Bárányi Ildikó - Panteon
Vezetéknév
Bárányi
Keresztnév
Ildikó
Biográfia
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!
11 év Nincs Komment

Dr. Matekovits György által megírt nekrológgal tiszteleghetek csak emléke el?tt. A tervezett riport közbejött betegsége miatt elmaradt.Pedig adósának érzem magam is, két gyermekemet vezette be a természettudományok rejtelmeibe, tanórákon kívül, csupa szórakozásból – és ingyen- mert neki elvei voltak.

 

Párás szem? reflexiók az élet ürügyén.

“Ti fiatalok csak csináljátok tovább”

(Apáthy István)

 

         A XX. század nagyformátumú tanúja távozott körünkb?l: PROF. DR. SALLÓ ERVIN (1929 – 2009). A temesvári tudományosság, az erdélyi szellemi elit Hungarikuma voltál és maradsz emlékeinkben drága Professzor Úr!

         A középkor alkimistáinak és a modern vegytannak általad viselt virtuális köpenyegéb?l a mai sikeres európai értelmiségiek egész hada került ki. ?k fényesen hirdetik, hogy tudásuk alapjait, erkölcsi csiráit t?led kapták.

         Volt tanítványaid ma sem tudják, hogyan csináltad?!

         Az volt a módszered, hogy nem volt módszered!

         Hol túrabakanccsal a lábaidon, az elmaradhatatlan kulaccsal öveden, hátizsákkal és a szöges mászóbotoddal jártad a Temes partját, ahol minden füvet, virágot, n?vényt ismerve lelkesen meséltél, ha kellett napokon át, hol gyógynövényt, gombát szedtél-szárítottál, és mindenr?l tudtad mi micsoda,

és felmérhetetlen tudásodat megosztottad mindenkivel az égvilágán.

         Máskor atom modelleket készítettél, hogy a diákok megértsék az élet alapporcikáinak titkait, hol több ezer éves csigazárványokat varázsoltál el? zsebedb?l, és rajtuk keresztül ismertetted az ?svilág korszakait a teremtést?l napjainkig.

         Akik jól ismertünk, tudtuk, hogy mindez kett?s elhivatottságodból ered.

Vegyészi indíttatásból a szakma legfels?bb régióiba vitt szorgalmad, kitartásod és égt?l áldott tehetséged. Nincs olyan európai szakfolyóirat vagy könyv, ahol a szakbarbárok ne bukkannánk nevedre a bibliográfia rovatban.

         Emellett er?s volt benned a tudáshalmozó képesség. Dr. K?nig Frigyessel tandemben, talán ti ketten voltatok Temesvár utolsó uomo universale-jai, akik a természettudományok bármelyik ágából mindent tudtatok, a kisujjatokban volt a jelenségek bölcs és logikus magyarázata.

         Te soha nem unatkoztál! Ha volt egy szabad perced – mondjuk a fogorvosi váróban – kismillió zsebed egyikéb?l el?került egy könyv – ceruza és máris jegyzeteltél, találtál valamit a tudás végtelen rónáján. Mindezek az információ – pollenek megmaradtak zseniális memóriájú agytekervényeid k?tábláin.

         A tudományos ismeretterjesztést nem magas katedráról, hanem a bázosi arborétum harmatos füvének piedesztáljáról tudtátok szívvel – lélekkel m?velni. Karizmatikus egyéniséggel megáldva, bölcsek kövével a tarsolyotokban, akadémiai székfoglalót celebráltatok kócsagról, bibicr?l, szitaköt?r?l, hangyáról, csillámról, andezit k?r?l, sáfrányról, páfrányról, tinóruról és gyilkos galócáról.

 

         Szíved csücske volt, az 1970-es évek második felében általad szervezet és vezetett Kisenciklopédia, majd a kés?bbi Ormós Zsigmond Közm?vel?dési Társaság. Vezéregyéniségeként a temesvári magyar feln?ttoktatás patinás hagyományainak ápolója és fáklyaviv?je voltál.

         Állítom, hogy minden egyes el?adásod a mai Mindentudás Egyeteme sorozat színvonalával vetekedett.

         Kedves, barátságos, mindenkir?l csak jót feltételez? személyiséged szinte vonzotta maga köré a barátokat, tisztel?ket, tanítványokat, mit tagadjuk:

a temesvári magyarok mindenikét.

         Széchenyi István szavaival szólva – és ezt te a tudomány szerény eszközeivel éreztetted – hogy „Jó  magyarnak lenni igen nehéz, de nem lehetetlen”.

         Komputerozoikumban is a tudomány arról szól, hogy tapasztalatok vannak benne, állítások, vélemények hangzanak el, és észrevételek ütköznek.

         Ha mindezek átadása, gyakorlása, kutatása és továbbvitele azon a nyelven történik, amely örök jussunk, akkor a tudós legy?zte a nehéz lehetetlent!

         Veretes szép magyar beszédeddel, a szakszavak pontos magyar megfelel?jének figyelmes alkalmazásával, nyomdakész b?vített mondataiddal hihetetlen szolgálatot vállaltál és végeztél. Köszönjük Drága Ervin!

         Gombóccal torkomban (spasmus gloticus mondanád) búcsúzok – búcsúzúnk T?led Id?sebb Testvér.

         Fájó szívvel, tisztelettel, szeretettel és hálával mindazért az okos jóért, szépért, amit önzetlenül nekünk ajándékoztál az életedb?l.

 

Prof. Dr. Matekovits György

 

 

 **********

Kedves Ildikó, feltettem a saját naplómba…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

12 év 6 komment

2009. febr. 23-án délelőtt váratlanul elhunyt a Romániai Írószövetség Temesváron élő doyenje, Anavi Ádám költő (Frucht Ferenc). Febr. 26-án töltötte volna be a 100. életévét. *

Az egész város lázasan készült az esemény megünneplésére. Pár hónappal ezelőtt történt csípőcsonttörését túlélte és bár járni még nem tudott, de teljes szellemi frissességben várta legújabb színdarabjának színházi bemutatóját.

 

Haragszom, Tanár úr, és szomorú vagyok, mert becsapott!

    Személyesen engem — és sok más társamat, kik soha sem álmodhattak szép hosszú életről. Végre itt volt az alkalom, sütkérezni egy valódi Centenárium megszervezésének a dicsőségében. Rossz vicc volt! Nagyon rossz…

    Három nap komolyság belefért volna száz év komédiába.

    De az Ön szíve nem bírta elviselni a szégyent, hogy az ünneplő gyülekezet esetleg tolószékes aggastyánként lássa viszont a híres mókamester hírében álló MESTERT, aki a 100. születésnapjára is komédiát kívánt bemutattatni, melyben nem kisebb személyiséget vett mérgezett tolla hegyére, mint magát Mátyás királyt, a magyarok legnagyobb királyát.

    S most a szivárvány túloldaláról kuncog a markába: „Na, ezt jól megcsináltam nektek! Ez a poén tökéletesen ül. Most kénytelenek lesztek egy örökkévalóságon át az Anavitamint szedő örök fiatal Frucht Ferencre emlékezni! Mert innen tolószékbe már nem ültethettek! Hiszen mondtam, hogy az egy roncs, a kereke is állandóan leereszt… De azt válaszoltátok, hogy az nem az én gondom. Majd jönnek a fogdmegek és visznek egyenesen az Ünneplés közepébe. De ha én egyszer másképp képzeltem — akkor most Temethettek…”

   

Kár! Nem azért, mert ezt a centenáriumi ünneplést elszalasztottuk és másra semmi esélye sincs egyikünknek se…

    Kár az elmulasztott meglepetések miatt, melyeket Neked készítettek azok, akik szerettek.

    Kár, hogy nem találkozhattál még egyszer az életben Amerikában élő testvérhúgoddal, aki erre az alkalomra a 94 éve ellenére idáig repült — (átadhatatlan) meglepetésként Neked.

    Kár, hogy nem láthattad az Írószövetség által rendelt bronz emlékplakettet, melyet a szobrászművész Varga Luigi ajándékképpen készített el a febr. 26-i köszöntésre.

    Kár, hogy nem láthattad színpadon kedvenc II. Matyid bemutatóját, melyet a Temesvári Csiky Gergely Magyar Színház társulata olyan odaadó szeretettel készített el a tiszteletedre, helyet adva a közös Ünnepi megelőző szertartásnak is.

    Kár, hogy nem láthattad, hányan nézték meg ezt az elvetélt Matyit hiányodban is — irántad való tiszteletből…

 

    KÁR!

 

    Bár te tudod, hogy a magadfajta örökélet-hitű mit miért csinál.

    Lehet, hogy a közemlékezet örökifjú Anavija többet ért neked egy tolószékes centenáriumnál. „Endlich — mi az a három nap az örökkévalóság kosarában? A Mama is megmondta, egyszer mindenkinek el kell menni… Néha jobb egy picivel korábban…”

 

    De mi azért szomorkodhatunk és haragudhatunk is…

    Még ha a szivárvány túloldaláról ez nem is látszik.

