Bárányi Ildikó : Keleteurópai megaláztatásaim itt… és nem csak most – 20. és utolsó Tétel

NYUGATON MÁR MINDEN KÉSZEN VAN. MÉG AZ A ROHADT REPCE IS MAGASABB, MEG SÁRGÁBB, MINT ODAHAZA. – Hát ideje abbahagynom az önsajnáló siránkozást és nekifogni ledolgozni a behozhatatlan lemaradást… Csak hinni kell a többszörös reinkarnációban. Fog az menni, ha nagyon igyekszünk! *

Évezred eleji leltár, 20. Tétel: A KINYILT VILÁG MEGEMÉSZTHETETLEN INFORMÁCIÓI

 

Enyhén szólva megfeküdték a gyomromat. Mert egy dolog hallani és filmen látni, hogyan élnek más országokban az emberek, és megint más dolog saját érzékszerveinkkel és érzékenységünkkel megtapasztalni. Hiszen annyi esztendő bezártság, vasfüggöny, keleti gettó — vagy nevezze ki-ki vérmérséklete szerint —, szóval annyi év nyugatra vágyakozás után a legkevesebb, amit elvárnánk, hogy jó szívvel fogadjanak a határon túl.

Aztán már az első sorompó után kiderül, hogy nincs is ránk olyan nagy szükség. Pedig mi azt hittük, amikor a Szabad Európa és más nehezen fogható állomások adóit hallgattuk, hogy odaát őszintén fájlalják a mi jogfosztottságunkat és helyhez kötöttségünket. Ehhez képest álltunk már két órát hazánk nyugati határát átlépve, a senki földjén, személygépkocsiban, várva, hogy a vámosok és a határőrök befejezzék a meccsnézést. Éppen világbajnokság dúlt aznap. A nyugati kocsikat gyakorlatilag ellenőrzés nélkül tovább engedték, a keleti kocsisor meg várhat. Örüljön, hogy… nos, örültünk.

Volt érvényes vízumunk, volt egy kis valutánk, volt egy kis dugi ételünk, italunk, ugyan ki mert volna pofázni, még visszazsuppolnak, vagy elvesznek valamit a cuccainkból. Hát megvártuk fegyelmezetten a meccs végét. A következő határon is beálltunk a külön nekünk — keletről jövőknek — fenntartott kocsisorba. Tűrtük szótlanul, hogy megbámulják az akkor még zöld útlevelünket, elvigyék és hosszasan benntartsák. Csak találgattuk, hogy vajon a körözött terroristák listájával hasonlítják-e össze, vagy csak egyszerűen nem győzik csodálni, olyan ritkán láttak addig ilyen szépet. Végül udvariasan jó utat kívánva elengedtek.

Az igazán megemészthetetlen dolgok csak ezután következtek. A leves hiánya az étkezésből csak enyhe kis jelzés. Az a szegény emberek mindennapi boldogsága, csak magunkra vethetünk, hogy úgy megszoktuk. Az első, legnagyobb döbbenet, hogy itt nyugaton már minden készen van. A házakat nem kell tatarozni, sem építeni, több száz évesen is csinosak, tiszták, színesek. A mezőn nem látsz senkit kapálni, kaszálni, de a földek mind meg vannak művelve és még az a rohadt repce is sárgább és kétszer magasabb, mint odahaza.

Bemegyek egy üzletecskébe, valami ajándékot venni. Az elárusítónő ül a pult mögött. A tiszteletemre feláll, köszön, hogy „krüszgott”— azt mondja, meg hogy „pitte”. Aztán leszed legalább húszféle ajándéktárgyat a polcról, hogy válogathassak. A végén pedig, amikor semmit nem vásárolok, mert minden méregdrágának tűnik a saját havi keresetemhez képest, átszámítva, akkor mosolyogva azt mondja, hogy „danke” és „aufviderzén”.

Keresztben áll a gyomromban az udvariasságával és az árubőségével együtt. Otthon sokkal egyszerűbb kiválasztani valamit, miután megbiztatnak, hogy „ spune / mondjad”, aztán a választékot is tálalják a polcra mutatva „csak ami ott látszik”. Ezek után legalább nem érzem olyan rohadtul magam, ha nem vásároltam. Emitt eszem magam, végül is a lelkiismeretfurdalás visszafordít. Egye fene, kerül, amibe kerül, csak veszek abban a boltban valamit. Nyitnám az ajtót, de a kilincs zárva, pedig az elárusítónő, vagy talán tulajdonos, benn van az üzletben. Egyre kellemetlenebb az egész. Aztán a sógornőm az órájára néz. Tizenkét óra és két perc. „Málzájt” — nyugtat meg —, mármint hogy ebédidő. És két óra hosszára megáll az élet, bezár minden üzlet, hivatal, múzeum és templom. A szent ebédidőt respektálni kell! Az emberiség gyomrát nem lehet káros hatásoknak kitenni, azáltal, hogy rendszertelenül étkezik.

Hirtelen az Ínyesmester szakácskönyv egyik receptje jut eszembe, mely hosszas készítgetés és összerakosgálás után utasít: „fél óra hosszára forró sütőbe rakod és pontban tizenkettőkor frissen tálalod!” Azt hittem csak dédnagyanyám idejére volt érvényes… Lám, itt ma is.

Egyre zavarodottabb vagyok. Már öt napja rovom az utcákat gyalog, s még mindig nem kellett cipőt takarítanom. A sógornőmre gyanakszom, hogy titokban, hajnalban lekeféli, hiszen nincs rajta egy szem por se. Gondoltam meglesem. Felkelek, nézem, de ő alszik csendesen. Kinézek az ablakon. És hirtelen megértem Alattunk egy locsolókocsival mossák a járdát, mögötte egy másikkal kefélik az aszfaltot. S én az egészből nem hallok a szobában semmit, minden külső zajt elnyelnek a speciálisan hangszigetelt termopán ablakok.

Nos, ezekből az apró dolgokból értettem meg én a dolgok nagy összefüggéseit. Azt, hogy egy élet óta teljesen más világban éltem, mint ez itt. Azt is, hogy csak egy életem van. Ennek végessége pedig tökéletesen kizárja, hogy be lehessen pótolni azt a hátrányt, amivel nekünk startolni kellene. Ettől kissé kiborult az epém, keserű lett a szájam íze. Honvágyam támadt. Talán egy kis köménymagleves még segíthetne az emésztésemen. Egyébként is igaza volt a legszeretettebb vezetőnek. Az állampolgár közérzetét visszavonhatatlanul elrontja, ha külföldre császkál. Mert az állampolgár itt is — és ez a fajta állampolgár ott is — le van… tisztelve. Ez a legfontosabb szabály.                         

 

                                                                                                             László B. Ildikó

 

Legutóbbi módosítás: 2007.04.20. @ 20:38 :: Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!