Balogh Arthur Szerző
Vezetéknév
Balogh
Keresztnév
Arthur
Ország
Hungary
Vezetéknév
Balogh
Keresztnév
Arthur
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...
3 hét ezelőtt 1 komment

 

A szobámban ülök az ablak előtt és az eget nézem. Ott fent, egy fehér vonalat húzó picike repülőn akad meg figyelmem. Több mint száz ember ül a gépben. Én egyedül vagyok itt. A távolság. Ha ott lehetnék. Rögtön.
Egy álom.
Talán egy szép napon képesek leszünk rá. Elképzelem, hogy néhány évezreddel előbb Athénban vagy Memphisben élve nézem az eget és látom a repülő madarakat. És arról álmodom, hogy én is repülök mint a madarak.
Képtelenség.
Földhöz ragadva élünk.
Most még egyik országból a másikba repülünk és arról álmodunk, hogy a csillagokba menjünk.
Igen. Egy szép napon talán, holnap, száz vagy ezer év után,
képesek leszünk egy pillanat alatt a repülőn lenni, ha erre szottyan a kedvünk.
De most, ma a szobámban ülve maradok az ablak előtt nézve az eget, ahol egy repülő ír egy fehér csíkot.

3 hónap ezelőtt 2hozzászólás

 

Elmenetele óta semmi nem változott a szobában.

Úgy mondta mindig, hogy elment, fenntartva azt a lehetőséget, hogy még visszajön. Senki nem mert ellentmondani neki, csak lopva figyelték.

Élete folytatódott, mintha mi sem történt volna. Reggelenként érzéketlen arccal nézte postáját, mint aki egy nyaralásból küldött képeslapot vár. A szobáját elkerülte, de ha mégis elment az ajtó elött, egy pillanatra megtorpant, a kilincset nézte, majd folytatta útját.

Egy vasárnap délután mintha mágnes húzná, átlépte a szoba küszöbét és megcsapta asszonya parfümjének illata. Lecsukta szemét. Az alig érezhető illaton keresztül érezte jelenlétét. Mintha itt lenne körülötte.
A félig leengedett redőny résein beszivárgott napfény szeletekre vágta a homályt, és látta a léptei nyomán felkavart porszemcséket gomolyogni a fénysávokban.

Körülnézett, s mintha észlelné utolsó mozdulatait. Vetetlen ágyában a lepedők megőrizték teste formáját. Szokása szerint asszonya kitakarózott, s a paplan a szőnyegre csúszott. Párnáján látható volt fejének nyoma, és ott hevert a csomóba gyűrt átlátszó hálóing. Az éjjeli szekrényen a ketyegő ébresztőóra ette az időt, mintha semmi nem történt volna. Egy papírzsebkendőn színes rúzsnyomok.
A kis íróasztalon néhány futtában odavetett szó egy tömbről szakított papíron.
Számítógépének képernyője élettelen, vak szemével nézte a napfényszeleteket a félhomályban.
Reggeli köntösét hanyagul egy szék támlájára dobta, amíg egy papucs az ágy előtti szőnyegen, a másik távolabb, a nyitott szekrény előtt azt a benyomást keltették, hogy még jelen van. Lelki szemeivel látta amint idegesen ledobja papucsát mielőtt a szekrényhez libben lábujjhegyen, mint egy balerina.
Ruháiból testének csodálatos illata áradt a nyitott ajtójú szekrényből. Érezte Nőiességét, mikor tétovázó ujjai megcirógatták a könnyű női holmikat.

Megérezte jelenlétét! A hónapok óta bezárt szoba levegője friss volt, feromonjai, és egy megmagyarázhatatlan légkör életet adott a bútoroknak, mindennek.

Szívdobogása felerősödött.

– Hol vagy?

Önmagának mormolt, és az volt a benyomása, hogy asszonya kedves hangját hallja.

A szétdúlt ágyhoz lépett. Úgy érezte, hogy a részegítő illat erősebb lett, mint amikor testéhez ért és  simogatta. Térdre esett a hideg ágy elött, és arcát a hajszálvékony ingbe temette…

Ebben a pillanatban a szíve megszűnt dobogni.

Másnap reggel a takarítónő így találta, s a nyomozók a nyitott ajtó ellenére is érezték még a parfüm illatát.

*

 

4 hónap ezelőtt Nincs komment még

 

– Az álom. Az álomról beszél nekem?
Holczer poharát letette, de tekintetét nem vette le róla. Barátja is sört ivott, ám nem a buborékokat, hanem a szemben ülő arckifejezését kutatta.
– Egy rögeszmévé vált – folytatta Holczer. – Be kell vallanom, hogy egy rögeszme. Tudnia kell, hogy éjjelenként legalább kétszer visszatér az álom! Persze, nem vagyok pszichológus, és a fiatalkoromban olvasott könyvek csak szexualitásról, nemekről, rögzítésről, vagy Ödipusz-komplexusról: az apa gyűlöletről, vagy anya iránt érzett szerelemről beszéltek. Ma meg kíváncsian szeretném ismerni, hogy mit jelent az álmom?
Körülöttük a kávéházak szokásos nyüzsgése, délután ötkor, az irodák zárása után. A bárpult előtt férfiak könyököltek egymás mellet boldogan, megszabadulva minden kötelezettségtől, sört ittak vagy más, különböző színű italt. Egyszerre beszéltek, miközben a pult mögött a bárpincér érzéketlen arccal törölgette a mosógatógépből kivett gőzölgő poharakat. Foglaltak voltak az asztalok is. Barátok, kollégák üldögéltek és beszélgettek, amíg a kevésbé világos sarkokban néhány fiatal pár, diákok ültek, előttük egy-egy Cola. Fejük összebújt, hogy jobban hallassák elsuttogott titkaik.
– Nem tudom hol van, a helyet nem ismerem. – Holczer tekintete az öt pohár ellenére, melyek az asztalon előttük sorakoztak, élénk és tiszta volt.
– Hallott már arról, hogy álmodni lehet a szagokról? Én, én álmodom. Érzem a hús és a vér szagát. Mint mondtam már, ez a kezdete. Érzem az undorító szagot és hirtelen egy húsfeldolgozó futószalag előtt találom magam. Húsüzem? Konzervgyár? Fogalmam sincs. Soha életemben nem tettem be a lábam egy vágóhídra, vagy konzervgyárba. Pedig egy láncban voltam. Végtelenbe nyúló sín, sem eleje, sem vége.
Embermagasságban felakasztott borjúfejek. Két kampó között félméteres távolság. És képzelje, az egy helyett, kettévágott borjú fej érkezik! Valójában két fél fej jön elém. És ha látná a két fél fej tekintetét! Mindkettő szemrehányó tekintettel néz rám! Öltözetem fehér, mint a henteseké, vagy orvosoké, vérfoltokkal mindenütt, és kesztyűs kezemben egy kanálszerűség van, kivenni az agyakat.
– Mit? – Barátja hirtelen undorral letette poharát.
– Jól hallotta! Az agyat! 45 másodpercem volt a két fél fejre, kivenni a két fél agyat, és egy időközben egy második láncon elém érkező kis műanyag dobozba tenni.
– Undorító! – Barátja fintorogva ürítette ki poharát.
– Nekem mondja? – Holczer beszéd közben a lassan eltűnő habot nézte. – Álmomban a legrémesebb, hogy képtelen vagyok kiüríteni a két fél fejet. Minden logika ellenére – itt látható az álmok valótlansága –, a lánc nem áll meg. Késésem ellenére a fejek megállás nélkül érkeznek. Egy második fej összeütközik az elsővel, majd egy harmadik, és így, a végtelenségig. Végül is leesnek a fejek a láncról. Megpróbálok a kanállal kivenni egy agyat, miközben egy másik a lábamra esik, vagy a kis műanyag dobozra. Néhány perc és mindenütt borjúfej. Körülöttem nincs más csak fél borjúfejek. Eltemetnek, és érzem a vér szagát, a nyers hús szagát. És abban a pillanatban, amikor a hideg hús majd eltemet teljesen, ordítva felébredek.
– Persze, a felesége is felébred!
– Igen – válaszolt Holczer. – Ismeri jól az álmom, és azt gondolja, hogy bolond vagyok.
Poharát kiitta, és int a szomszéd asztalnál kiszolgáló pincérnek. Kettőjüknek újabb poharat rendelt.
– Látja jól, nem kell nekem álomról beszélni. De ha tudhatnám, hogy mit jelent? Mit akar mondani? Biztosan egy tudatalatti jelzés. Az a baj, hogy nem értem… semmit nem értek…

***

Kép: Francisco de Goya festménye

5 hónap ezelőtt 3hozzászólás

 

Carnavon nem értette miért volt kihalt a város. Két óra tűnt el az életéből. Pontosabban, nem tudta mi történt ez idő alatt.
Óráján megnyomta a gombot és egy kellemes érzéki női hang suttogta: 18 óra 44 perc és 10 másodperc.
Korábban, 16 óra negyvenkor a moziban volt. Egy félig üres terem. Ebben biztos volt. A vetítés sápadt fényében az arcokat, a mozdulatlan fejeket látta maga körül.

Majd történt valami. Egyedül találta magát. Fényben úszott a vászon képek nélkül, hatalmas fehér és hangtalan folt a teljesen üres filmszínházban.

Arra emlékezett, hogy volt egy pillanat valami megmagyarázhatatlan bizonytalan érzettel a nézőkkel telitett és a teljesen néptelen terem között. Egy meghatározhatatlan bizonytalanság. A lényeg, hogy valójában két óra különbség volt a kettő között. Hogy mi történt ez idő alatt? Erről semmit nem tudott.

Elképedve nézte a napsütésben fürdő néptelen sugárútat. Az úttesten és a járdákon vezető nélküli összetört gépkocsik. Távolabb kocsi lángolt, de semmi nem mozdult, még a meleg levegő sem.

És a csend. Csak most, néhány perc után vette észre az elviselhetetlen nyugalmat. Ez a csend még szokatlanabb és meglepőbb volt, mint a nagyvárosi nyüzsgés hiánya.

„ Hihetetlen”, motyogta Carnavon és tétován elindult.

A nyitott üzletek üresek voltak, se vevők, sem eladok. Egy pillanatra megtorpant egy kávéház terasza előtt. Az elhagyott asztalokon poharak, üres vagy félig telt csészék.  Elképesztő látvány.

Egy székre vetett skót kabát, egy másikon elhagyott női táska és egy újság. Az esti kiadás első oldalán óriási betűk közölték, hogy több „repülő csészealjat” láttak a város fölött.

Az újságot eldobta és folytatta útját. Hirtelen megállt, mert lépéseket hallott. Majd rájött, hogy életében először saját lépteit hallja kopogni a járdán a valótlannak tűnő halálos csendben a júliusi napsütésben.

Az igazat mondva nem érezte a magányt. A lombok között rejtőző madarak csipogtak. Tekintete kereste, de nem találta őket és folytatta útját.

A mozgólépcső önműködően megindult. Levitte az elhagyott metróba. Carnavon felismerte a földalatti állomás sajátos szagát, s az élénken kivilágított folyosók a végtelenségbe nyíltak és lépései zaja félelemmel töltötte el.

Semmi nem volt a feketén ásító alagútban: semmi nem mozdult és a csend. Csak a levegő mozgott, láthatatlan gépek kavarták és tartották életben. Az utcák látványa, az elhagyatott, élettelen állomás, megrémítették. Soha nem látott ilyet és félni kezdett. Egyedül volt.