 

12 év 19 komment

Ha valaki téged szemelt ki arra, hogy megmutassa beteg önmagát…*

 

 

 

 

 

Ha gyermekét vesztett fiatal anya hozzád jön, értelmetlenné vált, tejtől gyulladt mellével, s a szíve fáj…

Ha húszéves öreg az élet értelmetlenségéről kárál, foltos farmert húz magára, s közben a hasa fáj….

Ha valaki téged szemel ki arra, hogy megmutassa beteg önmagát…

Mielőtt a gyógyszert sietve felírnád, nézd meg december végén munkába menet s jövet a villamos ablakát!

 

Míg kába döcögéssel végigbóbiskol az első körön, őrzi magán az álmatlan rövid alvás nyomát. Nem kíváncsi semmire. Ablakszemeit tejfehér jégszemhéj alá rejtve reménytelenül igyekszik meghosszabbítani az éjszakát, mert minden felsíró fékcsikorgásra szunnyadásból riadt kezek ijedten simítják szét a zúzmarát.

„Csak nem aludtam el a leszállást?”

S a kéz nyomán a jég álmosan hunyorgó résnyire nyílik.

 

A második körfutás alatt sápadt asszonykák ablakot törölgetve próbálják kidörzsölni nyűgös gyermekük szeméből az álmot. Hiába, kicsi még. Ágyban lenne a helye. „Ne sírj drága, szemem fénye, ne sírj! Gyere, nézz ki! Látod milyen furcsán fehérek téli reggel a fák? Majd ha kisüt… Jaj, csak el ne késsem a jelenléti ív leadását…”

S míg két bogárszem lassan nevetésre vált át, a lehelet, akár az atropin, kitágítja az ablak pupillát.

 

Délben két lábtaposás közt csodálkozva látod, hogy amíg dolgoztál, az ablak kivirágzott. A résben, mit emberi melegség fakasztott, most hideg pálmaerdő s jég-páfrány pompázik. De csak ott! A széleken hályogfehéren bámul rád a fagy. Vak-ablak!

Mert paradox ugyan, de így igaz: meleg nélkül még jégvirág sem nyílhat!

 

Vannak vigasztalhatatlan fájdalmak, melyeket csak Idő-kollega gyógyíthat… s mégis…

Mielőtt ön-tehetetlenségtől bosszúsan a nyugtatót sietve felírnád, nézd meg tél derekán munkába menet s jövet a villamos ablakát!

12 év 11 komment

Kis újsághír, …és ami mögötte lehet. *

 

 

 

 

Tegnap este a téglagyár előtt

baleset történt. Egy ismeretlen

kerékpáros a milicista járőr

motorkerékpárja elé hajtott és

összeütköztek. Mindkét

sebesültet kórházba szállították.

 

(Újsághír)

 

 

I. hang: az orvos

II. hang: a milicista tiszt

III. hang: a motoros járőr

IV. hang: az áldozat

 

 

I. Borzalmas este. Még a Brown féle mozgás is megállt, hogy erőt gyűjtsön a viharra. Csak jönne már! Még a gatyám is vizes, úgy megizzadtam. Állatian utálatos dolog, ha az ember így izzad. Valami jó hideg hely kellene… Hol a dobsinai jégbarlang? Rég voltál, szabadság… S éppen ilyen kánikulában kellett ezt a szerencsétlent is behozzák. Ott a frizsiderben a két üveg szódavíz, s a két üveg sör. De itt lehet ezt hagyni? A dolgomra se merek kimenni, mert közben…

II. Szörnyű egy este! S mindennek mindig akkor kell összejönnie, amikor szolgálatos vagyok. Egy hete nem volt semmiféle baleset, s akkor pont most… Azzal a marha részeg autóssal kezdődött a zri! Hát nem elvitte az állat a sorompót mindenestől. Hajrá, utána teljes gőzzel. S akkor jön ez a szerencsétlen, szépen bekávézik s egyenesen a legjobb járőröm motorja alá sétál, s azt is kinyírja. Én pedig töltöm itt a drága időmet potyára, közben a dáciás muki már árkon-bokron túl jár. Kíváncsi vagyok, hány karambolt csinál még útközben. Gyönyörű jelentés lesz ebből holnapra. „S te fiacskám, közben hol voltál?” kérdi majd a parancsnok. “Teszik tudni, a kórházban” — s hiába magyarázom, hogy többfelé nem tudok szakadni…

III. Keserves egy este. Az ember egészen szabályosan hajt. Abszolút szabályosan, csak éppen száztízzel… Hát mit lehet tenni, ha a másik a kanyart is körülbelül ennyivel vette? Ott pislogott előttem, jelezte, hogy előzni akar. Téboly, hogy mit jelent a megszokás… Olyan részeg, hogy csak úgy elviszi a sorompót, de azért jelzi! Nem ő. A reflexei. Hülye! Úgyis utolérlek! Még egy kis gázt… Repülni kellene, amíg nem késő. Ha eléje vágok, talán mégis megáll… Csak közben ki ne nyírjon valakit! Még egy kicsi… S akkor a jelzőlámpa helyett, egyszerre az orrom előtt egy nagy feketeség. Éppen úgy, mint amikor a kocsiban hirtelen felcsapódik előttem a motorház teteje… Most tényleg repülni kell, különben mindennek vége! Előre és jobbra, az árok puhább… S még van képük engem vizsgálgatni, hogy nem vagyok-e részeg! „A szabály, az szabály!”

IV. Szerencsétlen egy este! Nem vagyok babonás, de még a halászengedély után sem fordultam vissza, hogy biztosan szerencsém legyen. Egy nagy halat akartam fogni… Megígértem a fiamnak, s most tessék. Pedig olyan jól indult minden… Ülök a tó partján. A szúnyogok muzsikálnak. Nem tudom, miért mondják az emberek, hogy csak a tücsök muzsikál. Csak persze fül kell hozzá… Olyan ez is, mint a szimfonikus zene. Anni imádja. Én sehogy sem tudom megérteni. Egy kicsit szemtelen ugyan ez a zenekar, de sebaj, azért találták fel a cigarettát. Majd befüstölök nekik. Hát persze, a pálinka sem rossz… Na, isten-isten! Anni sem rossz leány pedig mindenki annak tartja… Csak egy kicsit bolond. És zenemérgezést kapok tőle. De nem azért hagyom ott… A fiam, hiába! Megfogom neki a nagy halat, s azzal megyek haza. Vettem három cirkuszjegyet. Legyen az asszonynak is karácsonya! Ki kell békítsem valahogy… A srác biztosan élvezni fogja… Be jól melegít ez az itóka. Nem húznak az átkozottak! Még csak nem is birizgálják… Pedig mézet is raktam a puliszkába.

A baj akkor kezdődhetett el, amikor rájöttem, hogy késő van. Hal sehol, legalább a cirkuszból ne késsünk el. Gyorsan kiiszom a maradék pálinkát, az üveget már nem cipelem haza, de azért kár volna kiönteni… Fel a bicajra! Egy kicsit rázós még, de már látszik a jó sima aszfalt. Ott csak úgy repülök, azért sem kések el! Itt egy kis emelkedő, itt meggyúrjuk… Ugye, milyen jól megy? De menjen is, nem vagyok még öreg legény… Ez az! S most szép nagy ívben fel az aszfaltra!… Akkor jött az az átkozott motoros…

I. — Hát kérem, ez agyalapi törés. A vér lecsorog a tüdőre, és saját magában vérzik el. Minden köhögésre sugárban dől belőle. Maga is látja, nem lesz ebből gálickő. Aspirátort, nővér!… Legalább cigarettám volna… Úgy kiszáradtam, köpni sem tudok. Mi lenne, ha itt hagynám, ha elmennék meginni egy sört?… Úgyis meghal… Egészen biztosan meghal… Hogy is menthetném meg?… Legalább ne volna ilyen meleg… Ilonka! Az új perfúziót!

II. — Középtermetű, barna hajú férfi, harminc—harmincöt éves. Különleges ismertető jele nincs… kivéve azt, hogy részeges disznó. Hogy csapna bele az istennyila minden rohadékba, aki ivás után volánhoz ül… még ha bicikli kormányhoz is! Legalább a legjobb emberemet ne vonta volna ki a forgalomból! Most hol az a milic, aki azt a muksót utoléri? Ez kaszkadőr volt a filmgyárban. Egy kicsit művésznek képzeli magát a jámbor. De ami az övé, az az övé… Kérem doktor úr, fejezze be a kolléga vizsgálatát is, mennem kellene…

III. — Hetvenhat kilós vagyok. Pontosan hetvenhat… Vallatnak, fél lábra állítanak, az ujjamat csukott szemmel az orrom hegyére kell tennem. Kész cirkusz! Hát nem volt elegem mára?… Az arcom kékre dagadt, a fejemen egy óriási turbán, azt sem tudom, mi van alatta. S ha arra gondolok, hogy szabályosan hajtottam!… Vért is vesznek, nem veszítettem eleget… Szorítom, hogyne szorítanám!… Az egyetlen dolog különben is, amihez kedvem lenne. Összeszorítani az öklömet, és … Jó, nem mozgok. Persze, hogy könnyű keze van.

IV. Azóta én vagyok az áldozat. A fejem kettéhasadt, s én nem tudok, nem tudhatok semmit. Még azt sem, hogy élek. A vér lecsorog a torkomon. Fulladozom. Jó vastag a cső, amin szívják. Csak úgy szortyog. Utána egy kicsit könnyebb. A karomat is állandóan szurkálják. Hol beadnak valamit, hol kivesznek. Most éppen kivesznek. Ami a szájamon folyik, az miért nem jó nekik?

II. — Az áldozattól is le kell majd venni az alkoholémiához szükséges vért. Kérem, siessenek!… Te jó ég, hogy tökölődnek! S közben a pasas, az megy, mi az, hogy megy, rohan… S a főnök!… A feleségemnek sem telefonáltam. Vár engem haza a cirkuszjegyekkel. Cirkusz kell neki! Persze, hogy igazságtalan vagyok. Ül otthon naphosszat és vár rám. Soha se tudja, mikor jövök, s ha jöttem, mikor cseng a telefon, hogy ismét menjek. Aki nincs benne nyakig, az nem tudja elképzelni sem, hogy van itt ingyen cirkusz éppen elég, valódi életveszély, védőháló nélkül. De ez neki nem érvényes, mert közben nem hallja a dobpergést, s utána a cukktronbont… Már megint Őt szidom szegényt. Szóval, telefonálni kellene… Hanem… de akkor nem kapom el a pasast… Kérem, igyekezzenek egy kicsit.

III. Könnyű fehér keze van, nem akármilyen. Bár a lelke volna ilyen finom, akkor nem hozna ide vizsgálatra, e mellé a halódó mellé. Akkor megértené, milyen nehéz ezt végigcsinálni. Idehoz, hogy nézzem, hogy lássam… Mert igen, végső soron és gázoltam el. De mi a fenéért szaladt elém? Kötelező előnyadása volt. Hova rakta a szemét?… Persze, ez semmit sem változtat a tényen, hogy ÉN tapostam el. Az orvos azt állítja, meg fog halni… Az meglehet, mert ugyancsak ömlik belőle a vér. A filmgyárban legalább tudta az ember, hogy a delikvens piros festéket okád… de ez valódi!… S a veszély is az! Bepólyált fejjel állítok haza, anyám rosszul lesz. Szegény Édes! Félti a fiát. Ennyije maradt, és kész. Minden reggel keresztet vet magára, amikor kihajtok a kapun… Hüvös van itt… — Mondtam már, hogy egy kortyot sem ittam. Csak tejet, édes anyatejet, érti?!… Vihar lesz. Tőlem lehet… Tőlem minden lehet… Hogy milyen meleg lett… S milyen sötét…

I. — Ne tátsa a száját, Ilonka! Nem látja, hogy elájult? Fektesse le gyorsan! Nem tanulják meg soha, hogy az ájult embert nem szabad felültetni! Na látja! Azonnal jobban lesz… Még csak ez hiányzott! Egy szentimentális rendőr. Nem kellett volna idehozni az áldozat mellé, legalább ne lássa. Az ember azt hinné, hogy ezek edzettek… bár, ebben a melegben… Lehet, hogy csak ez az oka. Mindegy… El kellene menni a szódavíz után, de ezt itt nem lehet magára hagyni egy pillanatra sem! Túl korán vagy túl későn születtem, csak ez a baj. Na, meg hogy éppen ma vagyok szolgálatos… Húsz évvel ezelőtt, már rég halott lenne… S akkor nem volna semmi hézag. Száz év múlva talán meg lehetne menteni. Bár nem tudom elképzelni, hogyan… Persze, ha el tudnám képzelni, akkor rögtön meg is próbálnám. De így csak kínozom. Vagy ő kínoz engem?… Nekem nehezebb, mert gondolkozom… Szóval, kínozzuk egymást még egy darabig. Vajon kicsoda? Várják—e haza? Talán van gyermeke?! …Új perfúziót! Tegyen bele Kalciumot, C-vitamint, Venostatot, két fiola Epszilon—amino-kapronsavat. János menjen fel, s hozzák le a légzőkészüléket. A Dragert!… Mintha bizony volna még egy másik is. Meg vagyunk mi lőve. Ha véletlenül befut valami még az éjjel, akkor játszhatom az Úristen szerepét…Döntsem el én, hogy kit hagyok meg a készüléken, és kit ítélek halálra… Kurva egy szakma… Csak legalább esne már, mert tussolásra semmi kilátás… Annak a Jánosnak is lehetne annyi esze, hogy a szódavizet is lehozza… Az aspirátort kérem!

II. — Jaj, doktor úr! Legalább ezen segítsen! Azt mondta, a másik úgyis menthetetlen. Hagyja azt, törődjön ezzel! Értse meg, ez a legjobb szakemberem… Tényleg jobban lett. Honnan tudta, hogy azonnal jobban lesz, hiszen rá sem nézett? Egyfolytában azt a félholtat bizgeti! Mégis csak telefonálok az asszonynak… Még azt hiheti, hogy valami bajom esett… Menjenek el nélkülem a cirkuszba… Készen van az a jegyzőkönyv? Kérem, írják már alá. Maga is, nővérke. Reggel óta úton vagyok!… És fáradt, nagyon fáradt…

I. — Viszontlátásra, kapitány úr! Lehetőleg nem itt, és nem ilyen alkalomból… Végre, hogy elment! A szent bürokrácián kívül semmi sem fontos… Vegyünk le vért az áldozattól!

IV. Értem már. A milic tudni akarja, hogy ittam-e? S ha igen, hát mennyit! Meg akarja állapítani ki a hibás. Hát inni éppen ittam… De mit ér vele, ha kideríti? Hiszen azt sem tudja, ki vagyok? Mégis azt akarja, legyek én a hibás. Ezt az orvost nem igen érdekli, ki a hibás. Pedig ez sem tudja, hogy ki vagyok. De a cigarettámat azért elszívja. Mi az, doktor úr? Most nem büdös a National?…

I. — Végre lélegzik a gép. Csak venné át a ritmust. Neki lenne könnyebb. Most elszívhatok egy cigarettát. Így ni… a fal hidegebb… Legalább ennyi! A jógások szerint öt perc alatt is kipihenheti magát az ember, csak teljesen el kell ernyessze az izmait. A lábammal kezdem… Ez megy! Tovább… A kezem is elernyed. Kellemes hűvösség járja át. A törzsem is…. A szememmel van a baj. Hiába csukom be, mindig vibrál. Máskor sohasem vibrál, csak ilyenkor, amikor a hulla-pózt gyakorolom… Ilyenkor gondolkozni sem kellene… De ki tudja ezt megcsinálni? Csak EZ itt! Ez már semmit sem tud. A jógik szerint ez az abszolút pihenés. Abszolút hulla—póz! A fene enné meg!… Csak nincs valami baj? Jó, akkor még elnyúlok egy kicsit.

IV. Csak az bánt, hogy nem tudják ki vagyok. Fogalmuk sincs. Pedig nekem is van egy nevem. János vagy György vagy Avram, vagy valami. Egyfolytában úgy emlegetnek, hogy az áldozat. Pedig ez nem név. Ha az igazi nevemet tudnák, akkor értesítenék a feleségemet, ha van feleségem. Biztosan van, és azt hiszi, megint Anninál maradtam. Pedig megfogadtam neki, hogy többé soha sem maradok Anninál. Nem is maradtam volna… De most utoljára még egyszer őt is szeretném látni. Persze az ember ezt nem tudhatja előre. Amíg úgy néz ki, hogy élünk, addig mindenről egészen másképpen gondolkozunk. Márpedig az orvos biztosan állítja, hogy meghalok. A szembogaram tágul, s a szemeimet minduntalan a sérült oldalra fordítom. Az orvos ezt rossz jelnek tartja.

