SV : Halálgyakorlat

 

Beóvakodott a szobába, lassú, óvatos léptekkel oldalazva. Felnéztem a munkámból.

— Uram-atyám! — kiáltottam fel, amikor a vércseppeket megláttam a szőnyegen. — A lábad? — kérdeztem.

Ő némán a szemembe nézett. Tekintetéből olyan fájdalmas ragaszkodás sugárzott, hogy a szívem is elfacsarodott.

— Mi van veled? Fáj? — kérdeztem nagy gombóccal a torkomban.

Leült a kanapé sarkára. Ültében láthatóvá vált a csupasz hasa, hasán egy gyermekökölnyi duzzanat, amiből vékony csíkban szivárgott a vér.

Döbbenten néztem. Dermedten ültem a székemben, nem tudtam mozdulni.

— Fáj? — kérdeztem újra, alig tudtam hangot kiadni magamból. Csak egy könyörgő tekintet volt a válasz.

Hirtelen toppant a gondolat az elmémbe: neki vége, vége… ha nem vérzik el, akkor is mindenképpen vége… ez a seb hirtelen fakadt ki. Daganat van a bőre alatt a hasfalán. Legutóbb azt mondta az orvos, bár valószínű rákos daganatai vannak, már nem operábilis, vagy mi, a lényeg, hogy ilyen matuzsálemet már nem operálnak. Nem bírná ki a műtétet.

— Maradj itt, hozok kötést — suttogtam neki és elindultam ki a szobából a fürdőszobaszekrény felé, menet közben lapos pillantásokkal lestem a sebét, szinte sunyin, ne vegye észre, hogy méregetem.

Visszatérve elkezdtem törölgetni, kötözni, ő megadón, ellenkezés és egy nyikkanás nélkül tűrte, hogy lefertőtlenítsem a sebet, tízszer-tízes gézlapokból kötést rögzítsek rá.

— Feküdj le, drágám! Pihenjél! — suttogtam a fülébe és egy gyengéd csókot leheltem a feje búbjára.

A szívem zakatolt, kimentem sírni a búvóhelyemre, a hátsó szobába. Mikor visszaértem ő már a kanapén aludt, az oldalára fordulva, zihálva szedte a levegőt.

— Hívok hozzá orvost — gondoltam tétován.

De csak ültem vele szemben a fotelban, néztem, ahogyan levegőt kapkodva küzd az életéért.

Eldöntöttem, hogy csak akkor kéretek ide orvost, ha nagyon szenved. Öntudatlanul aludt. Tudott aludni, nem szenvedett olyan nagyon, hogy ne tudott volna. Odahajoltam hozzá, megbirizgáltam az ősz bajszát, hogy lássam, mennyire mélyen alszik. Meg sem rebbent.

— Isten veled!— súgtam neki, miközben óvatos mozdulatokkal egy könnyű kis takaróval betakartam. Behúztam az ajtót, miután a kutyámat is kitessékeltem, aki addig ott toporgott párás szemmel, fel-felvinnyogva a kanapé előtti kisszőnyegen.

— Gyere kiskutyám, hagyjuk őt meghalni. Legyen neki nyugodalma, legyen körülötte csendesség!

Mégis visszaléptem hozzá, megsimogattam még egyszer a hátát, puszit leheltem a fejére. A kutya is visszajött, megszaglászta tetőtől-talpig, majd bánatosan kioldalgott velem a szobából.

Reggel nem mertem benyitni a nappaliba, féltem látni a halált. A konyhában kezdtem inni a kávém, a telefonomon a névjegyzéket pörgettem, gondolkodtam, kit hívjak fel, kitől kérjek segítséget.

Töprengtem, hogy titokban fogom eltemetni… talán jobb lesz, ha nem szólok senkinek, eltemetem, elföldelem, jelet sem teszek… Vagy nem! Mégis szólok, eltemettetjük. Fejfát teszünk… cirkalmas betűkkel íratjuk rá a nevét. Vagy mégsem… vagy mégis…

A tétovaság, a tehetetlen szomorúság ólomsúllyal nehezedett rám.

Száznégy év… emberi mértékkel ez bizony szép kor. Száznégy év mindvégig boldogan. Nagy dolog!

Akkor is, a halál az halál, az elmúlás, a veszteség nagyon fáj. Fájdalmas gondolataimból, erőtlen kopogtatás riasztott fel.

Benyitottam a nappaliba, ő ott állt a tegnap is bevérzett szőnyegen, a kötést letépte, újra vékony csíkban csorgott a vére és csöppent egyik csepp a másik után a szőnyegre. Egy ütemben csepegett a könnyeimmel.

Kért inni, de nem evett, átkötöztem a sebét, duruzsoltam neki, simogattam a hátát. Eldőlt a gyengeségtől, fektében a nyelve lilán duzzadt elő a szájából.

Elgondoltam, hogy beviszem a kórházba. Adnak neki valamit, amit a szíve nem bír ki, és vége az életének és vége az én szenvedésemnek is. Nem kell végignéznem, ahogyan haldoklik.

— Aludj már el végleg! Ne kínozz! Nem bírom ezt látni! — kérleltem hang nélkül, gondolatban. Mintha megérezte volna a vágyam, résnyire felnyitotta a szemét.

A bűntudat, amiatt, hogy a halálát kívántam, mint a sav úgy öntötte el és marta a lelkem.

Fullasztó meleg volt napközben, bekapcsoltam hát a légkondicionálót, hogy csendben, hűvösben aludjon, hogy a hőség kínja nélkül haljon meg.

Két hétig feküdt halálbódulatban, csak akkor nyitotta ki a szemét, ha kötöztem, vizet és ételt tukmáltam rá. Ilyenkor felkelt, kiment, elvégezte a dolgát és visszatámolygott, mire visszaért addigra én tiszta paplant tettem alá, puhát, kényelmeset, kicseréltem a könnyű takarót még könnyebbre, selyemre. Illatos, friss helyet készítettem neki. Bár őt eszeveszett bűz vette körül, a sebe büdöslött, meg a mosdatlanságtól ő maga is bűzlött. A kutya már nem vinnyogott mellette, nem is szaglászta. Szinte tüntetően távol tartotta magát tőle. Lehet, hogy ez a szag már kifárasztotta az ő szaglószervét is?

Így ment ez napról-napra két teljes héten át. Tiszta kötés, víz, étel, támolygás, öntudatlan, mozdulatlan fekvés. Hol a halálát kívántam, hol azt, hogy éljen, hol elsirattam már tizedszer is, hol könyörögtem az éghez, gyógyítsa meg. Majd belefáradva az ő vergődésébe élet és halál között, dacosan fohászkodtam, hogy szenderedjen már jobb létre, háborgó lelki ismeretemet csitítva, azt gondoltam, jobb lenne már neki is!

A harmadik hét elején este nyitva felejtettem a nappali ajtaját. Reggel ott állt az én „száznégy évesem”, letépett kötéssel, a konyha kövén. Adott egy évődő pofont a kutyámnak, aki a megszokott, régi rituálé szerint jól megkergette a közlekedő folyosón, ő pedig lazán, száznégy évét, begyógyult sebét feledve felugrott a biztos, kutyamentes helyre, a mosógépre és elkezdett mosakodni. Azóta jön-megy, eszik-iszik, piszkol, és nem mulasztja el a hálás dorombolást.

 

Hiába, tényleg kilenc élete van a macskáknak! Nyolcat most elhasznált? Vagy csak hetet? Lehet, hogy csak egyet? Uram-atyám, mit kívánjak neki, hosszú életet, vagy gyors halált? Vegyük azt is számításba a kívánságnál, hogy már nem büdös. Mellesleg egyáltalán nem érdekli, mit szeretnénk mi. Ő csak gyakorolta a halált, most újra él, mintha mi sem történt volna, pofoz, dorombol, nyújtózik, alszik. Csak néha villan fel a gyönyörű, rejtélyes szemében egy sárga fény, úgy lobban, mint kialvás előtt a gyertyaláng.

Legutóbb szerkesztette - SV
Szerző SV 59 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria