Bárányi Ildikó : Ne izgulj, Fiam…

Másokat és önmagát megnyugtató monológ – Második rész. *

 

 

 

Hát majd csak holnap megyek az ideggyógyászatra — szomszédi díszkísérettel. Még tiszta szerencse, hogy ezt a Marikát rendelte mellém szomszédnak a sors, nem is hiszem, hogy ő árulkodott volna a fiamnak, mert lehetett volna egy utálatosabb perszóna, mint a régi lakásunknál a Rózsi. Holnap se lesz késő kézbe kapni a szakszerűen megállapított diagnózist. Az én ítéletemet s a te felmentésedet Fiam.

Holnap se lesz késő, mert te is csak egy hét múlva érkezel haza Amerikából. Szép a Gemytől, hogy elenged egy hétre hozzám, hogy Leslieből újra Lacikámmá válhass. Ha csak annyi időre is, amíg leteheted végre a gondomat. Mert értem én jól, hogy neked se könnyű, kisfiam. Megpróbáltál már mindent, hogy könnyebb legyen a lelkiismereted. Vízumot intéztél, útlevelet és repülőjegyet az apád halála után, amikor egyedül maradtam. Megmutattad a külön fürdőszobás lakosztályt, ami bármikor a rendelkezésemre áll, amikor nálatok akarok lakni. Csak a számozott utcákat kellene megszoknom a felhőkarcolókkal, a 115 TV csatornát az angol reklámokkal, amelyek nem tudnak elég buták és bugyuták lenni ahhoz, hogy én ne érezném magam még náluknál is butábbnak és bugyutábbnak, mivel hogy még azokat se értem. Csak a Gemyről kellene elhinnem, hogy jobban tud szeretni téged, mint én. Csak a nyelvemnek nem kellene kitörni a yes, no és OK szavakon túlmenően. Csak a drága szép két kis unokámmal tudtam volna két szót beszélgetni, egy altatót dúdolni, vagy kis Bencét a kemencébe bújtatni úgy, hogy ők is értsék! De nem volt se csíp-csíp csóka, se vakvarjúcska, csak két nagyon OK kislegény — a nevük is idegen Jonni és Lesli —, akik zavartan feszengtek, amikor muszáj volt nekik viselkedni a nagymamával és tűrni, hogy érthetetlen butaságokat gügyörésszen nekik végeérhetetlen, ilyeneket, hogy „aranybogaram, de nagyon szeretlek!” Minden alkalommal udvariasan válaszoltak, hogy Yes, vagy OK.

Túlságosan sok volt nekem ennyi „csak”. Így haza akartam jönni három hét után az apád házába, a régi otthonomba, ápolni az apád sírját, ha már az unokáim körül semmi hasznomat nem vehetitek. Ez még elfogadható életcélnak tűnt akkor nekem. A hirtelen nagy ürességben úgy gondoltam, anélkül élni se lehetne. Mára megokosodtam — bármennyire nem hiszed rólam —, tudom, hogy ez egy veszélyes téma, életcélt inkább nem keresek…

Csak este későn láthattalak pár percig az egész napi nehéz munkád után. Új családod is részt kért az életedből. Végül is ez a normális, hogy a gyermekeiddel együtt légy. Akkor még felfogtam és úgy határoztam, végleg hazajövök. Sőt, beláttam azt is, hogy a régi ház túl nagy egy erejét vesztő embernek, és túl sok emlék lakik benne ahhoz, hogy rendben tartani könnyű legyen. Beleegyeztem, hogy eladjuk és ideköltöztem, erre a lepratelepre, ebbe az összkomfortos skatulyába, ahol minden szomszéd mindig tudja, mikor jössz-mész, mikor szeretsz, és mikor veszekednél, ha lenne kivel, tudja, mit főztél, mit gondoltál, mikor szellentettél és mekkorát. De könnyű lenne kitakarítani, ha volna hozzá kedvem, és közel van a temetőhöz. Na, meg Marika a szomszédom, lám, vannak előnyei is, és lassan megszoktam ezt is a többi után.

Azt is be kell látnom, hogy a régi házat fenntartani se tudnám. Ennek a kalodának a közköltségeit is nehezen fizetném ki a nyugdíjamból, ha te nem küldenél rendszeresen pénzt. Mert te nem csak a családodra keresel, hanem nekem is mindig juttatsz, mert valójában az én régi drága jó kisfiam maradtál ma is, akkor is, ha a régi önmagadat igyekszel elfelejteni. Mégis úgy tudod, hogy kötelességed velem törődni. Elismerem, nagy bajban vagy, kisfiam. Odamenni hozzád nem akarok — mert nem tudok —, mert ha meg is tudnám szokni a nagy idegenséget, akkor is magamra lennék egész nap, amíg dolgoztok, ezzel nem segítenék rajtad semmit fiacskám.

Mert az ember annyi mindent megszokik — ne adjon az Isten annyit, amennyit képesek vagyunk elviselni! Hogy távolabb ne keressem a jó példát, ott volt az új fogsorom, amit drága pénzen Amerikában csináltattál nekem. Akkoriban még volt tizenhárom jó fogam — hogy szerencsés legyen —, de jobb oldalon felül, a középvonaltól kezdve minden fog hiányzott. Olyan volt a szájam, mint egy félig üres sírbarlang. Gemy teljesen elborzadt tőle, bár én a baloldalon még elég jól rágtam, hát nem zavart. Gondolom az unokák is irtózhattak, hát sürgősen elhatároztátok, hogy ez így nem maradhat. A puccos amerikai fogorvos körbefényképezte a fejemet — panorámásra —, aztán kivetítette az eredményt a számítógép képernyőjére és gyorsan tervezett nekem egy harminckét fogas teljes gyönyörűséget. Kiszámította, mibe kerül, aláíratta veled, hogy belegyezel, s már vette is a próbát. Rekordidő alatt elkészült a felcsatolható rugalmas szájpad. Modern, könnyű, a legjobb a műfajban.

Büszke voltál arra, hogy a lehető legjobbat csináltattad az anyukádnak. Ne tudd meg soha, milyen szörnyű tud lenni minden ilyen pótgyönyörűség!! Mintha kipáncélozták és leforrázták volna a szájam, egyszerre és kombinálva. Ugyanakkor gyönyörű és viselhető. Elviselhető. Amit eszel, megrágod, csak íze nincsen, és a sok idegen fog között elvész az azelőtti gömbölyű ízletes falat emléke is, csak kukucskálod rácsok között az ízeket és nyelés után, ha végigtapogatod a nyelveddel, olyan, mintha belülről simogatnál egy teknősbékát.

Hát így van ez, kisfiam. Ti mindannyian büszkék voltatok és boldogak, hogy ennyi sok pénzt költhettetek rám, én halálosan boldogtalannak éreztem magam. Ilyen hálátlan feladat az öregedés miatti hiányosságok pótlása és kivédése. Aki hárítani próbálja a következményeket, az teljes anyagi bedobással és erkölcsi hozzáállással megpróbál mindent, de akit az idő vasfoga megrágott, az minden próbálkozás ellenére is úgy érzi, hogy kiköpték és a javítási kísérletektől csak még szörnyűbben érzi magát. Persze tudom, hogy igazad van. Meg kell kísérelni elviselni minden ilyesmit, hogy közben az emberség lényegének legalább a látszata megmaradjon. Az ízetlenség árán megvásároljuk magunknak a bájos mosolyt, és annak az illúzióját, hogy mások számára nem kellemetlen ránk nézni. És a Pempers pelenkát is feltalálták nekünk és a Lady-tent szagvisszatartóval, csak mindez nem változtat azon, hogy mi közben hálátlanul szenvedünk. Szenvedünk attól, hogy ti teljesítitek a kötelességeteket és törődtök velünk, mert ez a legékesebb bizonyítéka annak, hogy saját magunktól, a magunk erejéből már nem vagyunk semmire sem jók. A gondoskodásotok nélkül már nem is létezünk. De akkor miért vállaljuk tovább ezt a megalázó kiszolgáltatottságot? Csodálkozol még azon, hogy szeretnék MINDENT elfelejteni?! A feledés megvéd egy rövidke ideig a tiszta felismerések fájdalmától. S ezt akarod te belőlem kikezeltetni? Minek?

 

TÖRŐDTÖK VELÜNK, AHOGYAN TI ELKÉPZELITEK, HOGY JÓ NEKÜNK. Törődtök velünk, ahogyan lehet. Mert végül is a lehetőségekkel van a fő baj. Az embert végesre tervezte az Úristen. Amíg csak a fogaimat kellett bepótolni, az eltörött csípőízületemet, a nagyothalló fülemet, addig egy-egy költséges készülék, vagy műtét még segíthetett. Neked „csak” gondoskodni kellett róla és kifizetni, nekem „csak” elfogadni és elviselni, kisfiam. De az Úristenen nem lehet a végtelenségig kifogni! Most nagy gondban lehetsz, mert azt sejted, hogy a csontjaim és az érzékszerveim után ezúttal a gondolataimat és az emlékeimet gyomlálja meg az Úr. Talán nem is oktalanul, elég sok benne az elburjánzott giz-gaz, előítélet, indokolatlan rátartiság, butabüszkeség és gőg — ugyan mire?! — De furcsán válogat, az biztos. A régebbieket még csak békén hagyja, pedig azok se hasznosabbak a maiaknál, mégis főleg az újakra utazik. Nézek egy cetlit, rajta egy név, telefonszám. Én írtam fel, megismerem a saját kezem írását. Ha nem így lenne, megesküdnék az élő Istenre és mindenre, ami szent előttem, hogy ezt a nevet sohase hallottam, és semmit se tudok róla. Márpedig ehhez a számhoz ember tartozik, élő, hangja volt és szeme színe, sőt története is a kéréséhez, ami miatt ezt lediktálta nekem, mert valamit akart tőlem, lehet, hogy valami nagyon fontosat. És én valamit megígértem, amit már soha se fogok teljesíteni. Meg lesz rólam a véleménye!

Lehet, hogy nem is volt olyan fontos, de én ezt már sohase fogom tudni, ha nem tudok sem embert, sem storyt társítani egy számhoz és egy névhez, amit én írtam fel magamnak emlékeztetőül… És ki a tudója annak, hány ilyen új információ esett ki a rostán, ami mind velem, az én mostani új életemmel kapcsolatos, amit nem jegyeztem fel sehová, nem láthatom, így aztán nem is tudom, hogy meg kellene lennie?!

Megtelt az életem ilyen gyanús dolgokkal, kicserélt zárakkal, belopott tárgyakkal, amelyeket megesküszöm, hogy nem én hoztam ide vagy tettem oda — hiszen akkor tudnám —, de tudnám-e vajon?! Amikor ellopott hálóingekkel és kicserélt szoknyákkal, a konyhában fészkelő kiskacsákkal próbál meg folyton az Úristen, s Marika azt állítja nincs ott semmi, pedig én tisztán láttam, hogy nyújtogatta a nyakacskáját! És melléje egy ilyen külsőcédula, mint ez itt, rajta a feltételezett diagnózis. Legalább ne adták volna a kezembe! Akkor még elhitethetném magammal, hogy csak álmodtam a kiskacsát.

De holnap el kell mennem a szakrendelésre. Mondják ki végre az ítéletet. Te pedig kapd meg a hivatalos felmentést. Nem vagy hibás. De én se tehetek róla, hogy idáig jutottunk, kisfiam.

Persze, hogy alá fogom írni a nyilatkozatot, hogy saját jósszántamból megyek az öregotthonba gondozásra, mert egyedül nem tudom biztonságosan ellátni magamat. Alá fogom írni, mert annyira hülye még nem vagyok. Persze hogy csak egyhónapos próbaidőre. Aztán ha nem tetszik ott nekem (vagy nem tetszem nekik, nem viselkedtem elég jól), egy hónap múlva másképp dönthetek (vagy ők döntenek másképpen). Egy hónap múlva meg lesz a pontos diagnózis, gyámság alá helyeztethetsz s attól kezdve, az lesz, amit te akarsz. Ha az otthonba nem fogadnak be, marad még a zárt osztály, elvégre vigyázni kell arra, aki már semmit se tud és napról-napra egyre kevesebbet, míg teljesen ön és közveszélyessé válik! A végén még felrobbantja a házat, vagy végleg elkódorog valahová… Nem vállalhatsz ekkora felelősséget…

Istenem, milyen jó volna végre már valóban semmit se tudni! — Milyen jó lenne nekem, ha nem látnám, hogyan veszi el az Isten a kevéske agyamat és a maradék akaratomat, egészen a döntésképtelenségig. Milyen jó lenne nem tudni, hogy az otthonban milyen új megpróbáltatások várhatnak rám. Hogy nem olvashatok, amikor akarok, többé nem oszthatom a napot a saját szabályaim szerint délig alvásra, éjszakai mozizásra, mert tekintettel kell lenni másik két öregasszony előttem még ismeretlen rigolyáira. Soha se azt eszem majd, amit kívánok, hanem amit éppen adnak és soha se akkor, amikor igazán éhes vagyok, hanem amikor eljön az ö általuk megszabott ideje az evésnek. Hallgatom majd a szobatársak horkolását és szagolom a hozzám hasonlóan tökéletlenül működő belső szervek okozta meglepetéseket, mindaddig, amíg tisztába tesznek a gondozók. Öltözöm, vetkezem és pelenkázom magam két idegen ember kíváncsi és rosszindulatú szeme előtt, akik boldogan látják, hogy aszottabb vagy mint ők, vagy irigykednek, amiért még egyedül ki tudsz menni az udvarra.

JÓ VOLNA NEM TUDNI MINDEZT. De még tudom és érzem. És azt is tudom, hogy ezen túl ez csak rosszabb lehet. Hát aláírom neked, kisfiam. Aláírom, hogy én is felmentselek, ne csak a hivatal. Mert nem elég csak megszülni egy gyermeket és felnevelni, el is kell tudni engedni a saját útjára. Nem lehet egy életre megnyomorítani örökös önmarcangolással, hogy nem törődött kötelesség szerint az édesanyjával. Végképpen igazságtalanság lenne. Meg kell engedjem, hogy úgy törődj velem, ahogy jónak látod.

Én bemegyek az öregotthonba, te megfizeted. Meg tudod fizetni, hiszen ott dolgozol, ahol, szerencsére van miből. Ha te is csak Bukarestig mentél volna, mint Jani, a barátod, akkor lehet, hogy az se lenne, amivel elrendezd a sorsomat. DE AZ IS LEHET, HOGY AKKOR NEM CSAK FÉNYKÉPRŐL ISMERNÉM AZ UNOKÁIMAT. Na ne légy telhetetlen, Judit, másoknak semmilyen unokát nem adott az élet, sőt némelyeknek gyereket se, se Leslie-t se Lacikát, se szépet, se csúnyát, se jót, se rosszat. Ki tudja eldönteni, mitől lesz az ember boldogabb? Márika a Jani anyja talán megmondhatta volna, de neki szerencséje volt. Mielőtt kiderülhetett volna, hogy a fia nem tud gondoskodni róla, mert nincs neki miből, őt magát vette el az Isten, nem az eszét. Este lefeküdt, reggel nem kelt fel. Így volt jó meghalni neki, és így lenne jó nekem is. De szegény Jani a mai napig vádolja magát, hogy nem volt az anyja mellett, amikor kellett volna — hátha meg lehetett volna menteni, ha nincs egyedül — mondja, és még az is lehet, hogy igaz.

Jól kifundálta a teremtő, hogy ha olyanná teszi az embert, mintha már nem is ő volna, hogy senkit se ismerjen, és semmire se emlékezzen, akkor mindenkinek könnyebb lesz a végső elválás. ELFOGADTATJA VELÜNK A MEGVÁLTÓ HALÁL FOGALMÁT. Hozzászoktat az elmúláshoz, mint az ember önmagát a protézisei elviseléséhez. Minden nap kevesebb egy emlékkel, egészen addig az ideális állapotig, amikor már azt sem tudod, hogy vesztettél.

Hát így néz ki az Isteni Kegyelem alulnézetből…

 

Ne izgulj, fiam, aláírom!

Legutóbbi módosítás: 2007.05.20. @ 18:21 :: Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 0 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!