I. — Figyeljék meg kérem! Igen jellegzetes tünet. A beteg nézi a saját sérülését. Természetesen a prognózis szempontjából ez…

IV. Nem értem, akkor miért forgolódnak mégis itt körülöttem. Ez az ember azt hiszi, van Isten, és csodát fog tenni. Azt akarja, csak azt akarhatja, hogy kihúzza az időt az élettől — a csodatevésig. Az már nem az ő dolga, de ami az ő dolga, azt teszi. Ez a készülék persze elég istenátka. Olyan hülyén dübörög… Bfu—dupp!…Bfu-dupp! Csak már hagyná abba! Vagy legalább ne mindig olyankor akarná belém nyomni a levegőt, amikor az kikívánkozik belőlem. Amikor pedig belélegeznék, akkor ellopja, visszaszívja az életet. Mégis hagyom, hadd csinálják a dolgukat. Mi mást tehetnénk? Csak azt ne képzelje valaki, hogy én a géphez alkalmazkodom. Váltson ritmust a masina! Elvégre, ő a gép!… Én az ÁLDOZAT vagyok. Mintha létezne valami pogány huszadik—századi istenség, aki éppen engem követel áldozatnak! Vagy mintha én akartam volna feláldozni magam? De kinek? És főleg MIÉRT? Miért érdemes önmagunkat feláldozni?… Elég ebből a cirkuszból!… Hagyjanak nyugodtan felfordulni, vagy ha nem hát én megyek! Most, rögtön. Haza, vagy valahova… Nem ide indultam! Nem igaz, hogy nem érzek semmit. Nem igaz, hogy nem tudok semmit. Tudom, hogy van fiam, tudom, hogy várja a halat és várnak engem. Érzem, hogy nyom a cső, szúr a tű! Elég! Kitépem! De… jaj, nincs erőm! Lefognak, lekötnek. Ez a modern kuruzsló rám szabadította az embereit, s most azt tesznek velem, amit akarnak. Ez a fajta kiszolgáltatottság minden másnál fájdalmasabb… Mosolyog! S milyen elégedetten mondja:

I. — Jobban van! Nem lehetetlen, elhúzhatja még egy-két napig.

IV. De ha én nem akarom ezt a percre, napra kiszámított, előrejelzett gépéletet?! Akkor mi van? Mi van akkor, ha én már semmit sem akarok?! Semmi mást, csak azt, hogy magamhoz térítsenek. Csak öt percre. Csak annyi időre, amíg bemutatkozom. Meg akarom mondani, hogy ki vagyok, ki voltam… De ahhoz nem értenek. Impotens banda! Akkor legalább hagynának békén! Ha ezt nem lehet, akkor én már semmit sem akarok. Semmit sem tudok. Igazuk van. Az orvost is becsaptam az előbb. Az a pár mozdulat reflex volt csupán.

I. — A beteg állapota változatlan. Lefekszem egy órára, mert holnap is nap van. Ha valami történik, azonnal értesítsen… De előbb kiiszom az üveg szódát. És persze pisilek is, a lábmosás ma elmarad, de aludni? — olyan sebesen, mint a gyorsvonat…

IV. De ha még tudnék valamit, akkor biztosan AKARNÉK is. Először is ÉLNI, aztán… ha nem lehet, hát… valami egyebet… valamit… addig is, amíg meghalok. Mindegy, hogy mit. Lehet valami egészen mást, mint amit itt a képzelet rám rakott. De valamit egészen biztosan akarnék… ha egyebet nem, hát aludni… hogy ne tudjak még ennyit sem! Ne tudjak semmit!

12 év 21 komment

2001. szept. 16. Dél-Itáliában. Mert hogy egy kis tengeri meleget ígértem…*

 

 

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok” odahaza — talán. Itt javában tombol a nyár. Délitália. A csizma sarkán egy patkónyi kis üdülőtelep „Victor Village”. Rajta sincs a térképen. Valahol félúton Galliopoli, a híres görög kikötő-erőd és Santa Maria di Leuca — a félsziget legdélibb pontja között, ahol találkát ad egymásnak két tenger.

A Sátán pedig a róla elnevezett barlang üregeiben hahotázva mulat azon, hogy úgy egymásba gabalyította őket, hogy nincs ember, aki meg tudná különböztetni, melyik hullám kihez tartozik. Ártatlan sátáni szórakozás ez a szept. 11-i New Yorkihoz képest. Mindenki kicsit bolondnak nézett bennünket, hogy a történtek után — éppen 13-án — repülőgépre ültünk. Sőt, Rómában átszálltunk egy helyi olasz járatra, egészen Brindisi-ig.

Utána még taxiztunk vagy 200 km-t, amíg elértünk az említett nyaralót. Valósággal lementünk a térképről, míg megleltük a hihetetlen nyugalomnak ezt a tágas fészkét, ég-, víz- és földhatárán. Victor Village — Győzelem falva — magyarítottam gyorsan gondolatban — mert rá jár az agyam, hogy mindent (vissza)magyarítani szükséges. — Aztán rájöttem, hogy ez most más és abbahagytam…

Ez messze van mindentől, ami zavaró és fölösleges, de összkomfortosan ellátva mindennel, ami kell, kellhet, vagy kívánatos. Hat hektáros lakópark, pálmafákkal, pineákkal, virágzó hybiscusokkal, oleánderekkel és istentudjaminekhívják illatos futó-virág lugasokkal. Mögöttük az ég és a tenger.

Ide bújtunk el az emberiség egyik legdöbbenetesebb szörnyűsége után, két hétre kilépve az időből és a történelemből, egy sóhajtásnyi tökéletes pihenőre.

Ez valóban győzelem!

Nagy elhatározással vetettem  magamat az élvezkedésbe. Reggel addig aludtam, amíg kidobott az ágy. Aztán megittam az Olga-főzte finom feketét, megettem a bőséges reggelit, becsomagoltam az ebédnek szánt gyümölcsömet, az olvasnivalót, a napozó kenceficéket — fényvédő erősség szerint — és irány az illatos park, a tenger felé. Ott egy kényelmes napozó ágy, optimális szögben, hogy a nyakam se maradjon fehér… Pillanatnyilag ez a legnagyobb gondom. Elnyúlok a tökéletes „déli” kényelemben. Hiszen már otthon elhatároztam, hogy most az egyszer fenékig kiélvezem az életet…

Csak fekszem, süttetem a nappal a hasamat, hiszen elhatároztam… és akkor hirtelen rádöbbenek, hogy a mindennapok rohanásában sohase érzem annyira az élet múlandóságát, mint éppen most, a tökéletes pihenés ritka félórájában. Talán, mert csak most mérem fel  a veszteség igazi nagyságát. Azért a sok szürke gondért, bajért, amivel nap, mint nap bíbelődünk, nem is olyan nagy kár… De lám, színes a világ, kék az ég, türkiz-habos a tenger, illatosak a pineák és a virágzó oleánderek. Tengeri szellő csiklandoz és simogat a napsugár. Hunytan is világos szemhéjam alatt elsuhan a bennem és velem együtt elmúlt teljes huszadik század, minden fontos és lényegtelen aprósággal.

Az itt így eltöltött rövidke idő megtanít, hogy van tökéletes és tökéletesebb…

Élvezném is, ha nem napozna velem együtt valami kellemetlen lelkiismeretfurdalás-féleség is. Mintha én lennék a hibás mindenkiért, aki nem juthatott el soha idáig… Halott gyermek, vesztett szerető, világ szegényei és nyomorultjai helyett kellene kötelezően boldog legyek. Hiszen nekem megadatott… Mégsem sikeredik…

A mellettem levő napozóágyon párom dúdolja a nemrég Temesváron hallott régi slágert:

„— Az egyiknek sikerül, a másiknak nem… A sors néha nem tudja, mit akar!” — Lehet, hogy ő is gondolkodik?!… mellette is ott fekszik egy hívatlan, tolakodó láthatatlan árnyék?!…

Elcsépelt ócska sláger. Döntöm el végül is fölényesen — és nem kérdezek tőle semmit. Hiszen idővel mindenkit elhagynak a színek, hangok, ízek, illatok. Legtovább az ütést és a simogatást érzed… egy érdessé száradt kéz utolsó érintését Aztán már csak a szél cirógatását és a napfény melegét, míg azt is el nem zárja előled a négy csupasz fal, ami mögé tehetetlenséged bekényszerít…

Fájdalommá válik a mozgás és hiánnyá, ami ma élvezet. Ritmusát vesztett életedben mindegy, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Úgysincs már semmi dolgod, s ha lenne sincs erőd hozzá… A szíved sántán félrever. S ha perverz emlékként egy régi tangó ritmusa kísérteni visszajár, csak csoszogó papucsod és járókereted sasszéja feleselget rá, miközben életed utolsó nagy erőpróbájaként éppen a fürdőszoba felé igyekszel… „— Istenem add, hogy odaérjek időben!”

Oly kevéssel megelégedne az ember… Utána eljön a nap, amikor erre is képtelen leszel…

De ma még kinn fekszem a forró homokon, vízbe lógó lábamat ritmusosan verdesi a tenger, meg-meglegyint a szél és felettem tombol a napsugár.

Föld és tenger s két évezred határán fekszem itt, eleven műszer. Fény elől zárt szemhéjam alatt suhan a múlt és a jövő — s szivárog alóla sós, gyógyító nedű. Nap felcsókolja, szél leszárítja, s nyugtató gyógyszerként tudatosul bennem, a múlt visszavonhatatlansága. Bármilyen hibás vagyok érte, utólag nem tehetek semmit, senkiért. Még magamért se. A jövő pedig egy nagy furcsa kérdőjel.

