy részük használja a villamosságot, rádiót, televíziót, vannak számítógépeik, repülőn utaznak, háztartási gépeket használnak, primitív gépeket anélkül, hogy értenék az avantgárd technika fejlődését, egy nagyon szűk elit réteg kivételével. Ez az elit, aki mindent feltalált! A lakosság legnagyobb részének semmije nincs. Nem vettek részt a feltalálás közös munkájában. Élnek a piszokban és tudatlanságban, megpróbálva a többiekhez akaszkodni segélyt kéregetve. Teoretikus mozgalmak vannak. Ellentétes érzelmek között hánykolódnak. Napjainkban a humanizmus a divat, a béke, a béke minden áron, a segély általánosítása, miközben folytatják a fegyverkezést, mert a faji és nemzeti ellentétek arra kényszerítik őket, hogy ne engedjék be a semmit nem termelőket, mert csak eltartásra vágynak. Alig száz évvel azelőtt a divat az volt, hogy más, ismeretlen földrészeket és lakosságot fedezzenek fel, akiknek semmi kapcsolatuk nem volt a civilizációval. Egyetlen céljuk a hódítás volt, birodalmukat nagyobbítani, és gyarmatosítás elnevezés alatt büszkén vitték magukkal vallásaikat, szokásaikat, kultúrájukat és technikájukat. Ebből látható a teóriák hatása, az ellentmondó ideák öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Csodálatos képességük van lebecsmérelni, amit imádtak.
– Az egyetlen újdonság, hogy egy idő óta az általános gazdasági helyzet a különböző nemzeteket összeállásra kényszeríti annak ellenére, hogy a legnagyobb nehézségekkel küzdenek, hogy eltüntessék a vélt és valódi különbségeket. A nagy nemzetek feletti szövetségek a helyi sovinizmusok helyét foglalják el, ahol mindenki mindenkinek ellensége volt.
– Pontosan hol tartanak technikai téren? – kérdezte „Egy”.
– Az első repülőgép alig száz éve valósított meg néhány méteres ugrást, mint már mondtam egyszer. Ma, rakétákat küldenek bolygórendszerük felfedezésére. Néhány évtizede úgy képzelték, hogy a Galaxis az egész világegyetem. Ma megpróbálják a világegyetem életkorát kiszámítani, hatezer évvel egy isteni keletkezés ellenére, és az új teória, az ősrobbanás megszületése után. Sokkal reálisabb elképzelés, de mindig feltételezi a teremtő alkotását. Istenről nem beszélve feltételezik, hogy a világegyetem semmiből lett, egy elsődleges pillanatból. Pillanatnyilag az idő kérdésén torpantak meg. Majd elképzelhetetlen távlatok nyílnak meg előttük, amikor megértik majd az idő paradoxonját. De ez még nem aktuális.
„Három” a körmét nézte, mintha ott találna választ a kérdésekre.
– Mindebből azt a következtetést szűrhetjük le, hogy a mi civilizációnk számukra teljesen érthetetlen. Köztük és köztünk a kulturális színvonal teljesen különböző. A fejlődés mérete felbecsülhetetlen. Körülbelül százezer év! Ha most kapcsolatba lépünk velük, eltűnésre ítéljük őket. Persze bátrak, de soha nem értenék meg, hogy módunkban áll egy pillanat alatt eltüntetni őket.
– Miért beszéljünk megsemmisítésről? – kérdezte meglepődve „Kettő”.
– Mert néhány évtizede az írók és filmrendezők azzal a gondolattal kokettálnak, hogy földöntúli lényekkel találkoznak, és minden esetben totális háború a találkozás folytatása. Képtelenek elképzelni más kapcsolatot, mint hatalom hatalom ellen, hódítás, szembeszállás, megsemmisítés. Nézzék inkább.
Egy mozdulat, és a hatalmas ablak, ahol eddig a napfény beáradt, lassan elsötétült, s helyén háborús jeleneteket láttak. Számtalan repülő csészealj sugárfegyverekkel városokat semmisített meg, harci gépek robbantak, és a lakosság ordítva menekült a szörnyek inváziója elől. A teremben a háborús őrület zaját hallották a film pergése alatt.
– Meg kell jegyezni, hogy minden alkalommal az emberiség nyer a betolakodókkal szemben.
– Mert az idegenek a betolakodók? – kérdezte „Négy”.
– Igen. Az igazság az, hogy szédíti őket az idea, hogy más emberiség is létezhet, hogy többféle kultúra és civilizáció lehet a mindenségben. Keresik, várják, remélik és félnek ettől a találkozástól. És igazuk van, mert csak egyféle kapcsolat alakulhat közöttük és közöttünk, a gyarmatosítás vagy az elpusztulás. Mi tudjuk jól, hogy az alapvető probléma az, amikor kapcsolat létesül két különböző szintű civilizáció között, hogy a gyengébb eltűnésre van ítélve.
– Majmolhatnak bennünket, ez biztos. De csak utánzás, mert a mi civilizációnk idegen marad szellemük számára, képtelenek lesznek továbbfejleszteni a mi kultúránkat. Ha megadjuk számukra a szétrajzás lehetőségét az egész Galaxisban, amire pillanatnyilag képtelenek, magukkal hozzák majd speciális problémáikat. Ez a hódítási kísérlet a vesztüket okozza majd, mert megpróbálják fegyvereinket használni nemzeti felsőbbrendűségük, és más kártékony hitek nevében. Ezek a látszat szerint nemes gondolatok alig takarják a hatalom, az uralkodás és igazgatási vágyat. Arról nem beszélve, ha sikerül elsajátítani egy a számukra elképzelhetetlen műszaki fejlődést, elveszítik alkotó képességüket és az elfajulás lejtőjére lépnek. Mindenre képes lények az emberek. Még nem értették meg, hogy történelmüket az egyének teremtették, s ezek sokszor bolondok voltak. Mi nem tudjuk kielégíteni ezeknek a személyeknek a hátborzongató vágyaikat, akik mindég Isten szerszámjának képzelték magukat.
– Akár istenek is lehetnénk számukra, nem? – „Hat” végignézett társain.
– Természetesen! Mivel képtelenek bennünket fizikailag megsemmisíteni, s mert képesek vagyunk rövid idő alatt eltüntetni minden betegséget, és mert állandóan természetfeletti erőkben akarnak hinni, bennünket istenné vagy ördöggé változtathat át a milliárd tudatlan tömeg szemében.
A csend burkolta be az öt idegent. Kint minden, az épületek és a park napfényben fürdött, amíg ők a környező szépség iránt érzéketlenül, mozdulatlanul, gondolataikba merültek.
– Egyik megoldhatatlan problémájuk a különböző nyelvek – folytatta „Három”. – Számtalan nyelven beszélnek. Minden nemzetnek a saját többségi nyelve, és egy vagy több kisebbségi nyelve van. Az analízisek kimutatják az emberiség alapvető egyensúlyhiányát. A nyelvek, vallások, a faji különbségek, az ismeretek eltérése a lakosság számos rétege között, a megosztódás az alkotó elit és primitív tömeg között, ezek a bázisai az általános rendetlenségnek.
– Mit tanácsol akkor? – fordult „Négy” „Egy” felé.
– Semmit nem csinálunk – válaszolta „Egy”. – Semmi kapcsolat. Folytatjuk az ellenőrzést és megtartjuk a távolságot velük. Teljes vesztegzár. A felderítők helyben maradnak. Minden más élőlénynek tilos hozzájuk közeledni. Időnként megengedhető, hogy lássanak bennünket, mint már többször történelmük során, hogy analizálni lehessen magatartásukat. Van időnk. Várhatunk.

