SV : De

Ment ruganyos léptekkel, a felszikkadt úton.

 

A nagydiófa alatt ült. Meztelen talpait szorosan tapasztotta a nedves földhöz. Egyenes derékkal, karjait oldalához szorítva, feszesen, felemelt fejjel tartotta magát. Kezei a combján, kinyújtott ujjakkal feszültek. 

Fehér haja fejéhez simult, arcán a ráncok szabályos párhuzamossággal futottak, szája körül elmélyült a keserűség barázdája.

Dióbarna szemeivel a messzeséget vizslatta.

Összeharapott ajkai meg-megvonaglottak, a ki nem mondott szavak belső moccanásaitól.

Testén a kopott, színeveszett ruhán, az elmúlt idők kacagó színei kísértettek.

A késő őszi szél avart kavart köré, körbetáncolták a frissen szakadt falevelek.

Ült moccanatlan.

A bokrok, a fák lélegzete halovány páraként lebegett körülötte a gyenge, erőtlen alkonyi fényben. Egy burkából késve kiszakadt dió az ölébe sodródott.

A messzeségben barna felhők olvadtak össze a feketékkel. Felettük bárka formájú sodródott jeges fehérséggel. A nap lemenőben, vérpirosan izzott a láthatár felett.

— El kellett volna mennem…— mormogta az ember, feszes hátának nyomását enyhítve, a zöldre festett kerti vasszék támlájától.

Lábai cuppanva szakadtak el a sártól.

— Készültem menni. Akartam menni, de…

A dió legurult az öléből.

— Meg kellett volna néznem… Meg akartam nézni, de…

A kékes-jeges felhő a nap elé úszott, itt-ott átszikrázott rajta a bíborszínű napfény.

— Meg kellett volna tanulnom, hogy…

De…

A szél szeme elé lebbentette a haját.

— Meg kellett volna mondanom, amit…— Erőtlen mozdulattal simította el arcából ritkás ősz szálakat.

— De nem tudtam kimondani…

— Fel kellett volna emelnem… — Nézett véznult karjaira.

— De… nem tudtam magamhoz ölelni…

— Megsimogathattam volna… de…

Kezét felfelé fordította, enyhült szigorral nézte.

Gondolatban számolgatta a kezében maradt, szívében rekedt simogatásokat.

Amikor már elfogytak a számok felállt, lehajolt a dióért, markába szorította. Bealkonyult. Bement a házba az idős ember is.

Másnap reggel fényes-színű, új ruhájában, lábán a legkényelmesebb cipőjével elindult, hogy felkeresse, megnézze, elmondja, felemelje, megsimogassa, akit, és amit még lehet. Ajkai körül a keserűség barázdái az elhatározástól kisimultak. Az őszi nap derűsen szikrázott a dombok fölött, a selymes kék égen. A színes levelű bokrok és fák gyengéden párállottak. Az ébredő emberek csillogó tekintetével simított végig rajtuk, az útra kelt ember.

Ment ruganyos léptekkel, a felszikkadt úton, halkan dudorászva. Zsebében ott lapult a későn szakadt, véletlenül az ölébe sodródott dió.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.05.26. @ 06:00 :: SV
Szerző SV 59 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria