Balogh Arthur Szerző
Vezetéknév
Balogh
Keresztnév
Arthur
Ország
Hungary
Vezetéknév
Balogh
Keresztnév
Arthur
2 hónap ezelőtt 1 komment

 

A „Mapendano” club minden szombaton zsúfolt volt a bennszülöttek szerint szép Kinshasa városában, de hétközben szomorúan üres. Cobrin a bárpult előtti egyik magas bárszéken üldögélt, mint a három másik fehér, és whisky-kólával telt pohara fenekét nézte. Italát mazútnak hívták, mint a  dízelmotorokban használt üzemanyagot. Az afrikai bártender unottan úgy tett mintha mosott poharakat törölgetne, és a tompított fényben az édeskés zene ritmusára, a hullámzó testű lányok szépnek tűntek. Fiatal volt mind a hat, pirinyó szoknyájuk megmutatta combjaikat, és a könnyű blúz alatt szabadon és ritmikusan  rezdültek még kemény melleik.
A léghűtés ellenére az olcsó parfüm, az áporodott cigarettafüst, a sör és más italok savanyodott szaga terhelte az atmoszférát.
– Turista? – kérdezte Corbint a mellette ülő férfi, aki előtt a még érintetlen poharában pezsgett az átlátszó szénsavas ital.
– Nem. – Cobrin tekintete az italról a férfira siklott. Meghatározhatatlan életkor, feje Dario Morenora emlékeztette. Egy fekete, lenyalt hajú tojásfej, kis bajusz és szénfekete szemöldök élénkítették a játékbabaarcot. Nyakkendő nélküli inget, és könnyű, a hónalj alatt az izzadságtól foltos zakót hordott. – Újságíró vagyok. És Ön?
– Tonar. Professzor Tonar. Etnológus – mutatkozott be a férfi, kezét nyújtva.
– Cobrin – válaszolt a kezét érintve. – Mit keres itt egy etnológus? – kérdezte őszintén meglepődve. – Több mint száz éve, hogy minden törzset ismernek ebben az országban. Vagy a lányokat akarja kikérdezni? – és mosolyogva mutatott az éjjeli pillangókra.
– Téved. Különböző eredetüktől függetlenül, az emberek általános magatartása érdekel. A lényeg, hogyan értékelik a valóságot – magyarázta a professzor.
Cobrin, poharát letéve, felébredt kíváncsisággal kérdezte:
– Melyik egyetem kíváncsi a valóság értékelésére?
– Biztosan nem ismeri. Egy nagyon távoli intézmény, válaszolta Tonar, elkerülve, hogy a részletekbe kelljen merülnie.
A lányok a két másik vendég körül kacarásztak, és az énekes mézes-mázas hangja felerősödött, a bárfiúnak hála, aki a zenével is foglalkozott. Így az alig elkezdett beszélgetés megszakadt.
– A saját hangom sem hallom – kiabált Cobrin, majd az üres pohara alá dugott egy százast és kifelé indult.
Tonar érintetlenül hagyta poharát, ő is fizetett, majd elindult a nyomába.
Kint a nedves hőség lepte meg őket.
– A Memlingben lakik?
– A Palaceban – volt Cobrin válasza.
Átmentek a széles Június 30. körúton a folyó felé tartva.
– Kár, hogy nem láthatjuk a csillagokat – mondta a professzor.
– Miért? Ebben az évszakban ritkán látható a nap és a csillagok.
– Mert a csillagok az élő példái, hogyan értékelik önök a valóságot. Jelzem, hogy nem önre, hanem általában az emberiségre gondolok minden faji megkülönböztetés nélkül. A mi etnológusaink önöknél szerteágazóbb gyűjtőmunkát végeznek.
– Mit akar mondani? Úgy tesz mintha nem tartozna az emberiséghez!
Cobrin egy pillanatra megtorpant az utca sarkán, hogy a sétát folytató alacsony professzort nézze.
– Barátom, a kinézetem teljesen lényegtelen. Mi az önök magatartását tanulmányozzuk. Azt kérdezi, hogy miért beszélek a csillagokról? Mert több százada tudják, hogy valójában minden csillag olyan, mint az égen világító nap. Számtalan csillag sokkal nagyobb, mint a Nap, amit kellemesebb éghajlat alatt élveznek és csodálhatnak. Azt is tudják már, hogy a Nap nem más, mint egy termonukleáris üzem, ahol a hidrogén héliummá változik. Azt is tudják, hogy valójában a Napnak köszönhető az élet minden formája itt és a többi planétán. Ez is egy elfogadott valóság, ha nem tévedek. Mindenek ellenére a mai napig több milliárd ember abban a hiszemben él, hogy a Nap és a planéták: a Hold, Jupiter, Mars és a többiek befolyásolják életüket. Percepciójukat a hiedelmek változtatják meg. A valóság mindig az irrealitásba billen, hogy a valóság álarcát vegye fel. Semmit nem tudnak, de mindenben hisznek! A tudást, az ismereteket kételyek borítják. Ha valaki felépít egy teóriát és újabb ismeretekkel gazdagítja a világot, mindig szivárogni hagyja a kételyt, hogy tévedett talán. A konkrétumot, a biztosat bizonytalanná teszik. De mindazt, aminek semmi alapja nincs, ami primitív, mondhatnám tudatlan ősemberek gondolatvilágának teremtménye, valóságként tisztelik, és napjainkig üldözik, kivégzik és kínozzák azokat, akik nem hisznek ezekben az ősi hitekben.
– A vallásokra gondol?
– Mindenre. A vallásokra és a többi politikai teóriára, az ideológiákra. Maguk minden eszmében hisznek!
Egy pillanatig megtorpant a Palace hotel bejárata előtt, majd balra fordult, megkerülni a hatalmas épületet. Egy kis térre értek, ahol néhány ottfelejtett, rozsdásodó vasasztal és szék várta őket. A professzor magához húzott egy széket és leült.
– A misszionáriusok aranyat kereső kalandorokkal indultak világgá, hogy ismeretlen földeket és népeket fedezzenek fel. Magukkal vitték istenük megnyilatkozásait és erőszakkal „megtérítették” az állítólag hitetlen népeket. Személyesen láttam, hogy kardhegyen ültették a hitet!
– Évszázadokkal ezelőtt személyesen élte át?
Cobrin székén előrehajlott, hogy jobban lássa Tonar vonásait a távoli, gyenge lámpafényben.
– Persze, hogy láttam, különben nem mondanám! Egyistenhívőnek tartják magukat, de Szentháromsággá alakították át képmutatóan, bűvészkedve három az egyben. A lényeg az, hogy több mint egy milliárd lény hisz egy mindentudó, mindenható teremtőben. De ennek az Istennek van egy izraelita és muzulmán variációja is. Csak hitek és zavaros magyarázatok. Az egyiknek szüksége volt egy fiúra, hogy megmentse az emberiséget, de gyermekét a kereszténységnek egy Istent adó zsidók ítélték halálra!
– Álljunk meg egy pillanatra! Azt meri mondani, hogy a hódítókat követő misszionáriusokat látta Afrikában és Amerikában? Századokkal ezelőtt? Ne nézzen hülyének kérem! – Cobrin erős hangja felrezzentette az elszunnyadó éjt.
– Maga nem hülye barátom – válaszolt Tonar. – Valóban láttam ezeket a hittérítőket, mint  ahogy láttam, amikor elítélték a szegény embert, aki Isten fiának hitte magát. Persze, hihetetlennek tűnik ez, és azt hiszi, hogy én sem vagyok más, mint egy széltoló próféta, aki csodákat ígér, hogy pénzt vágjon zsebre.
– Nézze és érezze és ne féljen!
Tonar jobb karja előrelendült, ujjai Cobrin melléhez értek, eltűntek a bőr és a csontok alatt, és Cobrin néhány pillanatig érezte, hogy a szívéhez ért.
– Ne féljen, nincs veszélyben – hallotta Cobrin. – Szívét a kezemben tartom. Most hisz nekem?
– Igen – válaszolta suttogva.
Látta, hogy ujjai semmi nyomot nem hagytak, még vér sem volt a kezén.
– Hogyan lehetséges? Kicsoda ön? – dadogta.
– Képesek vagyunk úgy rendezni atomjainkat, vagy ha úgy tetszik a molekuláinkat, hogy minden anyagon áthatoljon.
– Tehát nem ember!
– Kritériumaik szerint, nem. Nem vagyunk az önök szintjén, ha így jobban érthető. Más az eredetünk. Nem követtük a maguk fejlődési fokozatait, és kulturális, földrajzi múltunk is különböző. Azért mégis embernek tarthat, és hallgasson meg.
– Tehát valahol máshol valóban professzor…
– Ha azt akarja, az vagyok. Ez megkönnyíti közöttünk a kapcsolatot.
– És valóban etnológus?
– Ha ez tetszik? Valóban kutató vagyok, de sokkal szélesebb és részletesebb a munkaköröm, mint a földi etnológusoké.
– De miért és hogyan esett rám a választás? Véletlenül? – Cobrin visszanyerte egyensúlyát, és ijedelme kíváncsisággá változott. Kritikus tekintettel nézte a professzort a sápadt, gyenge fényben, mint egy unikumot. Nem tudta miért, de már nem félt. Ez a lény az ujjaival megérintette a szívét és mégis élt. Nem ölte meg. Hirtelen tudatára ébredt, hogy nem akarta bántani és megbízhatott benne.
– Mert nem olyan buta, mint a többiek – volt a lény válasza, akit Tonarnak hívtak.
– Hülyének tartanak bennünket?
– Nem én használtam ezt a szót – és futó mosoly cikázott  át az arcán. – De ha így gondolja? Nem akarom megsérteni azt mondva, hogy kevésbé buta. Egyszerűen úgy érzem, hogy megérti, amit mondok.
– Persze, értem, amit eddig mondott, és gondolom, hogy igaza van. De maga, ön valóban egy földöntúli lény?
– Igen.
– És itt van közöttünk bennünket figyelni és ellenőrizni?
– Tanulmányozni. Ez a helyes szó. Nem ellenőrzés. Végtelen idők óta, nagyon régóta figyeljük magukat. Elkezdtük, amikor még a fákon voltak.
– Miért választott és beszél velem?
– Meg kell értsék a helyzetüket, és ön értelmesebb, mint a többiek.
– Én?
– Ne lepődjön meg. Maga!
– De én senki, semmi nem vagyok.
– Ez elegendő. Nem lehet, nem tudok és nem is akarok egy politikussal tárgyalni. A pozíciójától függően nem ért semmit, szükségszerűen elzárkózik az értetlenségbe, és akaratom ellenére sajnálatos cselekedetekre kényszerítene. Ezzel szemben a maga helyzete teljesen más. Maga a szenvedő alany. Érzi a különbséget? Talán sikerül elindítani a lassú átváltozást, ami életbevágóan szükséges, hogy ne legyenek elszigetelve a világmindenségben.
– Mit tehetek én? – kérdezte Cobrin meglepődve.
– Beszélhet. Cikkeket írhat kettőnk beszélgetéséről. Az embereknél az emóció uralja az intelligenciát, de minden egyéni különbség ellenére van egy közös pont: a boldogság keresése. Ettől függetlenül barátságosan gyűlölik egymást: mert maga barna, vörös, fehér vagy fekete. Mert hisz valamiben, és istenét Krisztusnak, Allahnak, Jehovának vagy Buddhának hívják, és a jelkép, ami összefogja a többivel, az a felkelő hold, a kereszt, vagy Dávid csillaga.  Gyűlölik egymást, mert az egyik gazdag, kapitalista vagy fasiszta. Vagy marxista, anélkül, hogy ismerné és tudná miről is van szó, baloldali, haladó forradalmár. Elfelejtik, hogy minden esetben szükségszerűen van egy uralkodó osztály. Azelőtt az arisztokraták örökölték a címet, majd egy új uralkodó osztály, a polgárság, ritkán éhenkórász, de mindig, minden osztály meggazdagodik a hatalommal a kezében. Vagyis mindenki gyűlöl mindig valakit. Az egyetlen közös vonása az összekeveredett emberiségnek: a boldogság reménytelen keresése. Mi a boldogság a maguk szemében? Több fokozata van:
* Aki a hidak alatt vagy a parkokban alszik amikor hideg van, és ebédjét a szemétládában keresi, számára a boldogság egy nyugodt sarok egy tető alatt, és naponta egyszer teletömni a hasát.
* Akinek lakása van, rosszul fizetett munkája és a létbizonytalansága, számára a boldogság a jobb kereset, a hitelre vásárolt gépkocsi, az új televízió vagy Samsung telefonján barátainak és ismerőseinek küldött megszámlálhatatlan üzenet.
Később a boldogság:
* Egy lakás vagy házvétel, külföldi nyaralás és elegáns éttermek.
Sokkal később és sokkal ritkábban:
* A saját repülő vagy jacht és élni Krőzus életét, de minden esetben a szex. Nem szabad elfelejteni. Egy vagy száz nő, férfi vagy gyermek, minden az egyén szexuális orientációjától függ. Ezek az emberiség közös vonásai minden faji megkülönböztetés nélkül. Hozzá kell tennem, hogy a saját nemzeti közösségben élők is képesek egymást gyilkolni kicsinyes különbségekért. Olyan ébenfekete, mint a szomszéd, épp olyan tudatlan és szegény, s mégis halálra verik egymást mert ellenfele, egy másik törzsben született!
– A valóságot írta le!
– Tudom. Ha valaki a boldogságot ígéri, vakon követik. A király, a császár, Caesar híve, kommunista, szocialista, náci, egy emberként lelkesen követik a szép szavú sarlatánt, mert a boldogságot ígéri gyermekeiknek vagy unokáiknak. Ez az egyetlen különbség az ideológiákkal, vallásokkal. A próféták a túlvilágon ígérik a boldog üdvösséget, a diktátorok a jövő nemzedéknek.
– És maga szerint nem ez a valóság?
– Nem, de valósággá válik mert illúziók után szaladnak – volt Tonar válasza. – Legyenek boldogok és öljük meg a hitetleneket! És felrobbantja magát és megöl számtalan „hitetlent”, mert a paradicsomban hetven szűz várja. „Legyünk boldogok”, és öli a zsidókat, harcolva az egész világ ellen, s amikor a fél világot lerombolta. a nyomorban ébred fel a romok között a reménytelen titáni küzdelem után, az Istenek alkonya wagneri akkordjaival.
„Legyünk boldogok”, és lefejezi az arisztokratákat, a gazdagokat és a szegényt, a tanult embereket és forradalmi elvtársait, mert a proletár forradalom árulói lettek. Nemzedékeken keresztül öl, lelkileg és fizikailag szenved mielőtt rájön 80 év után, hogy a szocializmus és az új ember nem létezik. Hogy talán tudatosan félrevezették és hazudtak, mert talán nem volt más megoldás, mint a hazugság egy ember megalomániája szolgálatában, akit évtizedeken keresztül istenként tiszteltek.
– Nem értem – vágott közbe Cobrin. – Kétségtelen, valóságról beszél. Az igaz valóságról. Ebben az esetben jó a percepciónk, ismerjük a valóságot!
– Csak, amit elképzelnek, az válik valósággá. Hőseik gyilkos és pribék fajta, mint a Che, Hitler, Mao vagy Sztálin, és annyi más diktátor. A valóság, amit takarnak, ami mögöttük van, ezt nem ismerik. Az ideát, álmokat, az egyéni hitet, a hatalmi vágyat, hogy a világ ügyeit intézze. Ha nem létezne az egyének hatalmi vágya, másként alakul a világtörténelem.
Elhallgatott, mert kinyílt a hotel hátsó kiskapuja egy szemetesládát cipelő boy előtt. A járda szélén hagyta, majd rágyújtott, és rájuk sem nézve eltűnt az épületben, bezárva a vasajtót.
– Végeredményben azt hiszem, hogy igaza van – és Cobrin felállt. – Azért be kell ismerni, hogy egyes forradalmaknak és háborúknak értelme volt. Ez olyan, mint a vihar és a villám, ami az erdő öreg vagy életképtelen fáit megsemmisíti és egyidőben elhordja a magokat.
– Megértem – bólintott Tonar. Ami a forradalmakat illeti, soha semmi nem változott az uralkodó osztályon kívül. De nyomot hagytak a történelemben, és a valóban intelligens emberek nem felejtik el, hogy elvetélt kísérletek voltak csupán. Igaza van, a háborúknak is volt hasznuk. A hatalomra kerültek változatlanul ma is az eljövendő boldogsággal és gyűlölettel hitegetik a befolyásolható tömeget. Nem veszik észre az egyre nagyobb színvonalkülönbséget a tömeg, és ebbe a kategóriába sorolhatóak a politikai vezetők, a filozófusok és általában az úgynevezett intelligencia, s azok között, akik valóban forradalmasították és forradalmasítják technikailag és tudományosan a világot. Képtelenek megérteni, hogy nem a filozófusok, teológusok, királyok, elnökök és más üzletemberek változtatták meg a létformájukat, hanem az orvosok, matematikusok, fizikusok, a kémikusok és más kutatók. Egyszóval, az alkotó technikusok. A század egyetlen politikusa, filozófusa vagy üzletembere sem érti a technikát, amit állandóan használ a mindennapi életben. Használják mert szükségük van rá a napi rutinjukban és a hatalom fenntartásához. A tömegek, és az úgynevezett elit ismereti színvonala egyaránt alacsony. S amíg ez a nívó nem változik meg, soha semmi kapcsolatuk nem lesz a világmindenség többi lakóival.
– A földöntúlikra gondol?
– Igen.
– Miért?
– Ismétlem, mert képtelenek elviselni a valóságot! Mert tagadják azt, és kétely nélkül elfogadják az irrealitást. A Szentháromság gondolatát, azt, hogy Isten megsemmisíti a hitetleneket, hogy a nőket fátyolozni kell, hogy az emberek egyenlők, testvérek, hogy meghallgatja ellentmondó kérelmeiket, és szüksége van pénzügyi hozzájáruláshoz, hogy eltartsák az általa választott papokat. Mert maguknál minden vallást az emberek alkottak az emberek számára! Még mindig primitívek!
– Nem tudnának segíteni?
Kérdése meglepte Tonart.
– Valóban patetikus! A földöntúliak nem angyalok, barátom. Csak hasonló civilizációk között lehet kapcsolat. Ott, ahol egyensúly van. Maguk egy átváltozási periódusban vannak. Fogalmuk sincs arról, hogy mennyire fejletlenek. Maguk éltes és fiatal szuper héroszokról fantáziálnak, boszorkányságról álmodoznak, hisznek, és elképzelik a pokolt. Néhány ezer év alatt a mitológia átváltozott. Achilles, Hektor, az Olimposz istenei helyét Surfer Argent, Superman, Batman és sokan mások foglalták el. Nagyon fiatalok még, ezt nem szabad elfelejteni. A mindenség óráján csak néhány perces múltjuk van. Semmi közös vonás nincs közöttünk. Csak néhány ember sejt valami kapcsolatot az emberi és a mi ismereteink között. A többiek, a mai emberiség számára mi csak szörnynek vagy Istennek tűnhetünk fel. Amikor a szívéhez értem, a félelme és meglepetése csökkent, mert érezte a baráti hullámokat, mert maga újságíró, és kivételesen intelligensebb, mint a népesség többsége, s mert magához hasonlóan öltözőm és emberi formában lát. Higgyen nekem, hogy katasztrofális lenne egy nyílt kapcsolat a két világ között. Rosszabb, mint a spanyol hódítók és az amerikai bennszülöttek között. Előbb változniuk kell. Szembenézni a valósággal és elfogadni álmodozás helyett.
Tonar, kezét felemelve, ujjai a homlokcsonton keresztül a fejébe hatoltak. Borzalmas fájdalmat érzett…
Lehunyt szemmel érezte a fejfájást és hangokat hallott.
– Felébredt – mondta a női hang.
Mindene fájt, nemcsak a feje. Valami volt az orrában és nehezen lélegzett. Ágyban feküdt, mozgásra képtelenül.
Szemei kinyíltak, de újra becsukta őket. Vakította a félig leeresztett redőnyön átszivárgó napfény. Mikor később újra kinyitotta, egy fehérbe öltözött nő hajolt fölé. A fejében csak fájdalom volt, és az emlékek a felejtés polcain rejtőztek.
– Hol vagyok? – akarta kérdezni, és hangja úgy visszhangzott fejében, mint egy holló károgása.
– Kórházban van – válaszolt gyengéden az ápolónő. – Átment a Június 30. körúton, és egy gyorsan haladó gépkocsi…
Hirtelen emlékei egy részét megtalálta. Az utolsó pillanatban vette észre a gépkocsit, a vakító reflektorokat, egy sokk, és utána semmi más.
– Öt napig kómában volt. A legsúlyosabb az agyrázkódás.
Eltűnt az ápolónő arca, egy fehérbe öltözött orvosnak adva át helyét. Tojás formájú fej, fekete, lenyalt hajjal, kis bajusz és szénfekete szemöldök élénkítettek egy játékbabaarcot.
– Ki ez? – motyogta, emlékei közt keresgélve.
– Az agysebész. Professzor Tonar – válaszolt az ápolónő.

