George Tumpeck : Az első csend

*

 

 

 

 

A hetvenes évek elején járunk. Hideg, borongós, szeles az este. Egy fiú és egy lány dideregve bújik össze egy pesti bérház kapumélyedésében. Szinte egyé vállnak, úgy szorítják egymást. Talán a belső érzelmi fellángolás fűti őket. Gergő, merthogy így hívják a fiút, szorgalmasan masszírozza Éva hátát, mellét, és minden egyéb, kézzel könnyen hozzáférhető testrészét.

— Ez jó a didergés ellen — suttogott a lány fülébe, attól félve, hogy esetleg más is meghallja, ezt a férfiúi füllentést. Éva kicsit húzódozott, de azért jól esett neki. 

Fiatalság-bolondság — gondolom én ma, a mai eszemmel. Bezzeg régen! Azért annak a korszaknak is megvolt a maga szépsége, romantikája.  

Már régóta jártak, de még sohasem voltak igazán együtt, sőt mind a ketten teljesen tapasztalatlanok voltak ezen a téren. Az iskolában az osztálytársak már mind túl voltak az első alkalmon, legalábbis ezt állítottak, és persze röpködtek a történetek, amit Gergőék őszinte áhítattal hallgattak. Tulajdonkeppen a lakáshiányra fogták az egészet, és ha véletlen volt lakás, akkor az egyikőjük éppen nem ért rá. Sokáig csak játszottak a gondolattal, és a szerelem megmaradt a csókolózás szintjén.

Gergő mindennap hazakísérte Évát, és minden alkalommal szóba került, hogy vajon milyen lenne, ha megtennék? Egy nap a fiú merész elhatározásra szánta el magát. Szüleitől elcsente a hétvégi ház kulcsát, vett egy üveg Hubertust, és egy mély levegőt. A lány tágra meredt szemmel hallgatta az ötletet. Nem ellenkezett. Kéz a kézben vonultak a végzet, a hétvégi ház felé. A Hubertust bátorításként, szíverősítőnek vette a fiú. Biztos forrásból tudta, hogy ehhez a művelethez le kell vetkőzni. Őt még csak az édesanyja látta ruha nélkül, iszonyatosan szégyenlős volt. Hogy Évát látta-e már valaki anyaszült meztelen, arról diszkréten hallgattak, mindenesetre felébredt a gyanú.  

Megérkeztek. Félszegen leültek egymás mellé, és pillanatok alatt kiitták az üveg tartalmát. Aztán gyertyát gyújtottak, nem maradt semmi más időhúzásra alkalmas, amit akkori tudásuk szerint megtehettek volna. A bizonytalan csendben Éva szólalt meg:

— Na, kezdjük.

Nem hangzott túl romantikusan, de valóban nem volt túl sok idő, hiszen a kulcsot vissza is kellett csempészni.

— Jó, kezdd — válaszolta Gergő, és idegesen rágyújtott.

A házban hideg volt, nem fűtöttek be, tenyere mégis izzadt pedig tapintásra jéghideg volt. Ettől még idegesebb lett, hiszen az álmoskönyvek szerint, felhevült női testet jéghideg praclival megérinteni nem egy szerencsés dolog. Éva megunta, pillanatok alatt kiugrott a ruhájából, zsupsz, már benn is volt a takaró alatt. Gergő csak ült, a cigaretta utolsó parazsánál próbálta melengetni jéghideg kezeit.

— Ne vacakolj, vetkőzz — hallotta a lány hangját a paplan alól.

— Én? — kérdezte ijedten Gergő. — A keze még jéghideg volt.

— Hát persze.

— Jó, de csak akkor, ha nem nézel ide.

— Nem nézlek, de siess, látod, a fejemre húzom a takarót — valóban úgy is tett. Gergő sejtette, hogy leskelődik, hiszen ő is ezt tette volna. Lassan szedte le magáról ruháját, s talán életében először gondosan összehajtott minden darabot, amit aztán a székre helyezett, de még előtte a ráncokat is kisimította. Végül ott állt teljesen meztelenül, kétségbe esve, jéghideg kezekkel, de már igazán nem volt kibúvó, bebújt a lány mellé. Jó meleg volt. Összeölelkeztek, ugyan Éva néhányszor felszisszent Gergő hideg kezétől, megtörtént az, amit az ösztönök diktáltak. Minden a helyére került.

Szótlanul ballagtak egymás mellett, nehéz volt megtörni ezt a csöndet. Elvégre az ártatlanság korszaka lezárult. Innentől mind a ketten felnőttnek számítanak.

Másnap a suliban Éva lelkendezve mesélte barátnőinek, Gergő pedig a fiuknak, mi történt tegnap. Mert mit ér egy titok, ha senki nem tudja? Még négy hónapig maradtak együtt, aztán közbeszólt a végzet. Éva egy nap nem ment el a megbeszélt randira, a fiú telefonjára sem válaszolt. Gergő a házuk előtt bujkált, próbálta meglesni a lányt. Csak egy pár szó erejéig beszélni vele, talán megtudja, hol rontotta el.

Aztán meglátta egy másik srác karján nevetgélni. Megértett mindent. Hátat fordított, rohanni kezdett, rohanni a semmibe, ki a világból. Összetört benne valami, amit nem lehet csak úgy összeragasztani. Fejében egymást kergettek az öngyilkossági gondolatok. Világvége hangulatát érezte a lelkében. Többé nem ment leskelődni, nem akarta látni ezt a számára megalázó jelenetet. Azért elvárta volna, hogy Éva maga jelentse be a szakítást.

 

Most, annyi év után, csak néha, csak akkor jut eszébe, ha hideg a keze, és megszólal benne a csend.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.04.14. @ 11:29 :: George Tumpeck

Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem