„Menyasszonyként ékesítve” *
— Tessék eljönni Malvin kisasszonyhoz, megnézni…
— Hogy hívják a kisasszonyt, hány éves, hol dolgozik, mi a címe, diktálja le, majd rendelés után kijövök.
— Nem kisasszony az kérem, csak mi úgy mondjuk, mert úgy szereti… Van vagy nyolcvan éves, s engem küldött a doktornő után, autóval jöttem… hányra jöjjek vissza?
Ilyen úri kihívásban sem volt részem rég.
— Magának kicsodája az a kisasszony? Valami rokona?
— Nem. Csak a szomszédban lakom, s hogy van autóm, hát én szoktam apróbb szolgálatokat tenni neki, meg én hordozom. Vannak rokonai is, de azok nem sokat törődnek vele. A múlt héten is én kellett kihozzam a professzor urat a városból kétszer is, mert rosszul érezte magát a kisasszony. De sehogy sincs jobban, pedig annyi orvosságot beszed… Hát most nagyon megharagudott a professzor úrra, és azt mondta, hozzam el a doktornőt, mert a szomszédasszonytól hallotta — már megbocsásson, ő mondta így — „Lehet, hogy ez negyedannyit sem tud, de törődik a betegeivel, s akit lehet lábra állít, akinek nincsenek napjai, becsületesen megmondja, hogy ne költsék hiába a pénzt!”
No, szép hírem van, mondhatom.
— Megérkeztünk. Tessék várni, kössük meg a kutyákat. Hé, Sajó, Burkus, Dolfi… Jöjjön, szabad már az út!
Hímzett selyemruhában fekszik a vetett ágyon Malvin kisasszony. A két keze tele aranygyűrűvel. Brilliáns, gyémánt, rubin… A többi lila meg zöld követ nem is tudom hogy’ hívják. A nyakában egy ócska teklagyöngy, azon egy vagyont érő elefántcsontfaragvány fityeg medálként. A karján színes műanyag karperec.
Megbűvölve állok. Ilyen díszesen csúfat én még életemben nem láttam. Lehet, hogy csak az ágy fejénél gubbasztó fekete macska teszi, de úgy érzem, Malvin kisasszonyt veszélyes megharagítani.
— Jó napot! Készül valahová?
— Ilyen állapotban? Tréfás kedvében van a doktornő. Hiszen éppen az a baj, hogy nem tudok sehová se menni. Egy hete kínoz az epém, kihányom a belemet.
— Csak azért gondoltam, mert látom, hogy fel van öltözve.
— Ó, én mindig ezt viselem. Elvégre a szép ruha s az ékszer arra való, hogy viseljék! Vagy nem? Mire tartogassam? A legnagyobb botorság eltemetni. Előbb-utóbb úgyis elörökli valaki, hát legalább addig még koptatom egy kicsit. Ha nem segít rajtam, akkor már nem sokáig… Mari, megint kezdi ez az átkozott! Gyorsan a mosdótálat!
Dóczy papa szerint a beteg igen gyakran kiköpi, vagy kihányja a diagnózist! Tudós képpel vizsgálom én is a tálat, de sehol semmi, kevés nyák, epének nyoma sincs.
Malvinka kimerülten roskad vissza számtalan párnája közé, én is a székre, az asztal mellé.
Mit cifrázzam? Aki már ült rá macskára, annak úgysem mondhatok semmi újat. Jobban körülnéztem, s kiderült, hogy a harmadik macska a kandalló párkányán nyugszik, a negyedik pedig lábtól a kisasszonynál az ágyban.
Ettől végre visszanyertem az előzetes professzori vizit és Malvinka díszei láttán, már-már elvesztett önbizalmamat s átvettem a parancsnoki szerepet:
— Marika, a macskákat ki! — Malvinka a ruhákat és gyöngyöket le!
S megvizsgáltam, mint a többi közönséges földi halandót, de sokkal okosabb ettől sem lettem!