 

***

 

3 hónap ezelőtt Nincs komment még

 

Ma milyen nap van? Nem tudom. Ma. Minden nap egyforma, a hétfő olyan, mint a csütörtök. A nap keleten kel fel, és nyugaton nyugszik. Változatlanul. Sokszor esik az eső, máskor meleg van vagy havazik. Végtelen ismétléssel.
Mikor gyerek, vagy fiatal ember voltam, minden más volt. Új. Barátok, szülők, ismerősök vettek körül. Szerelmek és barátságok. Olyan voltam, mint a többiek. Mint mindenki más. Növekedtem és felettem is szálltak az évek. Semmiben nem különböztem a többi embertől. Kezdetben a változás alig észrevehető volt. A 45. életévem betöltése után nem öregedtem. Senki nem tudta, én sem. Csak néhány év múlva vették észre az emberek, hogy nem változok.
„Örökké fiatal maradsz, milyen szerencse!” – ismételték a barátok, mert ők megváltoztak. Öregedtek. Fehéredő haj, ráncok, nehézkes test, betegségek.
A barátok, szerelmek és az emberek eltűntek, és egy szép napon arra jöttem rá, hogy nincs már ismerősöm. Múlttá váltak. Eltűntem saját jelenemből. Senki nem ismert, mint gyermek vagy fiatalember. Örökké 45 éves férfi lett belőlem.
Idegen voltam mindenütt. Hamis papírokkal nevem és születési dátumom megváltozott, és mindig a jelenről beszéltem, mert múltam történelemmé vált mindenki számára. Csak nekem nem. Számomra a múlt volt a fiatalság, az örök jelen.
Nem tudom, hogy miért nem voltam és vagyok beteg. Soha semmi baleset, senki nem akar megölni. Éveken és századokon átsiklom észrevétlenül.
Mert egyedül vagyok.
Reménytelenül.
Morzsolom az időt. Ma, vagy holnap. A tél és a nyár. A szürkeség. Az ismétlődés. A magány.
Én vagyok Matuzsálem a hosszú élet börtönében. Az emberiség vágya.

 

***

 

 

3 hónap ezelőtt Nincs komment még

 

Az álmom volt. Egy gyermek álma. Mikor a nagyszülőknél nyaraltam a nyári szünidőben, esténként, napnyugta után kereste tekintetem a picike vörös foltot az égen. Az álmomat.
Később könyveket olvastam. Utazás a holdba, és az Élet a Marson. A  Földünktől annyira különböző bolygó megigézett. Már fiatalon vágytam látni és megismerni a könyvekben leírt világot.
Növekedve, az újságokban olvastam tervekről csillagom meghódítására, és tanulmányaim végeztével jelentkeztem, hogy az első úttörők között legyek. Ne beszéljünk az évekig tartó kiképzésről a hosszú útra az ismeretlenbe, sem lelkesedésemről és boldogságomról, hogy álmaim teljesülnek.
A Marson voltunk. Harminc ember, tizenöt nő és tizenöt férfi, hogy párt alakíthassunk. Hosszú ideig tartott a berendezkedés, a nehézségek leküzdése. Nehéz munkák, kis balesetek, betegségek. Itt éltem vágyaim földjén, szülőföldemtől távol, ábrándjaim nyomát követve.
Nem találtam az ünneplőbe öltözött falvak emlékét, mint Tomás sem az aranyszemű lányokat.[1]
Nincs más, csak okkerszínű föld és kavicsok. Hegyek, völgyek és por, az élet egyetlen nyoma nélkül. Semmi. A szertelen szél nem hordja szárnyán az eltűnt lakosok szavait. Én meg itt vagyok egyedül, annyi hosszú év után, miközben egymás után eltemettem nem csak társaimat, hanem illúziómat is.
Barátaim, a férfiak és nők eltűntek az unalom, és egy ismeretlen betegség áldozataként. Nem, ne gondolják, hogy egy kútba estem, ahol egy marslakó lelke él!
Most mégis folytatom kutatásaimat. Utazok, vándorlok, keresem mindég az írókkal közös ábrándok nyomát.
Egyedül vagyok halott álmaimmal, és este, amikor a felhőtlen égen felragyognak a csillagok, nézem a kékesen csillogó bolygót, a Földet. Ahova soha többet nem megyek. Egy délibábért hagytam el, egy hihetetlen kalandért, hogy felfedezzem az elképzelhetetlent, a marslakókat.
A keresést folytatom. Rejtőzködnek talán? Nagy a csillag. Annyi ismeretlen hely van. Völgyek, kráterek, amelyek rejthetik elfelejtett nyomaikat.
Nem álmodozom többé. Fiatal éveimre gondolok, naivitásomra, lelkesedésemre, feltétel nélküli érzelmeimre az ismeretlen égitestért, a vörös csillagért.
Várakozom. Várakozom, de nem egy kútban, hanem kockaházamban az okker homokon. És ha eltűnt társaim valóban megtalálták Mars elfelejtett és eltűnt lakóit? Akkor várok én is. várom az indulást.
„Nem mozdulok. Nem csinálok semmit, csak várok. Fejem fölött észreveszem az éj hideg csillagjait és a hajnal csillagjait – a napot látom.”[2]

 

*

 

Jegyzet:
[1] Ray Bradbury: Marsbéli krónikák; 2002. augusztus. Éjszakai találkozás
[2] Ray Bradbury: Marsbéli krónikák; A várakozó

4 hónap ezelőtt Nincs komment még

 

 

– Valóban elmentek?
– Öt nap múlva. Két napra van szükség mindent ellenőrizni.
Soha nem képzelte, hogy az utolsó napok ilyen nehezen telnek majd. Évek óta tudták, hogy egy szép napon menni kell. Volt idejük megszokni a gondolatot. Tíz éve kezdődött a kiképzés. Az asszonnyal előbb hosszan latolgatták az egyedülálló ajánlatot. Ő beleegyezett, még lelkesedett is, hogy az elsők között választották a férjét az Androméda útra. Társaival lép a történelembe, mint Gagarin, az első ember a világűrben.
Abban az időben tíz év távoli jövőnek tűnt. Nehezen volt elképzelhető, hogy az idő rágcsálja az időt, a napok, a hetek és a hónapok múlása az út végére vezet. Most az idő elérkezett. Az utolsó napok. Hogy elhitessék önmagukkal, hogy sok idő van még hátra, az órákat számolták. A napokat átváltoztatták órákra és öt helyett 120 órával rendelkeztek! És a tíz évvel ezelőtt boldog és büszke felesége könnybe borult, ijedt, őzike szemekkel nézte.
Ő is félt, szomorú és izgatott volt. Egyszerre minden. Szomorú, mert mindent elhagyott. Semmi garancia nem volt arra, hogy életben maradnak. Izgatott, mert egyedülálló kaland várt rájuk. Eddig soha senki nem indult ilyen útra.
– És írni sem tudsz?
Előre félt ettől a kérdéstől. Nem akarta, hogy feltegye, erről nem akart beszélni, mert ez volt a legnehezebb, elfogadhatatlan.
–Tudod jól, hogy ez lehetetlen.
– Miért? Tudom jól, már beszéltél róla, de nem tudom elhinni!
– A sebesség. Már magyaráztam. Nagyon gyorsan utazunk a távolság miatt. A több mint két és félmillió fényévet húsz évre csökkentettük le. A rádiókapcsolat a sebesség miatt lehetetlen. Gyorsabban távolodunk, mint a rádióhullámok. Bármilyen kapcsolat lehetetlen.
– Soha semmi nem lesz közöttünk – suttogta, és vékony ujjaival átölelte az arcát.
„Soha nem látlak többé, mert meghaltál!”
– Dehogy is! Tévedsz! Úton, és életben leszek.
– Nem, halottak vagytok, mert semmi kapcsolatotok nem lesz az élők világával! Ha valaki vonaton vagy repülőn hosszú időre elutazik, mindég van lehetőség élőszóval beszélnie valakivel, ha szükséges, vagy tud levelet írni, egy képeslapot küldeni. – Úgy simogatta az
arcát, mintha emlékezetébe akarná vésni bőrének érintését. – Ez a különbség a két indulás,
az utazás és a halál között. Valaki eltávozott, de az egyik esetben tudjuk, hogy hol van, hírt kaphatunk tőle, de a halál után semmi hír, nem tudjuk hol van. A kapcsolat végleg megszakad.
Soha nem gondolta, hogy halottak lesznek egymásnak, és nem csak kettőjüknek, hanem az egész világnak! És számukra az világ végleg eltűnik. Hogy soha nem látják viszont a földet, amit elhagynak, még ha az oda-vissza út baj nélkül sikerül is.
– Soha nem gondoltunk a következményekre, csak a dicsőségre és a kalandra. Nem ezt akartam, nem akartam meghalni számodra…
– …és én számodra – fejezte be a mondatot az asszony. – Ha választani tudnék, változtatni az eseményeken, akkor szeretném inkább, hogy megbetegedj, vagy akár én. Miért ne? És ha egyikünk eltűnik végleg, mert meghal, kétségtelen, hogy gyászolni fogjuk, hagyva, hogy az idő gyógyítsa a sebet, és talán majd újra kezdünk élni, megőrizve a drága lény emlékét. Most pedig öt nap, alig 120 óra multán, egymásnak mégis halottak leszünk, bár élünk majd, létezünk, álmodunk a jövőről tudva jól, hogy számunkra meghalt a másik.
– Kettős tudatunk lesz…
Szemei kinyíltak. Az álom még valóságnak tűnt. A nyitott szarkofág… Tekintete felölelte környezetét. A szürke acélfal a feje fölött, és hallotta a láthatatlan nyílásokon átszivárgó levegőt.
Felkelt, és a többi csukott szarkofágot nézte. Társai aludtak még. A fejéhez nyúlt, mintha megakarná győzni önmagát, hogy a valóságban van, és az álom csak álom volt. Tekintetét a szomszédos szarkofág homályos tetején vibráló képernyőre szegezte és leolvasta a számokat.
„Egyéni idő: 20 év. Univerzális idő: 2.555.000 fényév.”
A fejét rázta. Minden forgott körülötte, mert hihetetlennek tűnt. Mindenre emlékezett. Mindent tisztán látott. Az álom volt a valóság. Nagyon régen a feleségével beszélt, és 20 évvel ezelőtt örökre az agyába vésődtek a szavak. HÚSZ ÉV! Húsz évet gondolt, húsz évet öregedett miközben az igazak álmát aludta, de a valóságban visszahátrált az időben, hátrált több mint kétmillió évet! A Föld megváltozott, a felesége még nem született meg, még az ősöknek az őse sem, homo habilis még nem született meg!
Itt voltak. A központi képernyőn egy ismeretlen galaxis milliárd csillaga fénylett. Valahol a közepén, vakító fényben rejtőzött a szörnyűséges fekete lyuk, de körülöttük tűfej nagyságú lángoló csillagok sziporkáztak a világűr fekete bársonyán. A galaxis peremén tele volt az ég csillagokkal.
Mögötte egymás után kinyíltak a szarkofágok. Társai is életre keltek, és hozzá hasonlóan nézték a csodálatos látványt, amit rajtuk kívül soha senki nem látott. Andromédát, a testvérgalaxist.
A tehetetlenségi erő sebessége láthatatlan volt a távolság miatt, mintha mozdulatlanságba dermedtek volna. Megérkeztek. Célhoz értek. És életében először feltette a kérdést: és most?
Elérték a célt, egy másik galaxisban voltak, és a saját tejútjuk nem volt más, mint egy sápadt, tejszínű folt, valahol a végtelenben. Számukra a saját világuk meghalt, nem létezett, irreálissá vált. Ők meg halottak voltak a földön maradottaknak.
A program megvalósult, de senki nem tudta még rajtuk kívül. A rádióüzenet csak két és fél millió év múlva érkezik vissza, és senki nem érti majd a hírt, mert időközben mindenki eltűnik. Az emberiség, a Föld, minden átváltozott, még az emléküket is elfelejtették.
Csak most értette, hogy haszontalanul feláldozták őket. Hogy a csodálatos technikai eredmény, hatványozni a fénysebességet, nem elegendő a mindenségben utazni. Ez elegendő a csillagok között eltüntetni a néhány fényév távolságot, de nevetséges a galaxisok között.
Elképzelni, hogy létezett valahol egy ház, szerető asszonyok, szülők, gyermekek, barátok, az élettel teli nyüzsgő világ egy elképzelhetetlen távolságban, és hogy mindez múlttá vált, nem létezővé, borzalommal töltötte el. Semmit nem lehetett tenni. Még ha rögtön visszafordulnak, ami lehetetlenség volt, mert még mozogtak az inerciás sebességgel, üstökössé válva minden emberi tekintet számára, ha volt ember itt. Egy földöntúli lénynek olyanok voltak, mint a végtelenbe utazó üstökös. Soha többé nem tudtak visszatérni lépteik nyomán.
Visszafeküdni a szarkofágba és megvárni, hogy a sebesség lassuljon, megindítani saját hajtóművüket és visszatérni? Nem, ez képtelenség volt, mert nem tudták, hogy mennyi időbe telik a lassulás. Nem volt megoldás. Valóban meghaltak a világ számára és a világ halott volt számukra.
Hősök voltak. Hősökké váltak. A fiatalok tanulmányozzák már az életüket, és a hozott áldozat valószínűleg legendává változott. Talán. De az is meglehet, hogy már felejtés borítja őket, mert indulásuk csodálatos eseménye eseménytelenséggé vált az új történések lavinája alatt. Egy énekes házassága, egy filmcsillag válása, egy magát örökkévalónak képzelő félőrült diktátor a felejtés fátylával borítja őket.
Nem volt választás.
Mielőtt hozzá hasonlóan a többiek is megértik helyzetüket, el kell indítani a motorokat. Szarkofág nélkül viszont azonnal meghalnak, ha a sebesség növekszik. Nem lesznek emlékeik. Folytatják útjukat az Androméda szörnyűséges közepe felé, hogy örökre eltűnjenek a fekete lyukban.
A hosszú álomtól elbódult társait nézte, mielőtt megnyomta az indító gombot.

 

***

 

 

 

 

5 hónap ezelőtt Nincs komment még

 

 

 

 

Húszéves korában úgy siklott a hullámokon, mint egy balett-táncos. Valódi nevét senki nem ismerte, de az újságírók Surfing Jacknak keresztelték.
Mikor a tél nyárrá változott, megjelent a tengerparton. Seignosse, Hossegor, Labenne vagy Ondres tengerpartját Biscarostól Biarritzig a széltől és az óceán hullámtöréseitől függően látogatta.
A nyaralók felismerték a szörfözők között – nem a víztől és naptól szőkére fakult hosszú haja, vagy barna bőre és izmai miatt, hiszen százával láttak lebarnult fiatalokat –, hanem mert összeforrt a deszkájával. Széttárt karjaival, könnyedén előrehajoló, egyensúlyát kereső törzse félig guggoló helyzetben lovagolta a hullámzó óceánt, s csak akkor merült el mikor a habok elhaltak a homokon.
Csak a tengerről álmodott Surfing Jack. A versenyek hidegen hagyták. Nem akart érmeket és címeket, sem dicsőséget és világhírt. Nem volt ideje a csodálóihoz, s nem vágyott másra, mint a hullámokra. Táncolni rajtuk.
Átsiklott Santa Monica egymást követő végtelen hullámtörésein, vagy a félelmetes Hawaii vizeken. Akkor volt végtelenül boldog, amikor hadnagyságú alagútban siklott, amivel csak a legnagyobbak merészeltek szembenézni. Egy hullám, amit „Jawnak” hívtak. Kevés alkalma volt ilyen találkozásra.
– Képzeljetek egy 15 méter magas hullámtörést – magyarázta lelkesen barátainak egy asztal körül, és itta gyümölcslevét.
– Ez egy szamárság Jack! – Egyik szörfös barátja úgy találta, hogy túlzott. – Senki nem látott még húsz méteres hullámokat a part közelében! Arról nem beszélve, hogy képtelenség kijönni ebből a tajtékzó vízből, mert az összeomlás pillanatában a víz súlya halálos!
Pedig erről álmodott. Szilárd meggyőződése volt, hogy képes legyőzni minden nehézséget. Este, szemeit lecsukva, csodálatos hullámokat látott, a leírhatatlan zaj magába ölelte és érezte a sós cseppeket ajkain. Amíg egy szép napon…
Szerda volt. Labenne strandján az ég kivételesen tiszta volt. Körülötte a napfény, sirályok kiáltozása és a tenger morajlása.
Kora reggel kevesen voltak. Nyaralók még nem feküdtek a homokon, az üres parton csak néhány halászt és szörföst látott.
A szélcsend majdnem teljes, csak kicsi habfodrok voltak. Csalódott volt, csak dacból, és lelkiismerete megnyugtatására szaladt a vízbe. A deszkán fekve vadul evezett. Egyszer visszanézett, és a távolság meglepte. A part már vékony vonallá keskenyedett. A megfordulás pillanatában vette észre a hullámot.
A távolban mintha egy fal emelkedett volna fel. Megborzongott, mert a vízfal megállíthatatlanul közeledett és hegyé változott! Nem tíz vagy húsz méter magas, úgy tűnt, mint egy százméteres fal! Soha nem látott ilyet! Mint egy cunami a Csendes-óceánban. Ez nem volt igaz, nem hihetett egy ilyen jelenségben a francia tengerparton.
Izmai adrenalintól feszülve várták a végzetes találkozást. Közeledett a pillanat, amikor a hullám gyökere a deszka alá siklik, hogy széttárt karokkal felálljon, mintha a vízfalhoz akarna támaszkodni, s félig guggoló helyzetében egy félelmetes átmérőjű vízalagútban találja magát.
Siklott benne? Repült? Képtelen volt megítélni a sebességet. Ott siklott egy távoli fény felé, bezárva a vízcsőbe. Körülötte a sima, zöldes fényben úszó vízfal azt a látszatot keltette, hogy egy katedrálüvegben áll mozdulatlanul, vagy mintha egy hatalmas üres üvegbe zárták volna be.
Körülötte borzalmas volt a zaj! Mély és végtelen moraj, mintha száz lökhajtásos gép akarná dobhártyáját szétszakítani.
Mennyi ideig siklott? Hosszú percekig, biztosan. Nem érezte az idő múlását, és képtelen volt gondolkozni. Minden erejére és tudására szüksége volt, hogy suhanjon, megtartsa egyensúlyát anélkül, hogy a csillogó falra ragadjon, mint egy légy.
Az alagút összeszűkült, s a vízfal elvékonyodva elveszítette zöld üvegszínét. A folyékony katedrálisboltozat eltűnt fölüle, átadva helyét a felhőtlen kék égnek. Újra minden normális lett. A turbinák üvöltése a szél dalává változott, és ismét látta a partot. Közel volt. Lassan siklott, ingadozva a csendesülő hullámokon, és állva maradt a néhány centiméteres vízben a homokpartnál.
A parton volt, de nem a Landesi tengerparton. Surfing Jack remegve lekapcsolta bokájáról a deszkához fűző kötelet, és a száraz homokra lépett. Olyan hosszú egyenes parton volt, mint ahonnan elindult, de homokdombok, nyaralók, halászok és szörfösök nélkül. Nem ismerte meg Labent.
A finom homok lassan hagyta el a tengert, hogy vad mezővé változzon. A távolban néhány fa, s fölötte átlátszó kék ég. A nap magasan volt a kora reggeli órához képest. Távolabb egy házat látott, s a nyitott ajtóban egy félmeztelen, magas férfi állt. Kezét ernyőként a szeme fölé emelte a vakító napsütésben.
– Jó volt Jack? – kérdezte, amikor a közelébe ért.
– Nagyszerű! Igazán egyedülálló élmény volt – lelkesedett a fiatalember, és az ismeretlent mustrálta. – Igen, valóban nagyszerű – ismételte. Majd meglepve kérdezte.– Honnan ismeri a nevem?
– Ismerlek, mert bátor vagy!
A valóságban a ház egy kunyhó volt, csak arra jó, hogy a deszkákat tartsák benne.
–Hol vagyunk? – kérdezte. – Nem ismerem ezt a partot, hiányoznak a dűnék is… És a többiek? Hol vannak a többiek? Eltűntek a halászok is! És ezek a hullámok? Nem ismerek ilyen méretű hullámokat.
– Nem álmodtál hatalmas hullámtörésről?
– Persze, de hol vagyunk?
– Másutt – válaszolt az ismeretlen. – Félsz?
– Félni? – A kérdés meglepte, és a hihetetlen alagút, és a megváltozott tengerpart ellenére sem félt. A szelíden mosolygó magas férfi látása megnyugtatta, nem tudni miért. Egy pillanatig sem képzelte, hogy valami veszély fenyegeti.
– Akarsz még siklani ? Nézd ezeket a hullámokat! – Az ismeretlen az óceánt nézte. Jack visszafordult és nézte őket közeledni a távolból.
– Lehet?
– Mehetsz, menj! – bátorította az ismeretlen.
Órákon keresztül szörfözött. A hullámok percnyi pontosan érkeztek, s ő meglovagolta őket. Később az ismeretlen mellette siklott a vízen a deszkáján hajolva. Búcsút intett, de ő nem tudott válaszolni, mert egy újabb, a mélyből jövő hatalmas hullám emelte deszkáját. Mint reggel, ismét a félelmetes állkapocsban találta magát, a kőkemény, zöld fényben csillogó alagútban, a láthatatlan repülőgépek fülsüketítő zajában.
Siklott, bizonytalan egyensúlyát tartva, széttárt karokkal, félguggoló állásban, a deszka az alagút vége felé suhant. Feje felett a hullám vékonyodó taraján átderengett a napfény. A láthatár megnyílt előtte, és észrevette a landesi tengerpartot. Messze volt az őrzött parttól, ahol a turisták napoztak még a késő délutáni órákban is.
A fodrozó hullám elhalt alatta. A homokon ülve nézte a lenyugvó, vörös napkorongot. Nem értette, mi történt. Az a kellemetlen érzése volt, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog történt vele. Nem felejtette el, hogy reggel két halászt látott a parton. Majd egy soha nem látott hullám jött felé, és senki más nem volt csak ő, a többiek eltűntek. Majd találkozott az ismeretlen férfival, aki azt válaszolta, hogy: „Másutt” vannak, és gondolatban újra átélte lovaglását a szelídíthetetlen habokon.
„Hihetetlen, hogy az egész nap elmúlt” – gondolta. „Csak néhány óra.”
A deszkával a hóna alatt, gondolataiba merülve kereste elhagyott holmijait. Mindenki elment már. Az óceán csillogó sima tóvá változott.
Később gyerekes büszkeséggel mesélte barátainak találkáját élete legnagyobb hullámával. Szerencsére elhallgatta az ismeretlen tengerpartot, és nem beszélt ott élő új barátjáról sem, mert senki nem hitte történetét. Még a barátnője sem.
– Ne mondj butaságokat, kérlek! Ma reggel semmilyen hullám nem volt! – Egyik társa sem hitte egyetlen szavát sem.
– Jobb lesz, ha beismered, hogy egy nővel voltál!
Azután csak egyedül ment a partra. Utazott változatlanul, különböző versenyeket nyert Durbanban, Santa Monicában vagy a Hawaii szigeteken, de senki nem hallgatta történetét egy katedrális nagyságú hullámról.
Mindig ott volt a bárokban, ahol a többi szörfös összejött, de akik ismerték, elfordultak tőle, és nem maradt más hallgatóság, csak az ittas törzsvendégek.
Egy évvel később újra a labeni tengerparton volt. Egy év utáni ár-apály és viharok után nem volt semmi lényeges változás. A régi betonerődítményeket talán jobban befedte a homok, a homokdombok alját a víz talán jobban kimosta, és a polgármesteri hivatal újabb falépcsőt csináltatott, megkönnyítve a turisták életét.
Egy reggel Surfing Jack a parton ült deszkája mellett. A többiek még nem érkeztek meg. Háta mögött a nap lassan dugta ki fejét a fenyők mögül…
Egy évvel később, története még neki is valószerűtlen volt. Álmodta talán? Vagy a képzelete játszott vele? Fogalma sem volt. Érteni akarta az érthetetlent, meggyőzni önmagát, hogy nem álmodott.
Mikor a nap a vállát kezdte égetni, deszkáját a bokájához kötötte és ráhasalva vadul evezett. Végzetét, a hullámot kereste…

 

***

 

 

[Fotó: Mark Mathews ausztrál profi szörfös
markmathevs.com]

5 hónap ezelőtt 1 komment

 

Bolond volt? Senki nem tudta, még saját maga sem. Láthatólag normálisnak tűnt.
Vékony alakján kopott vászonnadrág és ing. Kellemes, nyitott tekintetű arcát rendezett haj keretezte, kezei ápoltak voltak.
Miért gondolták a körülötte tolongó emberek, hogy bolond? Mert mozdulatlanul guggolt a parkban, kitárt karokkal? Nem pénzt koldult, mint a szegény emberek, hanem a fák felé nyújtotta karjait.
Senki nem volt a közelében. Néhány bokorral és fával körülvett tisztáson látták őt a kavicsos úton sétálók. Szemét lehunyva, arcát a nap felé fordította, s arcán furcsa mosoly vibrált.
Körülötte madarak, mindenütt. Tíz vagy száz veréb, öregek és fiatal fiókák ugráltak a fűben. A vállára telepedtek és nyitott tenyerére. Voltak vadgalambok, és néhány feketerigó is.
A sétálók megálltak néhány percre, hitetlenkedve nézték a mozdulatlan embert és a madarakat, majd folytatták útjukat. Néha fiatal vagányok kiabáltak felé.
– Hé, te bolond! Mit csinálsz a madarakkal?
Még csak nem is hallotta. Az volt a meglepő, hogy a vagányok soha nem mentek a közelébe. Nem tudták miért, de nem volt bátorságuk rátámadni a mozdulatlan emberre.
Soha senki nem látta mikor érkezett, honnan jött és mikor ment el. Csak ott volt.
A park körül rengeteg gépkocsi közlekedett. Gépkocsi hordák hömpölyögtek végtelen sorban, maguk körül a benzin szagát árasztva. A park közepén a fák, a guggoló férfi égnek tárt tenyerével és a madarak, egy más világ volt. A madarak és az ember, a béke szigete voltak. A csend. A tisztaság.
Egyre több madár érkezett. Előbb a sirályok, majd a fecskék cikáztak feje és lehunyt szeme körül. Néhány egerészölyv és karvaly körözött felettük, de a kis madarak nem féltek. Éjjel, a  park körül a lakók, hallották huhogni a baglyokat. Éjjeli madarat soha senki nem hallott még a városban.
A lakosok beszéltek róla. A madarak gyülekeztek körülötte, s annyian voltak, hogy félni kezdtek tőlük. Még az újságok is írtak erről. Egyik reggel egy televíziós társaság kocsijai érkeztek egy időben több rádióállomáséval.
A felvevőgépek dolgoztak, a vakuk fényei cikáztak, de a férfi nem nyitotta ki szemeit. Nem is tudta talán, hogy jelenléte megzavarta a köznyugalmat, amíg egy szép napon a bámészkodók észre nem vettek egy rendőrt.
Léptei megriasztották a madarakat, és elrepültek. Nem voltak mesze, csak a szomjazó fák és bokrok poros leveli közé rejtőztek. Régóta nem esett már.
A madarak eltűntek, s körülötte nem volt más csak a nap és a fák.
A rendőr a férfi előtt állt. Az megérezte árnyékát és szemeit kinyitotta. Szemei kékek voltak, mélykék, mint az óceán. Megmérhetetlenül mély. Nem mosolygott többé.
– Miért? – kérdezte.
– Én kérdezek – válaszolt a rend őre. – Mit csinálsz itt?
– A madarakkal beszélgetek – mondta a férfi. Hangja lágy és mély volt, meglepő egy ilyen sovány embertől.
– A madarakkal?
Az újságírók mindent felvettek. A párbeszéd elárasztotta a világot a mikrofonok, kábelek, technikai gépkocsik, antennák és műholdakon keresztül.
– Beszélnek hozzád a madarak? – Gúnyos mosoly torzította el a rendőr arcát.
– Nem hallja őket? – Tekintetét a rendőrre szegezte, s ez a tekintet megijesztette a rend őrét. Hátra lépett.
– Te jó Isten… Teljesen bolond vagy! – kiáltott, hogy zavarát rejtse. – Ne mozdulj! – ordította, és fegyvert rántott, a mozdulatlan férfira szegezve azt. Kapkodva beszélt hordozható telefonjába.
– Mindjárt megérkeznek az orvosok és bolondokházába csuknak majd, mert zavart okozol…
– Mit okozok? – kérdezte a férfi, de rendőr nem válaszolt. Félt. Fogait csikorgatta, mert a másik mosolygott, szomorú, fájdalmas mosollyal.
– Ne mozdulj…! Ne mozdulj…!
Nem mozdult.
Senki nem vette észre, hogy az ég beborult. Kora reggel óta nyugaton halmozódtak a felhők, és a kezdeti szellő megváltozott. Egyre erősebb széllé vált. Az egész világ őket nézte. A gépek lencséit a rendőr fegyvere, és a tenyerét égnek fordító szomorú mosolyú guggoló férfire szegezték.
A levelek között nem csiripeltek a madarak, mióta a rendőr megszakította beszélgetésüket az emberrel.
A férfi újra lehunyta szemeit, fejét lehajtotta, és kitárt karjai teste mellé hullottak. A közeledő szirénák üvöltését egy hirtelen széllökés zúgása fedte el. Egy villám csapott egy közeli fába, s hirtelen heves zápor szakadt rájuk.
Mintha egy vízcsapot nyitottak volna ki. Vízfüggöny, viharos szél, villámok sújtottak a városra, a parkra.
Mindenki menekült. A képernyőkön az utolsó, remegő képen látták a férfi lehajtott fejét a szélrohamok alatt, teste meghajolva állta a természet elszabadult dühét.
Másnap reggel, amikor a nap ismét felkelt, s hét ágra sütött a parkra, a kizöldült fűre, a tisztáson a fák, a letört faágak, leszakított levelek között senki nem volt. Még a madarak is eltűntek.

Száz évvel később, a Madárember imádói kíméletlenül kiirtották a madarak vadászait.

 

***

 

 

6 hónap ezelőtt 2hozzászólás

 

Egy őszi este kezdődött minden, a Hendaye-i állomás előtt. Spanyolba a vonat csak éjfél felé indult. Sok ideje volt.
Nehéz felhők jöttek át a Pireneusokon a tengerpartot ostromolva. Már kora délután elsötétült az ég, és a szitáló esőtől minden barátságtalanná vált.
Nem tudott a nedves padra leülni. Az egyik kijáratban állt zsebre dugott kezekkel, bőröndjével lábai közt, nézve az időnként elhaladó gépkocsikat.
A szitáló köd vízcseppjei homályosították szemüvegét, de szerencsére enyhe volt az idő. Kellemes volt az ősz, és a langyos levegő a felhőkkel vonult észak felé.
A trópusok… A trópusi meleg. Erről álmodott. A boldog időszak emlékei, mikor az Egyenlítő közelében élt.
Fenomenális volt felidéző képessége. Mint gyermek, órákon keresztül ismeretlen tájakról ábrándozott. Csak szemeit kellett lehunynia, hogy azonnal egy elképzelt világban találja magát. Sokszor korholták szülei, mikor ülve találták egy nyitott füzet előtt, semmibe vesző tekintettel. Valahol másutt volt. A nyaralás játékaira gondolt barátaival, és az volt a benyomása, hogy újból a nagyszülőknél van és a kertben játszanak. Szobája, az asztal a füzetekkel, minden eltűnt, helyet adva a képzeletbeli világnak.
Növekedve kevesebb idő maradt az ábrándozásra. Kénytelen volt ezeket a mágikus pillanatokat az éji magányára tartogatni, mikor egyedül maradt. Elalvás előtt gondolatban ismeretlen tájakat fedezett fel. S mikor elnyomta az álom, a napi valóság és az éj varázslata sokszor összekeveredett.
Az állomás előtt a Tanganyika-tó partján lévő régi háza hatalmas kertjére gondolt. Este, mikor a fák alatt ült, a hatalmas mangófák levelei a holdat eltakarták. Szemeit becsukva idézte fel emlékeit.
Mikor szemei újra kinyíltak, ott volt. A mangófák alatt. Kissé távolabb sövény határolta a kertet, egy régen meggyilkolt herceg emlékére állított emlékmű felé vezető úttól. Távol, nyugat felé, ahol a hegy helyet adott a síkságnak, a telihold hideg fényében csillogott a tó vize.
Mint mindig, langyos volt a levegő. Egy kutya ugatott a kertben. Hallotta a lánc csörgését, amit a felizgatott kutya húzott a két fa között kifeszített dróton.
Nem mozdult. Hallgatta saját szívének dobogását. Igaz volt minden. Nem álom, hanem valóság.
Az állomás, Hendaye, a szitáló köd, minden eltűnt. A szemüveg még homályos volt a ködtől, az utolsó vízcseppek még nem száradtak fel.
Álmodom – gondolta –, de nem álmodott. A kert, régi kertje valóság volt, mint a kiszűrődő lámpafények a ház rácsos ablakai mögül, és a láthatatlan látogatóra ugató kutya.
A kutyaugatás miatt megpróbált zajtalanul elhúzódni a fák alatt a kert másik része felé, ahol emlékei szerint nem volt kerítés. A holdfény ellenére olyan sötét volt körülötte, mint egy kemencében. Végre az út. Jobbra a kollégium, ő balra fordult, és lement a város felé.
Cipője alatt kavicsok csikorogtak, és óvatosan lépegetett, attól félve, hogy lába megbicsaklik egy láthatatlan kőben vagy lyukban. Egy kertbejárat előtt ment, ahol egy barátja élt régen. Most nem szivárgott ki fény a fák lombjai között. Hosszú évekkel ezelőtt elköltözött családjával.
A távolból egy motor közeledett. Egy afrikai roncsgépkocsi. Reflektorainak fénye a fák koronáján táncolt, majd közeledve az utat világította. Ösztönösen az út szélére húzódott és cipői a poros fűbe süppedtek. Az autó csörömpölő szörnyként tűnt el, amíg ő mozdulatlan várta, hogy újra csend takarja az éjt, amikor vörös lámpái eltűnnek egy útkanyarban.
A városba vezető hosszú, lejtős úton senkivel nem találkozott. Volt ideje gondolkozni.
– Hogy kerültem ide? – Alig félórája a Hendaye-i állomás előtt várakozott a kellemetlen, szitáló esőben. Még láthatta szemüvegén a vízcseppek nyomait. Majd eszébe jutott, hogy bőröndje ott maradt az egyik bejárat előtt!
Afrikára gondolt, régi kertjére, a langyos levegőre. Becsukott szemekkel próbálta felidézni a kertet, és mikor szemeit kinyitotta, ott volt! Valóban. Nem volt rá magyarázat.
A kivilágított Fina benzinkútnál senki nem várakozott. Sem ember, sem gépkocsi. Óráját nézte. Kilenc múlt néhány perccel. Messze volt a vonatindulás, de Hendaye is. Öt vagy hatezer kilométer.
Valahol a városban egy kocsi dudált, és egy még nyitott bárban a késői óra ellenére a hangszórók bömböltek. Minden valódi volt. Egy házfalhoz támaszkodott, hogy meggyőzze önmagát. Valódi volt minden, nem álmodott.
Talált egy, az események ellenére csodaképp épen maradt padot a Hotel de Bruxelles előtt. A hotel bárját spórolásból néhány gyenge lámpa világította be, és a bárpult mögött a bartender unatkozott két sört ivó feketével szemben. Az öreg Reinhardtz már nem volt a pult mögött, biztosan régen meghalt.
Mindent megvilágított a hold. A pálmákat és a házakat. Hideg fénye takarta a poros leveleket és a roskadozó házakat.
– Hogy megyek vissza? – Nem volt útlevele és Spanyolországba akart menni. – Mint ahogy jöttem – gondolta. Egy normális gondolat, de még nem tudta, hogyan jött.
– Behunyt szemmel koncentrálok majd, mint gyerekkoromban, amikor olvasás közben álmodoztam. Tudom, fantasztikus, de nincs más magyarázat! El kell fogadnom a hihetetlent! Erősen gondolni az állomásra.
Nem kellett becsukni szemeit. Hosszú gyakorlata volt, hogy nyitott szemekkel álmodozzon. Kollégái, vagy a barátok sokszor látták mozdulatlan, merev tekintetét. Ha hozzászóltak, egy meglepett mozdulat, és tekintetébe az élet visszatért.
– Ne haragudj, nem figyeltem rád. – És megismételték a nem hallott kérdést, amikor egy másik világban volt.
Újból az állomás előtt.
Bőröndje csodaképp nem tűnt el távolléte alatt. Az eső sűrűbben szitált, mint néhány órája, és a különbség nagy volt Bujumbura langyos éje, és a nedves, hűvös Hendaye között. Akarata ellenére megborzongott.
A vonat várakozott. Egy üres kocsiban az ablak mellé ült, és a nedves peronon visszatükröző lámpák fényét nézte.
Gondolataiba merült. A minden következmény nélküli álmodozás és a valóság között nagy volt a különbség. Most nem gondolatban volt valahol látogatóban, hanem a valóságban. Nem volt erre magyarázat. És új, ismeretlen képessége félelemmel töltötte el.
Egy fiatal pár szállt fel a kocsiba. A nő vele szemben választott ülőhelyet. A férfi fáradtan mellérogyott.
Éjfélkor a vonat elindult. Egyre gyorsabban haladtak, és a kerék kattogásának monoton zaja, a zöttyenések, a késői éjről nem beszélve, álomba ringatta a férfit. Feje nyitott szájjal a támlán ingadozott. A nő is elálmosodott.  Csak ő maradt ébren.
Gondolatai a helyváltozása körül kalandoztak. Az Afrikában töltött órákra gondolt, a visszatérésre, és az esetleges következményekre. Gondolatait, mint a fiatal pár szunyókálását, a spanyol kalauz szakította félbe.
Miután elment, a férfi újból elszunnyadt. A gyenge fényben úgy érezte, hogy a nő nézi. Ez kellemetlen volt, és tekintetét az ablak felé fordítva kutatta a kinti éj sötétjét.
Végül a nő is elaludt, arcát kabátjába temetve.
Első útját akarata ellenére tette meg. Nem tudta még, hogy mi történik, ha Bujumbura melegére gondol, ami annyira különbözött Hendaye hűvös időjárásától. Bizonyosságra volt szüksége.
A mélyen alvó párt nézte. Meg kellett próbálni. A lakására gondolt, elképzelve az utcai lámpák halvány fényét a szalon csendjében.
És valóban ott volt! Hallotta az élettelen lakásban a falióra tikk−takkját.
A hűtőben egy jeges kólát talált, majd a postát kereste, amit már nem volt ideje induláskor átnézni.
Az ágy látványa kísértő volt. Kellemesebb lenne, mint az éjjeli vonat. Tétovázott egy pillanatig, majd a vagon közepén találta magát. Az éjjeli világításban látta az alvó párt. Nem akarta felzavarni őket. Óvatosan a helyére ült. A nőre nézett. Szemei nyitva voltak.

*

Miután rövid spanyol útjáról visszatért, hét végén a helyváltozást gyakorolta. Egyre könnyebben utazott egyik helyről a másikra. Rég elhunyt nagyszülei kertjébe ment, majd többször a már megismert afrikai országokba, de mindig este, vagy éjjel. Attól félt, hogy nappal észreveszik.
Úgy érezte, hogy még nem ismeri minden képességét. Próbálkozott. Így vette észre, hogy képtelen ismeretlen helyekre menni. Egyszer Kínába akart látogatni, de ez nem sikerült.
Sokáig csodálta a Tienanmen teret, majd megpróbálta gondolatban felidézni a képét, de így sem ment. Több kudarc után megértette, hogy valóban ismernie kellett a célhelyet. A fénykép a valóság mása volt, de nem jelentett semmit, nem hagyott semmi nyomot szellemében és képzeletében.
Ez a két hétvégi nap elegendő volt, hogy megismerje képességeit. Ez volt az első lépés. Tudni akarta azt is, hogy miért és hogyan változtat helyet, amire minden más ember képtelen.
Az orvosával akart beszélni és tanácsot kérni. Nem látott más megoldást.
– Ez egy abrakadabra történet! Nem vagyok pszichoterapeuta, hogy hallucinációkat gyógyítsak. Képtelen vagyok segíteni – mondta az orvos, miután mindent elmesélt.
– Látom, hogy nem ért meg, doktor úr! Nincsenek hallucinációim! Valóban helyet változtatok!
– Ez nem létezik, Meunier úr – volt Moscovici doktor nyugodt válasza. – Éppen azért, mert ez képtelenség, gondolom, hogy hallucináció az, amiről beszámolt.
– Hisz a saját szemeinek?
– Természetesen – mosolygott az orvos.
– Nézze az óráját. Vagy két percig leszek távol!
Meunier maga elé képzelte a folyosót, és a bezárt ajtó előtt találta magát, melyen egy réztáblán, az orvos neve volt olvasható. Két perccel később újból az orvos papírokkal teli íróasztala előtt állt.
Beszélni az orvossal egy tévedés volt. Ezt abban a pillanatban megértette mikor a doktor megrökönyödött arcát látta, de már semmin nem tudott változtatni.
Az orvos nem mozdult, mintha transzban lenne.
– Látta? Most már hisz nekem?
– Ez érthetetlen. Az orvos kételkedett saját felfogásában.
– Mit ajánl, doktor úr?
– Az agyáról egy MRI felvételt kell készíteni. Fel kell hívnom egy orvos barátomat – válaszolt, és felvette a kagylót.
Stephan Meunier egy gépezet áldozata lett. Másnap egy nagy párizsi kórházban MRI vizsgálaton esett át, miután a doktor meggyőzte a főorvost az eset sürgősségéről. Majd egy PET CT és egy csomó analízis következett.
Dr. Moscovici nem vette észre, hogy a Meunier esettel nem ő, hanem egy világhírű professzor foglalkozott már.
– Megpróbálom érthetően megmagyarázni Monsieur Meunier. – A professzor alacsony és teljesen kopasz ember, aranykeretű szemüveget hordott, elgondolkozva simogatta fejét. – Több, szokatlan jelenséget találtunk a fejében. Pontosabban, az agyában. Primo: nincs semmi kapcsolat a két agyfélteke között! Ez persze egy tudományos képtelenség. Mert hiányzik több millió idegszál, ami normális körülmények között összeköti a bal féltekét a jobbal. A jobb agyfélteke kellős közepén galambtojás nagyságú daganatot találtunk. Az agy elektromos aktivitása különbözik a normálistól. A normális, nyugodt állapot alfa hullámai nagyon gyengék, amíg a béta és théta meglepően erősek. Erre az állapotra semmi magyarázat nincs, kedves uram – vonta le a konklúziót a professzor.
Meunier semmit nem értett azon kívül, hogy különbözött a normális emberektől és agydaganata volt.
– Szeretném, ha bemutatná képességeit – jelezte befejezésül a professzor, válaszára várva.
– Természetesen – motyogta.
A folyosóra gondolt, és abban a pillanatban egy fél tucat várakozó ember között volt. Jó ideje már nem félt attól, hogy egy olyan helyen találta magát, ahol emberek voltak. Erre sem volt semmi magyarázat. Mindig csodálkozott, hogy senki sem lepődött meg, amikor váratlanul megjelent. Időnként, ha valakihez nagyon közel, vagy éppen szembe találta magát, a másik nem reagált. Egy megmagyarázhatatlan jelenség képtelensége annyira erős volt az emberekben, hogy nem hittek a valóságban, abban, amit láttak.
Néhány pillanattal később visszatért a kiindulási helyére, a professzor íróasztala elé.
– Valóban meglepő. Messzire ment? – kérdezte az orvos.
– Nem. A folyosón voltam.
– Értem. Nem nagy távolság. Messzebbre is tud menni? Mondjuk száz kilométer?
– Semmi különbség nincs, professzor úr. Száz, ezer vagy tízezer kilométer, az idő és távolság nem játszik szerepet. Egy pillanat az egész.
– És oda megy, ahová akar?
– Igen, feltéve, ha ismerem a helyet.
Másnap a professzor rendelőjébe lépve, egy ismeretlen férfi állt az ablak előtt. Egy civil, aki a fűtött irodában is kabátban volt. A professzor a torkát köszörülve fordult hozzá.
– Meunier úr, több specialistával vitattuk meg esetét, és arra a megállapításra jutottunk, hogy azonnal operálni kell!
– Operálni? Én nem vagyok beteg – és Meunier elképedve nézte az orvost.
– Sajnálom, hogy ellent kell mondanom, de maga valóban súlyos beteg! Látta a daganat képét a fejében? Létezése megerősíti a diagnózist.
– Meglehet, de semmit nem érzek!
− Megértem, hogy ez meglepő, de a fájdalom jelentkezik majd, ebben biztos vagyok. A szimptómákról nem beszélve. A helyváltozási képességére gondolok.
– Valóban kapcsolat van a kettő között?
– Ebben biztos vagyok! Semmi más magyarázat nincs. – A professzor nyugodt, barátságos hangjával próbálta meggyőzni.
− Sajnálom, de nem akarom, hogy a fejemben turkáljanak! – Meunier válasza minden kétséget kizárva negatív volt.
„Agyam közepén van a daganat. Ha operálnak, a daganatot megsemmisítve az egész agyat tönkreteszik. Erről pedig szó sem lehet!”
− Nyugodjon meg, Meunier! – Az ablak előtt álló ismeretlen vette át a szót. – Az operáció előtt, mielőtt a fejéhez nyúlnak, egy csomó vizsgálaton esik majd át, hogy minden képességét megismerjük. Szavamat adom, ha az operáció valóban az életveszély rizikójával jár, véglegesen elvetjük annak gondolatát.
− Kicsoda maga? – kérdezte Meunier.
− Egy állami szerv képviselője, a barátom – válaszolt a professzor.
− Ne nyugtalankodjon, Meunier – folytatta az orvos barátja. – Gondolom, megérti, hogy a hatóságokat érdeklik fantasztikus képességei. Magyarázatokat kell találnunk. Hová fejlődhet ez a képesség? Esetleg vannak még más lehetőségei is, amit még maga sem ismer. Mi mindent megteszünk majd, hogy ne szenvedjen, fizikailag és pszichikailag jó állapotban maradjon. De mindenekelőtt a beleegyezésére van szükségünk.
– Erről szó sem lehet – válaszolt Meunier és felállt. – Képzeljék el uraim, hogy nem ismernek és nem jöttem ide…
– Egy pillanat! – Az ablak előtt álló férfi az íróasztalt megkerülve Meunier előtt megállt. – Letartóztatom! – kiáltotta. Egy pillanatig látta a meglepetést Meunier arcán, mielőtt eltűnt.
– Hol van? – Az ajtót kinyitva a folyosóra rohant, Meuniert keresve a várakozók között.
– Ezt jól elszúrta – nevette el magát a professzor. – Elfelejtette eltűnési képességét, hogy nem egy közönséges emberrel áll szemben. Hogy ne tűnjön el, altatni kellene, kikapcsolni az agyát, ha nem tévedek. Valójában semmit nem tudunk!
A titkosrendőrség embere bűntudatot érzett, miközben telefonját kereste a zsebében.
– Az egész országban keresni fogjuk!
– Keressék az egész világon! Sok szerencsét kívánok! – bólogatott a professzor.

*

Nem volt ideje tervet szőni. Hátizsákba gyömöszölt néhány fehérneműt és a személyi papírjait, nem felejtve el havi bankszámláját sem. Egy pillantással búcsúzott szobájától, ahol annyi kellemes órát töltött, mielőtt… Az idő sürgette. Valaki hosszan nyomta a csengő gombját. Már ott voltak. A következő pillanatban vidéki házában találta magát.
Egész évben zárva volt, a nyári évszak kivételével, mikor néhány napot ott töltött, hogy rendbe hozza a kertet. A lenyugvó nap fénye árasztotta el a konyhát a rácsos ablakokon keresztül még egy percig. Zsákja a széken, tekintete körbejárt a lassan alkonyi homályba boruló szalon bútorain. Óvatosan mozgott a szobában.
Kint lépések csikorogtak a kavicson. Ketten voltak, és tisztán hallotta beszédüket.
− Zárva van a ház. A kocsiban kell várni!
A lépések távolodtak a garázsba vezető úton, és egy autó ajtói becsapódtak.

*

Elnyúlva az ágyán, sötét szobája csendjében próbálta rendezni gondolatait. Az úton, a kert előtt, nagy volt a forgalom. A rendőrautó rádiója recsegett.
Ez volt az egyetlen hely, ahol rejtőzhetett, de még mennyi ideig? Kis idő múlva a hatóságok rájönnek majd, hogy nincs ajtóra szüksége, hogy a házba jöjjön. Abban a pillanatban újra menni kell, de hová? Persze voltak barátai, de ők nem ismerték „betegségét”. Mehetne hozzájuk? De mit tudna csinálni?
Nehéz kérdés volt. Semmi választ nem talált a kérdésre: hogyan tovább? Sehol nem dolgozhatott, és nem volt annyi pénze sem, hogy éveken keresztül munka nélkül éljen. A nyomtalanul eltűnt emberekre gondolt, akik évek múltán megjelentek. Hogyan csinálták? Egyetlen lehetősége maradt, Afrika. Visszatérni. Annyi helyet ismert, ahol nyugodtan élhetett, amíg valami megoldást talál jövőjét illetően.
Elszunnyadt. Tíz perc vagy fél óra, nem lehet tudni. Az úton nagy volt a forgalom és a rendőrök a kocsijukban vártak. Felébredt.
Éhes volt. A villany- és vízóra már el volt zárva. Konyha ablaka alatt volt a gázóra, a ház másik oldalán, amit a rendőrök nem láttak.
Egy pillanatnyi helyváltozás kinyitni a gázt. Egy másik, a kert végén egy bokor mögött a vízórához. Minden olyan könnyű volt. Néhány konzerv volt tartalékban, és ha szüksége lesz valamire, nem volt messze a szupermarket.
Egy napot és egy éjt maradt a házban.
Kávét főzött, mikor a gépkocsik a kertbe jöttek. A becsapódó ajtók riasztották fel. Léptek közeledtek. Többen beszéltek a bezárt konyhaajtó előtt.
Hátizsákja indulásra készen a szobában várta.
– Nyissa ki, de ne törje össze az ajtót – mondta egy férfihang. Valaki a zárban kotorászott.
Utolsó, sajnálkozó pillantást vetett a kávéfőzőre, ahonnan hörögve, lassan csöpögött a fekete lé, és az ajtónyitás pillanatában a Hendayi állomás előtt találta magát.
– Elég sok ideig tartott megérteni, hogy nincs szüksége ajtóra – gondolta, aprópénzt keresgélve.
Régi fényképe lepte meg egy napilap első oldalán. Egy amatőr kép. Az újságíró röviden magyarázta, hogy a rendőrség körözi, mert súlyos beteg, aki mindenkit megfertőzhet.
Meglepő volt önmagát látni az újság első oldalán. Csak most jött rá valóban, hogy milyen fordulatot vett az élete, mikor meggondolatlanul orvosával beszélt.
Törvényesen nem tudta az országot elhagyni. Külsőjét megváltoztatni: szakállt és hajat növesztve, képtelen volt új személyi papírokat csináltatni. Afrikán kívül nem maradt más. Nem a tóparti város, amit annyira kedvelt. Metaxashoz megy, kereskedő barátjához Malemba Nkuluba, a Lualaba partján. A civilizációtól messze.