— Á, dehogy, nincs semmi baj szívem, csak az erős fény sérti a szememet… Azt hiszem jobb lesz, ha árnyékba megyek.

Nekilátok a kivitelezésnek. Ép kezemmel arrább teszem bénára fájdult bal vállamat, megtámaszkodom és felülök. Kinyitom a szemem. Úsznom is kell még. A sós vízben könnyebben bejáratom a karomat. Már is sokkal jobban mozog… Nem hagyom én magam! Igazában azt szeretném, ha lányom legnagyobb megbotránkoztatására utolsó percemig „repkedni” tudnék a világban. Kétségbeesve nézte, hogyan kínlódom az öltözködéssel és dorgált, ahogyan az egy szerető lányhoz illik: — „Ez vagy te, ahelyett, hogy kezeltetnéd magad a leglehetetlenebb időpontokban repkedsz a világban!”

De hiszen akkor könnyebben otthon talál a halál, Csurikám!…

Így az árnyékos fonott ernyő alatt nyitott szemmel a körülöttem levőket is észreveszem. Nem szívderítő dolog csak befelé nézni… Kedves, csinos olasz fiatalember halad el mellettem.

— Salve! — köszön nagy természetességgel. Itt mindenki köszön mindenkinek, mint odahaza a szülőfalumban. — Isten áldja meg! — Jó napot! — kinek mi dukál.

De ez a SALVE felkészületlenül ért. El tudtam képzelni valami csiao-t, bondzsurnó-t, Hello-t. De ez a „Salve!?” — kóstolgatom az ősi köszöntést — közben a feje kissé meghajolt… Hirtelenjében hasonlóképpen fogadom én is: — Salve!… — miközben elfeledett latin órák és templomi latin szertartások botorkálnak elő az alig eltűnt előző századból.

— Salve Domine! — morituri te salutant! — Deo gratias!…

12 év 19 komment

1998 Október 4.-én írtam.
És azóta eltelt újabb 10 év…*

 

 

Még negyvennyolc óra a nap-éj egyenlőségig.

 

Két nap még, és annyit éltem veled, mint nélküled:

Tizenkilenc év élet és ugyanannyi halál,

lassan már te is idősnek számítanál

s a kamasz lányok úgy szólítanának „Bácsi”.

 

 

Téli – nyári napfordulók között

Valahol feleúton

Röpke egyensúlyra talál, ha csak egy napra is

a Fény és a Homály.

 

 

De a csillagjárás végtelenjében

Az egyik hatalma sem örök.

 

 

Csupán véges ember véges életében

végtelen az Árny hatalma.

Szentiván éj után nem jön a Hanuka!

S te mind öregebb halott leszel.

12 év 19 komment

Csodálatos a téli erdő csendje. De rossz egyedül! *

 

 

Hosszú túrára indultál. Egy darabig elkísértelek. A hegyi ösvényen kézenfogva mentünk egymás mellett, lépteink alatt a hó nyikorgása siratta elvesztett ártatlanságát.

— Aztán vigyázz magadra, nehogy megegyen valamilyen erdei manó — tréfálkoztál az elválásnál.

— Ne aggódj! A nyomokon visszatalálok.

Hamar elnyelt az első kanyar. Sietned kell, későre jár. Visszafordultam az úton, fenyő és nyírfaóriások sorfala között. Azt mondják, az erdőnek füle van. Behunyt szemmel hallgatózva azonnal észreveszem, ha valami mozdul. De sehol semmi. Ekkor hirtelen felhangzott a búcsúzóul felém küldött Hahó! Holla-la-rió… Egy fáradt visszhang ráfelelt: … rió… rió.

Attól kezdve úgy éreztem, egyedül csak én élek a világon. Mintha mindent, ami mozgott valaha, fehér szemfedő takarna. Még bagoly se huhog ebben a kísértetvilágban. Szárnysuhogásnyi életzaj, vagy harkálymorzé üzenet… Semmi. Csak a fák lelke nyög keservesen a fagy szorításában, mint régi bútorok a kicsi házban, ha a halott gazda szelleme hazajár. Még hogy manó! Csak jönne már! Piros sapkával, zöld szakállal, sárga szemmel — és hahotázna!

Szaladni kezdtem. — Gyere manó, fogj meg! Ne bújj el előlem, nem bántalak! Gyere, ugorj már!

Nem fogod elhinni. Ugrott. A nyakamba, hátulról. Megbicsaklott térddel a földre esve, csak pár pillanat múlva értettem meg, hogy az egyik fenyőágat megérintettem és a hó a nyakamba zúdult.

— Na, elég volt a képzelgésből — parancsoltam magamra. — Az ösvényre kell figyelnem. Ha a régi nyomomba lépek, akkor a jobb oldalamon végig mellettem van a te nagy, biztonságos bakancsod rajza, mintha még mindig fognád a kezem. Nem vagyok egyedül. Így haladtam, míg az ösvény egy jól kitaposott szélesebb útba torkollt, s ott nagyon hamar ráuntam az idegen lábnyomok cikornyáit nézni, mikor körös-körül olyan csodálatos a táj.

Fejem fölött fehér ágszövevény, mint vert csipke terült a szürkéskék égre, s már egyáltalán nem éreztem szemfedőnek. Mellettem pihe terhük alatt lassan ringó bokorágak végén, fejüket hópárnába fúrva a rügyek tavaszt álmodtak.

A kanyarban hirtelen jelzőtábla villant — tízpercnyi járás a menedékház. Nem tudtam örülni ennek. Ekkor döbbentem rá, már félórája egyedül vagyok. Hiszen mióta a biztonságos, forgalmas úton járok, hűtlen lettem a nyomodhoz. S keserves volt a felismerés, hogy két embert néha csak a bizonytalanság és a félelem érzése tart kézen fogva.

Sokáig topogtam a menedékház előtt a hóban. Vezekelni akartam. Ha már nem lehetek veled, legyek egészen egyedül. A fenyők zöldje lassan feketébe váltott, s az ágak hegyén itt—ott kigyúltak  a karácsonyi csillagok. Újra félni kezdtem. Téged féltettelek, míg nagysokára felhangzott a jól ismert hahó…

Akkor éreztem csak, mennyire átfáztam. Sietve a kandalló mellé bújtam… Emlékszel? Mikor beléptél egy könyvet lapozgatva, közömbösen kérdeztem:

— Megjöttél, kedves? Na, milyen volt?

— Csodálatos a téli erdő csendje. De rossz egyedül…

(Ezért az utolsó három szóért, tartoztam ezzel a vallomással.)

 

12 év 12 komment

Az illusztráció Szállasy Schneider Izabella festménye:
“Menyasszonyként ékesítve” *

 

 

 

— Tessék eljönni Malvin kisasszonyhoz, megnézni…

— Hogy hívják a kisasszonyt, hány éves, hol dolgozik, mi a címe, diktálja le, majd rendelés után kijövök.

— Nem kisasszony az kérem, csak mi úgy mondjuk, mert úgy szereti… Van vagy nyolcvan éves, s engem küldött a doktornő után, autóval jöttem… hányra jöjjek vissza? 

Ilyen úri kihívásban sem volt részem rég.

— Magának kicsodája az a kisasszony? Valami rokona?

— Nem. Csak a szomszédban lakom, s hogy van autóm, hát én szoktam apróbb szolgálatokat tenni neki, meg én hordozom. Vannak rokonai is, de azok nem sokat törődnek vele. A múlt héten is én kellett kihozzam a professzor urat a városból kétszer is, mert rosszul érezte magát a kisasszony. De sehogy sincs jobban, pedig annyi orvosságot beszed… Hát most nagyon megharagudott a professzor úrra, és azt mondta, hozzam el a doktornőt, mert a szomszédasszonytól hallotta — már megbocsásson, ő mondta így — „Lehet, hogy ez negyedannyit sem tud, de törődik a betegeivel, s akit lehet lábra állít, akinek nincsenek napjai, becsületesen megmondja, hogy ne költsék hiába a pénzt!”

No, sz­ép hírem van, mondhatom.

— Megérkeztünk. Tessék várni, kössük meg a kutyákat. Hé, Sajó, Burkus, Dolfi… Jöjjön, szabad már az út!

Hímzett selyemruhában fekszik a vetett ágyon Malvin kisasszony. A két keze tele aranygyűrűvel. Brilliáns, gyémánt, rubin… A többi lila meg zöld követ nem is tudom hogy’ hívják. A nyakában egy ócska teklagyöngy, azon egy vagyont érő elefántcsontfaragvány fityeg medálként. A karján színes műanyag karperec.

Megbűvölve állok. Ilyen díszesen csúfat én még életemben nem láttam. Lehet, hogy csak az ágy fejénél gubbasztó fekete macska teszi, de úgy érzem, Malvin kisasszonyt veszélyes megharagítani.