— Lássam, milyen gyógyszereket szed?
— Marika lelkem, hozd be a gyógyszereimet!
Két takaros piaci kosár került az asztalra tele gyógyszerrel.
— Na, most szép sorban, megmutatja, hogy miből mennyit szedett!
Megindult a leltározás, s megkerült a tettes: Lanatosid: egy; Dogoxin: egy; Digitalis purpurea titrata: egy.
Ez éppen az adag háromszorosa. Digitalis mérgezés…
— Ezt, kérem, az a barna doktornő adta, aki maga előtt itt volt… Ezt a professzor úr írta fel, emezt a poliklinikán a doktor úr, akihez, két hete Jani az autóval elvitt… Bevettem én mindent becsületesen, de ma már semmit sem tudok lenyelni, a vizet is kihányom.
Kiválasztottam az Emetriált.
— Ezt a zöldet pedig akkor is le fogja nyelni, s addig nyeli, amíg magában marad! Megértette? Semmi más orvosságot holnaputánig ne szedjen. Akkor visszajövök…
— Azt én már biztosan nem érem meg. Jaj, istenem!
Biztonság kedvéért a két kosár gyógyszert magammal vittem. Alig csukódott be a kapu mögöttem, elengedték a kutyákat…
Két nap múlva enyhe lámpalázzal zörgettem Malvinka kapuján. A kutyák meg voltak kötve. Ezt jó jelnek tekintettem. Nem akar darabokra tépetni a kisasszony. Bizonyosan jobban van.
Mindenki a megszokott helyén trónolt, Malvinka és a macskák egyaránt. Malvinka arca ezerráncú mosolyban ragyogott.
— Isten hozta, kedves! Juliiska lelkem, gyere, vidd ki a macskákat!
Ezt a megtiszteltetést!
— Ügyes unokahúgai vannak. És milyen segítőkészek!
— Nem rokonaim ezek nekem. Csak albérlők. Unokahúgom csak egy van, de az egy fikarcnyit sem törődik velem. Pedig a tavaly adtam neki tízezer lejt, s azóta errefelé sem dugja az orrát. Igaz, ki nem állhatom, valószínű ő sem engem… de azért legalább úgy tehetne, mintha érdekelné, hogy mikor fordulok fel. Főleg, hogy a végrendeletet is megcsináltam, s minden pénzemet reá testálom. Az unokaöcsém, akire a házat hagyom, legalább eljön nagy ritkán, s olyankor jól elbeszélgetünk. Ő az egyedüli, aki férfi létére megérti egy gyöngéd női lélek ki nem mondott panaszát, az áldozatos évek lemondását, s a várakozás gyötrelmeit. Mert én még most is várom a vőlegényemet… Ezerkilencszáztizenhétben tűnt el az én drága jó Alfrédem… Hát megérti, hogy élni szeretnék! Ezért különösen hálás vagyok magának, hogy megmentett azoktól az undok gyógyszerektől, amit az a sok sarlatán felírt!
— Ez enyhe túlzás, Malvinka kedves! Azok nagyon jó gyógyszerek, csak nem szabad egyszerre szedni őket…
— Hát akkor írja fel pontosan, hogy mikor mit szedjek, csak gyorsan állítson lábra, mert a jövő héten kap szabadságot a sofőröm, a szomszédék Janija, tudja, annak én minden évben fizetek száz lej napidíjat, ezenkívül a benzint, a szállodát, a kosztot… Az idén Félix fürdőre megyünk, azt hallottam az nagyon szép, jó és szolid hely. Tudja, a Jani a kesztyűgyár igazgatóját hordozza egész évben, persze nem a saját kocsiján, így nekem is megfelel, mint sofőr, persze a saját kocsiján… Közben a Jani is pihen, mert én nem kérek tőle mást, csak hogy megvédjen a kíváncsi tömegek tolakodásától, meg, hogy naponta szerezzen két liter tejet a macskáknak… A Jani ezt zseniálisan meg is oldja, elegáns fehér függönyöket tesz a kocsi ablakaira, csak nekem vigyázni kell a macskákra —, hogy ne másszanak fel hátul a polcra, mert akkor a Jani nem lát! Ha maga engem rendbe hoz —, akkor mi a jövő héten indulunk körútra. Mert a pénz arra való, hogy elköltsék… S ami megmarad, inkább a doktorokra, meg a professzorokra költöm, hogy ismét utazni tudjak. Még rengeteg helyet meg kell nézzek, és lehet, hogy a sors újra összehozz szegény Alfrédemmel, mert láttam a televízióban egy filmet, ahol egy férfi elfelejtett mindent, de én emlékszem Rá, és lehet, hogy az én drágámmal is ez történt, másképp a világ végéről is eljött volna értem…. Hát akkor most, kedves doktornő, megméri a vérnyomásom, hogy nehogy több vagy kevesebb legyen, és aztán felír valami jó epe elleni gyógyszert az útra, de írja csak ingyenes receptre, mert nekem úgy jár. Kevés a nyugdíjam tudja, itt a szelvény. Ahhoz, hogy mit örököltem, ugye senkinek semmi köze, sajnos még utánam is örökölnek, mert nem élek annyit, hogy mind elkölthessem. Látom, csóválja a fejét, már megint sok a vérnyomásom, pedig egy hétig, maga is tudja, semmit sem ettem, bár máskor is úgy élek, olyan szegényesen, mint Toldi lova a szemétdombon, igazán nem tudom, hogy mitől megy fel. Ma is csak teát ittam és egy szelet libazsíros kenyeret sós paprikával. Hát akkor, írjon valami vízhajtót is. Biztosan a sok idegességtől a lányaimmal, mert ugye szegény egyedülálló nő, ebből a kevéske nyugdíjból nem bírnék megállni. Kénytelen vagyok lányokat tartani, ez ugye elég kifizetődő, látszólag, mert hatszor kétszáz… de ennyi a vérnyomás is, mert nagy a felelősség. Ennyi fiatal teremtésre vigyázni kell. Ezért tartom és etetem a kutyákat is. De hát kell a pénz ugye, az én koromban — hatvan elmúltam — vigyázni kell az egészségre. Ugye a doktornőtől sem kívánhatom ingyen, hogy ide járjon, hát ezt a huszonöt lejt csak tegye el szépen, s máskor se maradok adósa, ne féljen, csak most nem tojnak a tyúkok. Akkor most nézze még meg a fejemet, a jobb féloldala úgy zúg…
Bevallom őszintén, irigylem Malvin kisasszonyt. Nem az ékszereiért, sem a pénzéért, még a macskáiért sem, csupán azért, hogy csak a fél oldala zúg… Őszintén csodálom Janit, a sofőrt, aki ettől a dumától még nem ment neki az első fának és kibírja két hétig napi potom százasért.
Egy hónap múlva újra eljött értem Jani, a hős!
— Megérkeztünk a körútról… Egy kicsit megviselte Malvin kisasszonyt a Mici elvesztése. Várad után kiugrott az ablakon…
— És Alfréd bácsival mi van? Megtalálták?
— Ugyan, kérem! Azt nehéz lenne. Az igazság az, hogy tizenhétben szerencsésen visszajött a frontról, és feleségül is vette Malvin kisasszonyt. Csak huszonegyben szökött meg Amerikába — oda menekült Malvinka elől. Onnan küldte a pénzt a házra, szabadsága fejében. A tavalyelőtt halt meg, azt az örökséget költi most a kisasszony — a keresésére… De ha neki ez jólesik, akkor engem igazán nem zavar. Még egy ilyen szabadság és meg lesz az első részletem a lakásra…
Engem sem. Egyetlen problémám, hogy mostanában tojnak-e a tyúkok vagy nem…
Legutóbbi módosítás: 2008.08.15. @ 15:00 :: Bárányi Ildikó