George Tumpeck : Köszönet

Egy talpig egészséges ember – főleg amíg fiatal – nem nagyon vesz tudomást a mozgássérültekről. Feltéve, ha a közvetlen környezetében nincs… *

 

 

 

 

Egy talpig egészséges ember, főleg amíg fiatal, nem nagyon vesz tudomást a mozgássérültekről. Feltéve, ha a közvetlen környezetében nincs ilyesmi. Esetleg tudomásul veszi, hogy léteznek, de amíg elsőkézből nincs tapasztalata, nem foglalkozik vele.

 

Egy előre beharangozott, bizonytalan kimenetelű térdműtét után, kábultan ébredtem. Boldogan vettem tudomásul, hogy két lábam van, és még a hatalmas kötésnek is tudtam örülni. Annak már kevésbé, hogy a láb nem engedelmeskedett, csak volt. Első kétségbeesett próbálkozásaimra a nővérek izgatottan szaladtak össze.

— Nem lehet, ne ugráljon.

— Csókolom, én csak menni szeretnék. Ugrálni eszem ágában sincs.  Visszatoltak az agyba és nyugtatót, fájdalomcsillapítót kaptam. A morfium megtette hatását, másnapig aludtam. A reggeli vizitnél, a főorvos nyugtatott.

— Fiatalember, kap egy saját nővért, és két hónaljmankót, délután együtt sétálnak a folyosón. Boldog voltam, ez már fejlődés. Délután jött Ursula, aki dr Bubó utasítására, egyszerűen két lábra állított, hónom alá tette a két mankót, és közölte:

— Indulás.

Nem tudom, ti már mankóztatok-e, de elméletben másként fest, mint a gyakorlatban. Ezt is tanulni kell. Eleinte óvatosan, csak nagyon kis léptekkel elindul a gyanútlan beteg, majd egyre nagyobb és nagyobb lépteket tesz. Persze a mankót is egyre távolabb teszi le, így másodpercek alatt hatalmas sebességgel száguld a folyosón. Na, ekkor jött Ursula, és elkapta a grabancom. Újra megállított, és újra kezdtünk járni tanulni. Megmondom őszintén, a tehetetlenségtől és a sikertelenségtől a sírás fojtogatott, de összeszorított foggal róttam a köröket. Talán egy óra telt el így, és már Ursula is unhatta, mert visszatuszkolt az ágyba. Fáradtan, de boldogan dőltem el.

Este, már egyedül mentem ki a folyosóra, persze a két mankóval. Na, nem messze, csak az ablakig. Nem bírtam a bezártságot, és iszonyúan sajnáltam magam. Ekkor gurult oda mellém egy nagyon csinos arcú leány tolókocsiban, és őt követve egy másik, akinek a medencecsontja volt gipszben az egyik lábával együtt. Persze, ahol lányok vannak, ott a fiuk sincsenek túl messze. Hamarosan összejött a Bice Bóca brigád, és mindenki mesélt. Én is. Mindenki tisztelettel hallgatta a másik nyavalyáját, és mély megértéssel bólogattunk. A medencecsont-töréses lány története tetszett a legjobban, a hazatérő feleség elől menekült, amikor is a tűsarkú cipő felmondta a szolgálatot, és leesett a lépcsőn.

Mindenesetre, nekem volt a legkisebb kötésem, és így a legkisebb szám is, hiszen itt mindenki betegebbnek tűnt, mint én. Másnap hajnalban, korán ébredtem. Lábam iszonyúan fájt, már nem morfiumot kaptam, hanem valami sokkal gyengébb gyógyszert. Nem értettem egyet az orvosi döntéssel, követeltem a részem. Persze, rám sem hederítettek, ezért nagyon elveszve éreztem magam. Kimankóztam a folyosóra, ahol az ablaknál ült a tolókocsis lány. Most néztem meg jobban, és ekkor vettem észre, hogy nincs lába. Egy sem. Deréktól lefelé talán húsz centi, az is kötésben. És én nyavalygok. Iszonyúan szégyelltem magam, ilyesmivel még nem találkoztam, vagy figyelmetlenül mentem el mellette. 

— Mi történt? — kérdeztem borzadva.