— Jó napot! Készül valahová?

— Ilyen állapotban? Tréfás kedvében van a doktornő. Hiszen éppen az a baj, hogy nem tudok sehová se menni. Egy hete kínoz az epém, kihányom a belemet.

— Csak azért  gondoltam, mert látom, hogy fel van öltözve.

— Ó, én mindig ezt viselem. Elvégre a szép ruha s az ékszer arra való, hogy viseljék! Vagy nem? Mire tartogassam? A legnagyobb botorság eltemetni. Előbb-utóbb úgyis elörökli valaki, hát legalább addig még koptatom egy kicsit. Ha nem segít rajtam, akkor már nem sokáig… Mari, megint kezdi ez az átkozott! Gyorsan a mosdótálat!

Dóczy papa szerint a beteg igen gyakran kiköpi, vagy kihányja a diagnózist! Tudós képpel vizsgálom én is a tálat, de sehol semmi, kevés nyák, epének nyoma sincs.

Malvinka kimerülten roskad vissza számtalan párnája közé, én is a székre, az asztal mellé.

Mit cifrázzam? Aki már ült rá macskára, annak úgysem mondhatok semmi újat. Jobban körülnéztem, s kiderült, hogy a harmadik macska a kandalló párkányán nyugszik, a negyedik pedig lábtól a kisasszonynál az ágyban.

Ettől végre visszanyertem az előzetes professzori vizit és Malvinka díszei láttán, már-már elvesztett önbizalmamat s átvettem a parancsnoki szerepet:

— Marika, a macskákat ki! — Malvinka a ruhákat és gyöngyöket le!

S megvizsgáltam, mint a többi közönséges földi halandót, de sokkal okosabb ettől sem lettem!

— Lássam, milyen gyógyszereket szed?

— Marika lelkem, hozd be a gyógyszereimet!

Két takaros piaci kosár került az asztalra tele gyógyszerrel.

— Na, most szép sorban, megmutatja, hogy miből mennyit szedett!

Megindult a leltározás, s megkerült a tettes: Lanatosid: egy; Dogoxin: egy;  Digitalis purpurea titrata: egy.

Ez éppen az adag háromszorosa. Digitalis mérgezés…

— Ezt, kérem, az a barna doktornő adta, aki maga előtt itt volt… Ezt a professzor úr írta fel, emezt a poliklinikán a doktor úr, akihez, két hete Jani az autóval elvitt… Bevettem én mindent becsületesen, de ma már semmit sem tudok lenyelni, a vizet is kihányom.

Kiválasztottam az Emetriált.

— Ezt a zöldet pedig akkor is le fogja nyelni, s addig nyeli, amíg magában marad! Megértette? Semmi más orvosságot holnaputánig ne szedjen. Akkor visszajövök…

— Azt én már biztosan nem érem meg. Jaj, istenem!

Biztonság kedvéért a két kosár gyógyszert magammal vittem. Alig csukódott be a kapu mögöttem, elengedték a kutyákat…  

Két nap múlva enyhe lámpalázzal zörgettem Malvinka kapuján. A kutyák meg voltak kötve. Ezt jó jelnek tekintettem. Nem akar darabokra tépetni a kisasszony. Bizonyosan jobban van. 

Mindenki a megszokott helyén trónolt, Malvinka és a macskák egyaránt. Malvinka arca ezerráncú mosolyban ragyogott.

— Isten hozta, kedves! Juliiska lelkem, gyere, vidd ki a macskákat!

Ezt a megtiszteltetést!

— Ügyes unokahúgai vannak. És milyen segítőkészek!

— Nem rokonaim ezek nekem. Csak albérlők. Unokahúgom csak egy van, de az egy fikarcnyit sem törődik velem. Pedig a tavaly adtam neki tízezer lejt, s azóta errefelé sem dugja az orrát. Igaz, ki nem állhatom, valószínű ő sem engem… de azért legalább úgy tehetne, mintha érdekelné, hogy mikor fordulok fel. Főleg, hogy a végrendeletet is megcsináltam, s minden pénzemet reá testálom. Az unokaöcsém, akire a házat hagyom, legalább eljön nagy ritkán, s olyankor jól elbeszélgetünk. Ő az egyedüli, aki férfi létére megérti egy gyöngéd női lélek ki nem mondott panaszát, az áldozatos évek lemondását, s a várakozás gyötrelmeit. Mert én még most is várom a vőlegényemet… Ezerkilencszáztizenhétben tűnt el az én drága jó Alfrédem… Hát megérti, hogy élni szeretnék! Ezért különösen hálás vagyok magának, hogy megmentett azoktól az undok gyógyszerektől, amit az a sok sarlatán felírt!

— Ez enyhe túlzás, Malvinka kedves! Azok nagyon jó gyógyszerek, csak nem szabad egyszerre szedni őket…

— Hát akkor írja fel pontosan, hogy mikor mit szedjek, csak gyorsan állítson lábra, mert a jövő héten kap szabadságot a sofőröm, a szomszédék Janija, tudja, annak én minden évben fizetek száz lej napidíjat, ezenkívül a benzint, a szállodát, a kosztot… Az idén Félix fürdőre megyünk, azt hallottam az nagyon szép, jó és szolid hely. Tudja, a Jani a kesztyűgyár igazgatóját hordozza egész évben, persze nem a saját kocsiján, így nekem is megfelel, mint sofőr, persze a saját kocsiján… Közben a Jani is pihen, mert én nem kérek tőle mást, csak hogy megvédjen a kíváncsi tömegek tolakodásától, meg, hogy naponta szerezzen két liter tejet a macskáknak… A Jani ezt zseniálisan meg is oldja, elegáns fehér függönyöket tesz a kocsi ablakaira, csak nekem vigyázni kell a macskákra —, hogy ne másszanak fel hátul a polcra, mert akkor a Jani nem lát! Ha maga engem rendbe hoz —, akkor mi a jövő héten indulunk körútra. Mert a pénz arra való, hogy elköltsék… S ami megmarad, inkább a doktorokra, meg a professzorokra költöm, hogy ismét utazni tudjak. Még rengeteg helyet meg kell nézzek, és lehet, hogy a sors újra összehozz szegény Alfrédemmel, mert láttam a televízióban egy filmet, ahol egy férfi elfelejtett mindent, de én emlékszem Rá, és lehet, hogy az én drágámmal is ez történt, másképp a világ végéről is eljött volna értem…. Hát akkor most, kedves doktornő, megméri a vérnyomásom, hogy nehogy több vagy kevesebb legyen, és aztán felír valami jó epe elleni gyógyszert az útra, de írja csak ingyenes receptre, mert nekem úgy jár. Kevés a nyugdíjam tudja, itt a szelvény. Ahhoz, hogy mit örököltem, ugye senkinek semmi köze, sajnos még utánam is örökölnek, mert nem élek annyit, hogy mind elkölthessem. Látom, csóválja a fejét, már megint sok a vérnyomásom, pedig egy hétig, maga is tudja, semmit sem ettem, bár máskor is úgy élek, olyan szegényesen, mint Toldi lova a szemétdombon, igazán nem tudom, hogy mitől megy fel. Ma is csak teát ittam és egy szelet libazsíros kenyeret sós paprikával. Hát akkor, írjon valami vízhajtót is. Biztosan a sok idegességtől a lányaimmal, mert ugye szegény egyedülálló nő, ebből a kevéske nyugdíjból nem bírnék megállni. Kénytelen vagyok lányokat tartani, ez ugye elég kifizetődő, látszólag, mert hatszor kétszáz… de ennyi a vérnyomás is, mert nagy a felelősség. Ennyi fiatal teremtésre vigyázni kell. Ezért tartom és etetem a kutyákat is. De hát kell a pénz ugye, az én koromban — hatvan elmúltam — vigyázni kell az egészségre. Ugye a doktornőtől sem kívánhatom ingyen, hogy ide járjon, hát ezt a huszonöt lejt csak tegye el szépen, s máskor se maradok adósa, ne féljen, csak most nem tojnak a tyúkok. Akkor most nézze még meg a fejemet, a jobb féloldala úgy zúg…

Bevallom őszintén, irigylem Malvin kisasszonyt. Nem az ékszereiért, sem a pénzéért, még a macskáiért sem, csupán azért, hogy csak a fél oldala zúg… Őszintén csodálom Janit, a sofőrt, aki ettől a dumától még nem ment neki az első fának és kibírja két hétig napi potom százasért. 

Egy hónap múlva újra eljött értem Jani,  a hős!

— Megérkeztünk a körútról… Egy kicsit megviselte Malvin kisasszonyt a Mici elvesztése. Várad után kiugrott az ablakon…

— És Alfréd bácsival mi van? Megtalálták?

