Sötét szivárog a falakon,
A vízben remegés mocorog.
Haragszanak a színek egymásra:
Tetemeik lesznek az árnyak.
Szökik a fény az ablakon,
A halott színekkel maradok.
Elfolyik lassan az ébrenlét,
Álom-sivataggá lesz e tér.
———————————————————————————————————
Háát, nem is tudom. Hogy jön ide víz? És miért halottak a színek? Ha egymást irtják, akkor is egynek maradnia kell. Az volna talán épp a fekete. De ha a tetemek is árnyak, sötétek, akkor miért pont velük maradsz? A sivatag pedig nem idéz sötétet. Ellenpont volna? Ahhoz viszont nem elég kontrasztos…
Szóval, olvasgattam, barátkoztam vele egész nap, de valahogy nem békéltem meg vele.
Sajnálom.
Üdv: H.N.I.
Hidakról és tet?kr?l vetném le hangomat,
hogy nappallá kiáltsam a csillagok porát,
de éjb?l sz?tt csuklyával takarják arcom…
I.
Csak vitorláznék fenn az égen,
hogy az Isten tüzes hittel találjon szíven…
II.
Halandó létem porában
hitem morzsáit kutatom
III.
Hitem halk húrjain hálát harsognék.
Hiába: holtan hevernek a hangok…
Most vidáman cinkosak a csókjaid,
s feléd nyújtom seb nélküli karjaim,
hogy óvjam törékeny üveg csontjaid.
S ha piros-véresek lesznek csókjaid,
majd feléd nyújtom vörös-véres csonkjaim,
hogy megforrasszam szilánkos csontjaid.
Arcotokra a múlhatatlan fájdalom
megérdemelt ráncokat már nem vájhatott.
És hiába sírnátok örökkön érte,
Szemeteket az id?tlenség simítja szépre.
Fehér b?rötök a Nap meg se szánja,
szépnek a márványt az öreg Hold találja.
Könnyetek hiába marná a Földet széjjel:
az öröklét fest fehérre minden éjjel.
Szemetek villanását riadva csodálom,
vérkönnyeitek vonulását el nem állíthatom.
De ne sírjatok, kárhozott vérivó népek,
halandók közt bölcsek, ti az örökre szépek!
Szánalmas könyörgésem lett hullócsillagod.
Egeden fénylett, de unottan taszítottad.
Szépnek láttad csillám könnyeim egy hajnalon.
Nappal lett, és e gyöngyöket elhajítottad.
Nem illenek már pillangó szavaim hozzád.
Tudom, te a mély csöndre vágysz, hol nincs pillangó.
Én festenék halk réteket, ha tudnám, ott vársz.
Kezem reszket a vágytól, így hiábavaló…
Óvj! Ölel? karod menedék nekem,
s ajándék, hogy még nézhetem kék szemed.
Kedves, simíts a vállamra egy csókot,
amíg faladra vésem ezt a bókot.