*

Dél van. Nagy volt a meleg a száraz évszak végén, a nagy esők előtt.
Egy hosszú épület, Metaxas lakása és üzlete előtt találta magát.
Senki nem volt az úton egy sovány kutyán kívül. A bolt előtt egy porlepte Jakaranda terített egy kis árnyékot. Alig egy perce állt az ajtó előtt s máris csöpögött róla a víz. Csak az üzlet sötétjében talált némi enyhülést.
− Hahó! Senki nincs itt?
A kinti fény után szemei nehezen szokták meg a homályt.
− Igen, Bwana. Jambo Bwana!
Megismerte a régi házi boy, Omali hangját, mielőtt észrevette a félhomályban a pult előtt, a nyitott zsákok között.
− Bwana Meunier! Omali felismerte annyi év távolából is, és fogait mutatva vigyorgott. Mikor kezet fogtak, kezét szívéhez emelve meghajolt, jó katangai szokás szerint.
– Bwana Métax! Bwana Métax! – kiáltott a főnökét riasztva. A függönyt helyettesítő ajtót takaró lepedő mögül egy félmeztelen, girhes emberke, Észak−Katanga legnagyobb kereskedője, Metaxas megjelent.
– Mit akarsz? Nem tudod, hogy ebédelek? – dörmögte, mielőtt meglátta Meuniert.
– Te? Hogyan jöttél? Nem hallottam a teherautót – meresztette tekintetét a látogatóra.
− Letettek kissé messzebb.
− Meunier, vén csavargó! Nagy örömöt okoztál, hogy újra látlak annyi év után! – lelkesedett a görög.
A nappaliban ültek egy nagy tál csirke-rizs-pálmista előtt, sok pili-pili és manióka levéllel. Egy félmeztelen, fiatal fekete nő tette az asztalra a jeges Simba sört, amit a petróleummal működő hűtőből vett elő.
− Velem él. Ő főz és minden egyéb − mutatta be a görög. − Szép, ugye? A nővére is ilyen szép, csak kicsit nagy nekem. Ha akarod, veled marad majd éjszakára. Mert ugye itt maradsz?
Meunier megmagyarázta, hogy jó ideig marad, mert különböző problémái voltak otthon.
Metaxas semmit nem kérdezett. Üzletember volt, és örült, hogy egy régi baráttal találkozhat, mert ő volt az egyedüli fehér a vadonban, ötszáz kilométeres körzetben.
Meuniernek egy szobája és szúnyoghálóval takart ágya volt, amit megosztott Martheval aki az első este már ott volt, Metaxas ígérete szerint.  Omali újra boyként állt szolgálatába, de nagyon kevés dolga volt. Megvetette az ágyat, lezárta a szúnyoghálót és felseperte a padlót. A maradék időben az üzletben ténfergett, mint azelőtt.
Jól érezte magát Meunier, és mondhatni, hogy boldog volt. A múltra nem gondolt, elfelejtette. De éjszaka időnként óvatosan felkelt, nem zavarva Marthe álmát. A lány érthetetlen szavakat mormolt, majd újból mély álomba merült, miközben ő a sötétben öltözött. Csak egy short és egy ing, és indult Bujumburába. Hosszan barangolt a gyéren kivilágított és misztikumba burkolódzó városban. Időnként visszament a sietve elhagyott vidéki házába is, és az elhanyagolt kertben sétált, ahonnan már rég eltűntek a rendőrök. A megjavított zár, és a rendőrségi pecsét az ajtón, hivatalosan törvényen kívüli polgárrá változtatták.
Egyre ritkábban utazott éjjel. Egyszer meglepődve vette észre, hogy teljesen ismeretlen helyekre is tudott már menni. Elég volt egy képet néznie, így néhány hétig azzal szórakozott, hogy ismeretlen városokban járt, mint Sydney, Bombay, Chicago vagy Vancouver. Egyre több helyre látogatott, majd ez a játék sem izgatta többé.
Spórolt pénzét Metaxasnak adta, aki nem akarta elfogadni. Végül is meggyőzte, és kis tőkéjével betársult az üzletbe.
Testileg és lelkileg belenyugodott a ténybe, hogy Malemba Nkuluban élje le további életét. Hogy halásszon a Lualaba folyón hosszú, fullasztó, meleg délutánokon, vagy vadásszon Metax jeepjével, Omali által feltárt ismeretlen helyeken.
Az esős évszak beköszönte után, mikor az utak sártengerré váltak, egy éjjel megváltozott életútja. Marthe, aki oly mélyen aludt, mint egy mormota, felébredt, mert Meunier reszketett, fogai vacogtak.
Gyufát keresgélt egy kis asztalkán, hogy meggyújtsa a gyertyát, mert Malemba Nkuluban nem volt villany.
Az imbolygó, sárga fényben látta a magzat pozícióban reszkető férfit, aki magára húzta lepedőjét.
Marthe egy pagneba burkolva, mezítláb, kezével takarva a gyertya törékeny lángját ment, hogy felébressze Metaxast.
− Mit akarsz – riadt fel a görög, mikor a lány a szobába lépett.
A gyertyafény mozgó arabeszkeket rajzolt a falra.
− Beteg a muzungu!
− Meunier?
− Igen, Bwana.
− Rögtön megyek! – és Metaxas óvatosan kimászott a szúnyogháló alól.
Petróleumlámpát gyújtott, és vele mindenki felkelt a házban. Omali az alkalmazottak szállásából jött a többi szolgával. Az ablak és ajtó előtt gyűltek össze, és néztek a félhomályba burkolt szobába. A görög, a konkubin és Marthe álltak Meunier ágya körül.
− Malária – mondta Metax. − Most képtelen bevenni a Nivaquint.
Meunier magzat pozícióban remegett és fogai hangosa vacogtak.
− Hozz takarókat az üzletből, Omali! – parancsolta Metax. Mindnyájan tudták, hogy a takarók nem akadályozzák meg a remegést, és a fázást sem szünteti meg amíg a láz nem csökken és stabilizálódik 40 fok körül.
− Meglátjuk majd holnap, hogy mit tehetünk – ismerte be tehetetlenségét a görög.
– Te vele maradsz! – mondta, és a fiatal nő egy gyékényszőnyegre feküdt az ágy mellett. Egyedül maradtak, Marthe és a beteg, a gyertya táncoló lángjának fényében. Egy távoli vihar mennydörgése közeledett, és fél órával később az égi vízcsap megnyílt. Egy zuhatag dörömbölt egy órán keresztül a háztetőn. A zaj annyira erős volt, hogy Metaxas képtelen volt elaludni.
Mikor reggel hatkor felkelt a nap, az éjjeli viharnak nyoma sem maradt. Marthe az ágy mellett ülve nézte Meuniert.
A férfi már nem reszketett. Takarói a földön, meztelenül fekve zihálva lélegzett. A lány tüzelő homlokára tette kezét.
− Vizet – suttogta Meunier. – Vizet…
A lány a hűtőből hozott egy üveg vizet, de nem tudta megitatni a fekvő, önkívületi állapotban lévő férfit.
Metaxas szerint Nivaquine injekcióra volt szükség, de orvos csak a kaminai kórházban volt, több mint háromszáz kilométerre. Közel egynapos út az esős évszakban.
Délelőtt Meunier izzadt, ágya verejtékben úszott. Lement a láza,  majd egy-két órával később újra visszatért. Marthe épp inni adott, mikor Metaxas a szobába lépett.
− Ha akarod, Kaminába indulunk! Nehéz, fárasztó lesz az út… – kezdte magyarázni a helyzetet.
− Nem, nem utazunk – motyogta Meunier. – Van egy másik lehetőség. Inni akarok – fordította fejét az ágy mellett álló fiatal nő felé.
− Bevetted a Nivaquint? – kérdezte Metaxas.
− Igen. Egyszerre hármat! Cseng a fülem tőle – válaszolt, majd hosszan ivott, miközben a víz a nyakába csurgott.
− Mit akarsz csinálni? – kérdezte Metax.
− Menni akarok.
− Hogyan? Te félrebeszélsz!
Meunier megborzongott.
− Elhiheted, hogy el tudok menni. Nem ismered, fogalmad sincs, hogy milyen képességem van. Majd meglátod, Metax!
Megpróbált erőt venni és felkelni.
− Újra kezdődik… sietni kell – mormolta, magára húzva a nedves lepedőt. Néhány percig minden kontrollt elveszítve borzongott. A feje fájt a sok orvosságtól. Végül is sikerült gondolatait összpontosítani. Egyre tisztábban látta a képet.
Marthe felkiáltott, mert eltűnt.

*

Mikor egy meztelen, remegő ember a neurológiai osztályt vezető professzor irodája előtt váratlanul, a földön fekve megjelent, zűrzavar támadt a kórházban.
A professzor felismerte Meuniert, és miután elhelyezték egy kórteremben, ágya körül a rendőrség két különböző, egymással konkurens szervezetének vezetője várta véleményét.
− Amint láthatják, lázas – magyarázta a professzor. – Nem lehet kihallgatni.
− Mi a baja? – kérdezte az egyik.
− Fogalmunk sincs! Még nem kaptuk meg a vérvizsgálat eredményét.
− Normális ez a remegés?
− A hőmérséklete emelkedik – válaszolta az orvos.
Meunier fogai vacogtak és fejére húzta a takarót. Képtelen volt erőt venni magán. Káosz volt a fejében. Tudta, hogy nagyon remeg, mert fázik, és megpróbálta fogait összeszorítani. Hiábavaló erőfeszítés volt. Hallotta maga körül a hangokat, de semmit nem értett.
Később melege volt, mintha egy kazánban lenne. A teste égett. Fejében emlékei össze-vissza kavarogtak. Metaxas arcát Marthe képe váltotta fel és Omali harsogó nevetését hallotta. Otthon a házában a kávé csöpögött egy csészébe, és a kávéfőzőből egy megvadult motor dübörgése zubogott. És a motor melegedett. Egyre erősebben fűtött.
A fejében borzalmas volt a zaj. Hallotta a szívdobogását és minden szívverés egy bumm volt a fejében. Bumm… bumm… és az izzó meleg. Égett a tűzben… egy kis hűvösség, friss levegő… hűvös hó.
A hóra gondolt. Hogy milyen jó is a hideg! Ha lehetne…
Körülötte a három férfi látta, hogy nyelvével kiszáradt ajkait próbálja megnyalni.
− A láza magas − magyarázta a professzor, és levette a homlokára ragasztott  hőmérőlapot.
– 41 fok!
− Adtak már neki orvosságot?
− Csak antibiotikumot. Nem tudjuk honnan jött és mit szedett össze.
− A hideg − gondolta. − Menj, menj! − üvöltötte egy ismeretlen hang, miközben a kohóban égett.
Csukott szemei előtt egy szivárvány színei kavarogtak. Piros, rengeteg piros, egy gyerekkori emlék merült fel. Egy majdnem elfelejtett emlék.
Egy téli üdülés. Egyetlen téli üdülése, mert a havat nem szerette. Az Alpokban voltak, és apja egy, a völgy felé ellenállhatatlan lassúsággal sikló jégfolyóra mutatott.
…a jég… a hideg…

− Eltűnt! − Kiáltott fel az egyik férfi.
Üres volt az ágy. A lepedőn egy test nyoma, de a melegén kívül semmi más.

*

Huszonöt évvel később, nyári kirándulók megtalálták a gleccseren egy hóbucka alatt. Meztelen volt, szemei csukva, és dermedt ajkaira a boldogság mosolya fagyott.

***

 

 

7 hónap ezelőtt Nincs komment még

 

 

Egy hosszú, rémálmokkal teli éj után, Thu−ha rossz hangulatban volt. Álmai mindig Bronsky körül jártak és szégyellte önmagát azok erotikus színezete miatt.
Reggel az ebédlőben találta társait és első pillantása Bronsky hatalmas alakjára esett. E látvány idegesítette. Látására annyira ingerültté vált, hogy üdvözlésükre, modortalanul senkinek sem válaszolt. Tekintete még sötétebb lett, mikor Popper az időjárásról beszélt.
Az előre várható időjárás jelzése Bronsky egyik feladata, és neki nem volt kedve az irodába hívni. Négy napja már, hogy Schuller parancsnok felfedező útra indult, és semmi hír nem jött tőlük. Még a felszínen maradt Martinnal és Fisherrel sem volt semmi kapcsolata.
Phobosból érkezett képek egy hatalmas porfelhőt mutattak a két féltekén, és a szél közel 200 kilométer sebességgel fújta ezt a felhőt. Már eltűnt a Mont Elysium, és a Syrtis Majorhoz közeledett. Amazóniából is jött egy másik porfelhő, ami teljesen betakarta Olympus Monst és Tharsis vulkán felé haladt.
A majd’ zeniten lévő Deimos képei mutatták, hogy a narancsszínű por mindent beborított.
– Gondolja, hogy ideérkezik a vihar? – Popperhez fordult a nő, mintha Bronsky nem létezne.
– Ma éjjel, valószínűleg – volt Popper válasza. – De nem napnyugta előtt! Nézze Phobos képeit! Cryse Planitián egy másik vihar közeledik a régi Viking leszállóhely felé.
– Semmi rizikónk nincs! – vágott közbe Bronsky.
– Tudom jól, Bronsky úr! – nézett rá a nő sötét tekintettel. – Semmi rizikónk nincs, de két ember van kint a természetben a gépükön ülve, amíg Schuller parancsnok harmadmagával Vallès Marineris belsejében!
– A parancsnok egy hétre való tartalékkal rendelkezik – vágott vissza Bronsky. – Hosszabb ideig akartak maradni – gurult méregbe a férfi.
– Gondolom, hogy igaza van Bronskynak – szólt közbe Popper. – Senki nincs veszélyben.
– A felszínen maradtaknak sem?
– Nagyon súlyos a járművük. A gép menedékhelyén több napig biztonságban vannak – magyarázta Bronsky.
– És ha egy hétig tart a vihar? – Képtelenek voltak elfelejteni, hogy időnként több hétig tart a homokvihar.
– Őszintén szólva nem gondolom, hogy ilyen vihar kezdetét látjuk – Popper meggyőződése nyilvánvaló volt.
– Senki nem tud semmit, és gondolni kell erre a lehetőségre is – volt Thu−ha válasza.
– Mit ajánl? – kérdezte Bronsky.
Megharagudott – gondolta Thu−ha elszomorodva.
– Tartalékra van szükségük.
– Igaza van, ezt akartam proponálni én is. Azonnal indulok.
– Maga nem mehet! – és Thu−ha tekintete elárulta érzelmeit.
– Miért? Ha nem tévedek, a parancsnokon kívül én vagyok a legjobb pilóta.
– A helikójával akar elindulni?
– Igen. Nincs más lehetőség. Nincs annyi időnk, hogy az utat használjuk. Maximum 12 órával rendelkezünk. Ha mindenki dolgozik, egy óra alatt készen vagyunk. Kétórás az út, körülbelül. Két-három óra, míg mindent helyre teszünk, s ha nem romlik az idő, minden baj nélkül visszajövök.
– Gyere Popper, sietni kell! Ha megengedi! – és Bronsky a dermedt nőhöz fordult.
– Hogyne, induljanak! – szólt a majdnem hallhatatlan válasz.
Bronsky elégedett volt, mert látta, hogy Thu−ha nem akarta, hogy elinduljon. Szerette volna karjaiba venni és megmagyarázni, hogy visszajön. Sajnos ez lehetetlen volt Popper jelenléte miatt.
Mindent bepakoltak a helikopterbe, és már nem volt ideje gondolkozni sem. Érkezéséről értesítették Fishert és Martint, így tudták, hogy mindent hoz, amire szükségük van az életben maradáshoz, ha a vihar hosszú ideig tart. Martin bekapcsolta a lézerjelzést Deimos felé, ahonnan az állomás megállás nélkül továbbította azt a Mars felé, jelezve az utat Bronsky képernyőjén.
Thu−ha a kezét nyújtotta mielőtt kiment a géphez, és nagyon halkan, hogy senki ne hallja, mondta: –Visszavárom.

*

– Fúj a szél – Mentoruk a szétszakadt felhőre mutatott az okkerszínű égen.
– Még nem érezni – nézte Vertes vezetőjüket.
– Higgye el, hogy útban van a szél.
Vezetőjük körül félkörben állva csodálták a vidéket. Csak homályos emlékeik voltak a talaj alatti teremről, ahol a hatalmas szem csillogott, és egy ismeretlen köszöntötte őket. Hogyan érkeztek a nyílt levegőre, egy másik planétára? Ez egy misztérium volt. Semmire nem emlékeztek.
Egy hatalmas hegyet láttak a távolban. Sokkal magasabb, mint a Fuji, de hozzá hasonlóan hó takarta csúcsát. A hegytől egy tó vagy tenger választotta őket el.
– Egy tó? – kérdezte Schuller, és tekintete találkozott a Marslakó tekintetével.
– Egy óceán. Arrafelé nyúlik – és karjával egy körmozdulatot írt le.
Körülöttük néhány csenevész fa száradt, bőrhöz hasonlító, sötét színű levelekkel. Kereplő hangot hallattak a gyenge fuvallatban, és lent egy szűk patak sodorta kavargó vizét az óceán felé.
– Víz, fák, hó és levegő. Hol vagyunk? – Schuller a földre térdelt, hogy felmarkolja a kavicsokkal kevert port.
– Már régóta nem esik. – A Marslakó lehajolt és felvett egy kavicsot, amit messzire, a vízre dobott. A kavics többször is ugrott a víz ráncain.
– Ez olyan, mint nálunk. Fiatal koromban én is ugráltattam a kavicsokat a Temzén – jegyezte meg Thomas.
– Igen, ez így van mindenütt – helyeselt a Marslakó. – Ahová megyünk, mindenütt újra építjük életformánkat. A többiek bennünket majmolnak, miközben mi alkotunk.
A levegő megmozdult hirtelen. Hajukat simogatta kezdetben, majd fütyülni kezdett, és a levelek mérgesen kerepeltek.
– Megérkezett a szél. – Schuller arcán, mint ezernyi tűszúrást érezte a porszemeket.
– Nézzék a napot! – Az égi csillagot felhők ölelték körül.
– Esik majd? – kérdezte Thomas.
− Ki tudja? Talán – volt a válasz.
– Itt nincs egy város a közelben? – Schuller vendéglátójukhoz fordult, hogy arcát jobban lássa a borongó félhomályban, és valóban kicsinek érezte magát az óriás mellett.
– Néhány falu, távolabb, észak felé, a víztől messze. A felszín alatt vannak a városok. Jöjjenek, vissza kell mennünk!
– Közeledik a vihar – Vertes néhány villanást látott a távolban.
– Így van – válaszolt a Marslakó. – Esni fog talán, vagy csak homok lesz, szokás szerint.
− A homok ellen küzdenek? – Schuller kitartóan szaladt lihegve a Marslakó mellett.
– Évezredek óta. A folyókat és kanálisokat állandóan tisztítani kell. Sajnos az óceánt nem lehet portalanítani.
– Messze vagyunk még? – Egy ösvényen siettek. Az volt a benyomásuk, hogy egy lejtős vidéken vannak.
– Nem, nem nagyon.
– És ha itt várnánk a vihart? – Schuller az remélte, hogy megállnak majd.
– Túl veszélyes. Az itteni viharokat nem ismerik. – A Marslakó megállt nyugat felé fordulva. – Nem hallják?
Egy zaj közeledett. Mintha száz, vagy ezer vonat gurulna a síneken. Az volt a benyomásuk, hogy a talaj remeg lábaik alatt.
− Milyen zaj ez? – kérdezte Thomas.
− Az óceán. A hullámok. Ezt nem lehet elképzelni, látni kell – magyarázta vendéglátó gazdájuk, és elindult.
– Ötvenméteres hullámok ostromolják a partot! – Hangja egyre erősebb volt, hogy hallják a zajban, ám egyes szavát a szél elfújta.
– Évezredek óta gyűlik a homok az óceánban, így nem olyan mély, mint régen. Ma már nincs út a partokon a hullámok miatt.
Hangja nehezen volt hallható, mert egyre nagyobb erővel fújt a szél. A vágtató felhők mögé bújó nap azt a benyomást keltette, hogy nem létezik. Eltűnt a hatalmas, hófedte hegy is. Minden eltűnt az átláthatatlan porfüggöny mögött. Egy vízcsepp csapódott Vertes homlokához.
– Megérkeztünk! – Bennszülött vezetőjük szavait alig hallották. Egy törtkarú bozót viaszszerű levelei csillogtak. Itt álltak meg.
– Maradjanak mellettem! – kiáltott a Marslakó. A vízcseppek golyóként verték a szomjas földet, lyukat fúrva benne, amit a szél rögtön besepert.
Újból a teremben találták magukat a csendben, a villogó szem alatt.

*

Jan Bronsky mozdulatlan ült, gépe egyedül repült. Mikor a reaktorok vízszintes helyzetbe kerültek, Bronsky bekapcsolta a robotpilótát. Martin és Fisher tartózkodási helyét Deimos jelezte egy lézer fénnyel.
A képernyőn látta a távoli homokfelhőt növekedni, de még volt ideje befejezni misszióját. Nagyon magasan repült. A kaotikus felszínt látta, és a távoli hegyek körvonalai lassan kibontakoztak a láthatáron, amíg alatta szakadékok, dűnék és a végtelenbe vesző mozdulatlan, halott táj.
− Bronsky! Tíz perc múlva megérkezel! – hallotta Martin hangját.
Északon egy másik porfelhő gomolygott, és nyugtalansággal töltötte el, hogy nyugatról is jött egy vihar. Sietni kellett. A leszállás nem okozott problémát, de amikor elhallgattak a reaktorok, percekig várni kellett a felkavart por leülepedését.
− Várj egy kicsit! – hallotta Fishert a fejhallgatóban.
Volt ideje a visszaútra gondolni, hogy mennyi időbe telik majd, minden kockázat nélkül.
Mikor kiszállt a gépből, Fisher és terepjárója már várták.
– Sietni kell, a porfelhő közeledik – magyarázta Fisher, mikor lezárta a héliko kamráját.
– Schullerékról semmi újság?
– Semmi. Egy hélitrixet küldtünk abba a patkánylyukba, de semmit nem talált.
– Bronsky, te itt maradsz! – hallotta Martint a fejhallgatóban.
– Erről szó sem lehet!
– A parancsnok üzeni, hogy a porvihar közeledik a bázishoz. Parancsolja, hogy velünk maradsz.
Bronsky nem örült, de engedelmeskedni kellett. Nem kockáztathatta az életét és a hélikót. Lehorgonyozta a gépet.
Az ideiglenes bázison mindent helyretettek és bementek a kis helyiségbe, ami egyben étterem, gyűlésterem és pihenőhely volt. Egyikük kávéval kínálta.
– Köszönöm. Egy jó kávé mindig öröm. – És néhány korty után Fisherhez fordult.
– Egy helitrixről beszéltél, amit Schuller keresésére küldtetek.
– Megpróbáltuk, de nem találtuk őket. Helyettük mást talált a gép − magyarázta Martin. – Fényt.
– Fényt? Ezt nem értem.
– Nézd, a helitrix küldte képeket! – Martin egy képernyőhöz ment és bekapcsolta.
Kezdetben semmit nem láttak, majd kísérteties zöld fényben, egy, a végtelenbe vesző folyosó derengett fel. Az alagút végén egy falba ütközött a kép, de merőlegesen egy másik, narancsszínű fényben fürdő folyosó nyílt meg előttük. A világító pasztillák sima, párhuzamos falakat világítottak meg.
– Hihetetlen! – mondta a meglepett Bronsky.
– Ezt mondtuk mi is. – És Fisher felállt, hogy egy másik csésze kávét töltsön.
– Miért nem jeleztétek ezt a felfedezést?
– Nem akartunk mindenkit felizgatni. Ne felejtsd el, embereknek semmi nyomát nem találtuk!
– Mikor a helitrix Schuller parancsnok nyomán a lyukba repült, kezdetben koromsötétben volt. Több mint hétszáz méter hosszú alagútban – magyarázta Martin. – A folyosó egy kanyarban végződött. Ott kezdődött a narancsszínben fürdő folyosó. Itt repült több kilométert, majd egy fallal találta magát szemben.
– És a három embernek semmi nyoma?
– Eltűntek, nyomtalanul.
– Így már érthető, hogy miért nem jelezték. – Bronsky hipnotizálva nézte a kivilágított alagutat.
– Most hárman vagyunk. Másodmagammal követhetnénk Schuller nyomát.
– Sajnos, ezt nem lehet. A vihar miatt a felfüggesztett teraszt felhúztuk. Amíg így fúj a szél, nem lehet lemenni – legyintett Martin lemondóan.

*

− Hol vannak a többiek? – Schuller kérdése agresszív volt és meglepte társait.
– Kire gondol? – kérdezte a házigazda.
– A többi marslakóra – volt a parancsnok válasza.
– Nincs több. Nagyon régen elmentek már.
– Hová? – kérdezte Thomas.
– Visszamentek oda, ahonnan jöttek. A csillagokba.
– És ön? Mit csinál itt egyedül?
– Én vagyok az Őr – hangzott a nyugodt válasz.
– Milyen régen mentek el? – folytatta a kérdéseket a parancsnok.
– Oh… – tétovázott a válasszal házigazdájuk – hárommillió éve, körülbelül.
Elképedtek a választól.
– Ez hihetetlen! – kiáltott fel Schuller.
Néhány percig egyikük sem szólalt meg, annyira meglepő volt a válasz. Mintha álomból ébredne fel, úgy kiáltott fel Vertes.
– De miért van itt, miért van szükség egy őrre?
– Az installációkat kell őrizni. Sok minden működik még – volt a magyarázat. – Azt akarják tudni, hogy miért maradtam itt? Mert ezt a hihetetlen utat akartam megtenni!
– Az időben utazni? – Schuller leült az egyik rendelkezésükre álló kockára, mint a többiek. Egyedül a házigazda maradt állva.
–   Igen, lehet az időben utazni. A haladás ellenkező irányába. A múltba. A jövőbe nem lehet, ez képtelenség. Nem lehet a változások sebességét túlszárnyalni, a múlt és a jövő kapcsolódásának pillanatát, amit jelennek neveznek. A tér és a pillanat szorosan összefüggenek. Az idő nem létezik tér nélkül, de a tér létezett a pillanat előtt. A valóságban az idő nem más, mint a mozgás, a világegyetem megtestesülése. A kozmosz születése volt a változások születése, az anyagé, amit látunk, és az űrt vájó láthatatlan erők. Az idő megpróbálja az űrt meghódítani. Csak a múltba tudunk utazni. Azt látni, ami megelőzte ezt a pillanatot, amit mi jelennek nevezünk. De képtelenség a nemlétezőbe menni, ami az idő nyila előtt van. Nem lehet vizsgálni, ami még nem született meg. Értik ezt? Ami létezik, vagy létezett, vizsgálható. Ez az idő második paradoxonja.
– Ha képesek a múltba menni, akkor a jövő, a történelem változtatható. Vagyis befolyásolni lehet a lényeges eseményeket – volt a parancsnok logikus következtetése.
− Téved! Azt hittük kezdetben, ha megváltoztatunk valamit, állatot, embert, vírust vagy virágot, akkor megváltozik a jövő. Tévedés volt. Semmi magyarázatot nem találtunk arra, hogy lényegében semmi nem változott. Egy diktátort tüntettünk el, és egy másik foglalta el helyét kis idő múltán. Többször megpróbáltuk, sikertelenül. Borzalmas betegségeket tüntettünk el, és talán még borzalmasabbak foglalták el helyüket. Minden helyzetben az élet megjelenik változó, különböző formában. Úgy néz ki, hogy a történelem egy logikus utat követ egy kaotikus helyzetben. Úgy látjuk, hogy az egyensúly mindig helyreáll. Ezért nem tudtunk soha megvalósítani bizonyos előnyösnek tűnő változásokat a különböző planéták múltjában. Elterjedünk ezeken a fiatal földeken, tudva jól, hogy csíránk nem befolyásolja jövőjüket. Ha csíránk életben marad és más csírákkal keveredik, ez azt jelenti, hogy jelenlétünk hasznos és törvényszerű. Ha próbálkozásunk nem sikerül, az azt jelenti, hogy semmi helyünk a planéta jövőjében.
– Tehát, amikor úgy fogadott bennünket, hogy: „Isten hozta önöket!” ez azt jelentette, hogy innen származunk? – Schuller hangjában érezhető volt a hitetlenség.
– Igen – hangzott a válasz. – Utódainkat láttam visszajönni a kiindulási pontra. Erre vártam annyi hosszú év után…
– Mennyi ideig? − vágott közbe Thomas.
– Mondtam már. Körülbelül hárommilliárd évig. Persze elhagytuk ezt a földet, amikor képtelenség volt folytatni az életet. Magunk mögött hagytunk ilyen ellenőrző állomásokat, hogy figyeljük leszármazottjaink fejlődését. A kék planétát, ahonnan jönnek. Mielőtt elmentünk, a Földet megtermékenyítettük.
A narancsszínű fény lassan elaludt, és a termet az űr sötétje borította, mert ugyanekkor az óriási szem sem villogott. Elképedt tekintetük előtt egy kis kék folt vált láthatóvá a sötét égen, a számtalan hunyorgó csillag között. A kék folt nagyobbodott, és körvonalaiban felismerték a Földet. Felhő borította, és e takaró fölött egy hatalmas űrhajó lebegett.
– A Föld, hárommilliárd évvel ezelőtt… – Schuller hangját hallották a sötétben, majd vendéglátójukat.
– Így van. A föld és egyik űrhajónk. Mikor végleg elmentünk, utolsó missziónk a Föld megtermékenyítése volt. Nézzék!
Aranyszínű porfelhőt hintett az űrhajó. E felhő lassan elvegyült a villámoktól hasított felhőkkel és eltűnt.
– Mi ez? – kérdezte Vertes.
– Mikrokapszulák, magukban hordva génjeinket. Mindent megtettünk, amit tenni kellett, a többi a véletlentől függött. Soha nem lehet előre tudni, hogy milyen földre hullt a mag.

*

Öt napja már, hogy porfüggöny takarta a planétát. A marsi holdak Földre küldött képein a mindent takaró, átláthatatlan porfelhő volt látható. A misszió vezetői nem tudták aggodalmukat elrejteni az újságírók előtt.
A világ minden televíziója régi marsi képeket mutatott. A hírmagyarázó szakemberek életveszélyről beszéltek, ha a porfelhő nem szűnik meg.
A hatodik napon váratlanul elpihent a szél, és a nyugalom visszatért.
Young és Popper kimentek felmérni a károkat, miközben Thu-ha Martinnal vette fel a kapcsolatot.
Bázisuk körül egy homokdombot fújt össze a szél. Távolabb egy újabb homokhegy támaszkodott bázisukra. Súlya veszélyes volt. A kevésbé fontos installációk ellenálltak a viharnak, attól eltekintve, hogy néhány kapcsolatot a homok beborított.
Bronsky és Fisher mindent ellenőriztek. A lerögzített helikopter alumínium takarója ellenállt, de a hatalmas guruló daruról a festék eltűnt. Lemosta a homok.
– Minden rendben? – kérdezte a parancsnok Martin arcát fürkészve a képernyőn. Csalódott volt, mert nem látta Bronskyt.
Martin megnyugtató választ adott, s amikor Thu-ha Bronsky visszaútjáról kérdezősködött, részletesen megmagyarázta a helyzetet.
Mozdulatlanságra ítélve a vihartól, volt idejük analizálni a helyzetet. Egy másik Helixet akartak indítani újabb kutatóútra. Ez alkalommal néhány úgynevezett mikrobolhát is akartak küldeni vele, hogy felfedezzenek minden hasadékot. Majd Bronsky és Fisher akart a folyosóra menni, s hogy a kapcsolat a külvilággal fennmaradjon, rádión kívül egy hajszálvékony, elszakíthatatlan fonalat terveztek göngyölíteni maguk mögött.
Thu-ha örömtelenül hallgatta Martin magyarázatát. Bronsky azonnali visszatértét kívánta, de nem merte a parancsot kiadni, mert missziójuk sikerét nem lehetett kockáztatni. Személyes kívánsága és érzelmei másodrangú szerepet játszottak.
A Hélix küldte képek semmi változást nem mutattak a folyosón. Az alagútban még por sem volt. A mikrobolhák sem találtak nyílást a narancsszínű pasztillák világította alagút végén.
– Nincs itt ajtó – jegyezte meg Fisher.
– Így van, de akkor hol vannak a többiek? Láthatóan nincs más kijárat. Három ember nem tűnhet el nyomtalanul! Ez mindnyájuk véleménye? – kérdezte Bronsky társait nézve.
– Lemegyünk mégis? – kérdezte Fisher, ismerve a választ.
– Természetesen! – volt Bronsky válasza, és Martin parancsot adott a gépeknek, hogy visszatérjenek.

*

Kint voltak újból. A vihar után a levegő langyos volt, még szellő sem fújt. A vastag, sötét leveleken még vízcseppek csillogtak. Libasorban követték vezetőjüket.
Senki nem beszélt. Gondolataikba mélyedve mentek, és nem vették észre a tócsákat a kiszáradt földön.
– Semmit sem értek! – Schuller a fejét rázta. Senkihez nem beszélt, de a marslakó hallotta szavait, és útját folytatva válaszolt:
– Tudom, hogy ezt nehéz megérteni – magyarázta enigmatikusan. – Mikor meglátják majd az óceánt, újra beszélgetünk. Mindjárt ott vagyunk, nem hallják még?
Egy ideje egy távoli zajt hallottak. Kezdetben mormogásnak tűnt, mint mikor egy szobában emberek beszélnek. Közeledve, a mormogás morajjá erősödött.
– Ez a tenger? – Vértes sietve megelőzte társait és vezetőjük mellé ért.
– Igen! Meglátják majd hullámait. Mikor a szél megmozdítja a víztömeget, csak lassan nyugszik meg. Még néhány perc és ott vagyunk, ne türelmetlenkedjenek!
Nem volt előttük korlát. Egy szakadék szélén torpantak meg, és a zaj megváltozott. Mintha ezernyi vonat robogna egymást követve síneken. De vonat helyett hullámok voltak. Egymást követték, és törtek meg kristályként lábaik alatt a sziklákon.
Előttük volt az Óceán. A part elkanyarodott észak felé. A távolban, fátyolba burkolva egy hatalmas hegy őszülő csúcsa, hóval borítva. Kelet felé a víz a végtelenbe tűnt. Ebből a végtelenségből jöttek a hullámok. Egymás után.
– Látványos? – Vendéglátójuk furcsa mosollyal ajkain nézte őket.
– Hal is van a tengerben? – kérdezte a parancsnok.
– Persze. Egymást ölő szörnyek.
– Tehát nem lehet fürödni amikor nyugodt a víz?
– Nem. Nem tanácsolom.
– Pedig azt mondta, hogy nem nagyon mély a homok miatt – erősködött Thomas.
– Így van. Azért mégis néhány száz méter. Van elég hely ezeknek a halaknak, és sokszor a partokhoz közel kalandoznak.
– És mindez, amit most látunk, nincs többé? Eltűnt?
Vezetőjük Schuller arcát fürkészte.
– Ez valahogy így van. Gyerünk, menjünk vissza oda, ahol nyugalom van. Ott mindent megmagyarázok majd – és hirtelen sarkon fordult.
Egy utolsó pillantással búcsúztak a hatalmas óceántól. Távolodva, a hullámok zaja ismét mormogássá halkult. Vezetőjük egy bokor mellett megállt és a bőrszerű leveleket simogatta.
– Ugye, minden érthetetlen? – Tekintetét Schullerre szegezve mosolygott.
– Így van – válaszolta a parancsnok. – Hogyan ismeri a nyelvünket, hogyan lélegzünk itt, ahol nincs levegő, és hogyan sétálhatunk egy több milliárd éve kihalt planétán?
– Igaza van! – hangzott a válasz. – Természetesen semmi nem létezik.

*

Fisher és Bronsky indulásra készen álltak. Willy Fishert izgatta az idea, hogy a planéta szívébe mennek, és már a hajóban ült Bronskyra várva. Társát egy váratlan videokonferencia tartotta fel a bázis parancsnokával. Thu-ha hívta az indulás pillanatában.
– Jan! – Életében először szólította keresztnevén, és Bronsky akaratlanul elpirult.
– Parancsnok!
– Vigyázzon magára! – folytatta a fiatal nő, és hirtelen megszakította a kapcsolatot.
E néhány szótól Bronsky szíve repdesett és úgy érezte, hogy az egész világot képes felemelni. A fedélzeten állva adta meg a jelet az indulásra. Lassan tűntek el a Vallès Marineris mélyében.

*

– Nézzék, amit szemnek neveznek! Ez Ő!
A kacsingató szem alatt állva, házigazdájuk figyelmesen nézte a szemet.
– Mi ez? – kérdezte Schuller.
– Mindenért ő felelős. Ő adja nekünk egy eltűnt valóság képeit. Kérdezték, hogy milyen csodának köszönhető, hogy beszélem nyelvüket? Nem, én nem beszélek. Azt képzelik, hogy a hangom hallják, a valóságban csak gondolok valamit, és maguk is gondolnak valamire, és mi megértjük egymást, mintha valóban beszélnénk. Kérdezték, hogy milyen varázslatnak köszönhető, hogy egy örökkévalóság óta halott planétán járunk, és levegőt szívunk, és egy óceánt látunk, és menekülni kell egy vihar elől. Azt képzelték, hogy sétálnak. A valóságban soha nem hagytuk el ezt a helyiséget. Akarják tudni, hogyan éltem túl több milliárd éven keresztül, érkezésüket várva? Könnyű a válasz. Nem létezek! Nem vagyok olyan valóság, mint Önök. Én csak egy kollektív emlék képe vagyok. Az igaz, hogy én választottam ezt az emancipációt, mert valóban ismerni akartam leszármazottjainkat a Földön. De nem létezek, mint ahogy semmi nem létezik maguk körül a folyosókon, és e szobán kívül. Amit szemnek neveznek, az dirigál mindent. Ellenőrzi a folyosókat, önökre várva.
– De… – Schuller mondani akart valamit.
– Nincs több időnk – szakította félbe a Marslakó. – Társaik nyugtalanok és magukat keresik. Elérkezett az indulás ideje. Vegyék fel a légzőkészüléket, mielőtt eltűnik a levegő.
Szótlanul engedelmeskedtek, miközben gondolataik egymást kergették.
– Ne féljenek. Semmit nem felejtenek el. Lesz idejük mindent elmondani. Az élményeket, amit láttak és hallottak. De tudniuk kell, hogy ide soha többé nem jönnek vissza. Senki. A folyosók hosszú ideig zárva lesznek. Kinyitjuk őket újra, mikor valóban képesek lesznek követni bennünket a csillagokhoz vezető úton. Itt az idő, induljanak. Menjenek haza.
A szem alatt állt egyik karját felemelve, utolsó üdvözletként. A szem villogott, csillogott, pokoli ritmusban változtatva színeit, mikor átlépték újból a nyitott ajtó küszöbét.

*

A mikrobolhákat követte a Helix a hosszú folyosón. Ahol az alagút hirtelen véget ért, merőlegesen egy újabb folyosóra bukkant. A végtelenbe tűntek el a narancsszínű világító pasztillák. A sima falak, a csendet megtörő motorok duruzsolása idegesítette a két férfit.
A bolhák megelőzve a Helixet, küldték egy változatlanul üres folyosó képét.
– Nézd! – Fisher hosszan nézte a képernyőt. Tisztán látta a fal mellet ülő három alakot.
– Ott vannak, messze a folyosó másik végén!
Azonnal jelezték a bázisnak és az újságot Deimos és Phobos adói elküldték a Föld felé.

*

Egy robotorvos ellenőrizte az ájulásba merült Schuller parancsnokot és embereit, ágyaikban várták az indulást vissza a Földre.
A gép analizálta testük paramétereit, de csak a fejükben talált egy pontot, mintha megszakítás nélkül álmodnának.
– Erre nincs semmi magyarázat, ugye ? – Thu-ha nézte a képeket. Orvosi ismereteik az elsősegély színvonalán voltak.
– Minden érthetetlen. – Bronsky sem talált választ. Nyugtalan türelmetlenséggel várták az ingajárat érkezését a specialistákkal. – Itt lesznek néhány óra múlva. – Bólintva a fiatal nőt nézte. –Ismétlem, hogy ebben az állapotban találtuk őket a folyosón.
– Tudom. Mi is láttuk a képernyőn – mondta Thu-ha. – Miért ismétli ezt?
– Mert valamit nem ismer, ami nem látható a televízión.
– Mit akar mondani?
– A parancsnok mondott valamit.
– És csak most mondja ezt? – ugrott fel, székét felborítva.
– Nyugodjon meg! Önkívületi állapotban beszélt. Többször ismételt néhány szót, amit nem értettem tisztán a fejhallgatóban.
– Mit mondott?
– Néhány, semmitmondó szót. Azt, hogy „mi, a marslakók”.
– Azt mondta, hogy „mi, a marslakók” – ismételte a nő elgondolkozva.
– Igen. A specialisták a Földön biztosan találnak rá magyarázatot.
– Majd elkíséri őket, és visszajön az új személyzettel. – Thu-ha Bronskyt nézte, és tekintetük néhány pillanatig összeforrt.
– Értettem! – Bronsky is felállt indulásra készen, és az ajtóban megállt.
– Ha megengedi parancsnok – és hangja remegett egy kicsit, és torkát köszörülte. – Távollétem alatt sokat gondoltam Önre. Visszatértem után megkérdem majd, hogy akar-e a feleségem lenni?
Hirtelen kilépett az ajtón, ami csendesen bezárult mögötte.

 

***

 

 

7 hónap ezelőtt Nincs komment még

 

 

– Háromszáz év múlva könnyebb lesz lemenni antigravitációval.
– Igazad van, de most háromszáz évvel korábban élünk! – Mikor Vertes elégedetlenkedett valamiért, Sam Schuller barátja örömmel mondott ellent. Hosszú évekkel ezelőtt, első találkozásuk óta, ez egy játék volt közöttük a Grand Canyonban mikor a Marsi útra készültek.
Az acélkötelekkel biztosított mozgó kaloda lassan merült a mélybe. Vertes, Sam Schuller és John Thomas nézték az okkersárga sziklafalat.
Marsi útjuk előtt egy meglepő értekezleten vettek részt. Évek óta minden technikai és tudományos problémát megvitattak, de most egy ismeretlen, idős ember ült az igazgató mellet, aki néhány szóval bemutatta: egy Nobel-díjas biológus volt.
– Önökön van a világ szeme – mondta lassan a biológus, erős idegen akcentussal.
– Több millió évvel ezelőtt az élet már létezett a Marson, és az önök feladata, hogy ennek nyomait megtalálják. Az önök dicsősége lesz a bizonyíték, hogy az élet létezett, vagy létezik más bolygón is, mint a Föld.
A kilencnapos úton többször beszéltek erről a biológusról.
Tízen utaztak. Soha ennyi ember nem indult útnak. Schuller helyettese egy fiatal ázsiai nő volt. Harminc éves, kicsi, vékony, egy valódi tanagra. Rövidre vágott hajával Thu−ha nem volt olyan szép, mint honfitársai, de nagyon kemény jellemű. Egyesek szerint elviselhetetlen. Sokan gondolták, hogy fél tucat diplomája miatt viselkedett úgy, de kétségtelenül értékes helyettes volt.
Mikor két héttel később végleg berendezkedtek új világukban, Schuller ötödmagával elindult felkutatni Vallès Marinerist, és nyugodtan indult útnak. Távolléte alatt emberei jó kezekben maradtak a fiatal nő irányításával.
A megszokottnál sokkal kisebbnek tűnő nap fénye nehezen derengett át a reggeli ködön. A vörös-sárga égen délnyugat felé nyújtózkodtak a stratus felhők.
– Szerencsések a kínaiak! A Noctis Labyrintusban keresgélnek – jegyezte meg Willy Fisher, a sziklafalon várakozva Martin kollégájának. Ők ketten dolgoztak a hatalmas daruval,  aminek segítségével kollégáik mentek le a szakadékba.
Tíz éve már, hogy a kínaiak voltak a legveszélyesebb konkurenciájuk. Nem csak sikeresen lemásolták világűrhajójuk terveit, ami nem hasonlított a régi rakétákra, hanem egy hónappal megelőzték őket a bolygón, és a Tharsis boltozaton szisztematikusan keresgéltek a Noctis Labyrintusban.
– Nem vagyok ebben biztos – volt Martin válasza. – Láttam a Noctisról képeket. Nem olyan mély, mint itt, de nagyon nehéz terep. Szeretném tudni, hogy mit keresnek ott?
Könnyű öltözetük hat órán keresztül biztosított számukra levegőt. A nap lassan kúszott az égen, és a reggeli köd már felszívódott. A szakadékban minden árnyék lassan eltűnt az erősödő napfényben.
– Amit mi – volt Fisher válasza.
– Ennyi erőfeszítés, hogy esetleges gilisztákat találjunk!
– A tudomány, öregfiú! A tudomány! – A karján lévő hőmérőt nézte. – Mínusz negyven fok – mormolta. – A levegő felmelegszik.

*

Thu−ha mindig zavarban volt, mint most, amikor szembe találta magát Bronskyval. A tíz személyre készült étteremben csak ők voltak ketten. Stravinsky már kora reggel elment a dzsippel az ultraviola-távcsövet javítani, amíg Popper és Young valahol másutt, a bázison, a számítógépes jelentésekkel foglalkoztak. Thu−ha valóban nagyon alacsony volt Jan Bronsky, dél-afrikai születésű, orosz szülők gyermeke mellett. Bronsky szőke haja búzamezőre emlékeztette. És a szemei! Kékek, mint a Csendes-óceán egy nyári napon, és olyan dermesztőek, mint a jégcsap. Thu−ha mindig megborzongott, mikor a férfi tekintetét érezte magán.
Mert Bronsky sokszor nézte parancsnokát. Látta és tudta jól, hogy nem nagyon szép, de megmagyarázhatatlan vonzódása a fiatal ázsiai nőhöz mindennél erősebb volt. Olyan problémának tűnt számára, mint egy megoldhatatlan egyenlet. Hogyan közelítsen meg egy fiatal nőt, aki a felettese? Tétovázott, mert nem tudta, meddig mehet el. Ha Thu−ha nem viszonozza érzelmeit, helyzete tarthatatlanná válik.
Ritkán fordult elő, hogy rajtuk kívül senki nem volt az ebédlőben. Mikor torkát köszörülte, Thu−ha meglepődve emelte fel tekintetét.
– Három napja már, hogy Schuller parancsnok elindult embereivel.
– Igen – válaszolta a nő, és csészéjét ösztönösen az ajkaihoz emelte. Csak most vette észre, hogy a csésze üres volt, és arcát hirtelen pír borította el. A bögrét letette és szótlanul felállt.
Bronsky dermedten és meglepődve nézte, nem értette, miért ugrott fel és hagyta egyedül az ebédlőben.

*

Az acélköteleken függő gondola lassan süllyedt a kanyon láthatatlan mélyébe, ahová soha nem sütött a nap.
− Stop! – kiáltott Fisher, és a daru megállt. Az előre kijelölt mélységben vannak!
Lent a gondolában az emberek hallották Fisher hangját, de minden figyelmük ellenére sem látták a végtelenbe nyúló sziklafalon, amit kerestek.
– Semmit nem látunk! − válaszolt Schuller. − Indítsák meg a zümmögőt!
Martin néhány percig a zümmögő programjával foglalkozott, majd átadta a központi agynak az irányítást. A hatalmas darukocsi egyik oldala kinyílt, és egy repülő kilövőhelyet láttak. A napfényben csillogott a zümmögő, egy robotrepülő. De nem csodálhatta sokáig, mert eltűnt egy függőlegesen felemelkedő acéllap mögött, ami megakadályozta, hogy a forró gáz kárt tegyen bennük és a járműben. A motor indulását nem hallották, de látták, hogy elrepült.
– Elindult! – Martin hangját hallották a fejhallgatóban a gondolán várakozva.
– Egy nagy kört ír le, mielőtt a kanyonba jön. – Vertes az óráját nézte. Néhány percre van szükség, gondolta, hogy a képernyőt felállítsák.
– Itt van már! – és Thomas az ég felé mutatott.
Mint egy hatalmas bogár, a zümmögő láthatóvá vált. Az orsó alakú test csillogott a napfényben. Elrepült felettük, hangtalanul eltávolodva.
– Mikor visszajön, megkapjuk a képeket, ugye? – kérdezte Thomas.
– Igen – volt Schuller válasza, és szerette volna az orrát megvakarni.
A zümmögő visszajött, de senki nem nézte, mert a képernyőt figyelték. Látták a kanyon sziklafalát, a gondolán mindhármukat, és egy nyílást kissé távolabb.
Már néhány perce eltűnt a gép, de a kép megmaradt. Schuller a hunyorgó számokat nézte a képernyő felső részén.
– Nem sokat tévedtünk, valóban jó munka volt. 14 méterrel lejjebb, és 3 méterrel jobbra.
Nem kellett parancsot adnia, mert a fentmaradt két másik ember is látta ezeket a számokat, és miközben összegöngyölték a képernyőt, lassan megmozdult a gondola. Helyet változtatott vízszintesen, miközben lassan a mélybe süllyedt.
Martin a kamerák segítségével vezette őket, mert mindent éppúgy látott mint a többiek, felfüggesztve, lent a szakadékban. Egy párkányhoz közeledtek és megálltak egy nyílás előtt.
– Végállomás – motyogta fogai közt, de a többiek hallották.
– Köszönjük, barátom – felismerte Schuller hangját, de nem válaszolt, mert a képernyőn a nyílást nézte.
– Ez a hasadék a sziklában – mondta Thomas.
– Hozzáteheted, hogy nem nagyon széles – morgolódott Vertes, miközben összeszedte holmijait.
– Kuporogva kell bemenni és bevallom, hogy nem szeretem a barlangokat! – Senki nem ismerte Schuller érzelmeit, és ez a néhány szó meglepte őket.
Mielőtt a szűk nyílásba bújt, parancsnokuk ösztönösen egy utolsó pillantást vetett a távoli Nap halvány fényében fürdő kanyonra.

*

Az időjárást figyelő kamerák Deimos és Phobos holdakon voltak. Amíg Phobos nyugaton felkelt, hogy naponta kétszer átrepüljön Mars egén, Deimos keleten kelt, és 36 órára volt szüksége, hogy a zenitre érjen.
A két hold előnye az volt, hogy a bolygót közelről és távolról minden irányban láthatták. Itt az időjárás nem volt olyan komplikált, mint a Földön.
Reggel majdnem a zeniten volt Deimos, és hatalmas porfelhőket láttak az Amazonisból indulni. Száz kilométeres sebességgel fújt a szél, és a felhő Olympus Moons felé közeledett. Popper tudta jól, hogy Schuller is látja ezeket a képeket, így nem szükséges őket értesíteni. Ez volt Young véleménye is.
– Délután északi a szél, este keleti, és éjjel délről fúj. Az a kérdés, hogy változik vagy sem a sebesség a homokot seperve? – Young kollégáját nézte.
– Gondolom, hogy igazad van. Sajnos nem nagyon ismerjük a bolygó időjárását! Miért fúj a szél gyorsabban és miért csendesedik el? – Popper nem vette le kételkedő tekintetét a fali térképről, ahol állandóan pislogott egy vörös pont.
– Itt vagyunk mi – és ujjával a vörös pontra mutatott a Sinai Planum közepén.
– Igen messze a porfelhő kiindulási pontjától. Nem hiszem, hogy nyugtalankodni kell Schullerék biztonságáért. – A fali térképen egy kis zöld pont jelezte a csapatot Vallès Marinerison.

*

Lehajtott fejjel, görnyedve haladtak, de néhány méter után a szűk alagút kiszélesedett. Schuller lámpája egy hosszú és széles folyosót világított meg, ahol egymás mellett ketten is elfértek. Mellette Vertes kesztyűs ujjával a falat érintette.
– Nézd, mintha selymes lenne! – kiáltott fel.
Mögöttük Thomas egy pillanatra visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a bejáraton beszűrődő nappali fényre.
– Láttál már ilyen selymes falat?
A kérdés nem lepte meg a parancsnokot, mert ő is éppen ezt a kérdést akarta feltenni.
– Soha! – Nem tudott mit mondani, sem magyarázatot találni. Hangja fojtott volt és örült, hogy senki nem hallhatta szíve dobogását.
S most rajta volt a sor, hogy a falat érintse, mintha simogatná. Közelről vizsgálta és valóban nagyon sima volt, még egy porszemet sem látott rajta.
– Meglepő! – mormolta. – Nem természetes simaság, pedig nem tételezhetjük fel, hogy… – A mondatot nem fejezte be, mert abszurditás volt a gondolat.
Thomas is a falat nézte, majd az egyik zsebben talált szerszámmal próbálta karcolni. Néhány sikertelen kísérlet után végleges véleményt alkotott.
– Igazad van. Ezek nem természetes falak!
Egyikük sem válaszolt, és Schuller folytatta az utat.
Már messziről látták a földalatti folyosó végét, de egy oldalfali nyílásban egy másik alagútra találtak.
– Folytatjuk? – kérdezte Vertes a falnak támaszkodva.
– Felfedezni jöttünk – volt a parancsnok válasza.
– Gondolom, hogy Vertes a távolságra gondolt – szólt közbe Thomas. – Martin és Fisher nem tudják, hogy mire leltünk, és néhány perce már, hogy semmi kapcsolatunk a külvilággal!
– Folytatjuk mégis – válaszolt Schuller és a másik folyosóba lépett. Néhány lépés után a falak megvilágosultak. Az alagút kellemes okker fényben fürdött. A két falon megszámlálhatatlan lencse alakú korongocska világította útjukat.
Nem volt többé szükség saját, vakítóan fehér fényű lámpáikra ebben a naplemente illúzióját keltő világításban.
– Nincs több kétely, ami ezt a folyosót illeti. – Vértes hangja halkan zümmögött a hangszórókban.
Végtelennek tűnt a folyosó.
Schuller benyomása az volt, hogy álmodik, annyira valótlannak tűnt minden. Egyedüllétre vágyott, hogy nyugodtan, minden külső befolyástól mentesen tudjon gondolkozni. Közben a kíváncsiság kényszerének engedelmeskedve folytatta útját, és egy eddig ismeretlen félelem töltötte el. Tudta jól, hogy társai is remegtek. Egy normális ember nem tudott mást érezni, ha a megmagyarázhatatlannal találta magát szemben. Kultúrájuk és múltjuk abban a pillanatban megsemmisült, amikor a Vallès Marinerisben talált hasadékot átlépték.
Ez a narancssárga fény a sima falakon, kicsinyedve az ismeretlen távolban, nem egy hipotézis volt. Elképzelni egy napfényben fürdő irodában egy mikrobás életet a vörös bolygón, valódi spekuláció volt! Baktériumokat kerestek, primitív életformát, gilisztákat, ehelyett az elképzelhetetlent találták.
Félt. A többiek félelmét is érezte, de nem lehetett megállni. A felfedezés e szintjén képtelenség volt visszafordulni. Mindennek a végére kellett járni.
Lassan haladtak. Nyugtalan tekintetükkel a falakat vizsgálták, és a sima, ismeretlen, rugalmas anyaggal borított talajt, ahol lépteik zajtalanok voltak.
Schuller a múlt század archeológusaira gondolt, mikor több ezer éves templomokat és piramisokat fedeztek fel. Egyes sírokat semmibe vezető utak védtek. Másokat istenek átka. Ők is egy sírban jártak? És milyen ismeretlen hatalom védte ezt a helyet? Semmire sem talált választ.
– Fél órája már, hogy egyre mélyebbre, a Mars belsejébe megyünk – jegyezte meg Thomas.
– Honnan látod?
– Nézzetek hátra.
Schuller és Vertes megfordultak.
– Igaza van, valóban lemegyünk – Schuller látta jól, hogy lejjebb voltak, mint útjuk kezdetén.
– Teljesen lényegtelen, hogy le vagy felmegyünk, ez nem változtat semmit. Folytatni kell az utat… – és megindult.
– A folyosó újnak tűnik. Eróziónak sincs semmi nyoma, még por sincs. – Vertesen volt a sor, hogy észrevételeit jelezze.
– Mégis az a benyomásom, hogy az alagút és amit látunk, évezredek óta létezik – fejezte be gondolatait Schuller.
– Így igaz… – próbált Vertes közbevágni, de meglepődve elhallgatott. A megszámlálhatatlan világító pasztilla hirtelen hunyorogni kezdett.
Mindenre készen megtorpantak.
– Mi ez?  – Thomas újra visszanézett, de nem látott mást, mint a végtelen folyosót és a megbolondult fényeket.
– Ha tudnám a választ – suttogta Schuller. – Egy jel talán?
− Mi célból?
– Hogy megálljunk talán. – Schuller előre lépett, és egy láthatatlan falnak ütközött.
– Az út végére értünk.
– Hogyan? – Most Vertes próbált egy lépést tenni, sikertelenül. Látták a folyosót a végtelenbe nyúlni, de valami láthatatlan fal volt előttük.
− Erőmező?
– Nem lehet tudni, Thomas – válaszolt a parancsnok. – Feltételezhetünk mindent, de semmit nem tudunk. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek.
– Érthetetlen – mormolta Vertes.
– Valóban mozdulatlanságra vagyunk ítélve. A fülhallgatók érces hangja ellenére érezték hangjában az aggodalmat.
– És ha visszamennénk? – Thomas megpróbált a folyosóra lépni, és most rajta volt a sor, hogy egy láthatatlan falba ütközzön.
– Igazuk van – ismerte be. Egy fal van mögöttünk is.
– Mint előttünk, ugye? – Schullerben egy gondolat született.
A fények nem pislogtak többé a folyosón, csak körülöttük, egy szögletes, zárt helyiségben.
– Azt hiszem, hogy nem tévedek. Megállítottak bennünket, mert egy felvonóban vagyunk. – Schuller az egyik falhoz támaszkodva nézte a fényben úszó folyosót. Minden kellemesnek tűnt, de hirtelen a fények elaludtak. A folyosó sötétbe borult, csak az ő négyszögletük maradt kivilágítva.
– Mi történt? – Thomas és Vertes ösztönösen elhúzódtak a sötétbe nyíló falaktól.
– Gondolom, hogy lemegyünk – magyarázta Schuller.
Semmit nem éreztek. Minden mozdulatlannak tűnt. Még zaj sem volt. Az volt a benyomásuk az indulás pillanatában, hogy semmi sem mozdult.
– Teljesen különböző technikájuk van – gondolkodott fennhangon Sam Schuller. – Hány éves előnyben vannak? Tízezer év, vagy még több?
− Őszintén szólva, három napos hátrányban szeretnék lenni, amikor még nálunk voltunk. – Időnként Vertesnek jó humora volt.
– Igaza van, talán. De most az a probléma, hogy nem tudjuk, mozgásban vagyunk vagy sem? Ezért képtelenség a távolságot kiszámítani. Csak az időt ismerjük, de nem a sebességet.
Thomasnak igaza volt. Semmit nem éreztek, és semmilyen tájékozódási ponttal nem rendelkeztek.
– Feltehetjük, hogy lemenetel helyett vízszintesen mozgunk? – Schuller nem gondolt erre a lehetőségre.
– Tíz perce már, hogy megálltunk. Ha feltesszük, hogy a felvonó a szabadesést használja, akkor jó néhány kilométer mélyben vagyunk – gondolkodott fennhangon Thomas. – Úgy gondolom, hogy vízszintesen megyünk, mert az alagút, vagy folyosó végtelennek tűnik.
– Nem rossz elképzelés. Várni kell. – Schuller hallgatta óráját, ahogy az időt morzsolta, és nem lepte meg, hogy csak alig három órája, hogy elhagyták a külvilágot. Gondolatait a fények szakították félbe. Nem pislogtak többé.
– A szünidőnek vége van – mondta egyikük, és egy átlátszó falon keresztül egy termet láttak.
Schuller kiment az ajtón, és a többiek követték. Nagy és üres helyiségben voltak. Furcsa fény-hieroglifák díszítették a falakat, Mars színébe öltöztetve őket. A talajt ugyanaz a rugalmas anyag borította, mint a folyosót. A terem közepén egy bizonyos ritmusban színt váltó szem függött a levegőben.
Tekintetüket nem tudták levenni róla. Schuller nagy erőfeszítéssel elfordult, hogy karján a levegő analizátort nézze.
– Itt levegő van! – kiáltott fel, és tétovázás nélkül lecsavarta feje felett az átlátszó gömböt. Szótlanul utánozták társai, és a földi hegyek kissé megritkult levegőjében találták magukat.
Schuller újból a felettük lebegő szemet nézte, és a ritmikus villanásokat. Csodálkozó tekintete előtt egy magas és törékeny árny testesedett meg a csillogó szem alatt. Egy furcsa embert láttak. Mélyen ülő, karikás szemei voltak és világuktól messze, egy mély hangot hallottak:
Jó napot kívánok otthonukban!

 

 

8 hónap ezelőtt 1 komment

 

– Elfáradtam, Mémé!
Kiss a fűre tett hintaszéken hintázott. Szemben, a fákkal elhatárolt kis kertben, egy faszéken ülő idős hölgy egy csodálatos tortát készített. Aprónak tűnő hatalmas gépek művelték a távolban a földet. Zajuk összeolvadt a bogarak és méhek döngicsélésével.
– Fiatal vagy még! – Fakanállal kavarta a krémet, és fejét egy pillanatig felemelve nézte a hintázó férfit.
– Valóban ezt hiszed? – Nem mozdult többé, és Mémé, mozdulatlan arcát nézve, a mélyen ülő szemekben mintha mosolyt látna.
– Hány éves vagy? – kérdezte figyelmét munkájára összpontosítva.
– Nem fogod elhinni– válaszolta Kiss. – Kétszer olyan idős mint te!
– Elfelejted a koromat? Már nyolcvan éves vagyok!
– Jól tudom, de én majdnem kétszer vagyok idősebb, mint te, mert két hét múlva ünnepelem 156. születésnapomat.
Nem volt rokona Mémé. Vagy tíz éve ismerkedtek meg közös barátoknál, amikor nyaralt, és olyan kedvesnek találta, hogy rendszeresen meglátogatta két utazás között, s olyankor nála töltött pár napot.
Megszerette. Olyan volt számára, mint egy igazi nagyi. Valódi nagyanyját már régen elveszítette, mikor még kisfiú volt, és csak hófehér hajára emlékezett, és Mémé fejét is befedte már a dér. Régóta eltűnt nagyijára emlékeztette, és tisztelettel, szeretettel Mémének hívta.
– Butaságot mondasz! Nem vagy még 50 éves sem – mondta a krémet kavarva.
– Igazad van egy bizonyos fokig– válaszolt és újra hintázott a méltóságteljesen elvonuló felhőket nézve.
– Hogy pontos legyek, öregedésem processzusa megszűnt 54. születésnapomon. Több mint száz éve ennek!
Mémé fakanalát letéve Kiss felé fordult.
– Igaz amit mondasz?
– Így igaz. 156 éve élek. Dédapád lehetnék!
– És ez hogyan lehetséges?
– Alfa vagyok. Nálunk, ahonnan jövök, képesek vagyunk megállítani az öregedést. Természetesen a hanyatlás folyamata folytatódik, de nagyon lassan, majdnem láthatatlanul. A betegségek genetikusan megszűnnek és orvosaink képesek testrészeinket kijavítani, ha baleset áldozatai leszünk. Már több minden megváltozott bennem, nem vagyok már száz százalékig az eredeti Kiss.
– És hány évig élsz majd?
– Sok-sok év van még előttem. Végső elmenetelem alkalmával egy másik Kiss, pontosan olyan, mint én vagyok, kezdi majd életét. Klóné az öregedés lassítási pillanatában. Emlékeimet és ismereteimet  átteszik majd mikor időm elérkezik, de ez még messze van.
– Hallottam már, vagy olvastam, nem tudom biztosan, hogy tőlünk különböző emberek léteznek valahol – mondta Mémé, folytatva a krém kavarását. – Alig néhány fehér hajszált látok fekete hajadban. Valóban nehezen hihető, hogy idősebb vagy nálam. És Mémének mersz hívni! – Mosolya cáfolta szavai komolyságát.
– Így van, merem – mosolyodott el Kiss. – Számomra mindig Mémé maradsz.
– És valóban olyan fáradt vagy, mint mondod?
– Igen.
– Várj egy kicsit – és nehézkesen felállt. – Be kell fejeznem a tortát. Mindjárt visszajövök.
Egyedül a kertben, újra a vándorló felhőket nézte, hagyva gondolatait vándorolni. Boldog volt a hintaszékben a természet ölén, hallgatva a bogarak döngicsélését és a távoli gépek zaját. Ez a bolygó kellemes volt. Szülőföldjére emlékeztette, arról nem beszélve, hogy valóban szerette az idős hölgyet. Távoli, majd elfelejtett emlékek merültek fel megállíthatatlanul. Fiatalkori emlékek nyomai. A fáradtságra is gondolt.
–Tudod, ez nem csak fizikai fáradtság! – Szemeit lehunyva beszélt, arcát a nap felé fordítva, miután Mémé visszatért. – Mondhatnám, hogy a lélek fáradtsága. Elegem van az utazásból. Az utak, az állandó helyváltozás. Heteken keresztül bezárva egy szardíniás dobozban. Nézni a szürkeséget mikor a féregjáratban vagyok, ami a galaktika végtelen távolságait köti össze.
– Miért utazol? – volt a kérdés.
– Újabb planétákat találni. Rengeteg van. Képtelenség mindet megismerni, és van szép, és borzalmas is.
Miközben Kiss beszélt, Mémé egy kis terítőt horgolt gyors és precíz mozdulatokkal. Időnként ránézett kérdezve valamit, miközben munkáját folytatva.
– Mikor intelligenciával találkozunk, szinte mindig ellenségek! Érkezésem ellentétben van hiteikkel. Ha nagyon primitívek még, égből leszálló istennek képzelnek. Ha bizonyos mértékű ismereteik vannak, akkor nem isten, hanem ellenség vagyok, és megpróbálnak megsemmisíteni. A legrosszabb planétákon humanoidok élnek, másutt csak állatok vannak. Elképzelhetetlen változatosság. Egyesek vérengző vadságát elképzelhetetlen formák rejtik. Nem tudod elképzelni, milyen élőlényeket találok és ismerek. Azelőtt azt képzeltük, hogy az élet csak bizonyos földi körülmények és feltételek között valósulhat meg.) Most meg mindenütt találunk életet. Levegő nélkül, halálos gázokban, végtelen hidegben vagy pokoli melegben, mindenütt van élet! Életkereső vagyok. A már ismert planétákon, vagy amit felfedezek, egy erőmező véd minden támadás ellen.
Mémé munkáját folytatva csak időnként nézett fel, majd hirtelen ölébe tette horgolását.
– Az Alfák örökké élnek?
Kiss meglepődve elnevette magát.
– Nem. Látom, hogy nem érted, Mémé! Nincs örök életünk. Semmi nem örök. Ha akarod, összenyomjuk az időt, de nem állítjuk meg. Öregszem persze, de lassan. Mondhatom, hogy minden betegség eltűnt, és a genetikus hibákat, mint a baleseteket kijavítjuk, ahogy már mondtam.
– És amikor valóban megöregedsz?
– Soha nem változom meg. Az Alfák láthatóan nem öregszenek meg.
– Azt mondtad…
– Várj, megmagyarázom. Csak egyetlen gyógyíthatatlan részünk, betegségünk van, a lélek, az energia fáradtsága. Egyszer a kutatóvágy, a kíváncsiság eltűnik. Mindnyájan biztosak vagyunk abban, hogy egy szép napon találok valamit, egy valóban újat. Valami, amit nem tudunk elképzelni! Ez az újdonságra várás volt nem régen a motor, a kalandvágy. Utaztam annak ellenére, hogy attól féltem, hogy valami, vagy valaki áldozata leszek az erőmező ellenére. Mindennél erősebb volt a kíváncsiság. Egyre messzebb mentem. A galaktika határáig. Képzeld el, százezer fényév! Elképzelhetetlen távolságok az ismeretlen féregjáratban. Időnként más utazók útját követtem, de sokszor én kutattam fel ismeretlen járatokat. Hogy mondjam? Hosszúnak tűnik az idő. Az út. Napok és hetek. Oda-vissza több hónap, és visszatérted után azt veszed észre, hogy távolléted csak néhány percig tartott. Ez az idő paradoxonja. Ezek a féregjáratok láthatóan semlegesítik az időt. Igen, kíváncsi voltam, de most egyre kevésbé. Megfertőzött a lelkek betegsége.
Mémé, a lehunyt szemű nap felé fordított fejét nézte. Furcsa mosolyt látott arcán.
– A betegség végén meghaltok, ugye?
– Természetesen. – Tekintetét az öregasszonyra szegezte. – Nem kell félni. Nem most, nem mindjárt. Csak a betegség kezdetén vagyok. Előbb még egy hosszú felfedezőútra megyek egy másik galaxis felé. Androméda. Felizgat a gondolat. Még egy nagy adag kíváncsiság van bennem, de tudom jól, hogy utána…
– Megmondanád, hogyan végződik az élet, ha ez nem titok? – kérdezte Mémé, letéve a horgolást. Kiss szavai lebilincselték.
– Mindent jól megszerveztünk. Én választom a pillanatot. Egy teremben fekve láthatatlan kapcsolat fűz egy másik teremben fekvő klónomhoz, hogy megkapja emlékeimet és ismereteim lényegét, miközben én nézem múltam képeit. Esetleg rég elfejtett örömök és emlékek jönnek elő agyamból, miközben hallgatom a zenét, amit szeretek.
Néhány pillanatnyi csend után folytatta. – Nem sokáig tart. Egy negyedóra talán. Elalszom észrevétlenül, látva a távoli Napokat eltűnni egy ismeretlen óceán hullámaiban. Mikor álmom átváltozik valamivé, amit nemlétezésnek hívunk, Kiss, a másik én felkel folytatni életem.

*

Vacsora közben elmesélte néhány kalandját. Mémé figyelmesen hallgatta, és időnként jó kérdéseket tett fel.
Kiss megmagyarázta, hogy űrhajójával abszolút szimbiózisban van. Neuronjai az űrhajó neuronjaival vegyülnek abban a pillanatban mikor a gubó lassan magába zárja az indulás előtt. A féregjáratban fizikai fájdalmat érez. Borzalmas feszültséget, amit az anyag érez, mikor kapcsolatba lép az anyagtalannal.
– A féregjárat, az micsoda? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom –válaszolta. – Nem tudjuk pontosan és valószínűleg soha nem találunk választ erre a kérdésre. Véletlenül jöttünk rá, hála egy régi kvantumelméletnek. Századok óta ismerjük. Mióta elkészült az első asztromentális űrhajó. A hajtóerő, az asztromentális helyváltozás nem más, mint az emberi szellem és az anyag egyesülése. A gubóban anyaggá változom, tiszta energia, élem és érzem nukleáris kapcsolatunkat, a különböző erőket, és használom, vezetem őket. Az első utazási kísérletek alkalmával találtuk a féregjáratokat. Kezdetben azt hittük, hogy mesterséges alagutakban vagyunk, amiket nagyon régen, ismeretlen, felsőbbrendű intelligenciák alkottak időtlen utazásokra. Mert ezekben az alagutakban az idő nem létezik, vagy annyira lelassul, hogy az évezredek néhány másodpercnek tűnnek számunkra.
Segítette leszedni az asztalt mielőtt újból kimentek a langyos éjbe. A galaxis Nyilas karjában az Ultima rendszer, ahol voltak, valóban a galaxis utolsó pontja volt. Fejük felett a Tejút kísértetiesen sápadt fénye ellentétben volt az ég másik, koromsötét felével.
Ultima holdjai még nem keltek fel nyugaton, ahol az éjszakában láthatatlan hegyek határolták a síkot. A keleti láthatáron, ahol az ég mélysötét volt, Kiss felfedezett egy gyenge fényt.
– Oh, nézd Mémé! Androméda! – és a tejszínű foltra mutatott. – Vedd fel a szemüveged. Ez az. Most látod? Ott, ahol minden sötét és nincs semmi más.
– Te oda akarsz menni?
– Remélem. Soha, semmi nem biztos. Mikor kutatóútra megyünk, annyi útelágazás van, és nem segítenek útjelző táblák. Soha nem tudni hová érünk. Egyszer, egy energiazuhatagba értem, egy olvasztókemencébe, egy szupernóva robbanásába. Üvöltöttem a fájdalomtól, mert energiám mintha a bőröm lenne, cafatokban szakadt rólam, és csak annyi erőm maradt, hogy visszaforduljak lépteim nyomán. Borzalmas volt. Ha tudnád, hogy mennyi utazó tűnik el nyomtalanul a robbanó nóvák energiájában, vagy egy mindent magába szívó fekete lyukban!
– Nem tudjátok elkerülni ezeket a baleseteket? – Mémé hangja gyenge volt és remegett.
Körülöttük láthatatlan bogarak énekeltek kellemessé téve a kora estét. A nyugati hegyek fölött felkelt a legkisebb, sápadt fényű hold. Miközben a kicsi vágtatott az égen, megjelent a nagy, hogy méltóságteljesen és lassan menjen át fölöttük.
– Nem nagyon – válaszolt Kiss. – Mikor elhagyjuk az alagutat, materializálódunk egy bizonyos távolságban a célunktól. Néhány óra fénytávolságban. Így csodálhatjuk célunkat az űrben. Ez a biztonságos átváltozás. Semmi probléma. Mikor az ismeretlenbe megyünk új utakon, egy fekete lyukra vagy robbanó nóvára bukkanva, a néhány órás fénytávolság nem elég. Egy fazékban találja magát az utazó, melyben minden forr, bugyog, amit még az ördög is elkerülne.
Feje a hintaszék támláján pihent és a csend elbódította mindkettőjüket, miközben átélte távoli emlékeit. Érzékeny hallása felfogta egy éjjeli madár cikázó repülését. Vadászik, gondolta.
– Mindig arról álmodtam, hogy mindenütt vagyok. Egyidőben. Most itt vagyok. Ebben a pillanatban Ultima másik felén egy vonat indul. Capella háromon, egy űrhajó. Valahol másutt egy hajó az óceánon. Ugyanabban a pillanatban ezer és milliárd mozdulat és esemény. Mindez egyidőben. Mindig arra vágytam, hogy éljem ezt a párhuzamosságot. Látni és élni egyszerre minden eseményt. És ez képtelenség.
– Miért nem maradsz itt? – kérdezte Mémé. – Ha fáradt vagy, itt az ideje megpihenni. Itt az Ultimán nem rossz az élet.
– Sajnos, ez képtelenség!
Mémé nem válaszolt, megpróbálva megérteni, miközben Kiss élvezte a csendet és a pislogó csillagokat nézte. A második hold, a nagy nővér már a zeniten volt, miközben a kicsi a keleti látóhatár felé vágtatott.
–Tudnod kell, még ha valóban idősebb is vagy nálam, mint mondod, mégis unokámnak tekintelek. Így van ez, mit csináljak? Itt maradhatnál és őrizhetnéd a házat elmenetelem után. Nem változtam meg genetikusan, mint te. És nem vagyok jó egészségben…
Ismét hallotta a hintaszék nyikorgását. A holdak miatt sok volt a fény. Androméda, a kicsi tejfehér folt, amit tekintetével keresett, láthatatlan volt.
– Értesz engem? – kezdte újra. – Pihenj, ha fáradt vagy. Ha holnap, vagy azután útnak indulsz, nem látlak többé. Ez biztos.
Kiss hallgatta az éj zajait, nézte a holdakat és útjaira gondolt. Minden olyan távolinak és valótlannak tűnt! Az eltöltött napok Ultimán, Mémé nyugtató jelenléte, mindez valóság volt. Androméda? Valójában már nem kívánt odamenni. Végeredményben, mindig majdnem minden ugyanaz, hasonló. Minden ismétlődött. Ezért volt levert.
Ultima jelentette az újdonságot. A kis ház, a természet, Mémé remegő hangja és ételei, ez volt a különbség. És az ő fáradtsága. Nem akart megmozdulni. Várni akart. Szemlélni és várni.
Úgy érezte, hogy Mémé megértette, hogy sehová nem akart menni. Misztikumát és varázsát elveszítette az ismeretlen.
– Ma egy tortát készítettél. Szeretném, hogy újból csinálj majd a jövő héten és még később talán. Gondolod, hogy ez lehetséges? – kérdezte.
Mémé lélegzetét visszatartotta egy pillanatig és a hintaszéket hallgatta. Mintha Kiss nem akarná többé abbahagyni.

 

***

Balogh Arthur Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...