Vezetéknév
SV
3 év 12 komment

A két öreg odahajolt a kávéautomatához, mintha az egy harmadik személy lenne és összedugnák a fejüket, ők hárman, a két öregember meg az öreg gép.

 

— Itt most megkávézunk urasan! — mondta a férfi, fordult az öregasszony arca felé, hogy közelről lássa, ő milyen képet vág az ötletéhez.

— Igen erősen szeretem az automatakávéját! — tromfolt rá a nő a kávémeghívásra.

— Ám ez igencsak gyenge kávét ád! — mentegetőzött az öregúr és megigazította a mellényét a fürdőköpeny felett.

— Úgy-úgy, igen erősen szeretem a gyenge kávét, az erőset már meg sem is bírom inni, tudod, a szívem megdobogtatja — válaszolta az asszony, belesimított ősz hajába, úgy, mint máskor is, amikor zavarban volt.

— Legalább az! — hunyorított huncutul a férfi.

— Inkább gatyát vettél volna magadra, minthogy megfázol itt a csupasz…, na a lábaid, majd megfáznak. Így is van elég bajod, még ráfázol!

— Most akkor kávézunk, vagy ruha leltározunk? — tréfált a vénember.

Kezdte volna az automatába dobálni az aprópénzt.

— Hagyjad csak, majd én kaparok elő aprót, amit az előbb adtam, majd jó lesz, míg itt bent leszel. Tényleg, mit mondanak az orvosok, meddig kell itt lenned? — kérdezte az öregasszony az öregembert, hangjában kis remegéssel, félve a választól.

— Itt leszek egy ideig, úgy gondolom. Infúzióval üzemel már csak ez a tragacs testem.

Könnyes szemmel néztek össze. Nem szólt egyikük sem, az asszony keze sem kotorászott a pénztárca mélyén apróért. Dermedt csend támadt, ez a csend úgy zárta be őket egy moccanatlan percre, mintha el sem válnának, és el sem váltak volna soha, pedig kapásból egyik sem tudta volna megmondani, hogy harminc, vagy harminc-valáhány éve tépték szét a házasság kötelékét.

— Adod akkor? — noszogatta a nőt a férfi.

Az öregasszony egyenként nyújtotta az érméket. Az öregember egyenként dobálta az automata nyílásába.

— Ötven, meg ötven, meg húsz… — számolta a nő.

— Te ez a gép nagyon különös, nem hallatszik ki belőle, amikor leesik az érme! — szólat meg az öregúr.

— Sőt, ki sem írja az összeget! — apellált az öregasszony a kijelzőhöz közel hajolva.

— Százhúsz! — vágta ki a leolvasás eredményét a férfi.

— Csörrent is! — kacagott fel a nő.

Tekintetük egymásba fonódott, csilingelő nevetésük úgy szállt, úgy csengett-bongott a fehérre meszelt falak között, mintha utat keresne felfelé Istenhez, fel-fel, egészen a mennyekig.

— Még ketten meg tudunk venni egy kávét! — jelentette ki a vénember nevetős szemeivel kacsintva.

— De kettő kell! — tromfolt újra a vénasszony, bár a kacagás derűje még beragyogta az arcát, mégis próbált komoly- és megfontoltnak látszani.

— Te hallgatod, hogy csörren-e, én meg nézem, hogy kiírja-e! — rendelkezett a férfi, aki a kávémeghívással köszönte meg az elvált feleségének a kórházi látogatását.

Újra felcsendült kettejük nevetése, olyan egyszerre, olyan egyformán, olyan egy kottára, mintha mindig összehangoltan nevetnék ki a gyámoltalanságukat.

A lépcsőfordulóban három férfi állt moccanatlan, mintha egy-egy Rembrandt képrészletről adnának elő élőképet, figyelték a két öreget, talán döbbenten, talán csodálkozva. Az öregasszony nem látott odáig, hogy leolvassa az arckifejezésüket, az öregember meg nem hallotta, ha mondtak is valamit. Nem is törődött velük egy pillantásnál többet egyikük sem.

— Te ez a gép, ez szeret téged! Nézd, milyen bőségesen ontja a kávét, már a pohár oldalán folyik le a többlet! — szólt áhítattal a férfi.

— Na igen, mert nem vettük ki belőle az előző kávét és rátöltötte a másodikat! Te! Nekünk még mindig egy kávénk van!

Újra felnevettek, olyan tiszta, olyan örömteljes nevetéssel, mintha valami csoda történt volna. Mintha ők ketten csodát tettek volna.

— Megisszuk ezt az egyet ketten — szólt az asszony —, poharunk kettő van!

Miközben kortyolgatták a közös kávét, elmerengve megszólat az asszony.

— Tudod, most látsz utoljára… — rápillantott az ’egyszer-volt’ férje arcára, meglátta rajta a ború árnyait, amik kirajzolták a keserűség vonalait, ráncait… őszen! — Befestetem a hajam barnára ma délután!

A beteg férfi az asszony kezét két tenyerébe fogta, nézte a gyűrűsujjon a másik férj gyűrűjét.

— Minek? Minden úgy jó, ahogy van — sóhajtotta.

Az asszony tétován elhúzta volna a kezét, majd mégis megszorította a ’hol-nem-volt’ párja kezét.

— Míg tudunk nevetni, minden jól van, ahogy van. Menj. Menj békével! — mondta az asszony.

— Letéptem ezt a hangaszálat, már tudhatod… — súgta a férfi a nő fülébe.

— Tudom, megyek — válaszolta halkan, fáradt mosollyal, párás szemeit elfordítva az öregasszony. A falhoz támasztott botjáért nyúlt. — Nous ne nous verrons plus sur terre — mormogta maga elé, míg kibotorkált a jeges, viharos szélbe. Az ajtót gyorsan csukta be maga után, meg ne üsse a hideg szél a beteg öregembert, ott a rozoga kávéautomata mellett.

 

 

 

4 év 5 komment

  

Có một ngôn ngữ khác là có một linh hồn thứ hai.

Ha van egy másik nyelved, van egy második lelked is. Így szól a vietnami szólás-mondás. Vajon egy idegen nyelv elsajátítása elég egy lelketlen embernek, hogy „lelkes” legyen? Talán a „hồn”szót helytelenül fordítottam, vagy a magyar lélek szó mást jelent egy magyarnak, mint egy vietnáminak?

Milyen a lélek. Láthatatlan. Amit nem látunk, nem hallunk, nem tapinthatunk, nem ízlelhetünk, nem szagolhatunk, nem érzékelhetjük sem hidegnek, sem melegnek, az számunkra nem létezik.

Mégis, arra az emberre, akinek a tetteiben tetten érjük a gonoszságot, arra azt mondjuk, lelketlenül cselekszik. Miképpen cselekszik a gonosz? A gonosz ember a tetteit a hazugságaira alapozza.

Olyan szenvedéllyel, olyan őszintén hazudik, hogy a hazugság már az ő igazsága. Mindenki hazudik, csak a mesében van az igazmondó juhász, egy ember, aki sohasem hazudott. Elviselhetetlen lenne az élet hazugság nélkül. Míg a hazugság kis csillanó fényezés az igazságon, vagy éppen részletek eltakarása, míg ezzel senkinek sem árt a kis füllentő, nem ártalmas. A gonosz hazugsága ártalmas, mert a gonosz cselekedet előszele, az ideológiai alapozás a tervezett gonosz tett indokaként. Máskor a múltban elkövetett gonosz tett sarkalja a bűnöst arra, hogy egész kacifántos meséket találjon ki, szövevényes hazugsághálóba fonja a környezetében élő embereket.

Néhányan átlátnak ezen a hálón, megpillantják a mese hazug szavai mögött az igazság tényeit.

Őket gyorsan eltávolítja a hallgatósága köréből a hazug. Olyanoknak hazudik tovább, akik tudnak úgy tenni, mintha elhinnék.

Ismerek egy hazug embert. Ismerem a tényeket, amelyeket leplezni akar sok-sok sületlen hazugságával. Úgy gondolja, ezzel elkerüli a büntetést, amire rászolgált.

Már nem akar magyar nyelven beszélni, sőt az anyanyelvét, a románt sem használja. Már kizárólag csak és csakis angolul hajlandó beszélni. Angolul hazudik tovább. Három nyelven lelketlen.

Bizonyos, hogy nem értem én ezt a vietnámi szólást, „Ha van egy másik nyelved, van egy második lelked is.”

Aki magyarul gazember, gazember marad, ha angolul beszél is. Úgy tapasztalom, nem a beszéd, hanem a tettek számítanak, hogy megítéljük azt, ki a jó lélek és ki a lelketlen.

„A tettek beszélnek.” így szól a magyar szólás. A tetteknek pedig csak két fajtája van, vagy jó, vagy rossz cselekedet. A rossz cselekedetet nem lehet jó cselekedetté fordítani, angolul sem. Bár én magam semmi nyelven nem tudok fordítani.

 

 

4 év 1 Komment

 

Beóvakodott a szobába, lassú, óvatos léptekkel oldalazva. Felnéztem a munkámból.

— Uram-atyám! — kiáltottam fel, amikor a vércseppeket megláttam a szőnyegen. — A lábad? — kérdeztem.

Ő némán a szemembe nézett. Tekintetéből olyan fájdalmas ragaszkodás sugárzott, hogy a szívem is elfacsarodott.

— Mi van veled? Fáj? — kérdeztem nagy gombóccal a torkomban.

Leült a kanapé sarkára. Ültében láthatóvá vált a csupasz hasa, hasán egy gyermekökölnyi duzzanat, amiből vékony csíkban szivárgott a vér.

Döbbenten néztem. Dermedten ültem a székemben, nem tudtam mozdulni.

— Fáj? — kérdeztem újra, alig tudtam hangot kiadni magamból. Csak egy könyörgő tekintet volt a válasz.

Hirtelen toppant a gondolat az elmémbe: neki vége, vége… ha nem vérzik el, akkor is mindenképpen vége… ez a seb hirtelen fakadt ki. Daganat van a bőre alatt a hasfalán. Legutóbb azt mondta az orvos, bár valószínű rákos daganatai vannak, már nem operábilis, vagy mi, a lényeg, hogy ilyen matuzsálemet már nem operálnak. Nem bírná ki a műtétet.

— Maradj itt, hozok kötést — suttogtam neki és elindultam ki a szobából a fürdőszobaszekrény felé, menet közben lapos pillantásokkal lestem a sebét, szinte sunyin, ne vegye észre, hogy méregetem.

Visszatérve elkezdtem törölgetni, kötözni, ő megadón, ellenkezés és egy nyikkanás nélkül tűrte, hogy lefertőtlenítsem a sebet, tízszer-tízes gézlapokból kötést rögzítsek rá.

— Feküdj le, drágám! Pihenjél! — suttogtam a fülébe és egy gyengéd csókot leheltem a feje búbjára.

A szívem zakatolt, kimentem sírni a búvóhelyemre, a hátsó szobába. Mikor visszaértem ő már a kanapén aludt, az oldalára fordulva, zihálva szedte a levegőt.

— Hívok hozzá orvost — gondoltam tétován.

De csak ültem vele szemben a fotelban, néztem, ahogyan levegőt kapkodva küzd az életéért.

Eldöntöttem, hogy csak akkor kéretek ide orvost, ha nagyon szenved. Öntudatlanul aludt. Tudott aludni, nem szenvedett olyan nagyon, hogy ne tudott volna. Odahajoltam hozzá, megbirizgáltam az ősz bajszát, hogy lássam, mennyire mélyen alszik. Meg sem rebbent.

— Isten veled!— súgtam neki, miközben óvatos mozdulatokkal egy könnyű kis takaróval betakartam. Behúztam az ajtót, miután a kutyámat is kitessékeltem, aki addig ott toporgott párás szemmel, fel-felvinnyogva a kanapé előtti kisszőnyegen.

— Gyere kiskutyám, hagyjuk őt meghalni. Legyen neki nyugodalma, legyen körülötte csendesség!

Mégis visszaléptem hozzá, megsimogattam még egyszer a hátát, puszit leheltem a fejére. A kutya is visszajött, megszaglászta tetőtől-talpig, majd bánatosan kioldalgott velem a szobából.

Reggel nem mertem benyitni a nappaliba, féltem látni a halált. A konyhában kezdtem inni a kávém, a telefonomon a névjegyzéket pörgettem, gondolkodtam, kit hívjak fel, kitől kérjek segítséget.

Töprengtem, hogy titokban fogom eltemetni… talán jobb lesz, ha nem szólok senkinek, eltemetem, elföldelem, jelet sem teszek… Vagy nem! Mégis szólok, eltemettetjük. Fejfát teszünk… cirkalmas betűkkel íratjuk rá a nevét. Vagy mégsem… vagy mégis…

A tétovaság, a tehetetlen szomorúság ólomsúllyal nehezedett rám.

Száznégy év… emberi mértékkel ez bizony szép kor. Száznégy év mindvégig boldogan. Nagy dolog!

Akkor is, a halál az halál, az elmúlás, a veszteség nagyon fáj. Fájdalmas gondolataimból, erőtlen kopogtatás riasztott fel.

Benyitottam a nappaliba, ő ott állt a tegnap is bevérzett szőnyegen, a kötést letépte, újra vékony csíkban csorgott a vére és csöppent egyik csepp a másik után a szőnyegre. Egy ütemben csepegett a könnyeimmel.

Kért inni, de nem evett, átkötöztem a sebét, duruzsoltam neki, simogattam a hátát. Eldőlt a gyengeségtől, fektében a nyelve lilán duzzadt elő a szájából.

Elgondoltam, hogy beviszem a kórházba. Adnak neki valamit, amit a szíve nem bír ki, és vége az életének és vége az én szenvedésemnek is. Nem kell végignéznem, ahogyan haldoklik.

— Aludj már el végleg! Ne kínozz! Nem bírom ezt látni! — kérleltem hang nélkül, gondolatban. Mintha megérezte volna a vágyam, résnyire felnyitotta a szemét.

A bűntudat, amiatt, hogy a halálát kívántam, mint a sav úgy öntötte el és marta a lelkem.

Fullasztó meleg volt napközben, bekapcsoltam hát a légkondicionálót, hogy csendben, hűvösben aludjon, hogy a hőség kínja nélkül haljon meg.

Két hétig feküdt halálbódulatban, csak akkor nyitotta ki a szemét, ha kötöztem, vizet és ételt tukmáltam rá. Ilyenkor felkelt, kiment, elvégezte a dolgát és visszatámolygott, mire visszaért addigra én tiszta paplant tettem alá, puhát, kényelmeset, kicseréltem a könnyű takarót még könnyebbre, selyemre. Illatos, friss helyet készítettem neki. Bár őt eszeveszett bűz vette körül, a sebe büdöslött, meg a mosdatlanságtól ő maga is bűzlött. A kutya már nem vinnyogott mellette, nem is szaglászta. Szinte tüntetően távol tartotta magát tőle. Lehet, hogy ez a szag már kifárasztotta az ő szaglószervét is?

Így ment ez napról-napra két teljes héten át. Tiszta kötés, víz, étel, támolygás, öntudatlan, mozdulatlan fekvés. Hol a halálát kívántam, hol azt, hogy éljen, hol elsirattam már tizedszer is, hol könyörögtem az éghez, gyógyítsa meg. Majd belefáradva az ő vergődésébe élet és halál között, dacosan fohászkodtam, hogy szenderedjen már jobb létre, háborgó lelki ismeretemet csitítva, azt gondoltam, jobb lenne már neki is!

A harmadik hét elején este nyitva felejtettem a nappali ajtaját. Reggel ott állt az én „száznégy évesem”, letépett kötéssel, a konyha kövén. Adott egy évődő pofont a kutyámnak, aki a megszokott, régi rituálé szerint jól megkergette a közlekedő folyosón, ő pedig lazán, száznégy évét, begyógyult sebét feledve felugrott a biztos, kutyamentes helyre, a mosógépre és elkezdett mosakodni. Azóta jön-megy, eszik-iszik, piszkol, és nem mulasztja el a hálás dorombolást.

 

Hiába, tényleg kilenc élete van a macskáknak! Nyolcat most elhasznált? Vagy csak hetet? Lehet, hogy csak egyet? Uram-atyám, mit kívánjak neki, hosszú életet, vagy gyors halált? Vegyük azt is számításba a kívánságnál, hogy már nem büdös. Mellesleg egyáltalán nem érdekli, mit szeretnénk mi. Ő csak gyakorolta a halált, most újra él, mintha mi sem történt volna, pofoz, dorombol, nyújtózik, alszik. Csak néha villan fel a gyönyörű, rejtélyes szemében egy sárga fény, úgy lobban, mint kialvás előtt a gyertyaláng.

6 év 12 komment

Poligráf

 

 

Két vastag ág között ült. Égnek álló kék hajában a bal halántéka felett a leborotvált folt sárgán virított, feketére lakkozott körmeivel a fakéregébe kapaszkodott, fekete festékkel vastagon keretezett szemével bambán nézett a semmibe. Mint egy óriás fakopács, aki odút akar a fatörzsébe faragni, úgy kapaszkodott ott a lány a karjaival és a karmaival, aki lehetett akár tizenöt, akár huszonöt éves, korát elfedte a festék, testét a fekete lebernyeg, ami talán ruha volt, talán lepel.

Az elaggott, vén tanárnő reggeltől késő délutánig figyelte a különös teremtést a fán, dohányfüsttől megsárgásodott függönye mögül sandán ki-kilesve a közeli, tízemeletes ház ablakából. Úgy találta, a megfigyelt lény nem mozdul, nem változtatta meg a helyét, nem evett, nem ivott, körmeit sem húzta ki a fakéreg gyűrődéseiből. Délután az öregasszony döntött. Kihívta a fához a körzeti rendőrt.