*

„Három” és asszonya a hegyoldali pihenőn álltak, uralva az ezer fényben úszó várost. A metropolisz végtelenbe nyújtotta karjait a felkelő hold világította óceán partján. Mögöttük az úton gépkocsik száguldottak. A reflektorok vékony ujjai néha megvilágították az ideiglenes leszállási helyet, de senki semmit nem vett észre. Lágy és mozdulatlan volt a levegő. Szótlanul, egymás kezét tartva nézték a várost.
– Milyen szép – mondta a nő.
– Valóban szép – válaszolt a férfi.
– Mi a neve?
– Los Angeles.
– Nem láthatnak minket? – nyugtalankodott az asszony.
– Nyugodt lehetsz. Akár sétálhatsz közöttük minden veszély nélkül. Pedig borzalmasan veszélyesek! Egy nő egyedül az éjszakában…
– Hatalmas ez a város, és mennyire különbözik a miénktől!
– Ilyenek voltunk mi is, nagyon régen.
– Akkor az életük kezdetén vannak?
– Igen.
– S mert ilyen fiatalok, azért nem ismerhetjük meg őket?
– Kicsit így van, és sok más okból még.
– Sokan vannak?
– Milliók… több milliárdan talán.
– Mint a csillagok az égen. – Az égre nézett.
– Nem ismerem ezeket a csillagképeket.
– Sokon emberek élnek, de ők még nem tudják. Hosszú út vár rájuk.
Az asszony társa ujjait szorongatta, és kitágult szemekkel nézte a lábai előtt elterülő ismeretlen világot.
– Karanténban tartjátok őket? Nem közeledünk hozzájuk?
– Nem.
– Te ajánlottad „Egynek”?
– Igen.
– Miért?
A válasz váratott magára, miközben tekintete a távoli fényeket nézte.
– Senki másnak nem mondom, csak neked. – Hangja elváltozott a felindulástól. – Mert attól félek, hogy jönnek majd egyszer!

* * *

5 hónap Nincs Komment

Anya kórházban van. Hanyatt fekszik mozdulatlanul, nyitott szemekkel. Nem
jön a szobába napfény a félig leeresztett redőny mögül. A falra akasztott tévé képernyőjén árnyékok surrannak. Szobatársa egy folytatásos darabot néz.
– Anya, jól vagy?
Az éltes asszony lánya az anyja fölé hajol.
– Itt vagyok, hallasz Mama? – Próbálkozik, és mély ráncokkal barázdált homlokát simogatja.
– Igen – válaszol, amely inkább egy sóhaj.
Lánya nem tud mit mondani. Tudja jól, hogy anyja nem súlyos beteg azon kívül, hogy benne jár a korban. Combcsontja tört el, a műtét jól sikerült. Gyógyulófélben van.
A csend öleli őket. Ő, aki annyira örült, hogy láthatja anyját, s aki szeretetlenséggel vádolta testvéreit, mert nem jöttek, szótlan marad.
Ezzel a mozdulatlansággal, a fáradt és közömbös arccal szemben tehetetlen zavarban van.
Mire gondol? Mi van a mozdulatlanság, a mély ráncok, a homlok mögött? Milyen rég eltemetett emlékeket talál? Mit szemlél fáradt szemeivel?
Érzi távollétét, és ez őrjítő az asszonynak. Sajnálja már, hogy jött, tudja, zavarja anyját, jelenléte nemkívánatos a szobában, egy a folytatásba merült ágyszomszéd, és egy emlékeibe merült öregasszony között.
– Holnap, Anya. Holnap visszajövök, suttog, és választ nem várva elhagyja anyját.

x

Balogh Arthur Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...