A nagydiófa alatt ült. Meztelen talpait szorosan tapasztotta a nedves földhöz. Egyenes derékkal, karjait oldalához szorítva, feszesen, felemelt fejjel tartotta magát. Kezei a combján, kinyújtott ujjakkal feszültek.
Fehér haja fejéhez simult, arcán a ráncok szabályos párhuzamossággal futottak, szája körül elmélyült a keserűség barázdája.
Dióbarna szemeivel a messzeséget vizslatta.
Összeharapott ajkai meg-megvonaglottak, a ki nem mondott szavak belső moccanásaitól.
Testén a kopott, színeveszett ruhán, az elmúlt idők kacagó színei kísértettek.
A késő őszi szél avart kavart köré, körbetáncolták a frissen szakadt falevelek.
Ült moccanatlan.
A bokrok, a fák lélegzete halovány páraként lebegett körülötte a gyenge, erőtlen alkonyi fényben. Egy burkából késve kiszakadt dió az ölébe sodródott.
A messzeségben barna felhők olvadtak össze a feketékkel. Felettük bárka formájú sodródott jeges fehérséggel. A nap lemenőben, vérpirosan izzott a láthatár felett.
— El kellett volna mennem…— mormogta az ember, feszes hátának nyomását enyhítve, a zöldre festett kerti vasszék támlájától.
Lábai cuppanva szakadtak el a sártól.
— Készültem menni. Akartam menni, de…
A dió legurult az öléből.
— Meg kellett volna néznem… Meg akartam nézni, de…
A kékes-jeges felhő a nap elé úszott, itt-ott átszikrázott rajta a bíborszínű napfény.
— Meg kellett volna tanulnom, hogy…
De…
A szél szeme elé lebbentette a haját.
— Meg kellett volna mondanom, amit…— Erőtlen mozdulattal simította el arcából ritkás ősz szálakat.
— De nem tudtam kimondani…
— Fel kellett volna emelnem… — Nézett véznult karjaira.
— De… nem tudtam magamhoz ölelni…
— Megsimogathattam volna… de…
Kezét felfelé fordította, enyhült szigorral nézte.
Gondolatban számolgatta a kezében maradt, szívében rekedt simogatásokat.
Amikor már elfogytak a számok felállt, lehajolt a dióért, markába szorította. Bealkonyult. Bement a házba az idős ember is.
Másnap reggel fényes-színű, új ruhájában, lábán a legkényelmesebb cipőjével elindult, hogy felkeresse, megnézze, elmondja, felemelje, megsimogassa, akit, és amit még lehet. Ajkai körül a keserűség barázdái az elhatározástól kisimultak. Az őszi nap derűsen szikrázott a dombok fölött, a selymes kék égen. A színes levelű bokrok és fák gyengéden párállottak. Az ébredő emberek csillogó tekintetével simított végig rajtuk, az útra kelt ember.
Ment ruganyos léptekkel, a felszikkadt úton, halkan dudorászva. Zsebében ott lapult a későn szakadt, véletlenül az ölébe sodródott dió.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: SV
