— Látja? — intett borostás állával a főben kucorgó vadgalamb felé Marci, a hajléktalan, a vadgalamblelkű. Lehetett volna valahol-lakó, ám ő, a Marci, annyira nem bírt semmiféle kötöttséget, inkább a szabadban fészkelt.
— Látom! — válaszolta az asszony, a szelídgalamb lelkű, aki bár szintén vadgalamb lelkűként született, de mostanra már beidomult a kalickába.
— Beteg. Nem tud repülni. Itt vigyázok rá, hogy ne bántsa a többi…
— A többi? Mi?
— A többi vadgalamb. Rászállnak, kínozzák.
— Hihetetlen! Miért?
— Tojó, jönnek rá a hímek, nem tud védekezni. Szenved.
— Tegyük a bokor alá! Ott talán felgyógyul! — mondta tétován az asszony.
— Próbáltam. Ott is rátalálnak, bántják. Adtam neki friss vizet, meg egy kis kenyérmorzsát.
— Elfogadta?
— El. Hozna nekem, ha szépen megkérem, egy zsömlét a boltból? — intett az utca túlsó oldala felé borostás állával Marci, a hajléktalan, a vadgalamblelkű férfi.
Az asszony hamarosan visszatért a zsömlével. A fiatalember már messziről odaintett neki, ne jöjjön közel hozzá.
— Menjen innen, menjen! — kiáltotta az érkező öregasszonynak.
Az asszony tétován, lassan, mégis közelített felé.
— Kitekertem a nyakát a töröttszárnyú galambnak! — zokogta Marci, a borostás állú, a vadgalamblelkű.
— Jobb így neki…— suttogta az asszony, a szelídlelkű, akinek a könnyei már csak befelé, a szíve felé folynak. Rebbenéstelen szemmel nézett a kitekert nyakú galambtetemre.
Marci ráemelte könnyes szemét.
— Néha nagyon nehéz könyörületesnek lenni! — mondta sírva.
— Az — válaszolta az asszony ridegen. — A legnehezebb könyörületesnek lenni, ebben a könyörtelen világban.
Már messzire járt, amikor ráeszmélt, kezében maradt a zacskó. Kivette belőle a szikkadt zsemlét, és tört belőle magának egy falatot. Enni kezdett.
Egy csapat vadgalamb felreppent a fára a járdaszélről.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: SV