A fiatal, nyurga rendőr tétován toporgott a fa alatt, elővette, meg eltette a telefonját, maga is olyan bambám bámult a lányra, mintha rá is valami ragály terjedne a fáról. A fatörzsének villás elágazásában a lány tornacipős lába megrándult, mint Galvani békájának a lábain, neki is végigfutott az ideg impulzusa a zsibbadt lábaktól az agyig, de ennél több nem történt, a lány továbbra is dermedt mozdulatlanságban, üveges szemmel bámult a végtelenbe.

— Rendőrség! Jöjjön le! — szólt a rendőr elcsukló, nem oly rég még mutáló hangján. — Azonnal hagyja el a fát! — tette még hozzá, most már határozottan az ifjú körzetis.

— Él egyáltalán? — kérdezte az odasettenkedő vénasszony, hangját a bánat, a lemondás szomorúsága remegtette, teste reszketett.

A rendőr a tévésorozatokban látott mozdulattal megfogta a lány bokája fölött a verőeret, fontoskodva összehúzta szemöldökét, igyekezett nagyon komolynak látszani, de alig pelyhedző álla meg-megremegett.

— Él. Pulzusa kitapintható! Lélegzik, bár a testhőmérséklete alacsony.

— Meleg éppen nincs, reggel óta jól átfázhatott! — mondta csendesen az asszony.

— Reggel óta, csak most szólt? — csattant a rendőr hangja, önbizalma helyre állt, végre valamiben bizonyos, az öregasszony vétkes, állampolgári kötelességének késve tett eleget!

— Miért, ha délben felhívom, hogy reggel óta a fán csücsül egy leányka, vagy nő, vagy mit tudom én micsoda-kicsoda, kijött volna?

— Nem — vallott a körzeti rendőr —, nem jöttem volna!

— Hívjon mentőt, kérem! A leány elmebeteg, kataton és narkolepsziás!

— Narkózott? Látta?

— Nem láttam, hogy narkotikumot fogyasztott volna, azt nem láttam! — válaszolta az idős tanárnő türelmesen, kabátja zsebében cigiért kotorászott, majd lemondón legyintett, mégsem gyújtott rá.

— Ismeri ezt a leányt? — kérdezte a rendőr az öregasszonytól, aki egészen közel ment a fához, igazgatta a lány lába körül a fekete posztó kabátot, takargatta a lábszárát, térdeit, ameddig ágaskodva felért remegő kezeivel. A kérdést elengedte a füle mellett, hallotta bár, de nem akart rá válaszolni. Maga sem tudta, ismeri-e ezt a lányt, ezt a kékhajú, fekete maszk mögé rejtőzött, halott hidegre dermedt lelkű teremtést.

— Hívjon mentőt, kérem! — könyörgött most már a fiatal férfinek.

A mentősök sóhajtásnyi idő alatt kiértek, félretolták útjukból az agg tanárnőt, aki már szintén a fatörzsébe kapaszkodott, mintha ereje fogyna, vagy arra gondolva, hogyha a lány leesik a fáról, akkor rá essen, vagy ölébe kapja, ezerbarázdás arcán végig csurgott szeméből a könny, talán az öregségtől, talán a keserűségtől.

A mentősök gyengéden fektették a süldőnyi nőt a hordágyon az oldalára, merev testének kinyújtott karjainak, gémberedett lábainak így adva helyet.

Nagytestű fekete kutya rohant lihegve a betegágyhoz, mire a mentősök és a rendőr feleszméltek, már vinnyogva nyalogatta a púdert és a festéket a leány arcáról, néha-néha orrával böködte a leány testét, noszogatva őt az ébredésre.

— Ne bántsák a kutyát, az enyém! — sikította a vénasszony, amikor látta a rendőr a gázsprayért kotorászik az övtáskájában

— Manci! Hozzám! — parancsolt életének egyetlen társára az asszony. A kutya könnyben ázó, öreg szemeit gazdájára emelte, majd odaoldalgott hozzá.

— Hova viszik? — kérdezte a nő a mentősöket.

— Nem mindegy magának? — szólt rá a fiatal körzetis, hogy hallgasson.

— De, de mindegy… — válaszolta a tanárnő megalázkodva.

— Gyere, Manci! — húzta el nyakörvénél fogva a lánytól kutyáját az asszony —, hazamegyünk!

 

Az egykori tanárnő otthon leült a kopott, macskaköröm tépte szövetű foteljébe, rágyújtott. Üldögélt mozdulatlan, keskenyre zárt szájszélei megrándultak néha, akkor, amikor lélekben sikított, ostorozva gondolatban magát, visszaidézte élete legnagyobb mulasztását.

Ezer indokot, felmentést keresett, miért nem jelentette fel a punklány apját, évekkel ezelőtt…, majd mindet elvetette, nem talált valódi mentséget a maga számára.

— Tudod, Manci az abuzálás vádja megállja a helyét és ez nem évül el soha…, de ha feljelentettem volna a kislány apját, amikor rajtakaptam, hogy molesztálja a lányát, meghurcolják a gyereket, kétségébe vonják a szavahihetőségét, meg az enyémet is, a nőgyógyász semmit nem talált volna, az alattomos barom ügyelt erre… és… és én mennyire, de mennyire szerettem azt az embert… Embert, Manci?

A kutya jobbra-balra ingatta a fejét, ahogyan figyelte a hozzászóló nő száját, hogy mit motyog.

— Évekig járt ideggyógyászhoz, emlékszel, Manci? A legjobb tanuló volt… csendes, kedves visszahúzódó. Te gondoltad volna, hogy egyszer csak… egyszer csak megfagy gyönyörű testében a megsebzett lélek? Gondoltad volna, hogy pont akkor meszeli szét a képét festékkel, amikor kinyílik arcán a szépség rózsája, pont akkor fedi be fekete gyászlepellel virágzó testét, amikor egy nő a legszebbé válik? Én gondoltam ezt Manci, de elhessegettem a gondolatot, mert úgy éreztem, ha nem gondolok erre, nem is fog megtörténni. Megtörtént, Manci! — szakadt fel a fájdalmas sóhaj a szívéből a gyötrődő léleknek.

Sokáig ült a nő a koszlott fotelban, két kezével markolta a fotel karfáját, üveges-könnyes szemeivel a semmibe bámult. Nagy sokára felállt, elővette telefonregiszterét, akkurátusan, sokat dicsért szépírásával kimásolt egy papírlapra két telefonszámot, az órára nézett.

— Ma már késő! — mondta mintegy önmagának.

Az öreg kutya felsóhajtott, úgy, mint aki érti.

 

13 év 2 komment
De

Ment ruganyos léptekkel, a felszikkadt úton.

 

A nagydiófa alatt ült. Meztelen talpait szorosan tapasztotta a nedves földhöz. Egyenes derékkal, karjait oldalához szorítva, feszesen, felemelt fejjel tartotta magát. Kezei a combján, kinyújtott ujjakkal feszültek. 

Fehér haja fejéhez simult, arcán a ráncok szabályos párhuzamossággal futottak, szája körül elmélyült a keserűség barázdája.

Dióbarna szemeivel a messzeséget vizslatta.

Összeharapott ajkai meg-megvonaglottak, a ki nem mondott szavak belső moccanásaitól.

Testén a kopott, színeveszett ruhán, az elmúlt idők kacagó színei kísértettek.

A késő őszi szél avart kavart köré, körbetáncolták a frissen szakadt falevelek.

Ült moccanatlan.

A bokrok, a fák lélegzete halovány páraként lebegett körülötte a gyenge, erőtlen alkonyi fényben. Egy burkából késve kiszakadt dió az ölébe sodródott.

A messzeségben barna felhők olvadtak össze a feketékkel. Felettük bárka formájú sodródott jeges fehérséggel. A nap lemenőben, vérpirosan izzott a láthatár felett.

— El kellett volna mennem…— mormogta az ember, feszes hátának nyomását enyhítve, a zöldre festett kerti vasszék támlájától.

Lábai cuppanva szakadtak el a sártól.

— Készültem menni. Akartam menni, de…

A dió legurult az öléből.

— Meg kellett volna néznem… Meg akartam nézni, de…

A kékes-jeges felhő a nap elé úszott, itt-ott átszikrázott rajta a bíborszínű napfény.

— Meg kellett volna tanulnom, hogy…

De…

A szél szeme elé lebbentette a haját.

— Meg kellett volna mondanom, amit…— Erőtlen mozdulattal simította el arcából ritkás ősz szálakat.

— De nem tudtam kimondani…

— Fel kellett volna emelnem… — Nézett véznult karjaira.

— De… nem tudtam magamhoz ölelni…

— Megsimogathattam volna… de…

Kezét felfelé fordította, enyhült szigorral nézte.

Gondolatban számolgatta a kezében maradt, szívében rekedt simogatásokat.

Amikor már elfogytak a számok felállt, lehajolt a dióért, markába szorította. Bealkonyult. Bement a házba az idős ember is.

Másnap reggel fényes-színű, új ruhájában, lábán a legkényelmesebb cipőjével elindult, hogy felkeresse, megnézze, elmondja, felemelje, megsimogassa, akit, és amit még lehet. Ajkai körül a keserűség barázdái az elhatározástól kisimultak. Az őszi nap derűsen szikrázott a dombok fölött, a selymes kék égen. A színes levelű bokrok és fák gyengéden párállottak. Az ébredő emberek csillogó tekintetével simított végig rajtuk, az útra kelt ember.

Ment ruganyos léptekkel, a felszikkadt úton, halkan dudorászva. Zsebében ott lapult a későn szakadt, véletlenül az ölébe sodródott dió.

 

 

13 év 3 komment

Egy csapat vadgalamb felreppent a fára a járdaszélről.

 

— Látja? — intett borostás állával a főben kucorgó vadgalamb felé Marci, a hajléktalan, a vadgalamblelkű. Lehetett volna valahol-lakó, ám ő, a Marci, annyira nem bírt semmiféle kötöttséget, inkább a szabadban fészkelt.

— Látom! — válaszolta az asszony, a szelídgalamb lelkű, aki bár szintén vadgalamb lelkűként született, de mostanra már beidomult a kalickába.

— Beteg. Nem tud repülni. Itt vigyázok rá, hogy ne bántsa a többi…

— A többi? Mi?

— A többi vadgalamb. Rászállnak, kínozzák.

— Hihetetlen! Miért?

— Tojó, jönnek rá a hímek, nem tud védekezni. Szenved.

— Tegyük a bokor alá! Ott talán felgyógyul! — mondta tétován az asszony.

— Próbáltam. Ott is rátalálnak, bántják. Adtam neki friss vizet, meg egy kis kenyérmorzsát.

— Elfogadta?

— El. Hozna nekem, ha szépen megkérem, egy zsömlét a boltból? — intett az utca túlsó oldala felé borostás állával Marci, a hajléktalan, a vadgalamblelkű férfi.

Az asszony hamarosan visszatért a zsömlével. A fiatalember már messziről odaintett neki, ne jöjjön közel hozzá.

— Menjen innen, menjen! — kiáltotta az érkező öregasszonynak.

Az asszony tétován, lassan, mégis közelített felé.

— Kitekertem a nyakát a töröttszárnyú galambnak! — zokogta Marci, a borostás állú, a vadgalamblelkű.

— Jobb így neki…— suttogta az asszony, a szelídlelkű, akinek a könnyei már csak befelé, a szíve felé folynak. Rebbenéstelen szemmel nézett a kitekert nyakú galambtetemre.

Marci ráemelte könnyes szemét.

— Néha nagyon nehéz könyörületesnek lenni! — mondta sírva.

— Az — válaszolta az asszony ridegen. — A legnehezebb könyörületesnek lenni, ebben a könyörtelen világban.

Már messzire járt, amikor ráeszmélt, kezében maradt a zacskó. Kivette belőle a szikkadt zsemlét, és tört belőle magának egy falatot. Enni kezdett.

Egy csapat vadgalamb felreppent a fára a járdaszélről.

 

 

13 év 3 komment

Feoh 2/2

Az eddig óvott, védett, menekített fahasábot most már eldobta. Már nem volt rá szüksége. A medve-harcosok nem tudták elvenni t?le, örömében elégedetten sikongatott.

Kenoccha még sohasem látta a tájat innen, err?l a szikláról. Még soha sem merészkedett el idáig, most is csak az ösztöne húzta magasra menekülni, a síkon gyors, a meredélyen lomha horda el?l.

A láthatáron pirulni kezdett az égalja, az ébred? nap vérvörös sugarakkal tépdeste az éjszaka fekete lepleit. Felderengett a távoli hegyek bérceinek és ormainak sziluettje, élesen kirajzolódtak a lilára vált ég alatt. Két hegycsúcs között kelt fel a Nap, ott, ahol nem fedte felh? az eget, ott bújt el? vörös orcájával az ébred? Nap, úgy, mint ahogyan egy huncut gyermek kukucskál ki ébredésekor a dunyha alól.

A felkel? Nap el?reküldte tapogatózó fényeit a völgybe, felvillantotta ragyogását a folyó vizén, aranyhidat vert egyik parttól a másikig.

 

Kenoccha kapkodva tépte le magáról a ruháját. Egyik karjával köröket írt le, a rongy gyors pörgetésével kavarta a leveg?t a feje fölött, miközben az eget kémlelte.

A hatalmas madár körözött a szírt  fölött, minden körben lejjebb ereszkedve. Vonzotta a légörvény, amit a hívogató kar kavart a légbe. Az asszony sóvárogva és riadalommal nézte, szinte egyszerre vonzotta és taszította volna is a ragadozó szárnyast.

A medve-harcosok a szírt alatti tisztáson tunya testtel, de éber figyelemmel ?rködtek. Figyelték az ormot, várván vissza az asszonyt, mert az, parázzsal, vagy parázs nélkül, de mindenképpen nagy zsákmánynak ígérkezett.

 

A sólyom hirtelen csapott le. Belemélyesztette karmait a kövek között meglapuló pocokba, majd a prédájával együtt felszállt Kenoccha mell?l, a sziklaszirtr?l. A madár kiterjesztett szárnyainak árnyéka átsuhant az üldöz?k fölött.

−Hebog… ymorol, ymorol hebog! −Kiáltotta a medve-harcosok vezére. A horda minden tagja a földhöz lapult, b?völten, kábultan a félelemt?l.

−Sólyomigéz?! Sólyomigéz?! − Sugdosták egymás felé.

−Mit tud tenni velünk? − Kérdezte a legifjabb medve-harcos, a mellette hasaló id?sebb társától.

− Bel?led  nyulat igéz, ha a szemébe nézel! Elvesztünk, ha magunkra haragítjuk! −Válaszolta a vén, kortól cserzett b?r? ember a társának.

−Nosza akkor végünk! − Sikította a fiatal. −Már magunkra haragítottuk, üldöztük, dárdáinkat dobáltuk a lába nyomába! −Medveanyám segíts, az árnyékát által is vertem a dárdám hegyével, a porban!

− A madárét, vagy az asszonyállatét?

− Mindkett?jét, mindkett?ét! −Hebegte az ifjú.

A vénség hallgatott.

− Mit tegyek hát?! − Noszogatta tanácsért a másik. − Te sokat tudsz mindenekr?l, mondjad hát, mit tegyek, hogy el ne vesszek!

− Vedd le magadról a medveirhát, terítsd a lába elé a Hebog-genethnek, majd akkor, amikor áthalad közöttünk.

− Minek tenném ezt? −Értetlenkedett a fiatal.

− Ha rálép, megmenekültél, ha nem, akkor bujdoss a hegyek közé magányosan, mert nem lesz társad végzetedben senki közülünk!

A medve-harcosok sarkukon ülve várakoztak a tisztáson. Már magasan állt a Nap, amikor a hordavezér  indulásra ösztökélte társait.

−Az a lány bizonyára sólyomszárnyon jár, mert nem jött erre a lábain! −Érvelt a vezér. −Menjünk! Az asszonyok várják a vadászzsákmányt!

−Meg a tüzet! − Buzgólkodott az ifjú.

−Te majd akkor térj vissza közénk, ha megbékítetted a Hebog-genethet, akkor térhetsz vissza közénk, amikor már  megengedett neked a sólyom-lány!

−Ti is üldöztétek, ti is dobtátok felé a dárdáitokat! Miért csak én lettem kitaszítva?

−Te megvallottad, hallotta a sólymok istene! Árnyát ölted!

− Hol keressem mostan az a Heboggent?

A horda tagjai összeszedték dárdáikat, köveiket, a vezérük köré tömörültek.

−Keresd meg a sólyomlányt Feihu! − Intette a vénség a térdepl? harcost. −Keresd és megtalálod! Virág és feny?fa-füst szaga van…− Mondta még haladtában.

Feihu nem tudta merre induljon. Felnézett az oromra, elvakította a napfény, nem látott semmit és senkit. Vinnyogva, görnyedten ment a tisztáson át, a védelmez? fák közé. Orrát felhúzta, szaglászott virágillat és feny?fa-füstjét mégsem érezte.

Megérezte vaddisznók friss ürülékének szagát, valahonnan idegen vér páráját hozta a lég. Feihu elbizonytalanodott, mehet –e tovább, beljebb a s?r? erd?be.

Fülét hegyezte, hallgatózott, hallotta a madarak vijjogását, a szarvasok csörtetését. Lelapult újra a földhöz, mozdulatlan feküdt, bels? érzékeire hagyatkozott. Víz csobogását vélte hallani a távolban. Er?re kapott, sietve elindult a folyó felé. Szomjazott.

Kenoccha tépett rongyait a dereka köré csavarta, de didergett a kora ?sz h?vösében. Eddig lapult a bokrok között mozdulatlan, de most már bátran nekivágott visszafelé vezet? útnak. Úgy szökellt át, a megüresedett tisztáson, olyan diadalmasan, mint egy gímszarvas, büszkén, felvetett fejjel.

− Hol tekeregtél Kenoccha? − Dörmögte egy hang a feny?fa mögül.

− Mahon? −Kéredzett vissza a lány. −Te vagy az? Azt gondoltam, elfogtak és megöltek a medve-harcosok! Élsz?

− Él? vagyok! Miért hagytad el Elaniny házát?

− Parazsat vittem a medve-harcosok el?tt, hogy kövessenek engem, elcsaltam ?ket a háztól. Parázs kellet a férfiaknak. Öltek volna érte.

− Honnan tudod, hogy öltek volna? Lehet, kértek volna szóval, beszéddel.

− Éreztem az orromban a dühük b?zét! Nem kérni jöttek, elvenni, rombolni, ölni, vért látni és vért inni!

− Érezted az orrodban a szándékuk szagát? − Csodálkozott Mahon. − Féltetted Elanyint, hogy megölik − Mahon meghatódott Kenoccha tettét?l. −Nagy lélek lakik benned! −Ölelte magához örömében.

− Elvették volna az összes télire való ennivalómat! Feltúrták volna a vackom, pedig ez jó vacok, abban nem kell félni, nem kell fázni! Megölték volna a kutyákat, pedig azok vannak, vigyáznak rám, melegítenek télen, el?zik a kóbor állatokat!

− Elaninyre nem gondoltál? −Tolta távolabb magától Mahon Kenoccha testét.

− Elaniny? ?nem volt mellettem. Egyedül futottam a parázzsal! − Csillogott a büszkeségt?l az asszony szeme.

− Nem gondoltál arra, megtámadják a medve-harcosok, kiontják a vérét?

− Elaniny tud szaladni, neki van parazsa, neki van …

− Milye van? −Mahon várta a szót, amivel a lány kimondja, miért nem védte a jótev?jét.

− Elaniny  ?…  neki van gyors lába! − Zárta le a válaszát Kenoccha, a számára érthetetlen kérdésre. Mahon lehajtotta busa fejét, elindult a fehérfeny?k között.

− Hívtam a nagymadarat, jött! − Kiáltotta a távozó után Kenoccha.

Mahon megtorpant. A lány odaszökellt mellé.

−Hívtam a nagymadarat, amikor az égi t?z felgyulladt, és jött! A medve-harcosok látták, nem üldöznek többé!

− Honnan tudod, hogyan kell a nagymadarat lehívni a légb?l? − Csillant fel Mahon érdekl?dése a lány iránt, kih?lni készül? hamvából.

− Anyám mutatta, amikor még a korcát foghattam és együtt jártuk az erd?t.

− Korcát foghattad? Hogyan?

− Így! − Mutatta Kenoccha Mahon köpönyegének egyik hajtását megmarkolva a térde alatt.

−Anyám mutatta, ha lejön a magasságból a nagymadár, a medve-harcosok lelapulnak a földre.

−Miért lapulnak le a harcosok, ha jön a nagymadár?

−Mert jön a nagymadár! − Kenoccha kutakodva kereste Mahon szemét, szeretett volna közelebb kerülni az arcához, érzékelni vágyta a katona a kérdései mögötti szándékot.

− Hideg lett a szavad Mahon! −Bántani fogsz?

− Apád medve-harcos volt, anyád ismerhette a szokásaikat.

− Igen! Igen! −Ujjongott az asszony.

− A medve-harcosok medvékre vadásznak?

− Nem! Nem! A medve szelleme védi ?ket!

−Hogyan védi ?ket a medve szelleme?

−Védi ?ket a medve szelleme, mert ?k medve-harcosok.

−Milyen a medve szelleme?

−Medve! − Vágta rá Kenoccha türelmetlenül.

−A medve harcol a medve-harcosokkal a zsákmányért?

−Nem harcol! Véd!

Mahon lemondón bólintott.

− Lehetetlen megértetni Kenocchával azt, amit ? meg akar tudni. Lehetséges-e megértetni vele, mit vár el t?le… − Morfondírozott, miközben lassan lépdelt. Kenoccha megmarkolta köpönyege korcát a férfi derekánál, eléhajolt vizslatta az arcát, maradhat-e, mehet-e vele.

− Gyere, no gyere!  − Dörmögte Mahon.

− Csípi a hideg a testem! − Szólt a lány kisvártatva.

− Oldd meg magad, a magad baját! − Sziszegte a szorosra zárt fogai között Mahon.

Kenoccha olyan gyors mozdulattal húzta le a sálat a nyakából, a férfi köpenye alól, hogy mire az odakapott volna, a lány már elszaladt a zsákmányával a ritkássá vált fák között.

− Nem sok reményem maradt, hogy érz? szív? asszonyt tudsz nekem nevelni ebb?l a teremtményb?l! − Köszöntötte fejbiccentéssel Elaninyt Mahon.

− Értelme pedig, mintha volna.

−Nem vagyok már magabiztos abban, van értelme annak, hogy számomra feleséget nevelj bel?le.

−Nem is erre gondoltam!  − Mosolygott Elaniny, hanem arra, Kenocchának van értelme, esze a gondolkodásra.

−Ha van is, ha volna is, érzelem nélkül mire jó az értelem?

− Értelem nélkül mire való az érzelem?

−Az ész gondolata, megfojtja szív érzéseit. A szív érzései, kioltják az elme tüzét!

−?rizd a tüzet! −Hiszen belinuk vagy! Az a dolgod! −Elaniny mosolya felderítette Mahon borús arcát is.

 

14 év 5 komment

2.
Feoh, bodzafa bokor a ház mellett

 

Elaniny tétován állt, hol Kenoccha felé lépett, hol vissza Mahon mellé.

− Mit tegyek ezzel a lénnyel, hiszen gyermek embernek is, asszonynak is!

Még soha sem neveltem hozzá hasonlót! Szabadon élt, mint az állatok, most rabságát óhajtod? Ha vadgalamb lélek volna, kalitkája zártságában elpusztulna, melyikünk lelke kárhozna miatta? Mitév? legyek, ha menni akarna, ha visszahúzza a Föld, akinek gyermeke?

− Gyengéd a Te szíved, kemény az értelmed! Szívb?l neveld! Meglátod, a szívével válaszol majd Kenoccha is!

−Értelmére hassak a szívén keresztül? −Mahon biccentett.

A lány a neve hallatán felkapta a fejét, fülelt, szaglászott, kicsire összehúzta magát, szemét eltakarta karjával, óvatosan pislogott ki mögüle, riadtan várakozott.

−Kenoccha, a te gunyhód nem ilyen jó, ugye? Itt világosság van este is, itt meleg van éjjel is, itt ég a t?z, éjjel –nappal. Itt enni adnak neked, itt … itt …−Mahon elakadt. Mit mondhatna még? Itt semmit sem kell a lánynak tennie, ami eleddig kitöltötte mindennapjait?

−Itt vigyáznak rád! − Mondta ki a dönt? érvet a katona.

Kenoccha mélytüz?, barna szeme összesz?kült.

− Nem tettem semmi rosszat! Nem kell vigyázni engemet! Nem teszek semmit, ami tiltva van! Nem megyek többé parázsért! Nem megyek a tiltott erd?be többé. Ott maradok az odúmban. Van parazsam! Van! Lesz tüzem télen, nem fagyok meg!

Oldalgott az ajtó felé, lassan, óvatosan közelített a szabadulás felé. Mahon ellépett el?le, bánata úgy sötétítette el az arcát, mintha a búsulás ónos-szürke színnel kente volna be a szeme alatt, keser? vonallal húzta alá elkékült ajkait. A nagy testbe beleszorult az apró lélegzet.

Elaniny halkan szólt. Lágyan, szinte énekelve szólította Kenocchát.

− Kenoccha, Kenoccha, Mahon akarata, hogy várd meg itt. Várj reá, amíg érted jön. Itt. Velem. Velünk.

− Argyle királyáé vagyok. Ha kellek neki, értem küld, elvisznek hozzá. Nem alhatok máshol, csak a kunyhómban! Megmondták nekem, ha keresni kell, megölnek, amikor megtalálnak! Fényes sisakos, ragyogó mellény? katonák gázolnak a testemre, mondták nekem, megmondták!

− Mahon kivált téged Argyle tulajdonából.

Elaniny kérd?n nézett Mahon összesz?kült szemeibe. A férfi bólintott.

−Ha a Mahoné vagyok, akkor itt kell hálnom.− Jelentette ki a lány, megnyugodva.

−Itt-itt! −Lelkendezett Mahon. −Most mennem kell, mert én sem hagyhatom el hosszú id?re a kijelölt helyemet. Várj türelemmel, majd visszajövök érted!

Kenoccha sokáig állt a ház mellett, Mahon távolodó lépteinek zaját hallgatta. Orrát felemelve a légbe szippantgatott, merre húz az ismer?s illat, hol halad gazdája, merre visz az útja, merr?l várhatja vissza.

Úgy kúszott be a gyomrába a félelem dermeszt?en jeges markolása, oly alattomosan, hogy észre is csak akkor vette, amikor már beleit is marokra fogta az iszony. Orra vonaglott a kíntól, úgy igyekezett szabadulni a szagtól, amit a szell? idesodort a domboldalról, onnan, amerre Mahon vette az irányt. Idetévedt egy kósza zefír, magával hozta a medve-harcosok szagát.

Kenoccha érezte a dárdán száradt medvefej b?zét, érezte a férfiak szagjelét, a medveháj avasodott büdösségét, amivel bekenték a testüket, az összetartozásukat kinyilvánítva.

A kutyák vakkantgattak az udvarban, talán a sötét éj árnyait köszöntötték, talán egymásnak üzenték: itt vagyok. Talán csak álmukban kaffantgattak, semmi jelét nem adták annak, ?k is érzik, amit Kenoccha, hogy veszély közelít, harcosok jönnek, rombolni, ölni, rabolni. Kenoccha sem hallotta a közeled? léptek dobbanását, nem rezdült sem a lég a teste körül, sem a föld a talpa alatt.

−Mahon felé tartanak! Mahon felé! −Görnyedtéb?l felegyenesedett, bátran, határozott léptekkel bement a házba.

− Én vagyok itt, Kenoccha! −Szólt az asztalhoz, annak fehér rojtos terít?jét csodálva.

Az asztalon fényes-piros alma, lilán hamvas szilva, árpalepény várakozott. A lány, nagyokat nyelt, nyála kicsordult, most érezte csak mennyire éhes, mégsem mert az étel után nyúlni.

−Adsz nekem is bel?le? − Kérdezte bizonytalanul, hiszen tudta az asztal nem fog válaszolni, fából van, de mégis, szebb ruházata van annak, mint neki magának, hátha, kitudhatja, mi történne, ha nem lenne hozzá alázattal.

Elaninynak még a fején lév? sárga kend? is rázkódott a kacagástól, alig-alig tudott szólni, úgy nevetett.

−Kenoccha az asztal nem él, tehát nem hall, nem beszél! − Vett er?t fulladozva magán az id?s asszony.

− Ha nem él, akkor miért öltözteted díszes, sz?tt ruhába?

− Magam kedvére öltöztetem, hogy nekem jobban tetsszen, hogy jobb étvággyal lehessen enni róla!

−Lehet enni róla? − Kapott a szón, az éhes gyermek.

−Lehet! Vegyél, egyél!

Kenoccha mohón kapott az alma után, másik kezével megmarkolta az árpalepényt. Mint a diót a mókus, ? is úgy forgatta, szinte darálta éles fogai alatt az érett gyümölcsöt. Az alma sercent, édes leve fröccsent, mire Elaniny megszólalhatott volna, a lány már az almamagot ropogtatta er?s ?rl?fogaival.

Felpillantott. Tétován kutatta, mi van az asszony tekintetében. Félelmét?l felhorkant. Elengedte a lepényt, a kenyér a földre hullott. Fejét vállai közé húzva, aprókat szusszanva, a sarokba hátrált.

Elaniny elfordította a tekintetét, mélyeket lélegzett.

−A tiéd, edd meg nyugodttan! −Lehajolt a lepényért, kezébe akarta adni az éhes gyermeknek.

Kenoccha haja szálanként meredt az ég felé, védekezésre készen, mohón pislogott az ételre, de nem tévesztette szem el?l, egy pillanatra sem Elaninyt. Kész volt a harcra a harapnivalóért.

Elaniny mozdulatlanná dermedt. Tudta, ezen a percen múlik mindkett?jük jöv?je. Ha most hibáz, az életébe kerülhet. Ha most rossz mozdulatot tesz, Kenoccha örökre Argyle király embertest? barma marad.

Ha most nem találja meg az utat, amin elindulhat a gyermek lelke felé, soha nem lesz több lehet?sége rá, sem neki, sem senki másnak.

Felmerült benne a gondolat, nem tesz semmit, hogy ne így legyen. Kenoccha szeme szinte villogott, a lámpafénye meg-megcsillant aranybarna szembogarán. Nagyokat nyelt, az étel látványától felgyülemlett nyálát nyelte.

− Kh… kh…hmmm…−mondta önkéntelenül.

− Tiéd, tiéd! − Válaszolt az asszony, kezeit mellén összefonva, óvatos lépésekkel az asztal felé araszolva.

Kenoccha egy hirtelen mozdulattal felkapta az árpalepényt a földr?l.

Elaniny lassú mozdulattal az asztalon lév? tál felé nyúlt. Szeme sarkából a gyermeket figyelte, érezni, tudni szerette volna, megteheti-e, amire készül.

A gyermekasszony újra a sarokba hátrált, szagolgatta az ételt, de nem harapott bele.

Haja még most is, mint a szélfútta árvalányhaj-csokor meredt felfelé. Testét ugrás-készre feszítette.

Elaniny elvett a tálról egy darab lepényt, a szoba másik sarkába hátrált vele.

− Kh…Kh… mamm… −Mondta csendesen.

Szájához emelte a kenyérdarabot, szemével Kenocchára hunyorított.

− Együnk! − Jelezte a tekintetével.

Kenoccha haja a már újra a fejére simult, mohón harapott, szinte rágás nélkül nyelte, falta az ételt.

Amikor elfogyasztották a lepényt, egyszerre indultak az asztal felé.

Kenoccha megvárta, amíg Elaniny elveszi a magáét, majd ? is felkapott egyet. Már nem hátrált el az asztaltól, már nem félt attól, a másik elveszi t?le, hiszen a társa is evett. Már nem csak a másik él?lény evés-vágyát érzékelte, hanem látta, eszik ? is, másik darabot, nem az övét akarja megenni.

Elaniny önuralma legy?zte a félelem szívverést felgyorsító impulzusait. Lecsendesítette száguldó gondolatait, ellazult testtel várta Kenoccha következ? lépését. Kenoccha jól lakott. Tétován Elaniny felé lépdelt, felhúzott orral közelített felé. Az asszony az izgatott gyermek orra elé tartotta a kezét. A lány apró, gyors szuszogásokkal szívta be jótev?je keze illatát.

− Keressünk még ennivalót együtt? − Fúrta tekintetét Elaniny szemébe.

− Nem kell mennünk ennivalót keresni, itt sok van, jut mindkett?nknek.

− Miért akartad mégis az enyémet?

− Nem akartam a tiédet megenni, hanem azt akartam, hogy úgy egyél, mint ahogyan én eszem. Lassan falatonként, megrágva. Ezt értetted félre.

Az asszony elgondolkodott, lábával a padlót simítgatva álldogált.

− Ezt érzékelted. − Tette hozzá, mintegy saját magának.

−Keress magadnak vackot éjszakára! − Szólt kisvártatva. Tudta, ha ? mutatja meg a gyermeknek, hol aludjon, abból újra néma harc lenne. Harc a territóriumért. Most már látta, melyik út vissz a célhoz, nem akarta újra elhibázni.

Kenoccha körbeszaglászott. Mahon takaróját felölelte a földr?l, magához szorította.

A szoba ablaka alá húzódott. Itt, bár távol volt a fényes parazsakat dajkáló kandallótól, mégis a jóles? meleg közelében maradt. Innen kikukucskálhatott a vadon éji s?r?jébe, itt hallhatta a vadak neszezését, itt megérezhette a közeled?k szagát. Itt biztonságban volt. Észre sem vette, amikor Elaniny magára hagyta. Elbújt Mahon takarója alatt, összegömbölyödött, térdét az álláig felhúzta, homlokát ráhajtotta. A fáradtság letaglózta.

Aludt.

A hajnal még nem hasadt, az éj még kékes-fekete szemfed?vel takarta a tájat, amikor Kenoccha orrát megcsapta a medvehús bomlásának édeskés szaga.

Felült a vackán, feszülten figyelt, fülelt. Hallotta a medve-harcosok csoszogását a feny?t? avaron.

A kandallóban kihunyt már a parázs fénye, hamvukba holtan feküdtek az el nem égett fadarabok. Kenoccha lehasalt a padlóra, teli tüd?b?l fújta, élesztette a tüzet.

Egy vastag tuskó felizzott, a lángok körbenyalták az égett testét. A gyermek felsikkantott örömében. Nem tör?dve a forrósággal, felkapta parázsló tuskó darabot. Kezében az izzó hasábbal, rikoltva, kitört az ajtón. Nagy ugrásokkal futott a ház mögött ólálkodók  felé. A felriadt kutyák csaholva szaladtak a nyomában. Kenoccha elrohant a lesben állók mellett. A fehér feny?k alatt kétrét görnyedt, óvta az alsó száraz ágakat, lángot ne fogjanak akezében vitt t?zr?l. A jegenyefeny? földre hullott, száraz tobozai reccsenve törtek össze a talpa alatt. Hallhatták a zajt a horda tagjai is, de Kenoccha nem tör?dött vele, csak futott-futott lélekszakadva. A kutyák megálltak, falkába tömörültek, együtt ugatták fenyeget?n az idegeneket.

A horda Kenoccha nyomába szeg?dött. Egy-egy harcos meg-megállt egy pillanatra, hogy talpa dobogásával a közeled? kutyafalkát megállítsa. A jegenyefeny? ligetet száraz füves rét váltotta fel. Erejét megfeszítve iramodott keresztül a tisztáson a lány. Lélegzete fogytán volt már, amikor a meredek domboldalhoz ért. Mégis kúszott, mászott felfelé, fel a sziklás, köves meredélyen. Karját magasra tartotta, kezében görcsösen szorította a tustó darabot, aminek már kihunyt a szeme-parazsa menekülés közben.

Már a kutya falka csaholása sem jutott el hozzá, már az üldöz?k csörtetése is elcsitult, már csak saját szíve zakatoló robaját hallotta.

Ám az orra nem hagyta cserben most sem, megérezte a szagot, amit feléje sodort a pirkadat harmat-simogató lehelete, háta mögül hozta a szell? a medveháj szagot. Újult szándékkal kúszott tovább, felfelé a tüskés szamárkórók között, nem tör?dött a testébe kapaszkodó bogáncsokkal.

Végre elérte célját, a nagy sziklaormot, annak a lapos tetejére könnyedén feljutott.

 

 

14 év 12 komment

11./3

  Mintha csak egy test és egy lélek lenne, úgy lopakodtak együtt a pumák holdárnyékban. Az enyhe szél lustán simított végig bársonyos, fekete hátukon, selymes tenyerével mögéjük vitte a szagukat. Osont a falka fától-fáig, k?faltól-k?falig, egy ütemre lélegezve, egy ütemre mozdulva. A holdfényes éjszakában szikrázott a világ anyjának ezüstje. A tér kövei kirajzolódtak a holdvilágtól, a közöttük lev? rések feketéllettek a kövek vörösesbarna fénylése között. A puma csapat a tér sarkában megállt, test, test mellé simult. Sietve futottak át a fénytavon, mint egy nagy, titokzatos árny, úgy suhantak hangtalanul. ?k hamarabb odaértek a hallgatás verméhez, mint embertársaik a toronyból.

  A hallgatás vermében Ook aludt. A hangtalan csend, a fénytelen vakság id?tlenné tette az id?t, embertelenné tette az emberit, víziók gyötörték, hallucinációk csiklandozták, fantom érzések szekírozták a fogva tartott testét, még az imént, de mostanra már kimerült az agy, kikapcsolt. Bódult, de jótékony alvás lepte meg a rabot. Öntudatlan, álom nélküli alvása kábulat volt inkább, mint alvás, de mégis enyhülést adó szünet volt a gyötr?désben.

  Az ?rök a verem tetején keresztben feküdtek, az egyik halkan dudorászott, a másik szendergett, fel-felnyitva ólomsúlyú szemhéjait. A pumacsapat körbe vette a két maniniket. Szaladtak körbe-körbe, majd az egyikük az egyik maninik lábához dörgöl?zött, meglökdöste orrával az inahajlatát.

– Teremt? Atyám! Ez akar t?lem valamit! – döbbent meg a katona.

– Mit akarsz? Mit tegyek? – nézett esdekelve a falkavezérre az imént még gondtalanul dudorászó ?r, akinek a szíve most már a torkában dobogott.

Látta, hogy esélye sincs a védekezésre, ha ez a falka rátámad, végeznek vele.

– Valami irányba lökdös! – ébredt meg teljesen a posztján, a másik. – Azt akarja, indulj el!

– Te itt maradsz?

– Dehogy maradok, még rám veti magát valamelyik, jobb, ha nem ellenkezünk!

– Csak a szemébe ne nézz! Csak bele ne nézz a szemébe! Csak eredj, amerre irányít!

– Teremt?m, − sóhajtotta a dalos kedv? – ilyet még életemben nem hallottam! Mit akarnak ezek?

A puma, éppen hogy csak, de belecsípett fogaival a maninik lábikrájába.

– Megyek, megyek! – ugrott meg a késleked?.

  A két ?r ment el?l, mögötte sorakoztak az állatok. Mintha gyakorlottan kísértek volna embereket, ék alakban követték ?ket, kett?-kett? mellettük, kissé lemaradva, kett? mögöttük, egy pedig, az ék csúcsán hátul, vissza-visszanézve követte ?ket. Beterelték a két ?rt, a f?térre, annak is a kell?s közepébe. Ott körbe fogták ?ket, és nem mozdultak. Ha valamelyik maninik megkísérelt kilépni a körb?l, dühödt morgással adták tudtára, nem jó gondolat, nem jó lépés.

A maninikek úgy álltak ott fegyverükbe kapaszkodva, mintha dísz?rséget állnának, a lenyugvó holdnak. Benik, Man, Tzswen, Ik’, Itzli és Etz’nab látták a fogva tartott ?röket a fényes tér közepén. Meggyorsították lépteiket a fénytelen ösvényen, igyekeztek a hallgatás verméhez.

  Tzswen egyetlen mozdulattal nyitotta fel a záró k?lapot, Ook kegyetlen börtönének ajtaját. Benik leereszkedett, a kábultan szunnyadó férfihez.

Hanghullámokat gerjesztett a magával vitt készülékkel, fokozatosan emelte hallható tartományba a hang impulzusokat, Ook lezárt szemhéjára fényhullámokat küldött. Ook, hamar magához tért, pillanatig nem tudta, mi történt, hol van, de gyorsan átlátta a helyzetet és megpróbált kiemelkedni a sz?k veremb?l. Ik’ nyújtotta er?s két karját, Ook megkapaszkodott kikecmergett a szabadba!

– Csak néhány órát voltál a veremben. Csak annyit, amíg a vizeket a dagály dagasztja. Mi eljöttünk érted, hogy kezedbe adjuk a kést, ami elvágja a múltat a jelent?l, ami megmetszi a jöv? életfájának venyigéjét, hogy term?re fordulhasson. – Etz’nab sietve, röviden beszélt, remélve kevés szóból is sokat ért Ook.

– A fehér rózsa kibontotta szirmait!

– Vérrel locsoljam meg? – Ook hangjában mérhetetlen keser?ség buddogott. – A kiontott vér az égbe kiállt, a földön pedig, új gyilkolásra sarkal!

A nagy, er?s testalkatú férfi, szinte összecsuklott a teher alatt.

– Nem tehetem, nem tehetem! – mondta, mind magabiztosabban a maninik.

– El fog menni a csapatával magától! Itt várjatok meg! Vissza kell térnem tettem után a verembe!

A többiek nem kérdeztek semmit, nem tehettek semmi mást, mint amit Ook kért, nem tehettek mást, mint vártak, reménykedve várakoztak.

A Nap mintha hamarabb küldte volna el?re a hegyek mögül kémlelni veres sugarait a lila égre. A Hold, mintha hamarabb sápadt volna el, mint más pirkadatkor.

  A csend oly éles volt, mint a megpattant jég, oly hideg volt ez a csend, mint a jéghegyek gyomrába záródott, halálba deresedett élet.

A fények er?södve fürkészték a tájat, egy-egy nagy k? kontúrja, mintha legördülni készen állna, úgy rajzolódott ki a pirkadattal verg?d? mennyboltra a hegyormon.

– A teremt? isten megmutatja a pusztából a kivezet? utat, az élettel áldott ligetbe! Bízzatok! – suttogta Itzli.

– Imádkozzunk! – lehelte Man. – Könyörögjünk istenhez, segítse Ookot a tervünk kivitelezésében!

– Segítse Isten gyilkolni a szövetségesünket? – kérdezte halkan Tzswen.

Isten a szeretet, Isten a jó, a szívedben! Isten a jóság létezése! Isten a létezés jósága! A szeretet nem öl, a jó nem ontja ki él?társa vérét! Mire kérjük hát a Teremt?t? Segítsen minket gyilkossá válni, segítsen minket gonosz tervünkhöz, segítsen nekünk elszakadni t?le, elválni a szeretetteljes jóságtól, segítsen minket a gonoszhoz szeg?dni? – Tzswen a fejét csóválta.

Benik fürkészve nézett a hídépít?re a hajnali fényben.

– Tegyünk akkor fogadalmat! Ha sikerül a tervünk, miszerint Chikchan zsarnokságától megszabadulunk, akkor térden csúszva megyünk fel a Megmenekülés Hegye legmagasabb csúcsára, hálát adni Istenek! – tapogatózott az ifjú orvos, mi lenne Tzswen szerint a helyes módja isten engesztelésének.

– Üzleti partnernek tekinted talán az Atyát, aki mindenek Atyja? Ajánlatot teszel, mint egy fogadáson? – Tzswen olyan leverten, olyan szomorúan mondta, lelki fájdalmát szinte tapintani lehetett körülötte.

– Mondd hát te az imát, majd mi utánad mondjuk, Istennek választott gyermeke!

– Ha egy jó apának tizenkét gyermeke van, melyik a kiválasztott? Mindig amellett áll, akinek a legnagyobb szüksége van rá. Istennek mind egyformán szeretett, kiválasztott gyermekei vagyunk.