„19 óra 1 perc és 15 másodperc.” A karóra kellemes hangja fékezte a kezdődő pánikot.
„Biztosan megérkezik a segítség”, Carnavont nem lepte meg saját hangját hallani.

A fogalmat, hogy ő volt az egyedüli élőlény a hatalmas városban, lázas tevékenység váltotta fel. Gépe este kilenckor indult, nem késhetett tovább. Szaladt a folyosókon az elhasznált jegyek szőnyegén, megindítva a mozgó járdákat és lépcsőket a napsütötte felszín felé.

Mielőtt kiért, megtorpant egy fali telefonfülke előtt, hogy felhívja a repteret. Egy pillanatig tétovázott, attól félt, hogy a készülék nem működik.

Boldogan hallotta a tonalitást. Végre egy remény, hogy sikerül kapcsolatba lépni az élők világával! Lelki szemeivel látta főnöke irodáját, amíg hallgatta a csengetést és kereste gondolatai között a legfontosabb kérdéseket.

Megállás nélkül csengetett, de a vonal másik végén senki nem válaszolt. Újra a félelem szorongatta. Ott is biztosan lecsapott a rejtélyes betegség.

Carnavon félt, egyre jobban félt a hiábavaló hívást félbeszakítva.

Újra a sugárúton, némi tétovázás után bement egy rádió szaküzletbe. A küszöböt átlépve meglepődött, mert a halotti csendet lágy zene váltotta fel. A televíziós képernyők egymás után feléledtek, de semmi képet nem látott.

„ Ez képtelenség” suttogta, „valóban képtelenség”, folytatta a keresést egy rádión a hangot a maximumra erősítve. Fütyülés és recsegés, a csillagok zenéje sértette fülét. Lázasan keresgélt a különböző hullámhosszokon, de London és Moszkva és a megszámlálhatatlan többi adó néma maradt. Egyetlen értelmes emberi szó vagy zene. Semmi más csak a világűr üvöltése és a magány.

Carnavon úgy sírt, mint egy eltévedt gyermek. Reménytelenül keresgélt a rádión, tudva jól, hogy semmi más nem volt az éterben csak a csillagok érthetetlen zenéje.

Lassan eltűnt a Nap a tetők mögött és Carnavon eltévedt. Mióta kijött a moziból az utcákon szaladgált és semmire nem figyelt, mert nem volt mire figyelni.

A város halott volt. Semmi nem mozdult. Senki a járdákon, semmi az úttesten az összetört vagy parkoló gépkocsikon kívül, nem volt egyetlen lény, egy ruhafoszlány jelezve az eltűnt emberek létezését. Nem vette észre a mögötte abban a reményben loholó néhány kutyát sem, hogy talán örökbe fogadja őket.

Nem voltak rendezett gondolatai. Kétségbeesetten keresett egy választ, de hamar rájött, hogy nincs. Valószínűleg soha nem lesz, és az emberiség eltűnése egy meleg júliusi délutánon örök titok marad. Mint ahogy Carnavon és kortársai valójában semmit nem tudtak a dinoszauruszok hirtelen eltűnéséről, az emberiség megsemmisülését egy titokzatos jövő fátyla burkolta be.

Mindent abbahagyott és nem kérdezte többé, hogy miért és hogyan a hihetetlen változás. Már azt sem kérdezte, hogy miért ő maradt életben? Időnként szerette volna ismerni a történtek okozóját, pedig világos volt, hogy kérdéseire soha nem talál választ.

Carnavon nézte anélkül, hogy látná a jelzőlámpákat a néptelen útkereszteződéseknél. A mozdulatlanságra ítélt gépkocsik mintha egy elvarázsolt hercegre várnának, hogy életre keljenek. Minden örökké mozdulatlan volt csak a jelzőlámpák folytatták még színes táncukat a mély csendben.

Öntudatlan léptei utcája közelébe vezették.

Felocsúdva újra nézte a mozdulatlan világot maga körül. Lassan eltűnt a meglepetés okozta letargia.

A sugárút másik oldalán egy épületből fekete füst gomolygott. Valahol a ház mélyében lappangott a tűz és hirtelen rájött, hogy a világnak vége volt. Fékezhetetlen tüzek pusztítják a városokat és a megmaradt romokat a századok emésztik majd fel, az eső, a napsütés, a szél, az idő, a föld könyörtelen ellenségei.

Nem volt mit tenni. Soha nem hallja többé a tűzoltók szirénáját, csak nézte a növekvő tűzvészt a lenyugvó nap vöröslő fényében.

Első magányos estéjén nem akart kint maradni, így sietett haza mielőtt az éj végleg elnyelte az utcákat.

Otthona erkélyén eszébe villant, hogy az utolsó háború vége óta soha nem látta a várost így sötétbe borulva. Senki nem kapcsolta be az utcai világítást, és az ablakok vakok maradtak. A világváros különböző pontjain felgyúlt tűz volt az egyetlen vöröses fény. Hallotta a közeli tüzek ropogását.

A mindenség érzéketlenül nézte a civilizáció haláltusáját. Carnavon a csillagokat nézte. Csodálta őket, mint elődjei. Az volt a megérzése, hogy a szerencsétlenség a csillagokból jött. Hogy miért, erre nem talált magyarázatott.

„Mit érdekel mindez”, motyogta és visszament a fényesen kivilágított szobába. Nála és a negyedben volt még villany, nem tudni, hogy mennyi ideig. Nem vesztegette az időt, terveket szőve vacsorát készített.

Nem volt választás. Az elítélt városból menekülni kellett. Az égvilágon semmi nem kötötte – az emlékein kívül. Az életben maradáshoz más embereket találni indulásra kényszerítette.

Carnavon egy kis táskába gyömöszölt néhány nélkülözhetetlen holmit. Minden pénzét az asztalon hagyta, nem volt rá szüksége. A készülődést épp befejezte, mikor a lámpa elaludt. A villany eltűnése, ami az élet forrása volt, jelezte a civilizáció elkerülhetetlen végét.

„Mintha Isten hagyna el bennünket”, suttogta magának Carnavon. Újra fennhangon beszélt. Annyira nyomasztó volt a csend, hogy hangja magányát enyhítette.

Szokása szerint bezárta az ajtót, majd rájött, hogy mennyire felesleges és újra kinyitotta. Senki nem volt megtámadni vagy lopni. Egyedül volt, reménytelenül egyedül.

Nyitott szemmel feküdt az ágyon. Néhány pillanatig nem értette miért nem hallani a megszokott zajokat, a város megállás nélküli forrongását. De a valóság tudata hamar visszajött és fájó szívvel felkelt. Tudta jól, hogy utolsó óráit éli itt. Nem alszik többé a szobájában.

Az elhagyott gyárakból indult tüzek éjszaka elhatalmasodtak és egész városnegyedek égtek.
Nehéz, sötét füstfelhő takarta a napot és a tűz ropogása tisztán hallható volt a halálos csendben.

Nem veszíthetett több időt. Azonnal indulni kellett. Kocsit választott a garázsban s mivel kulcsa nem volt az indításhoz a drótokon babrált.

Összetört autók tömítették a reptér felé vezető utat s egy végtelen akadályverseny volt a néhány kilométer.

Néhány óra alatt megszokta a néptelen utcák, az üres házak, a mozdulatlanság látványát. Talált egy véletlenül szabadon maradt útszakaszt és jól haladt mikor majd felszaladt a járdára egy árnyékot látva maga fölött.

Szíve rémülten vert a mellkasában meglátva az újságokban annyiszor leirt hatalmas gépet. Egy repülő csészealj! Óriási mozdulatlan árnyék a házak felett, s olyan fenyegetőnek tűnt. Mintha egy átlátszó, fényes, remegő köd takarná, nézte Carnavon az ablakon keresztül a csillogó fekete gépet.

Félt. Fogalma sem volt miért maradt felette mozdulatlan, és az érzése az volt, hogy a gép utasai tüntették el az emberiséget.

Miközben nézte, a csészealj színe megváltozott. Az alsó rész vörös lett mintha láthatatlan tüzek melegítenék. Tudta, jól, hogy észrevették és félt megindulni. De még jobban félt egyedül, védtelenül az ismeretlennel szemben. Leírhatatlan pániktól hajtva gondolkodás nélkül kiugrott a kocsiból és rohant a legközelebbi ház felé. A kapu alatt biztonságban érezte magát.

Néhány percig remegve várakozott a lépcsőházban, majd az első emeletre ment. Hiába próbálta az ajtókat kinyitni. Csak az egyik felsőbb emeleten talált egy nyitott lakást.

Egyenesen az utcára néző ablakhoz ment nem törődve a berendezéssel és a függöny mögé rejtőzve kutatta az eget. Ott volt kihívóan, mozdulatlan az űrhajó, de színe megváltozott. Újra fekete, átlátszó ködbe burkolódzott.

Egy váratlan tik-tak terelte el figyelmét a csendben. Tekintete egy Big-Bent utánzó inga-órára esett, az élet zaja, egy az értelmét elveszített lakásban.

Az inga mozgása elbűvölte Carnavont. Mióta egyedül volt, most érezte életében először az idő múlását. Miközben a civilizáció körülötte összeomlott, az idő elveszítette a valóság értelmét. Időnként csak azért hallgatta óráját, hogy emberi hangot halljon és enyhítse egyre súlyosabb magányát.

Képtelen volt figyelmét elfordítani az inga egyhangú hintájáról. Úgy tűnt mintha kikapcsolódott volna a valóságból s mikor újra az ablakhoz fordult, az űrhajó, a csészealj eltűnt.

Ideges volt. Menni akart, véglegesen elhagyni ezeket a halott köveket. Folytatta útját a reptér felé, ahol az emberek hiánya még feltűnőbb volt, mint a városban.

A hatalmas üres termek, a mozdulatlan mozgó járdák és lépcsök, az újságok a bódéban, ahol senki nem vásárolt többé semmit, az utasfelvevő pultok körül az elhagyott csomagok tömege a mérlegen, az eltűnt világ emlékei életében először jelezték az értékek hiábavalóságát.

Minden mozdulatlanságba dermedt, mert nem volt villany. Felment a főnök irodájába. Asztalán megtalálta repülőútja tervét egy nyitott cigarettás doboz mellett. Minden megdermedt az események pillanatában. Az volt a különös érzése, hogy egyik pillanatról a másikra valaki belép és cigarettára gyújt, hogy a telefon csengeni kezd és a fax kattogva kihány egy csomó papírt.

Semmi nem mozdult.

Carnavon gépkocsin vizsgálta a kifutó pályákat. Kettő hasznavehetetlen volt lezuhant és elégett gépek csontvázaival zsúfolva. A katasztrófa pillanatában le vagy felszállni készültek. A beszálló helyeken több gép várta az engedélyt az induláshoz.

Egymás után alaposan ellenőrizte őket. Azon kívül, hogy senki nem volt a gépekben, minden szabályosnak tűnt. Akármelyik tengerentúli járat jó volt, de Carnavon dolgát nem siette el. A hangárokban és raktárokban hosszan keresett sikertelenül egy, a hadseregben használt eszközt, egy bioszignált. Végül rájött, hogy a város északi részén, a katonai bázison ezt könnyebben megtalálja.

Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy gépkocsin menjen a városon keresztül, mert szembe találta magát a rendőrség helikopterével.

Feje felett a motor zaja fülének kellemes volt. Carnavon nézte az alatta elterülő várost. Északon a sok üzem fölött fekete füst gomolygott. Több helyen előnyomult a tűz, s csak romok és házak csontváza maradt mögötte. Szerencsére megkímélte a hivatalos épületek nagy részét. De sehol semmi életjelt nem talált!

A folyón a céltalanul sodródó hajók a rakpartba vagy a hídpillérekbe ütközve dermedtek meg. Az autópályán nem volt más csak összetört gépkocsi. A közlekedés megállíthatatlan folyama végleg kiszáradt.

A katonai reptéren hasonló pusztulás képe várta. A pályákon összetört gépek, elhagyott gépkocsik, de semmi nem lepte meg. Az újdonság megszokottá vált.

Amikor végre megtalálta a szükséges műszert, a nap már eltűnt az antennákkal tűzdelt épületek mögött.
Visszafelé menet, a kékes-szürke ködbe és füstbe borult város még titokzatosabbnak tűnt.
Késő volt már mikor leszállt reflektora fényburájában. Soha senkinek nem volt alkalma a repülőteret ilyen félhomályban látni. Zseblámpa fénye vezette a szállodához, hogy egy valódi ágyban töltse az éjszakát.
Az egymás után nyitott ajtók mögött mindig megtalálta az utolsó vendég nyomát. Egy üres szobát keresett.

A lemenő hold és a csillagok fénye félhomályba burkolták a szobát. Pihenés közben gondolatai csapongtak. Az éj neszei megnyugtatták. A bútorok suttogása, az épület recsegése, egy vándorló buborék a csövekben, a falak éjjeli lehűlése, annyi minden, ami normális körülmények között lényegtelen volt, most az élet szükséges megnyilvánulásának tűnt.

Soha egyetlen ember nem élt át hasonló kalandot. Néhány barlangkutató megpróbált néhány hetet a mélyben tölteni egyedül, de az más volt. Elviselték az egyedüllétet, mert tudatuk volt a külvilágról. Telefonáltak, hallgatták a rádiót, előny amit Carnavon végleg elveszített.

Úgy aludt el, hogy nem vette észre a színes fényeket kószálni a reptér felett.

Könnyű volt a bioszignál felszerelése az indulásra várakozó hatalmas gépre. A második pilóta helyét használta fel. Majd konzerveket és italokat tárolt. Könyveket is keresett, mert az újságok és képeslapok muzeális darabbá váltak. Néhány fegyvert is összeszedett a vám és a rendőrség irodáiban. Végül nem maradt más, mint lecsatolni az alagutat, amit az utasok használtak a beszállásra. Majd egy kézi lépcsővel kínlódott sokáig felmenni a gépre.

Nem volt könnyű elindulni egyedül, időjárásjelzés, másodpilóta és a szokásos technikai segítség hiányában, de nem volt más választás. Elhagyta az országot, a várost a visszatérés reménye nélkül.

Könnyen felszállt, a kifutópálya, az épületek eltűntek mögötte. Egy búcsúkör után még egyszer elrepült a néptelen hatalmas város fölött. Úgy nézte, hogy csökkentek a tüzek és a benyomása az volt, hogy nem semmisül meg teljesen.

Az óceánnak hátat fordítva kelet felé repült. Egyre magasabbra ment s az utazási sebességet elérve bekapcsolta a robotpilótát, így időnként volt ideje a felhőket és az elhagyott földet nézni.

A bioszignál néma maradt. Nem lepte meg annak ellenére, hogy élt benne a remény, hogy nem ő volt az egyedüli élőlény. Európa sűrűn lakott részeit repülte át.

Nem volt könnyű a tájékozódás. Sok időt és több száz kilométert veszített, amíg sikerült megtalálni, hol van? Kiválasztotta az utat, helyesbítette az irányt és várta, hogy életjelt talál.

Olaszország is lassan eltűnt mögötte a lenyugvó napfényben fürdő Földközi tenger hullámaiban. Mielőtt elhagyta Európát, sikerült Athénban leszállni.

Az éjjeli pihenés után nehéz volt feltölteni a tartályokat Athénben, majd kikerült egy vihart kis-Ázsia felett. A felhők betakarták Anatóliát. Kénytelen volt délnyugatra fordulni.

Negyedórával később újra a Földközi tenger fölött repült déli irányba.  Elhagyta Libanont és Izrael légterébe lépett. Mikor a bioszignál ciripelni kezdett, Carnavon nem hitt a fülének. Meglepetésében alig értette, hogy a jel erősödik. A hangja attól függött, hogy közeledett vagy eltávolodott a céltól.  Izgalmában kénytelen volt felvenni az oxigén álarcot, mert félt, hogy elájul. Már eltávolodott.

Majd alacsonyan többször átrepült a vidék fölött, hogy könnyebben meghatározza ahol az élőlények voltak. Haifa közelében volt.

Gépét bezárta a reptéren és egy hangár előtt talált kis teherkocsin szállította holmijait és a fegyvert.

Nagyon halk volt a bioszignál. Az irány ismeretében, Carnavon tétovázás nélkül elindult az úton célja felé. Fogalma sem volt hány embert talál majd a faluban, a bioszignál nem tett különbséget egy vagy több élőlény között. Semmire nem gondolt, semmit nem képzelt, érkezése óta képtelen volt gondolkozni. Csak embereket akart találni, megszabadulni a magánytól és félt a jövőtől. A kocsi elhagyta az aszfaltot és földes útra tért. A jel egyre erősebbé vált. Néhány percre megállt.

Nem hallotta a madarakat. Bogárzümmögésen kívül semmi. A benyomás még tragikusabb volt, mint a városban. Azelőtt az eltűnt madarak adtak életet a vidéknek.
Valójában a környék nem volt olyan kihalt, mint elképzelte. Háziállatok, tyúkok és kacsák élelmet keresgéltek. A kutyák bizalmatlankodva nézték a zörgő teherautót.
Időnként megtorpant, hogy a bioszignált ellenőrizze, mert többször eltévedt. Végül is elérte célját.
Hunyorgott az erős napfényben. Tétova léptekkel, üres kézzel közeledett a ház bejáratában félig eltakart mozdulatlan alak felé.
Bizonytalanul megállt. E pillanatban az árnyék életre kelt és kiáltva szaladt feléje.

A nő magához ölelte. Ismeretlen nyelven gyorsan beszélt, de ez nem zavarta Carnavont. Minden idegszálával hallgatta egy emberi hang színeit.
— Boldog vagyok, hogy hallhatom.
Rajta volt a sor beszélni és kellemesen meglepődött mikor az asszony, ha nehézkesen is, a szavakat keresgélve angolul válaszolt.
— Mondja, kérem, mi történt, honnan jön és kicsoda?
— A nevem Carnavon és pilóta vagyok. Egész Európát átrepültem, embereket kerestem. Hogy hívják, mi a neve?
Judit gömbölyű arcát rövidre vágott fekete haj keretezte, kicsit telt teste és napsütötte bőre volt.
— Majd megbolondultam mikor észrevettem, hogy mindenki eltűnt. A férjem…
— Férjnél volt?
— Igen, volt egy fiam is. Egy kisgyerek. Judit a karjába kapaszkodott és együtt mentek a házba.
„Együtt élt a család, s most nincs senki! Magyarázza meg, könyörgöm!
Egymással szemben ültek a félhomályban és néhány napja ez volt az első alkalom, hogy Carnavon jól érezte magát. Evett és jóllakott.
— Nem tudom. Képtelen vagyok megmagyarázni. Már elmeséltem, hogy mi történt a filmszínházban. Ezzel meg kell elégednie Judit, pontosan annyit tud, mint én.
— Soha nem ismerjük meg az igazságot?
— Attól félek, hogy soha. Rövid tétovázás után kérdezte.
— Israelit?
— Igen. Maga antiszemita?
Carnavon majdnem elnevette magát.
— Semmi jelentősége nincs már ezeknek a dolgoknak, Judit. A szavak elveszítették értéküket és jelentőségüket. Érti ezt?  A politikai eszméknek, rendszereknek, a tegnap még olyan fontos eseményeknek — s egy kis asztalkán felhalmozott újságokra mutatott, — semmi értelmük nincs ma már.
— Azt hiszem, hogy igaza van. És most? Mi lesz belőlünk?
A nő kutatva, lesütött szemű arcába nézett.
— Fogalmam sincs.
Hosszú csend ült közéjük. De az volt az igazság, hogy Carnavon nem tudott semmit, csak azt, hogy fáradhatatlanul repülni akart, hogy megtalálja a véletlenül életben maradottakat.
— Gondolom, hogy elindulunk egy szép napon. Megtalálni az élőket. Ez az egyetlen lehetőségünk.
— És mi ketten?
— Mit, mi ketten?
— Maga és én. Úgy néz ki egyelőre, hogy mi vagyunk az utolsó emberi lények.
— Ez igaz.
Carnavon hosszan nézte az asszonyt és tekintetét zavartan elfordította.
— Egy kellemetlen vallomást kell tennem Judit.
— Mondja csak. A nagy fekete szemek némán és mozdulatlanul nézték.
Nehezen formálta a szavakat. Carnavon erőszakot véve magán, átlépte az igazság küszöbét.
— Különleges erkölcsöm van Judit! Sok türelemre van szükség ahhoz, hogy… Értse meg, nem szeretem a nőket.

*

Egy jeeppel váltotta fel a kis teherautót és így néztek körül a környéken. Egyszer elmentek a reptérig is, hogy megmutassa a gépét. Carnavon megismerkedett a néptelen országgal hallgatva Judit magyarázatait. Egy szép napon mikor nézte a hegyek fölött manőverező repülő csészealjat, ezt a titokzatos gépet, amitől nem félt már, egyszerre mindent megértett.
— Judit, érti azt, hogy a civilizációnknak vége van? Hogy lassan visszaesünk a régi barbarizmusba? És ha lesznek gyerekeink, amiben reménykedem, úgy, mint a többi életben maradtnak, amit feltételezek, nem ismerik majd a kultúránkat!
— Egész életem során találok majd gépeket, de egy szép napon nem lesz több, mert képtelen vagyok egy motort megjavítani. Nem létező csodálatos találmányok vannak körülöttünk, mint a rádió, TV, a telefon és annyi minden más. Egy napon egy fogat kell majd húzni fogász nélkül! És a szülés? Egy ma már haszontalan technika kísértete között — mert a kórházak léteznek még,— kénytelen leszek magát segíteni, mert nincs több orvos.
— Lesz még konzerv éveken keresztül, de később, majd nem lesz mit enni. A földet kell, műveljük, mint őseink. Végeredményben semmit nem ismerünk és elveszettek vagyunk a kollektivitás nélkül.
— Mit tud csinálni?  Óvodát vezetni? De nincs több kisgyerek és semmire nem jók ismeretei. Mit tudok én? Pilóta vagyok. Haszontalan ismeret. Érti ezt Judit? A világ minden tudománya, a könyvtárak, laboratóriumok, üzemek a mi és utódaink rendelkezésére állnak, és képtelenek lesznek olvasni, mert arra a színvonalra estek vissza ahol mi voltunk századokkal ezelőtt. Új írást kell találni, új kultúrát, új civilizációt. Újra hódítani a földet, mert elfelejtettük, hogy gömbölyű. Különben is mindent elfelejtünk majd, s csak legendák maradnak.
Egyre gyorsabban és hangosabban beszélt növekvő idegesség áldozataként. Nem vette észre, hogy Judit rémült szemekkel öklét szájára szorítva nézi.
— Ne haragudjon Carnavon. Ne féljen, és ne mozduljon, kérem… Maga lebeg!
Nem értette, hogy mit akart mondani, mert másutt voltak gondolatai, de önkéntelenül is ránézett, meglepeve felkiáltott és a földre esett vagy ötven centi magasságból. Egy pillanatig bizonytalanul ingadozott, majd szóhoz jutott a meglepetés után.
— Lebegő állapotban voltam, kiáltott fel. Felfüggesztve a levegőben!
— Tudom, mert láttam –  válaszolt a nő.
— Nem értem, semmit nem értek!
— Én sem értem Carnavon, nyugodjon meg! Mire gondolt?
— Hogy mire? Valóban jópofa. Arra, amiről beszéltem. Semmi másra. Talán…
Körülnézett és keresgélt maga körül.
— Talán – ismételte az asszony.
— Azt hiszem, hogy beszéd közben nagy erőfeszítésben voltam, hogy átlássam az egész kérdést. Fizikai és pszichikai erőfeszítés, de nem gondoltam erre…
Gondolatai gyorsabban vágtattak, mint a szavak.
— Meg kell próbálni Judit. De nem akarok újra lebegni, attól félek, hogy leesek. Könnyen baleset történhet. Nézzük csak, egy pillanatig tétovázott.
—  Nézze azt a kerek követ a bokor mellett, s egy fejnagyságú kőre mutatott.
— Azt akarom, hogy elhagyja a helyét!

És a kő felemelkedett óhajának engedelmeskedve.
Képes volt mozgatni a tárgyakat!
Judit előtt órákon keresztül játszott fadarabokat vagy köveket emelve. A tárgyak lassan vagy gyorsan mozogtak kívánságának megfelelően. Majd saját magán kísérletezett. Felemelkedett néhány centimétert, majd leszállt a földre. Bátorságot kapva egyre feljebb emelkedett. Kiáltott örömében és csak akkor hagyta abba a gyakorlatot, amikor berekedt.
— Magán van a sor Judit.
— Rajtam? Én nem tudok…
— De igen, maga is tud ugyanúgy, mint én!
Igaza volt. Az asszony is képes volt lebegni és mozogni a levegőben kívánsága szerint.

*

— Mit gondol?
Egymást nézve a késő esti órák árnyékában ültek a kertben.
— Semmit. Valószínűleg soha nem tudjuk majd, hogy mi történt és miért. Gondolom, hogy az események alkalmával valami a fejünkben megváltozott.

Carnavon a fák fölött felgyulladó csillagokat nézte. Nem értette, ami velük történt, és a jövőt sem ismerte. Pillanatnyilag mindketten fáradtak voltak. Lázas gondolataik eltévedtek a válasz nélküli kérdések között. Észre sem vették a csillogó korongot az égen, egy villám és eltűnt az éjben.
— Szomjas vagyok, mondta a férfi.

*

A gépparancsnok elküldte üzenetét.
„ Kozmikus ügyelet a Galaxis vezérkarának. Az Örökkévalóság operáció első napja megkezdődött. A megmaradt lények megalapították az asztromentális civilizációt. Ajánlom az ellenőrzés folyatását a galaktikus ciklus végéig.”

Az üzenet, a gondolat, felgyorsítva ment, majd elindult egy távoli galaxisba, ahol más feladatok várták.

x x x

7 hónap ezelőtt 1 komment

 

Az ablak alatt sétált. Majd minden nap ugyan abban az órában, lehajtott fejjel egy idős szolgáló kíséretében, mintha a járdán siklana. Vele és lángoló tekintetével sem törődött.  Talán észre sem vette, hogy valaki csodálja.

Kicsi, vékony alakját nagy fekete kabát takarta. Csak a feje maradt látható. Ovális arcát sima, vállára omló sötét haj keretezte.
Már eltávolodott amikor először megpillantotta haját és lebegő járását.

Másnap korán az ablak elött ült és várt. Arcát akarta látni.
Szép, magas és sima homloka volt. Kissé hosszú orra mintha elnyomná vékony és érzéki ajkait a kicsi áll fölött. Az ajka szögletében öntudatlan csodálatos mosoly rejtőzött.

Álmait kisértette arca.

Minden reggel az ablak elött várta a titokzatos mosolyú hölgyet. Vasárnap nem jött. Számára ez egy elveszett nap volt. Éjjel és nappal arcával élt.

Egy vasárnap reggel felvázolta az álom arcot és mosolyát. Hétközben emlékezetébe véste, amit látott és eltűnte után festett.
Csak néhány napra volt szüksége, hogy a csodálatos arckép napvilágot lásson és életre keljen. Egyedül a mosoly hiányzott még.

Soha nem festett mosolygó arcokat. A hatalmasok, az Isten szolgáiról nem beszélve, soha nem mosolyogtak. Zordonságuk megtiltotta a derűt.

A nőket nem szerette, de ez a nő és mosolya számára újdonság volt. Úgy villant át az életén, mint egy időtlen mosolyú fantom.

Festményét nézte. Egy ecsetvonás az egyik ujjon, majd eltávolodott és hunyorogva nézte a majd nemlétező mosolyt.

Élétében először ő is mosolygott.

A mester szerelmes volt Mona Lisába.

 

*

 

 

 

8 hónap ezelőtt 1 komment

 

Georgenak néhány napja látomásai voltak. Persze nem hallott hangokat, mint Bernadette Soubirou, de látott. Lehet, hogy elképzelte, hogy látott valamit. Egy elsurranó árnyékot a szeme sarkából, de mikor fejét elfordította, semmit nem talált.

Meggyőződése volt, hogy hallucináció áldozata. Halálosan biztos   ebben, amíg egy újságcikkre nem bukkant, ahol szimptómái pontos leírását találta, amit idegbetegségnek, valószínűleg pszichológiai betegségnek tartottak. Soha senkinek nem beszélt vélt látomásairól és nem mert orvoshoz sem menni.

Valójában félt, aggodalom töltötte el, mert egyre sűrűbben látott átsuhanó árnyékot a szemszögében. Számára ez a betegség súlyosbodását jelentette. Csak arra nem talált választ, hogy miért nem volt soha hallucinációja, amikor nem volt egyedül? Csak az erkélyt nézve voltak elvillanó látomásai, és amikor egyedül volt.

Szombat délutáni magányát a televízióval osztotta meg. Felesége az édesanyjával ment vásárolni, Georgeot egyedül hagyták, hogy a házat őrizze. Ez volt a sóvárgott ritka pillanat, amikor nyugodtan nézhette a labdarúgó bajnokság egyik mérkőzését. A felesége jelenlétében nem tehette, mert az asszony nem bírta és nem szerette a focit.

– Idióták szaladgálnak egy labda után, amíg több tízezren ordibálnak, mint a vademberek – mondta az asszony. Igy a házi béke érdekében soha nem nézte kedvenc sportját.

Az indián nyár kellős közepén voltak és szomjas volt. A mérkőzés kezdete előtt jó hideg pohár sört bekészítve átment a szalon nyitott ablaka előtt. Szeme sarkából sejtett egy mozdulatot az erkélyen. Feje automatikusan arra fordult, és most valóban látott. Egy kis valami egyensúlyozott bizonytalanul a mellvéden. A henger formájú testen egy tökéletesen gömbölyű fej és pici kis karok himbálóztak össze-vissza, az egyensúlyt keresve. Reménytelen erőfeszítés után egyensúlyát veszítve úgy gondolta, hogy a tíz emelet mélyében tűnik el. Hirtelen ébredt a tudatára, hogy nem eshet le, mert vézna lábai nem álltak a karfán! A levegőben lebegtek jó tíz centiméterrel a mellvéd fölött! Nagy, nyitott szája azt a benyomást keltette, hogy mosolyog. Egymástól szokatlanul távoli szemei megerősítették ezt a benyomást, de hiányzott az orr és volt haj a fején.

A meglepetéstől George dermedten, mozdulatlanul állt.

Változatlanul gesztikulált a jelenés, miközben tagolt bothoz hasonló lábai a levegőben bicikliztek, hogy feléje közeledjen.

– Szervusz – hallott egy kereplő hangot. – Végre látsz és látlak én is! Valóban nehéz volt szinkronizálni időnket. Hallod, amit mondok?
– Hallom persze – volt George remegő hangú válasza
– Félsz?
– Félek.
– Nem érdemes. Tudod, nincs sok időm magyarázgatni, és van egy jobb megoldás. Vigyázz, kapd el! –
Egy villámgyors mozdulattal leszakította fejét és labdaként hozzá dobta.
Ijedt kiáltással George ösztönösen elkapta. Súlyos volt nagyon és kellemes langy sugárzott belőle.
– Szorítsd a homlokodhoz! – A kapcsolat a fejformájú acélgömbbel elegendő volt arra, hogy mindent megismerjen. Ha nem is mindent, de ami lényeges volt.
– Szeretném, ha visszadobnád! – George engedelmesen visszadobta és a gömb helyét megtalálta a hengeren.
Most már ismerte GO történetének egy részét. Messziről jött, egy elérhetetlen távolságból. Nem élőlény volt, nem ember, egy robot. Képességei minden emberi ismeretet felülmúltak.
GO a levegőben lebegve eltávolodott, ugrándozott és állandóan mosolyogva hívta.
– Gyere ide! – George – mintha hipnotizálva lenne – közeledett az erkélyen és szerencsére a korlát megállította, mielőtt a mélybe zuhant.
– Lépj át ezen a micsodán és gyere ide! – parancsolta GO tőle néhány méterre a levegőben függve, mintha nem lenne földi vonzási erő.
– A halálom akarod – volt George válasza és nem ismerte meg saját remegő hangját.
– Dehogyis, szamár vagy! Nem akarok én neked bajt okozni! Gyere! Minden baj nélkül jöhetsz. Már képes vagy rá, mert minden szükséges kapcsolatot megteremtettem. Emlékszel, amikor homlokom a homlokodhoz szorítottad?
– Emlékszem hát!
– Akkor nem csak elmagyaráztam, hogy honnan jövök, de egyidőben összekapcsoltam az agyad két féltekéjét is. Egy távoli jövőben mindenképp ez történik majd a hozzád hasonló lényekkel. Hiszel nekem?
George valóban nem tudta, hogy hol van, mit csinál, hogy mit gondoljon és higgyen? Ez a hihetetlen jelenség az elképzelhetetlenbe röpítette és felzavarta nyugodt, eseménytelen és normális kis életét. Egy apró kis robot táncolt előtte a levegőben azt parancsolva, hogy menjen hozzá, élete kockáztatásával a semmibe lépve.
– Látni fognak a szomszédok! Téged is látnak, és felhívják majd a rendőrséget!
– Nyugi, semmi probléma. Senki nem lát semmit – legyintett GO. – Csak te látsz engem, senki más és remélem, hogy örülsz ennek – mosolygott. – És téged sem lát senki, mert közöttük és közöttünk eltoltam az időt. Csak egy elsuhanó árnyékot látnak, éppen úgy, mint te napokon keresztül. Ma már uralom az idő kérdését. Ti sokkal gyorsabban éltek, mint mi. Érted? Az én idő dimenziómban úgy látunk titeket, mint egy villámcsapást. Egy villanás. Gyorsan folyik a ti időtök. Számodra én századokig mozdulatlannak tűnök, mint egy acéldarab. Tévedtem kezdetben. Saját időmet megfordítva állandó gyorsulásban voltam, így te csak elsuhanó árnyékot láthattál. Mint egy teniszlabda két játékos között. Az indulás és érkezés között. Remélem értesz? Egyszóval a lényeg az, hogy senki nem lát minket, repülhetünk, nincs semmi rizikó.
– Miért akarod, hogy lebegjek?
–Hogy bízzál bennem. Hogy a bizalom legyen kapcsolatunk bázisa. Hogy tudjad, nem csaplak be. Szükségem van rád, kettőnk együttműködésére. Veled akarok dolgozni. Egyedül, nélküled minden különleges képességem ellenére képtelen vagyok teljesíteni missziómat.
– És mi a te missziód?
– Majd elmondom később. Most ide, hozzám kell jönnöd. Nézd, már repülsz!
George megdöbbenve vette észre, hogy lábai elhagyták az erkély betonját és jó tíz centiméterrel lebegett fölötte.
– Gondolni kell rá! Koncentrálni! Lebegni! Repülni akarsz!

Váratlanul repülni akart. És repült. Ott volt GO előtt. Alig néhány centiméterre. A levegőben. Negyven méterrel a föld színe fölött. Arcán érezte a gyenge fuvallatot a toronyházak között, és életében először látta a lakást a terasszal egy színvonalban és nem lent az utcán, fejét és tekintetét felemelve. Csodálatos volt a világ. Minden más volt. Úgy látta a dolgokat, mint a madarak. Félelmét már elfelejtette és csodálatosképp nem szédült, mikor az utcát nézte lent. A sétáló embereket látta. Bogárnak tűntek, és a gépkocsik gyerekjátéknak. Tekintete a szomszéd lakás ablakára siklott át és nézte a szomszédokat élni a nyitott ajtó-ablakok mögött. Egy ismeretlen szédület fogta el, elképzelhetetlen érzés.

Repült! Lebegett! Minden erőfeszítés nélkül le és fel. Nem volt szárnyakra szüksége, mint a madaraknak. Még karjait sem kellett mozgatni. Elég volt a gondolat. Összpontosítani. Akarni. Forgott, mint egy búgócsiga. Arcát, haját, testét simogatta a szél. Teljesen ismeretlen világot látott, nem elképzelt, hihetetlen, ezt még soha, senki nem élte át. Izgatottan lihegett és szégyellte magát GO örökös mosolyát látva.
– Elég volt! Menj vissza – parancsolta.

Engedelmesen visszament a teraszra, és a világ megtalálta megszokott képét.

– Nyelvünket hogyan ismered? – kérdezte, hogy mondjon valamit.
A rengeteg lehetetlenségben hirtelen rájött, hogy GO folyékonyan beszélt. És GO megmagyarázta, hogy csak saját anyanyelvét ismeri, és valójában nem beszél, hanem gondol.

– A gondolat, George! A gondolatátvitel! Hidd el, hogy egyszerű. Minden nyelven ugyanaz a gondolat. Egy gondolat érkezik hozzád, egy idea és ha válaszolsz, nincs szükséged a gondolataidat hangokra változtatni! Mióta megteremtettem agyad két féltekéje között a kapcsolatot, adás-vételre vagy képes, mint egy rádió adó-vevő készülék.

– Tehát ismered titkos, intim gondolataimat? – George olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy GO szája, majd egész feje körül mosolygott.

– Igy van, de ez nem az én hibám! Neked kell ellenőrizni gondolataid. Tudnod kell, hogy lezárhatod őket minden külső behatástól. Gyakorlat kérdése. Meglátod majd, hogy könnyű a mi világunkban a kapcsolatfenntartás. De ne vicceljünk, mert a feleséged mindjárt hazajön. Mennem kell.
– Visszajössz még?
– Persze hogy jövök! Missziómat még nem fejeztem be.

GO eltűnt és George egyedül maradt. Egy másik üveg sört keresett a hűtőben, majd leült a TV elé, hogy a mérkőzés utolsó perceit nézze. Szemei követték a játékot, de gondolatai másutt csapongtak. Ismét repült és a futballisták helyett egy végtelen magasból csodálta a világot.
Egy pillanatra arra gondolt, hogy repül! És teste engedelmeskedett, megmozdult, elhagyta a fotel kényelmes párnáit és mozdulatlanul, ülő helyzetben maradt a levegőben.

Lassan leszállok…lassan. Összpontosított és háta a fotel támlájához simult.

Az asszony visszatérte után élete úgy folyt tovább, mint azelőtt. Az egyetlen különbség a múlt és a jelen között a mások számára láthatatlan magatartása volt. Felesége gondolatait próbálta ellesni. Sikertelen volt a próbálkozás. Kíváncsian várta GO magyarázatát.

GO séta közben az utcán lepte meg. Hirtelen mellette volt és senki nem látott semmit. A furcsa testalkatú kis robot pillangóként a feje mellett lebegett, miközben elkezdték hangtalan beszélgetésüket.
– Beszélni akarok veled, mert most van időd és egyedül vagyunk. Menjünk kedvenc parkodba, mert most egy ideig nyugodtak lehetünk.
George egy platán árnyékában ült, szemeit lehunyva. Mintha szundikálna. A valóságban beszélgettek.
– Egy fiatal párt keresek, velük kell találkoznom. Ginger Rogers és Fred Astaire. Ismered őket?
George annyira meglepődött, hogy szemei önkénytelenül kinyíltak. Megrökönyödve nézte a járókelőket.
– Már régen meghaltak!
– Halottak?
– Igen.
– Ebben az esetben a tudósok eltévesztették a dátumot.
– Így van, alig néhány évvel. De bevallom, hogy semmit nem értek. Te több ezer fényév távolságból jöttél, hogy találkozz egy már évekkel ezelőtt eltűnt táncospárral. Ez nem normális!
– Nem mondom, hogy normális, de a Galaxis Ura azért küldött ide, hogy megtaláljam őket.
– Miért?
– Mert tudósaink sikeresen fogtak egy televíziós adást, és az Uralkodó titkára kedveskedni akart, mutatva ezt a TV műsort. E perctől kezdve Urunk elbűvölve nézte a szépséges táncosokat.
– Ez igaz, valóban szépek voltak.
– Szépek a ti ízlésetek szerint. A probléma az, hogy valójában nem vagytok szépek, csak a Ur képzeletében! Belétek gabalyodott, mert nagy a különbség közöttünk, és a ti hihetetlen törékenységetek között.
– Ti nem olyanok vagytok, mint mi?
– Biztosíthatlak, hogy nem. Valóban különbözünk. Mi egy óriási, két nap körül keringő bolygón élünk. A távolság ellenére a fény és a sugárzás annyira erős, a bolygó vonzóerejéről nem beszélve, hogy egyetlen hozzátok hasonló cérnavékonyságú lény sem tudna élni.
– Akkor ti nagyok vagytok?
– Óriások! Képzeld…nem, ezt nem tudod elképzelni. Nézd a tróntermet, ahol a Galaxis Ura hallgatja a zenétek és gyönyörködik Ginger Rogers és Fred Astaire táncában.

George úgy érezte, hogy feneketlen űrbe zuhan, majd váratlanul egy hatalmas teremben találta magát. Egy kékes színű, majd’ háromméteres óriás állt fehér tógában a terem közepén, mögötte egy sárgába burkolt másik óriással.  Fejük sima kidudorodás volt egy henger formájú testen és mint GO, négy szemük volt. Száj nem, csak egy vékony vágás a kidudorodáson. A két óriás figyelmesen nézett egy fénytornyot a terem közepén. A híres táncospár ebben a fényfürdőben táncolt.

– A mi Urunk a fehérben van – hallotta GO hangját a fejében.
– Egy valódi uralkodó?
– Igen. A fél Galaxison uralkodik.
A kép eltűnt és George ismét megtalálta a kellemes őszi napsütést.

– Mint mondtam, meghaltak már. Nem tudod őket átvinni hozzád. De ha akarod, a filmmúzeumban találhatunk régi filmeket. Nem beszélve, hogy sok más táncospár és zenés vígjáték van. Például, Gene Kelly a « Singing in de rain » című filmben. Nagyszerű, elhiheted! Biztosan tetszene Uradnak « New-York, New-York » Liza Minellivel. Vagy a « Ziegfield folies ». Más táncosnők, mint Cid Charisse vagy Eleanor Powell. Igaz, hogy már mindnyájan elhagyták szomorú földünket.

– Látom, hogy nem érted, mit mondok – toporzékolt GO a pad fölött. Egy fiatal pár ezt a pillanatot választotta, hogy melléjük üljön. George tudta jól, hogy semmit nem hallanak és látnak, mégis zavarta jelenlétük.
– A Galaxis ura csak ezt a kettőt akarja!
– Valóban én sem értelek. Borzalmas kozmikus sugárzásokról beszélsz és minden földi képzeletet felülmúló vonzási nehézségről. Fizikailag a ti bolygótokhoz alkalmazkodva olyanok vagytok, mint nálunk egy tank. Feltéve, hogy e táncospár még életben van, hogyan képzeltétek életben maradásukat nálatok?
– A válasz igen egyszerű. Már minden készen várja érkezésük. Nem szabad elfelejteni, hogy mi nem a bolygónk felszínén élünk, hanem a föld alatt. Különben mi sem maradnánk életben. Ami pedig a súlyt, a vonzóerőt illeti, már készen várja őket egy speciális lakónegyed, ahol földi feltételek szerint élhetnek. A levegő, a vonzóerő, minden földi. Nekik csak táncolni és énekelni kell az Ur örömére.

– Mint a trubadúrok? A ti Fenségetek megbolondult – volt George ingerült válasza. – Azt képzelitek, hogy egész életükben énekelnek és táncolnak? Nagy tévedésben vagytok, GO. Meg kell érteni, hogy egy filmet néztek és nem a valódi életet!
– Ti olyanok vagytok, mint ők!
– Így van, pontosan olyanok, ezt jól látjátok. Van a földön nagy és kicsi, vékony és kövér, szép és csúnya. Minden. Tudósaitok véletlenül egy olyan filmre találtak, ahol egy szép pár táncol. Valójában ketté kell vágni az almát, mert csak a fele volt szép. Fred Astaire csúnya volt. Vézna, de istenien táncolt. A lényeg az, hogy még ha életben lennének, akkor sem táncolnák, amit most láttok. Filmszínészek voltak, ez a valóság!
Mellettük a szerelmesek zavartalanul csókolództak.
–  Látod ezt a fiatal párt?
– Látom.
– És te azt képzeled, hogy egész életükben így csókolódznak? Nem! Tíz percig nyalakodnak, majd vásárolni mennek egy áruházba, és később a televízió híreit nézik majd. Éjjel szeretkeznek talán, de holnap reggel különböző munkahelyre mennek. Ez az élet. A mi életünk. Urad képekbe szeretett. Egy romantizmusra talált, amit mi is kétségbeesetten keresünk. Szerencsére nem egy háborús vagy bűnügyi filmet találtatok. Képzeld, ha hullahegyeket láttok és mindentől elszabadult, egymást kaszaboló vadállat embereket! Valójában ez a mi életünk. Egy fény és árnyék keveréke. Te szeretnél megtalálni egy képzeletbeli mágikus párt. Sajnos már nincsenek itt. Ha nem hiszed, menj vissza, hogy tudósaitok harminc évvel korábbra küldjenek vissza. Menj!
– Nem lehet – válaszolta GO.
– Nem tudsz visszamenni?
– Csak egyetlen oda-vissza útról van szó, mert rengeteg energiára van szükség, hogy visszamenjünk az időben! Szerencsénkre az egymást felfaló két napunk végtelen energiát biztosít, de mégsem valósítható meg újra, mert túl sokba kerül.

Mellettük a fiatalok, miután elhasználták szentimentális fölöslegük, elmentek anélkül, hogy csukott szemű szomszédjukat észrevennék.

– Talán azt hiszik, hogy prűd vagyok – mosolygott George önmagában de GO hallotta gondolatait, mert elfelejtette bezárni szellemét.
– Mit jelent, prűd?
– Kicsit olyan, mint a Galaxis ura. Szemérmes, ártatlan, talán naiv – volt George válasza.
– Gondolom, hogy missziómat befejeztem – és ez volt az első alkalom, hogy örökös mosolya nem torzította GO fejét.
– Visszamész?
– Igen.
– És az én képességeim? A repülés? A gondolatátvitel?
– Mindent elveszítesz. Tudod jól, hogy nem veheted hasznát. Gondolatait senki nem hallja. És a repülés. Képzeld el a botrányt, ha kimész az ablakon meglátogatni a barátod. Vagy most elrepülsz mindenki láttára!
– Értem. – Olyan szomorúak voltak George gondolatai, hogy GO érezte reménytelenségét.
– Ha akarod, együtt repülhetünk. Most. Itt.
– És senki nem látja majd?
– Senki.

George válasza az volt, hogy repülni akart. Teste lassan hagyta el a fapadot, centiméterenként. Nem sietett. Egy hihetetlen érzés minden pillanatát akarta kihasználni. Csodálatos látványt nyitott meg előtte a súlytalanság. GO árnyékként követte, láthatatlanná téve valami ismeretlen boszorkánysággal.

Ott voltak fent! Az égen. A végtelenbe szétáradó város a lábaik alatt terült el. Észrevette a távolban a házat, ahol élt és látta a nyitott erkély ajtót. Átlátszó felhőként takarta a várost a kipufogógázok köde, miközben egyre magasabbra emelkedtek. Minden kicsinek tűnt, aprónak. Gombostű fejek szaladgáltak a házak ölelte szakadékokban. A gépkocsik játékká váltak és a folyó ezüst kígyóként merült a még zöldülő vidék ködébe. Feje a felhőkben volt. Repülők mentek körülötte és ő egyedül volt a látogatóval. Egyedül volt a világon. Most átélte a tengeri mélységek részegségét, mert érezte a magány mámorát.
Szökdécselt, forgott, kihasználva a szabadság felejthetetlen perceit. Az éj árnyéka lassan elnyúlt a vidék fölött, hűségesen követve a lenyugvó napot.
– Mennem kell, gyere!
Hallotta GO gondolatát. Hosszú, lassú leszállás után padjukat megtalálták. Élvezte ezeket a csodálatos perceket és látogatója felé fordult, hogy megköszönje. De senki nem volt mellette. Eltűnt.
–  GO, itt vagy?
Minden erejével gondolt, összepontosított, de nem kapott választ. A semmibe gondolt. Repülök! Mozdulatlan maradt. Minden súlyával a padon ült.

Lakása, felesége, élete, mindent megtalált. Válaszolt a sokszor teljesen érdektelen kérdésekre, de tapasztalatait senkinek nem mondhatta el. Az átélt csodát.

Miközben felesége az éjszakára készült, ő a teraszra ment az eget kutatva. Hunyorogtak a csillagok. Millió csillag. Az egyiken egy nagy Ur nézte a táncoló képeket.

Hívta az asszony. Egy utolsó pillantás, és aludni ment.

 

***

 

9 hónap ezelőtt 1 komment

 

‒ Kinyitotta a szemét!

Hallotta a női hangot, és egy nagy kékséget látott. Nem tudta, hogy mit, és nem értette, hogy miért mondta a nő, hogy a szemei nyitva vannak. Azelőtt csukva voltak? Hol volt most és miért?

Rengeteg kérdést akart feltenni, de erre képtelen volt. Orrában csövek, és valami kemény dolog a szájában fájdalmat okozott. Beszélni nem tudott és artikulált szavak helyett gyenge nyöszörgést hallott a fejében.

Majd rájött, hogy egész teste fájt. Nem elviselhetetlen csak kellemetlen, és amikor mozogni akart, nem tudott.

Miért?

Kétségbeesetten keresgélt emlékei között, mindhiába. Semmi választ nem talált. Olyan vastag köd borította gondolatait, mint ősszel a vidéki utakat.

Egy megfoghatatlan múlt kaotikus képei, arcok, és ismeretlen nevű ismert városok emlékei fárasztották. A feje fájt, és szemeit lehunyva álomtalan álomba merült

‒ Kapcsolja ki a mesterséges légzést!

Néhány nappal később szemei ismét kinyíltak. Orrából és szájából eltűntek a csövek, de változatlanul mozdulatlan volt. A fájdalom is enyhült. A plafon, vagy a mindig kék ég fölötte volt felhők nélkül. Egy nő énekelt halkan egy kellemes dallamot. A zene betakarta és meglepte, hogy értette a szavakat: „Perhaps, Perhaps…”

Emlékei közt azonnal megtalálta az énekesnő nevét: Doris Day.

Az arcra nem emlékezett még lehunyt szemmel sem, csak a névre. És a zene elárasztotta, magához ölelte, mint egy uszodamedence vize. Majd felismerte Dean Martin hangját és a jól ismert sanzont: „When you’re smiling…”

Minden figyelmét a dallamra összpontosította és nem figyelt az orvosokra.

‒ Kevésbé zavarosak a gondolatai, gondolom, hogy jól érzi magát.

‒ A kultúr-múzeum kollekciója valóban hasznos.

‒ Gondolja, hogy a korabeli zene segítségével megtalálja az emlékeit?

‒ Ebben reménykedem – volt az idősebb válasza.

‒ Láthatóan boldog – jegyezte meg az ápolónő, és az orvosok meglepődve nézték.

‒ Akkor szabadítsa ki a fejét, hogy ne csak a mennyezetet nézze.

Az álom ismét elnyomta és néhány órával később újra felébredt, ezeket a régi számokat hallva. Tekintetét változatlanul a mennyezeti látóhatárra szegezte. Fejét el akarta fordítani és most sikerült! Az első mozdulat. Teste többi része változatlanul nem válaszolt akaratának.

Egy ablak nélküli szoba. Lámpát nem látott. A falak és a plafon sugározták a kellemes nappali fényt. Fekvő helyzete nem engedte meg, hogy részletesen megvizsgálja környezetét, de egy óriásinak tűnő személy látványa megnyugtatta. Világos kezes-lábasban, arcát egy maszk takarta, még a szemeit is. Olyan volt, mint egy fantom vagy egy túlvilági lény.

Valamikor nagyon régen egy fényképes újságcikket olvasott földöntúli lényekről. Valószínűleg egy trükkös kép. Most egy valóság volt, amit a múltjában megtalált. Emlékei kifürkészhetetlen mélyéből kihalászott valami kézzelfoghatót, ami fonálként a múltjához vezette.

Lassan közeledett a fantom és föléje hajolt. Az üveg mögött egy nő sötét szemeit és hosszú szempilláit látta. Nem kisértet volt, sem túlvilági lény. Egy nő. Valami láthatatlan kapcsolóhoz nyúlt, és a feje lassan felemelkedett és a világ megnyílt tekintete elött. Nem tudta, hogy légpárnás ágyát szabályozta.

Semmi hatalma nem volt az időn. Nem tudta, hogy szellemének hosszú hetekre volt szüksége, hogy összeszedje gondolatait és emlékeit. Közben fizikailag egyre jobb állapotba került és egyre kevesebb cső kötötte testét.

Majd megtalálta nevét. Wolf Doyle. E perctől kezdve élete színes képei életre keltek. Leperegtek a múlt lényeges eseményei, csak az utolsó hónapok maradtak homályban. Tudta már, hogy súlyos beteg volt, a rák utolsó ciklusában, és az orvosok az ő óhaja szerint mesterséges kómába tették, hogy megszabaduljon az embertelen fájdalomtól.

Felesége mellette volt, homlokát simogatta mielőtt öntudatlanságba merült. Felnőtt gyermekei nem voltak jelen, mert nem akarta, hogy ebben az állapotban lássák. Csak az asszony, mert a szerelmébe kapaszkodott.

‒ Hol vagyok?

Ijesztő hangja volt. Mély, morajszerű síri hangot hallott, oly kevéssé harmonikus, mint egy varjú károgása.

‒ Beszél!

A nő hajolt föléje. Már nem rejtette maszk, igy látta arcát és szemeit.

‒ Életre kelt a Los Angelesi Jan Fleming kórházban!

Szemeit lehunyva próbálta megemészteni a választ. Az életre keltés szót értette, de nem volt Jan Fleming kórház Los Angelesben. A várost jól ismerte, mert ott született.

Fejét elfordította mert lépteket hallott, és két férfit látott.

‒ Az orvosai –magyarázta az ápolónő, és Doyle mosolyát nézte.

‒ Miért életre keltés? – Igen sok kérdésre várt választ.

‒ Mert gyakorlatilag halott volt – válaszolt a fiatalabb orvos. – Pontosabban, megfagyasztva.

‒ Fagyasztás? –Tekintetét érthetetlen félelem homályosította.

‒ Igen, ez egy új technika – magyarázta az idősebb orvos.

Minden fantasztikus volt. Életre keltés, fagyasztás, egy nem létező kórház, semmit nem jelentő szavak. Érezte, hogy megszabadult a láthatatlan béklyóktól és mozogni tudott, igy megkérdezte, hogy felülhet-e?

‒ Természetesen – válaszolt az ápolónő, és a légpárnát szabályozta.

Ülve látta a szobát. A falak, mint a plafon, égkék színű volt, mint az ápolónő és az orvosok öltözete.

Meztelen, sovány karjait és hófehér kezeit nézte. Beteges szín. Az ágyhoz és matrachoz akart nyúlni, de semmit nem talált. Nem kórházi ágyon feküdt, hanem a levegőben, alig egy méterre a világoskék parkett fölött.

‒ Vigyázat, idegsokk! – A fiatal orvos valamit megérintett a falon, és Wolf Doyle látott egy, a parketten, vagy fölötte sikló nagy kockát hangtalanul bejönni. Mozdulni akart, de karjai nem engedelmeskedtek. Egy tűszúrást érzett és eszméletét elveszítette.

Az idősebb orvos és a nővér voltak jelen ébredésekor. Doyle nem nézett maga alá, ahol nem volt ágy, és enni kért mert éhes volt. Ez volt az első valódi étkezése, és fáradtsága és álmossága ellenére feleségét akarta látni.

Orvosa és az ápolónő egymásra néztek.

‒ Gondoltuk, hogy tisztában van azzal, hogy hosszú ideig volt halott. Nagyon hosszú ideig – ismételte az orvos.

Doyle mozdulatlanul hallgatott, mintha visszatartaná lélegzetét, majd hirtelen kérdezte: – Miért?

‒ Mert nagyon beteg volt. Gondolom, hogy ezt nem felejtette el?

‒ Nem. Néhány hét vagy nap maradt számomra.

‒ Így van. A saját kérésére, mivel nem akart szenvedni, orvosai mély kómába süllyesztették.

‒ Erre is emlékezem. – Doyle hangja tisztábban csengett.

‒ Ebben a periódusban fizetett a felesége egy fagyasztásra specializált céget.

‒ Ezt nem értem, miért?

‒ Hogy kivárja azt a pillanatot, amikor az orvostudomány gyógyítani tudja a rákbetegséget.

‒ És ez a nap most elérkezett? – kiáltott fel Doyle izgatottan.

‒ Igen – válaszolta az orvos. – Ma már egészséges.

Egy pillanatnyi tétovázás után Cordas doktor föléje hajolt, hogy sovány keze vékony ujjait szorongatva átadja nyugalmát, mielőtt részletes magyarázatba fogott.

‒ Kedves Doyle barátom – kezdte Cordas, és tekintetével biztatta a lábadozó másik kezét simogató ápolónőt. – Meg kell magyaráznom a helyzetet, de arra kérem, hogy ne szakítson félbe. Rákban haldoklott és önkívülete alatt a felesége félmillió dolláros szerződést kötött száz évig tartó fagyasztásért. Abban az időben logikusan azt képzelték, hogy néhány évtized elegendő lesz megtalálni egyes gyógyíthatatlan betegség kezelését. Úgy gondolták, hogy felolvasztás után a beteg visszatér az élők közé. Ez volt a maga helyzete. Sajnos, az orvostudomány semmit nem talált, és 98 évre volt szükség, hogy betegségét gyógyítani tudjuk. Most 2104-ben vagyunk. Megérti amit mondok, Doyle? Majd száz év telt el megfagyasztása óta. A felmelegítés részleteiről nem beszélünk. Elég annyit tudni, hogy minden biológiai és technikai ismeretünkre szükség volt, hogy életre keljen, miután kivettük a nitrogénfürdőből. Időközben sajnos a felesége valóban meghalt, a gyerekeik is, de egy idős unokája még életben van.

Hallgatása volt a válasz. Tétova tekintettel nézte őket, mintha nem látna semmit, majd lecsukta szemeit.

‒ Kérem szépen, hagyjanak békén.

Hangja fakó volt és teste dermedt, mozdulatlan, mintha béna lenne. Ezer gondolat cikázott agyában. Ébredés után kétségbeesetten kutatott emlékei között, hogy megtalálja a valóságot: a múltját. Most jobb lenne mindent elfelejteni, megszabadulni a végzetes valóságtól és visszasüllyedni a boldogitó semmibe. Mióta ismerte múltját és a jelent, tudta, hogy nincs jövője.

Valódi élete végtelenül messze volt, több fényév távolságban. Megfoghatatlan. Még egy kutyája sem volt. Blaky, a mérges kis patkányfogó, Bobby, a kis keverék kutyus a fehér állkendőjével és zoknijaival, vagy Bandita a farkaskutya. Sem a felesége, sem a gyerekek, sem barátok, munka vagy tervek. Semmi. Senki nem várta, senki nem ismerte létezését. Semmi nem volt csak a távolság miatt történelemmé változott emlékei.

Minden eltűnt. Nem csak az emberek, de a környezet is. Nem kérdezte, hogy mi történt ez idő alatt, mert tudta jól, hogy az ország, a város, ahol született és élte életét, minden megváltozott. Nem volt szükséges elképzelni ezt a folyamatot. Ez látható volt körülötte, mint a csodás légpárnás ágy és az orvosi eszközök.

Az emlékek. Csak az volt, csak az maradt, csak, ami elmúlt, és ez borzalmas volt! Ez egy valami, ami bennünk marad, de már nem létezik! Megtalálhatatlan! Ébredése óta kereste múltját, most meg szabadulni akart tőle és visszatérni a semmibe.

‒ Mit tettek velem? Mit tett a feleségem?

Utolsó szavait és csukott szemeit regisztrálták, mint minden percet, amit egyedül töltött. Nem tudta, hogy semmi intimitása nem volt, hogy láthatatlan készülékek ellenőrizték agyműködését, és egy szomszéd szobában a fali képernyőn vörös pontok jelezték gondolatai útjait óriásira nagyított agyában.

‒ Ájulás kerülgeti Doylet! Közbe kell lépni!

Cordas doktor egy másik orvossal és az ápolónővel lépett a szobába.

Doyle nem hallotta a kocka hangtalan közeledését, sem az emberek lépteit, de érezte jelenlétüket.

‒ Hagyjon kérem, menni szeretnék.

Nehezen lélegzett és hangja gyenge, de Cordas doktorra szegezett tekintetében energiaerő volt.

‒ Sajnálom Wolf, de ezt nem tehetem.

Orvosi etikáról beszélt, hogy miért akarta minden áron életben tartani, de Doyle közbevágott.
‒ Ne beszéljen morálról nekem! Megfagyasztani egy gyógyíthatatlan beteget egy évszázadon keresztül ,nyugton hagyja lelkiismeretét?
‒ A felesége akarta…
‒ Gondolom, hogy gyorsabb felépülésre gondolt. Miért nem érti meg, hogy most nem vagyok itthon és teljesen idegen vagyok? Semmi kapcsolatom magukkal, az én időmben a Jan Fleming kórház gondolata sem létezett! Hagyjon menni doktor úr! Mennem kell!
Az utolsó szavakat minden erejét összpontosítva kiáltotta, és egy pillanatra felült, majd élettelen ruhadarabként visszaeset párnáira.
Az ápoló kocka nem mozdult, mert szíve nem dobogott. Csak az élőket ápolta.
‒ Valóban elment – suttogta Cordas doktor lezárva Wolf könyörgő szemeit.

 

* * *

 

 

11 hónap ezelőtt 3hozzászólás

 

– Ismeri a bacillusok szentimentális életét?

A biológus Ben Molnar kérdése félelemmel töltötte el Jack Stilwellt, a nyári vakációban ismert barátját. Váratlanul toppant Ben laboratóriumába. Nézte a lombikokat, mikroszkópokat és a számítógép képernyőjén egy meghatározhatatlan valami, lusta és lassú mozgását.

– Persze, hogy nem. Nincsenek érzelmeik, mert nem emberek – volt Jack zavart válasza.

– Tévedés Jack – mosolygott Ben. – Századokon keresztül kivételesnek tartották az embert, mert gondolataik és érzelmeik vannak. Mert ugye az állatoknak nincs lelke? Tudjuk jól manapság, hogy az állatok gondolkodnak, fontolnak és érzelmeik vannak. Azt is észrevettük, hogy a virágok, a növények, a fák érzik a fájdalmat, idegesek és félnek és bizonyos zenét szeretnek és megérzik, ha nem szeretjük őket.

„Miért ne érezne semmit a végtelenül kicsi? A bacillusok is növekszenek, fejlődnek, szaporodnak, élnek és halnak, mint mi. Képesek vagyunk megváltoztatni őket, mint az Escherischia colist és különböző fiziológiai társulásokba kondicionálni.”

– De szerelem nincs közöttük – mondott ellent Stilwell.

– Mit tud erről? Semmit. Miért nem képzelhetjük el, hogy a végtelenül kicsi körülöttünk és bennünk egy hozzánk hasonló komplikált életet él? Mi gyűlöljük őket és ez természetes, mert rosszak nekünk. Betegséget, szenvedést okoznak. De ismerjük a betegségeket és a fájdalmat, amit mi okozunk nekik?

Ben Molnar jó harmincas vézna férfi volt. Finom szőke haja régóta nem látta egy borbély ollóját és úgy tűnt mintha mindig résen állna és egy láthatatlan veszélytől menekülne. Jack barátja az ellenkezője volt. Egy herkules, karjain és szőrös mellén dagadtak az izmok és rendíthetetlen önbizalom sugárzott arcáról.

– Az ökologisták gondolatmenetét követi. – Jack leült a képernyő elé, hogy jobban lássa az elmosódott képet.

– Az ökologisták nem érdekesek – legyintett Ben.
– Kezdettől fogva ez egy felületes reakció minden ellen, ami új. Egyik következménye társadalmunk zűrzavaros változásának. A 11. és 15. századok között senki nem protestált, amikor férgek gyötörtek mindenkit higiénia hiányában, úgy a királyokat, mint a nincsteleneket, amikor a polgárok az utcára öntötték az éjjeli edényt és a szemetet a patkányoknak. A szennyezés sokkal kínosabb volt, mint napjainkban, de mindenki elfogadta, mert természetesnek tűnt. Most technikai a szennyezés. Mechanikai, kémiai, kevésbé elfogadható a gyenge szellemeknek. Nem, nem róluk beszélek.

– Mire gondol?

– A világegyetemre. A mi kapcsolatunkra a világegyetemmel.

– Ezt magyarázza meg, mert semmit nem értek –  válaszolt automatikusan Stilwell, tekintetét a képernyőre szegezve, ahol az egyik lassan mozgó forma kettévált.

– A kérdés, amit fel kell tenni az, hogy mi vagyunk mi a bacillusoknak? Ismerik a létezésünket? Biztos vagyok abban, hogy nem. Például, nézzen egy picike hangyát. Egy milliméteres hangyát. Hogyan képzelheti el, hogy egy 1900 milliméter nagyságú ember létezik? Mondjuk, mint maga. Ha nem tévedek 190 centi magas. Egy hangya tapintó képessége alkalmatlan arra, hogy “lásson” egy 1900-szor nagyobb lényt vagy dolgot. Hogy jobban megértsen Jack, ha bekötött szemmel egy ház falához vezetem, amikor leveszem a szemkötőt, képes lenne megmondani, hogy a ház földszintes, egy, három vagy ötven emeletes felhőkarcoló? Ez lehetetlen. Képtelen erre. Pontosan ez a helyzet egy hangyával vagy léggyel. Ha egy légy az orrára ül, sok prizmás szeme ellenére képtelen megítélni és elképzelni a nagyságát!

– Jó, ezt értem és talán igaza van – idegeskedett Jack. – De hová akar kilyukadni? Mi a kapcsolat a világegyetemmel?

– Nyugi. Ha a méretkülönbség a hangya és az ember között ennyire óriási, képzelje el a különbséget egy ember és egy bacillus között? A bacillusok nem tudhatják, hogy mi emberek vagyunk és még kevésbé, hogy beteggé tesznek bennünket. Pontosan ez a helyzet velünk emberekkel is. Bacillusok vagyunk egy, a számunkra érthetetlen és elképelhetetlenül nagy testben.

– Vagyis magának a világegyetem egy test?
Jack tekintete elhagyta a képernyőt, hogy az izgatott Benre nézzen.

– Pontosan.

– De a csillagok, a galaxisok…

– Valóban azt hiszi, hogy egy bacillusnak a szív az egy szív vagy egy gyomor egy gyomor? Tudhatjuk, hogy minek tekintik testünk azt a kis darabkáját, ahol élnek?  Nem érti? Mi is bacillusok vagyunk és fogalmunk sincs arról, hogy milyen szenvedéseket okozunk. A betegségek, amit előidézünk egy testben, amit mi világegyetemnek nevezünk. Megfertőzzük a földet, ami a valóságban egy gigászi lény s egyben mikroszkópikus része a világegyetemnek. Orvosságaink megsemmisítik a testünkben élő bacillusokat, mint ahogyan más “orvosságok” bennünket támadnak meg orkánok, földrengések, tűzhányók vagy cunami formájában.

– Szavamra, maga megbolondult Ben! A világegyetemet embernek tekinti?

– Nem Jack, nem ért engem! Nem mondom én, hogy a világegyetem egy kézzel-lábbal rendelkező ember. Ez egy ismeretlen formájú lény, de él! Ez a lényeges. Élő! Képtelen elfogadni a gondolatot, hogy csak bacillusok vagyunk egy testben, amit világegyetemnek hívunk?