— Ugyan, kérem! Azt nehéz lenne. Az igazság az, hogy tizenhétben szerencsésen visszajött a frontról, és feleségül is vette Malvin kisasszonyt. Csak huszonegyben szökött meg Amerikába — oda menekült Malvinka elől. Onnan küldte a pénzt a házra, szabadsága fejében. A tavalyelőtt halt meg, azt az örökséget költi most a kisasszony — a keresésére… De ha neki ez jólesik, akkor engem igazán nem zavar. Még egy ilyen szabadság és meg lesz az első részletem a lakásra…

Engem sem. Egyetlen problémám, hogy mostanában tojnak-e a tyúkok vagy nem…

12 év 8 komment

Úgy kezdődött, hogy vettünk egy Daciát.
…mindent előre láttunk, csak azt nem, hogy nem fér be a kapun.*

 

 

 

Úgy kezdődött, hogy vettünk egy Daciát. És mert beosztással élő, előrelátó emberek vagyunk, még a balesetekre is gondoltunk. Olyan biztosítást kötöttünk, hogy ha a férjem vezetés közben a kelleténél jobban meg találná nézni egy csinos milicica bokáját, és elviszi az újságosbódét az árus nénivel és a Sportul popularért sorban állókkal együtt, akkor az újjáépítéstől a kórház-költségekig, mindent az ADAS fizet.

Szóval, mindent előre láttunk, csak azt nem, hogy a kocsink nem fér be a kapun. Akkor pedig kaput kell csináltatni, mert Ducikából csak nem faraghatunk le. Hogy mennyibe kerül egy kovácsolt vaskapu? Hát kerül, amibe kerül, ilyen kocsihoz más nem illik! Elvégre az embernek tartalékai is vannak…

Mit szaporítom a szót?! Tartalékok voltak, a tartalékok elfogytak, elkészült az új kapu, csak fel kellett állítani. A régi lebontásáért azonban félezret kértek. S mint már említettem, tartalékok csak voltak. Múlt időben. A jaurtot pedig már látni sem bírtuk. Így született meg az évszázad legnagyobb ötlete: mi lenne, ha mi magunk bontanánk le?!

— Nagyszerű! — lelkendezett a férjem. — Hogy nekem milyen kis okos feleségem van! Úgyis egyfolytában azon nyavalygunk, hogy ez az ülő életmód egészen elpuhít. Itt a jó alkalom egy kis egészséges fizikai munkára. S nemcsak, hogy nem kapunk érelmeszesedést, de a költségvetést sem borítjuk fel holmi kölcsönökkel.

Boldogan közöltük elhatározásunkat az öregekkel. Legnagyobb csodálkozásunkra, egyáltalán nem voltak elragadtatva az ötlettől. Anyuka sírni kezdett: „Ezért gürcöltem én, ezért járattalak egyetemre, hogy most kőműves munkát végezz?! Arra nem gondolsz, hogy mit szólnak majd a szomszédok?”

Ugyan mit szólhatnának? Dolgozni csak nem szégyen? Az iskolában is azt tanították, hogy a munka nemesít! Anyuka szerint viszont az iskola még mindig nem az életre nevel, és kioktatott, hogy nálunk nincs szükség nemesekre…

De ne vágjak a dolgok elébe. Szóval a szomszédok egyelőre nem érdekelnek. Szarvas—címeres hátizsákunkból előszedtük a melegítőt és a kiránduló bakancsot, s elkezdtük vésni délutánonként a jó öreg kapu tartóoszlopait.

Szó, ami szó, alaposan megépítették! Fél köbméteres terméskövek cementtel összefogva. Nagyapám az örökkévalóságnak szánhatta. Ha jobban megnézem, hát ezer lejért sem vállaltam volna. De itt most már magasztosabb célokról volt szó…

Ahhoz képest egészen szépen haladtunk. A férjem néhány órás gyakorlat után, már csak minden negyedik kalapácsütésnél vert a kezére, én talicskára raktam a kivésett törmeléket és nagy szakértelemmel egy közeli, feltöltésre váró telekre szállítottam. Arról igazán egyikünk sem tehetett, hogy a sarkon korcsma volt, s aki onnan kijött, az mind megállt bámészkodni. Egyikük meg is szólított: “Nagyságos asszony — így mondta! — nem magának való munka ez!”

No — gondolom — ez is elitta a pénzét, s most szeretne egy decire valót keresni. Oda sem kell figyelni. Igen, ám, csakhogy a második fordulónál újra megszólít: „Nagyságos asszony! Hát nem kár azért a drága szép fehér kezéért?!” Adtam a süketet tovább. Különben is, nyikorog a talicska, nem vagyok köteles meghallani.

A következő szállítmánynál egészen elszemtelenedett. Utamat állta, hogy félreérthetetlenül tudomásul vegyem, amit mond: „A mindenségit az ilyen rongy férjnek! Hagyd ott azt a pókhasút, hallod-e? Ha hozzám jössz, havi háromezret teszek a kezedbe, s becsületemre, nem dolgoztatlak!”

A következő talicskával már a „pókhasú” férjemet küldtem, remélve, hogy a nők talán mégse tesznek házassági ajánlatokat az utcán. Én pedig átvettem a vésőt…

Néhány nap múlva a férjem kiszállásra utazott, s elábrándoztam, milyen kedves meglepetés lesz számára, ha mire hazaérkezik, lebontom azt a keveset, ami még hátra van. Egészen izom- és lámpaláz nélkül dolgoztam már. Megszoktam az erőfeszítést, s a nézőközönséget egyaránt. Egy-egy nagyobb kiemelt kő után szinte vártam, hogy felzúgjon a taps a járda túloldalán.

De csak egy jól öltözött úriember állt meg mellettem, és közölte, hogy ő a harmadik szomszéd, mérnök, és már rég szeretne bemutatkozni. Én igen sajnáltam, hogy éppen könyékig poros—sáros vagyok. Mire ő, hogy hát nem kár ezekért a szép fehér kezecskékért… Mire én: ezt a szöveget egy sarokkal odébb szoktam hallani… és bocsásson meg: dolgom van!

Elvonult. No, ennek a fejezetnek is vége. Csak az bosszantott, hogy egyetemet végzett emberek sem tudnak ilyenkor valami okosabbat kitalálni: „Azok a fehér kezecskék…” De még napirendre sem térhettem a történtek felett, megint ott terem és közli, hogy ő nem tudja tétlenül tovább nézni mennyit kínlódom, segíteni akar nekem.

Nocsak! Ezt a pasast érdemes jobban megnézni! Ebben a ruhában?!

Hát persze nem úgy gondolja, de van egy remek kőműves brigádja, az egy félóra alatt szétdobja ezt az egész vacakot, s mi közben megiszunk egy finom kávécskát. Ott is álltak már mellette vagy hatan… Nem kerül semmibe, ne nyugtalankodjam…

Próbáltam megmagyarázni, hogy sajnálatos véletlen folytán engem kötelez a nemesség. Egyébként a férjem is mérnök, annak is lennének munkásai, akik tennének egy kis szívességet a „főnöknek”. Értse meg végre — könyörögtem —, hogy ezt a kaput ÉN akarom lebontani, saját kezűleg, becsületesen.

Végighallgattak. Aztán a munkások kellő tömörséggel kiköptek: „Ezt a fukarságot, apám?! Sajnálja tőlünk azt a liter pálinkára valót.”

Faképnél is hagytak s bevonultak a korcsmába. Útközben még egyre azt mutogatták, nyilván a fejemmel van baj…

Ezek után mit tehettem volna? Bementem és szépen felöltöztem. Kifestettem magam és leültem a lebontatlan kapubálvány csonkjára. AZÓTA IS OTT ÜLÖK ÉS CSODÁLKOZOM.

Csodálkozom, mert nincs nézőközönségem. Ajánlatokat is csak úgy fél szájjal kapok záróra után, és senki sem elég pityókás ahhoz, hogy az első visszautasítás után még egyszer próbálkozzon. Akárhogy számolom, igen nehéz lenne így a kapu bontására való pénzt összeszedni…

Pedig tegnapelőtt a szomszéd még azt is megkérdezte, mennyit fizessen, hogy hagyjam ezt a vacakot széjjelszedni. Igaz, ma is kecses meghajlással üdvözölt, ahogy az egy úriemberhez illik, és megvallotta, hogy boldog. Boldog, hogy végre abbahagytam azt a hozzám méltatlan munkát, hogy megtanultam viselkedni. Biztosítottam, hogy amióta őt megismertem, imádok viselkedni. Ennek ellenére továbbment és még csak egy finom kávécskára sem hívott meg!

… Nézem a kezecskéimet. Hova lett a régi varázsuk? Pedig anyuka minden reggel megjelenik a portörlővel és albás vízzel újra fehérre mossa, aztán kihívja a szomszédokat valamilyen ürüggyel, reméli, észreveszik, hogy milyen lánya van!

Az autók közben befröcskölnek sárral, a madarak szerencsét pottyantanak a fejemre, a szél port rak a vállamra, betömi a számat. Pedig mondanám már, hogy legalább egy táblát akasszanak ki a mellemre: DIPLOMÁS KAPUFÉLFA. De képtelen vagyok szólni. Pedig kiabálni kellene, hogy „most” nézzetek ide, emberek.

Még csak el se jajdítom magam, mikor a férjem a vésőt belém vágja, csak kicsit furcsa, hogy vér helyet kőtörmelék folyik belőlem!

Áldozatom hiábavalóságának tudata sokkal jobban fáj. Lám a kapufélfát mégiscsak le kell bontani. Erőm fogytán. Talán csak képzelem, hogy anyuka kiszól az ablakon:

— Azt a szép márvány-fehér kezet nehogy eltörd! Föltétlenül be akarom tenni  a vitrinbe, mint családi ereklyét.

Ha tudnám biztosan, hogy lesz méltó számú csodálója, nyugodt lélekkel azonnal össze is omolnék!

12 év 12 komment

A Szokoli rendelő bejárata előtt a “Hősnő” munkatársaival, 1962-ben…*

 

 

 

Úgy vártuk a technikust, akár a messiást. Egy hónapja áll a röntgenkészülék a padláson. De ma végre a helyére kerül… Én ugyan még nem találkoztam a szerelővel, mert a Polip-oltás órára időzített, de megüzenték, hogy megjött és hozzáfogott a munkához.

Tiszta szerencse, mert ha így ment volna tovább, a disznó-pásztoron is kitör lassan a „Röggöny-láz”. Róza néni egészen belebetegedett. Három héttel ezelőtt kifesttettem vele a kamrácskát sötétvörösre, a fekete függöny is elkészült már. Csak a technikus sehol. De azért úgy szép csendben megmondom neki a magamét. Addig bolondított, hogy holnap jön vagy holnapután, hogy közben a néptanács elnökét is elfogta a hadifogoly idegesség. Tegnap eljött megnézni a röntgen-szobát. Én oltani voltam, akárcsak ma, s jobb híján Rózsi nénit szedte elő, hogy minek festette olyan ocsmány vörösre azt a falat, elvégre ez egy egészségügyi intézmény és nem…

Rózsi néni jól idomított személyzet, tudja, ha valami nem tetszik a feletteseknek, rögtön sírni kell, hogy ez sincs, az sincs. Hát rákezdte most is:

„Minek hát, minek! De azt nem kérdezi, hogy mivel pingáltam volna szebbre… Ezt a bűn vereset is a kollektívtől koldultuk… Ezzel mázolják az istálló padlóját. Adjon másikat, újra bemeszelem!”

És adtak! Szép fehéret, hogy ragyogjon. Rózsi néni háromszor festette újra, mert „erőst nehezen fogta fehérre”, de sikerült. Ragyogott. Olyan büszkén mutatta a művét, hogy nem volt lelkem kitépni a haját. Inkább a néptanácsra vágtattam s elővettem az elnököt. Milyen jogon avatkozik az én szakmámba, stb., stb. Ő szegény úgy gondolta, hogy a meszelés nem kimondottan orvosi munka, s azt hitte, segít rajtam, annál is inkább, mert telefonáltak, hogy a technikus már egy napja a megyeszékhelyen van, s reggel itt lesz… Legyen minden rendben!

Nem maradt más választásom, Rózsi nénivel éjszaka újra mázoltattam a szobát, újfent ocsmány veresre. Akkor fejezte be a nyomorú, amikor olvasni indultam. S egyre kérte a bocsánatot, hogy ne haragudjak, nem tudhatta, hogy az pont veres kell legyen, másképpen nem világit a „röggöny”. Ronggyá volt menve az öregjány alaposan. — Mondtam neki, holnap reggelig meg ne lássam a rendelőben, aludja ki magát. Legfennebb, ha visszatérek, összekotrom egy kicsit a faltörmeléket, nem kér az enni másnapig! Annál inkább már az én gyomrom, s ha nem egyéb a technikusé is, aligha etette meg valaki helyettem. Nagy úr az éhség. Egész úton hecceltem magam, hogy így megmondom, úgy megmondom, s most tessék, ehelyett meghívom ebédre. Annál is inkább, mert azzal fogadott, hogy:

— Kész! Estére villanygyújtáskor ki lehet próbálni… a transzformátort én akarom beállítani. És ne haragudjon, hogy előbb nem jöttem, de nagyon nehéz ide magukhoz eljutni. Csak most kaptam egy alkalmi kocsit.

Dörzsölt fickó ez, egyből leszerelt. Már csak annyit válaszoltam, hogy: „Nekem mondja?!” Annál inkább sem mondhattam többet, mert a technikus indult kezet mosni… s abban a pillanatban beviharzott a rendelőbe egy elegáns, jó nagydarab fehérnép. Se te jó napot, se hogy ő kicsoda, csak elkezd kiabálni:

— Hát ez itt mi?! Ez rendelő? Ez disznóól!

— De asszonyom…

Miféle rendetlenség van itt? Hát így kell kinézzen egy egészségügyi intézmény? Egy fenét!

Tiszta szerencse, hogy egyedül válaszol is a kérdéseire, engem úgy sem enged szóhoz jutni. Kidughatná már az orrát a technikus is a mosdóból, ő legalább megmondaná, mitől van itt ilyen felfordulás.

— Hol a takarítónő?…

Úgy látszik erre a kérdésre tőlem várja a választ.

— Szabadnapos — felelem távirati rövidséggel.

— S akkor meg kell egye a kosz a rendelőt?! Maga nem tud egy seprőt fogni a kezébe?

— Dehogynem, asszonyom. Mihelyt maga oltani megy helyettem, azonnal mesterséget változtatok. De addig még én vagyok itt az orvos, és nem tudom, hogy ön kicsoda, és milyen jogon kiabál itt!

Bár meg sem tudtam volna. Hogy én soha nem tudom megválogatni, hogy kivel vesszek össze?! Rózsi nénivel sokkal kifizetődőbb lett volna. A technikus integetett ugyan az ajtó mögül, egyre rakta az ujját a szájára. Én balga, azt hittem, hogy nem akarja tudni, hogy ő is itt van. Pedig csak óva akart inteni, elvégre ő ismerte a hölgyet. Együtt utaztak… Az ellenőrző brigád tagja volt!

Egy hét múlva megérkezett az írásbeli megrovás — „tiszteletlenségért és hanyag munkáért”. Rettenetesen felbőszültem. Annyira, hogy elhatároztam, addig nem nyugszom, amíg mintakört nem csinálok. Beiratkoztam illemtan órára és süketnéma tanfolyamra, s mikor mindent példásan előkészítettem, vártam az újabb látogatást. Teltek az évek, ellenőrök jöttek, ellenőrök mentek, de a hölgy többé nem jelent meg… Mikor a városi egészségügyi felügyelőségre helyeztek, anélkül az elégtétel nélkül kellett elhagynom a rendelőt, hogy bár egyszer az életben gyönyörködhettem volna madame elégedettségében. Éppen az ellenkezője történt.

Az egyik külvárosi iskolában évkezdés előtti ellenőrzésen voltam… Néhány tanteremben még meszeltek. Nagyjában rendben volt minden. Két hét alatt be lehet fejezni a takarítást is. Az iroda után néztem, hogy az ilyenkor szokásos jegyzőkönyvet megírjam.

Az ajtóval szemben, az asztal mellett elegáns, nagydarab fehérnép ült. Nagyon ismerősnek tűnt…

— Jó napot kívánok! Az egészségügyi felügyelőségtől jöttem…

— Örvendek! — s bemutatkozott.

Tehát nem tévedtem. Ő az! Az vesse rám az első követ, akibe hasonló helyzetben nem bújik bele az ördög:

— Micsoda rendetlenség van itt?! Micsoda kosz! Ebből a felfordulásból két hónap múlva sem lesz rend. Hogy képzeli ön az iskola megnyitását? Sehogy! A mesterek után azonnal takarítani kellene! Hol vannak a takarítónők?

— Még nyári szabadságon… holnapután jönnek be, akkor kezdik a takarítást…

— És addig? Addig egye meg az iskolát a kosz?! Maga nem tud egy seprőt a kezébe fogni? Vegye tudomásul, hogy megrovásban részesítem az 1—2—3—4—5—6—7—8—9. paragrafus alapján…

Persze a hölgy elájult, én leöntöttem hideg vízzel, megkínáltam carbaxinnal, s elénekeltem neki azt a szép dalt, hogy „jegenyefák, jegenyefák nem nőnek az égig”… aztán szembekacagtam és felébredtem!

S reggeli rendcsinálás közben azzal biztatgattam magam, hogy csak türelem, lassan minden és mindenki a helyére kerül.

Bárányi Ildikó - Panteon még nincsenek barátai.
Túlvilágon továbbélő szerzőink...