Etz’nab mindeddig csendesen, szótlanul állt.

– Isten szabad akaratot adott az embernek, test szerint élni, vagy testben, de lélek szerint élni! Ha azért fohászkodunk, hogy testben gy?zhessünk mások felett, megölni, elpusztítani legyen furfangunk és er?nk a másikat, akkor az alantas létet választjuk, amib?l pedig Isten minket, embereket már a teremtés kezdetén kiemelt.

Imádkozzunk hát istenhez magunkért és embertársainkért, hogy megmaradhassunk igaz embernek, akiket isten a lelkével az anyagi lét fölé emelt!

– Chikchan pedig utunkban áll! Nincs mit tenni, mint eltaposni! – Ik’ parázsló szemeivel mesterét Etz’nabot vizslatta.

– Ook tiszta lélek, meg fogja találni a megoldás kulcsát! – válaszolta Etz’nab a fel sem tett kérdésre.

14 év 1 Komment

11./2

Süld? szájából kifordult a hús, mert forró volt és büdös a füstt?l. A tüzet bámulta érdekl?dve, felemelte meg leengedte a kezét, nyúlkált a kápráztató forróság felé, legy?zve ösztönös tartózkodását a t?zzel szemben. Mind kisebb köröket írt le a t?zrakás körül, mind közelebb merészkedett a vörös lángokhoz, izzón parázsló farönk darabokhoz. Kíluma kajánul figyelte, mikor kap a lángnyelv Süld? loboncába.  A gyenge szél irányt váltott, a lángnyelv megnyúlva végig nyalta Süld? egész fels?testét, megpörkölve a vállán átvetett medveb?rt, az arcát, a haját. Hatalmasat ugrott a t?zt?l csókolt ember, a perzsel? h?t?l égve.

– Ã?°????–kiáltott fel – ?????! Íiiiii-uuuuuuuuu!

A t?z érintésének helyét tapogatta tenyerével, kínjában ugrált és üvöltött.

– Na, megtisztultál! Most már ember vagy! Leégett rólad a tet?! – Kíluma kaján nevetése elvegyült Süld? panaszával.

  Ahaw és Wink meghallotta a kiáltást, futni kezdtek a hang forrása felé. A bokrok ágai kér?n kapaszkodtak ruhájukba, hogy visszatartsák ?ket. Az alkony közeledtére, éjjeli nyugvóhelyre leszállt madarak csapatostól riadtak, röppentek fel magasba el?ttük, de a két férfi csak szaladt, rohant a sz?köl?, jajgató emberi hang felé. Már csak egyetlen, s?r?bbre n?tt bozóton kellett átvágni magukat.

Ahaw megtalálta szemével a csapást, ami a bozóttal körülvett tisztásra vezetett. Intett Winknek, erre jöjjön.

  A Farkas az összes sz?rzetét égnek meresztve állta útjukat. Fenyeget?n, ugrásra készen állt szemben velük, hol egyiküket, hol másikukat figyelmeztette mozdulataival, ha megmoccan valamelyikük, annak átharapja a torkát.

– Mit akar? – kérdezte Ahaw.

– Megállítani bennünket. Kölykei lehetnek a bozótban. – mondta Wink, higgadtan.

– Mit tegyünk?

– Ne nézz a szemébe, mert azt kihívásnak veszi a harcra. Hátrálj egyenletesen lassan, lehajtott fejjel, vigyázz, a kezeddel ne hadonássz!

A legfontosabb, hogy egyenletesen nyugodtan lélegezz! Ne kapkodd a leveg?t, mert az neki azt jelenti, az er?det gy?jtöd és támadni fogsz. Megel?zhet benne. Lassan, nyugodtan hátrálj.

– Hrr..hörr…m-mm.–adott ki hangokat magából Wink. A farkas sz?re lelappadt, de a testhelyzetén nem változtatott, elállta a járatot.

– Menjünk vissza az ösvényen, itt nem mehetünk át! – állapította meg Wink.

– Iííííí-ééééééé-???-ú-uúúúú! – hangzott fel újra Süld? visítása.

Wink ráállt egy zsombékra, amir?l keresztül látott a bozót felett. Hirtelen lépett vissza, a farkas mégsem támadt, okos szemeivel Winket kutatta.

– A Feketeló emberei itt fekszenek pár méterre a bokrok alján. Lehet, részegek, kábultak, nem tudhatom, de itt hasalnak, horkolnak, egy köpésnyire.

A farkas Wink lábához érintette a törzsét, Wink lehajolt, megpaskolta a lágyéka fölött a farát.

– Okos vagy! Jó vagy! Büdös Bundás! – veregette az állat hátát. Lehajolt orrát a farkas füléhez közelítette.

– No, csak nem sugdolózol vele? – mosolygott Ahaw.

– De! – nevetett felszabadultan Wink. – Azt súgtam neki, legyen a barátom!

– Mit válaszolt? – kérdezte nevetve a másik.

– Azt válaszolta, ? eddig is a barátom volt. Ne tegyem az ellenségemmé, és az marad!

– Mit tegyünk most? Meglepjük a Feketeló embereit részegségükben? Lecsapjunk rájuk?

– Minek. Ha ezek nem mennek vissza a bázisra, újakat küldenek, nem öldökölhetjük egymást a végtelenségig. Jobb, ha rejt?zve maradunk.

Elindultak hárman visszafelé a csapáson. A farkas irányt váltott, egy sz?k résen beszaladt, majd visszatérve kidugta a fejét, mintegy hívta maga után a társait.

– Menjünk, mutatni akar valamit! – tolmácsolt Wink.

– Értem már magam is! – szólt Ahaw – Értem már, a barátodat!

– A tiéd is, ha barátként viselkedsz vele! – közölte az öreg.

Bundás odavezetette a két férfit, ahol Kíluma kínozta Süld?t.

Megbújva a gazban láthatták, amint éppen egy tüzes torzsokkal égette a rabja hátán a sz?rt a civilizált ember, a természet emberén.

– Na kérem szépen, megborotvállak a t?zzel, nem mehetsz a táborba f?nöknek ilyen sz?rösen! Nem tetszenél a szukáknak!

Süld? szeméb?l folyt a könny, talán a füstt?l, talán a fájdalomtól. Már nem vonyított, már az erejét gy?jtötte a végs? támadásra, ahol eld?l, ki marad életben, a gyötr?je, vagy ?. Halálra szántan feszítette izmait.

Ahaw és Wink összenézett, értették egymást.

Wink egy pillanatra felállt, leadta kábító impulzusát fegyveréb?l Kílumára, miután az összerogyott, Süld? felé is küldött egy gyengébb impulzust.

Ahaw Süld?höz futott, két lábra rántotta és vonszolta maga után, a kábán tiltakozó embert.

– Gyere, gyere! – sürgette a botladozót a szabadító.

Nehezen jutottak vissza a barlang elé. Süld? id?nként magához tért, olyankor dermedten megállt, nem mozdult. Újra és újra Wink csendesítésére volt szükség.

A farkas a nyomukban loholt, egyszer csak megel?zte ?ket, csaholva, prüszkölve szimatolt, rátalált arra a nyomra, amit keresett, gyorsan elfutott.

Visszatérve maga el?tt tuszkolta a Lányt, aki kétrét görnyedve, szemében iszonyatos félelemmel közeledett.

– Idehozta a párját is! – csodálkozott Ahaw.

– A gyermekek anyja! Menjünk, vigyük be ?ket a barlangba.

– A vízesés mögé? – csodálkozott Ahaw.

– Nem, nem a titkos lakhelyünkre, csak a barlangba.

– Gyerünk, mert ez a megperzselt, már újra ébredezik, intett a fejével Süld? felé Ahaw.

  Csak egy sóhajtásnyi h?st hozott az alkonyi szell?, csak egy pillanatra simította végig a fákat, a bokrokat, a sziklákat és a hegyeket. Végig nyargalt a végelláthatatlan sztyeppén, a hegy lábától indulva a folyó túlpartjáig, talán azon túl is. Minden borzongott a forróság után az esti lég hideg ujjaitól. Borzongásuk végig remegett testükön. Végig suhant az ígéret a fákon, bokrokon, ami ha beteljesül majd, színesre váltja a ruhájukat. Az enyészethez készül?d? zöld levelekhez piros, sárga, barna színt ad, a sárgára érett füvek magvait kicsépeli, a folyó vizét leh?ti majd az elmúlás. Elbújnak majd, szendergésbe az él?k. Levetkezve, pompa nélkül élnek tovább, mint a remete, aki levetette a világ hívságait, p?rén él, visszavonultan az élet zeng?, zivataros zajlásától. Várakozásban megpihen minden eleven. Pihenésében képessé válik az új létre. A megújulásban zálogként ott marad a lámpás. A lámpás az égen, a Hold, ami lükteti feléjük a múlhatatlan élet ritmusát, ami ígéri nekik az élet örök változásának változatlan biztonságát.

SV még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.