– Hallani sem akarok erről, Ben. Ez egy elviselhetetlen gondolat. Attól félek, hogy megbolondult, mert a bacillusokkal és vírusokkal dolgozik. Csak abban reménykedem, hogy nem közveszélyes.

Felállt és az ajtó felé hátrált. Tekintete csak akkor hagyta el az elképedt kis embert, mikor becsukta maga mögött az ajtót.

– Nem hisz nekem. Senki nem hisz…bolond talán – motyogta Ben és a képernyőn háromszázezres nagyításban nézte egy bacillus megoszlását.

„Azért bacillusok vagyunk. Bacillusok…

 

 

x x x

12 hónap ezelőtt Nincs komment még

Az előtte cikázó jégmadár kék villanása néhány pillanatra elterelte a figyelmét. Horgászbot a kézben, az úszódugó mozdulatlan várt a ránc nélküli vízen, a tavirózsák közelében. Bogarak cikáztak a levegőben, méhek részegeskedtek apró színes virágokon, és távolabb locsogó vadkacsák mosakodtak.
Kellemes, tóparti nyári délután volt. Szeme sarkából vette észre a dugó borzongását. Majd újra semmi. Mozdulatlanná dermedt.
Izzadt a tűző napsütésben és izgatott volt. Leeresztette a horgászbotot, hogy a zsinór elnyúljon a vízen és csökkenjen az ellenállás. Majd újra megmozdult a dugó és eltávolodva víz alá bukott. Szíve erősebben dobogott és épp rántani akart, mikor egy jól ismert hangot hallott a háta mögött.
– Möbius várja Uram!
S mielőtt a vasárnapi melegben a küzdelem elkezdődött a hallal, az álarcot kénytelen volt levenni arcáról és ugyanakkor elhagyni a vizuális világot.
A tópart, a virágok, a fák, a bogarak, a természet ezernyi zaja és a nyár illata eltűnt. A ragyogó napsugár is. Ismét dolgozója négy fala között találta magát és titkára előtte állva várt tiszteletteljesen.
– Majdnem sikerült kifognom egy halat.
– Sajnálom Uram, de Möbius szerint az utolsó fázis előtt vagyunk. A hélium teljesen elfogyott, és a karbon-oxigén mag összehúzódik. Hőimpulzus várható.
– A jó öreg Möbius nem téved soha! – Tonar professzor a Galaxis egy részét dirigáló központi agyra gondolt, és szavai futó mosolyra kényszerítették a titkárt.
Tonar egy kézmozdulatára a dolgozó egyik színes fala ragyogni kezdett.
– Sol-1 szekció, eredeti szituáció! – parancsolta fennhangon, és a fal fokozatosan átlátszóvá vált a világűr egy szekcióját mutatva, melynek közepén egy narancssárga csillag hunyorgott.
– Közelebb! – parancsolta. A kép nagyobbodott, és láthatóvá váltak a narancssárga csillag körül idegesítő lassúsággal keringő különböző nagyságú planéták.
– Föld-1! – parancsolta, és Möbius engedelmesen mutatott egy planétát, ahol a felhők mögül időnként láthatóvá vált a vizekből felbukkanó földrészek körvonala.
– Milliárd évekkel ezelőtt ott voltunk – mondta a professzor fennhangon, szinte önmagának, és titkára hozzátette:
– Az őseink Uram, az őseink!
A galaktikus kar gyengén foszforeszkált és a szélén méltóságteljesen, szinte láthatatlanul forgott a naprendszer.
– A pillanatnyi helyzet! – parancsolta szárazon a professzor és az aranyszínű csillag hirtelen vörös szörnnyé változott. Merkúr eltűnt, és a kék planéta a nap pokoli tüze szélén keringett.
Látta, hogy tűznyelvek nyalták a megrepedezett, kiszáradt földet, ahonnan eltűntek az óceánok. Képek sorozata mutatta a lávát hányó hegyeket és a kiégett földet, ahol az életnek semmi nyoma sem maradt. Eltűnt a millió és milliárd év írt és íratlan történelme.
Összeszorult torokkal nézte a pusztítást. Évek, századok, évezredek nyoma tűnt el, és a planéta visszasüppedt az eredeti állapotba, ahol hatmilliárd éve kezdődött minden.
Képtelen volt beszélni, de erre nem is volt szükség. A gondolatszimbiózis Möbiussal kitűnően működött.
Eltűnt a pokol, a fal egyik sarkába húzódva, hogy helyét átadja egy ragyogó Földnek. Egyik felét felhők takarták és nem messze tőle a hold fehérlett. Majd közeledett a kép, és az óceán hullámai fölött repültek. Möbius szótlanul mutatott elámult tekintetük előtt ismeretlen vad vidékeket, ahol bizarr állatok élték életüket gyanútlanul, nem tudva, hogy figyelik őket. Hegyek, örök hó ölelte gleccserek, vadon és megművelt földek fölött siklottak el. Majd hangyabolyszerű világvárosokat láttak, és egy asztroport fölött álltak meg egy pillanatra. Onnan indultak és oda szálltak a világűr-hajók.
Möbius hátrált az időben, és egy primitív, tüzet köpdöső rakétát mutatott amint erőlködve szállt fel, hogy távolabb, a föld kőrül, néhány emberrel egy kapszulát dobjon ki magából. Lassan haladt a mindenség végtelenjében a kis kapszula, és az emberek szűkösen összeszorulva utaztak a hold felé.
– Milyen hősök voltak! – Önmagának motyogott a professzor, de Möbius szokása ellenére válaszolt.
– Hősök és zseniálisak, Uram. Nevük felejthetetlen. Rajtuk kívül ebből az időből nincs más ismert ember. A világűr hódítóinak az ősei voltak. Utódiak meghódították a galaktikus kart, és más civilizációkkal léptek kapcsolatba.
– A háború – gondolta Tonar.
– Igen, a háborúk, – válaszolt Möbius, ellesve gondolatait. –Több ezer éven keresztül nyertek és veszítettek mielőtt odaértek, ahol most vagyunk. Pedig képtelenek voltak és vagyunk megmenteni Sol 1-et és a Földet.
– És ha pályát változtatnánk?
– Megtehetnénk, ha Sol-1 nem lenne utolsó fázisában. Véglegesen összeomlott, így nem érdemes a pályát változtatni. Meghalt a Föld, Uram.
Tonar a képek sorozatát nézte, változni a kontinensek formáját, városok épülését és eltűnését anélkül, hogy nevüket ismerné, tudva jól, hogy e képek mögött millió, milliárd egyén létezett. Életük, haláluk, örömeik és bánataik, szenvedés és gyönyör, az élet rejtőzött mindenütt.
Möbius érezte, hogy ezeknek a régóta eltűnt ismeretlen embereknek emléke elszomorította őket. A Föld lassan újból eltávolodott a végtelen térben és időben. A galaktikus kar gyengén foszforeszkált, Sol-1 őrülete eltűnt a mindenség sápadt fényében.
– Gondolom, hogy visszamehet horgászni, Uram. A hal a horogra akadt, és készüljön hosszú küzdelemre.

 

* * *

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1 év ezelőtt Nincs komment még

 

1.

 

Én bosszantalak, te bosszantasz… Hogy honnan nézzük a kérdést, ez a lényeg. Az állami hatóság vagy a szegény polgár szemszögéből.
A hatóság – egy rongyos ingbe burkolt rendőr –, fején egy kékre festett, amerikai adományból származó acélsisak, nagy fehér PS monogrammal, mint post scriptum, foltozott civil nadrágban, és egy piszkos zoknival, fekete, magassarkú, spanyol torreádorcipőben. Íme a bosszantó.
És a szegény colon vadonatúj Fordjában gurul óránként negyvennel – az esős évszakban pataknak és a szárazban egy kiszáradt folyó elhanyagolt fenekének tűnő iszonyatos úton –, szigorúan betartva a motor bejáratási szabályait. Íme a bosszantott.
A rendőr fütyül. Mert van egy fütyülője is, egy pár acél bilincs és egy spárgával összekötött fa bot.
A szegény gyarmatos megáll.
– Mi van főnök? – kérdezi kedvesen, és megpróbál barnulni, hogy elfelejtsék, hogy fehérnek született.
– He? – volt a PS intelligens válasza.
– Aha, nem ért franciául – állapítja meg a kliens, és arca egyre barnul. – Nini chef? – kérdezi a helyi szvahili nyelven, és rögtön kap választ.
– Füstöl!
– Mi? – Kiált fel és meglepetten néz körül, de nem lát semmi mást, mint az omladozó bennszülött kunyhókból kinövő elefántfüvet.
– Motocari – válaszol a PS, ami azt jelenti: a gépkocsi.
– Az autó? Hol? Mi? – És a kocsiból kiugorva elvörösödik minden erőfeszítés nélkül. Persze semmit sem lát, a kocsi nem ég. –Teljesen zavart a pasas – dörmögi, de szelíden kérdezi: –Mi füstöl?
– Ott – és a PS kampós ujjait a kipufogóra szegezi, ahonnan – az igazat megvallva – egy átlátszó, éterikus füst száll ki a motor lassú ritmusára.
– Semmi baj öregem – vigyorog. Ez normális!
– Füstöl – állapítja meg újra a rendek őre, egyik zsebéből egy noteszt vesz elő, egy bic-et kér és várakozik.
A  sofőr nem érti, hogy mire várnak és csökönyösen ismétli: – Ez jó, füstölnie kell!
– Büdös – mondja a PS. Közben mellettük csörömpölve döcög egy teherautó, spárgával felkötött fél sárhányóval; lámpáját valahol Párizs és a Marne között veszítette el az első világháborúban. A motorház nyitva, és az egyetlen éppen maradt sárhányón ülve egy jóember önti tölcséren keresztül egy demizsonból a hűtővizet. És ez a teherautó csörömpöl, füstöl és valóban büdös.
A PS nem hall, és nem lát, és nem érez semmit. Teljesen idióta, a noteszt nyújtja, amit a vezető ösztönösen elvesz, átnyújtva személyi igazolványát.
A PS átveszi az igazolványt, és fordítva tartva olvassa, teljesen üres és vérbe borult tekintettel.
– Jó – és visszaveszi a noteszt, visszaadva az igazolványt. – Ötezer frankra ítéllek.
– Te nem ítélhetsz el engem.
– Igen, köszönöm. Én ítélhetek.
– Merci – és a férfi megértette, hogy épp olyan idióta lett, mint a többiek az örökös köszönöm és jó estékkel és a többi négerséggel.
– Neked nincs jogod!
– Fizetsz?
– Nem fizetek. Ok?
– Merci. Akkor adj négyezret!
– Arról szó sem lehet. Ötven frank!
– Jó, száz. Téged elítéllek. Gépkocsi füstöl!
– Nem, itt van ötven – és nyújt egy összegyűrt ötvenest, mert végre megértette a dolgokat.
– Merci Papa – mondja a PS.
– Merci et bonsoir.
A sofőr folytatja útját a füstölő autóval, megszabadulva aprópénzétől, és a PS boldogan folytatja ellenőrző útját mert sikerült felbosszantani egy muzungut (fehéret) reggel nyolckor. És ez így folytatódik.
Én bosszantalak, te bosszantasz… és mindenki elégedett.

 

* * *

 

Balogh Arthur Szerző még nem rendelkezik barátokkal.