Mesélni kezdett. Két rossz, használhatatlan lábbal született, amit majd minden évben rövidítettek az orvosok. Nem emlékszem pontosan a betegség nevére, de valami rettenetesen hangzó, hosszú, latin szó volt.  Mindegy.

A lány minden évben hónapokat töltött a kórházban, a külvilággal kapcsolata csak a betegekkel való beszélgetés volt. Amikor megtudta, hogy hegymaszó és barlangász voltam, csillogó szemmel kérte:

— Mesélj!

Megértettem, számára soha nem álmodott világ nyílt ki. Tágrameredt szemmel hallgatta történeteimet. Meséltem a hegyekről, a patakcsobogásról, a cseppkövekről. Hálás szemében könnyek gyűltek, és aznap este kaptam egy puszit az arcomra.

Éjszaka nem sokat aludtam, kavarogtak a gondolataim, próbáltam beleképzelni magam az ő helyébe. Elképzelhetetlen volt. Sajnáltam, de próbáltam egyenrangú partnerkent kezelni. Talán egyik tanárom szavai voltak azok, amik kicsit segítettek ebben.

— Fiam, sajnálattal csak megalázni lehet embereket, de szeretettel felemelheted őket magadhoz. — Amikor ez elhangzott, nem értettem, de most kristálytisztán ott lebegett előttem. Másnap, látogatóimtól könyveket kértem, azokat a könyveket, amiben rengeteg kép van barlangokról, kristályokról. Készültem a beszélgetésre a lánnyal. Én nem állítom, hogy szerelem alakult ki közöttünk, de egy nagyon bizalmas, baráti kapcsolat.

Egy ilyen hajnali beszélgetés során történt, hogy előre hajolt, és szétcsúszott köpenye alól elővillantak gyönyörű, formás mellei. El kellet volna fordulnom, de az nem én vagyok. Megdicsértem. Ő szégyenlősen húzta össze köntösét, és valahonnan egy ziherejsztű is előkerült. Nem akartam megbántani és tulajdonképpen semmit nem akartam, csak hát én is férfi vagyok, aki előbb beszél, aztán gondolkodik. Szóval megbocsátott. Innentől a téma, átterjedt a magánélet síkjára.

Büszkén mesélte, hogy vőlegénye van. Nehezen tudtam akkor még elképzelni egy fiatal huszonéves férfi lelkivilágát, aki egy tolókocsihoz kötött nő mellett akarja leélni életét. Kertem, meséljen róla. Így tudtam meg, hogy a srác is tolókocsihoz kötött, és neki sincs lába. Fejemben kavarogtak a gondolatok és valahogy nagyon pici, pitiáner alaknak éreztem magam, aki tele van önsajnálattal. Persze mindenkinek a saját gondja a legnagyobb. Ekkor értettem meg, hogy ezek az emberek érzelmileg sokkal kifinomultabbak, érzékenyebbek, sokkal jobban reagálnak a szavakra, a kimondatlan szavak mögött rejlő rezgésekre. Közöttük plátói szerelem volt, talán sokkal mélyebb, érzékibb, elkötelezettebb, mint az egészséges emberek között. Sokat töprengetem ezen, hiszen én is közel kerültem ehhez az állapothoz, ezekhez az érzésekhez.

Amikor elhagytam a kórházat, még gyakran visszajártam a folyosóra, és beszélgettünk. Búcsúzásul neki adtam a könyveimet, a szép színes képeket, az egyetlen igazi kapcsot a külvilággal.

 

Most megint ilyen helyzetbe kerültem, most megint van valaki, akiből árad az optimizmus, a kedvesség, a segíteni akarás, pedig ő van jobban rászorulva. Újra érzem azokat az elmondhatatlan, apró rezgéseket, újra eszembe jutott a lány a kórházban, s újra eszembe jutott, hogy milyen gyarlók is vagyunk. Elmegyünk emberi értékek mellett, hajlamosak vagyunk ítélkezni, legyinteni, minden alap nélkül. Köszönöm neked Ayra, hogy újra felidézted bennem, talán tudatlanul is, ezeket az élményeket, az érzéseket. Köszönöm neked, hogy újra ráébresztettél, hogy menyire nem becsüljük meg az élet apró örömeit, adottságunkból fakadó, hétköznapi csodákat.

Legutóbbi módosítás: 2007.05.14. @ 09:30 :: George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem