Az eddig óvott, védett, menekített fahasábot most már eldobta. Már nem volt rá szüksége. A medve-harcosok nem tudták elvenni t?le, örömében elégedetten sikongatott.
Kenoccha még sohasem látta a tájat innen, err?l a szikláról. Még soha sem merészkedett el idáig, most is csak az ösztöne húzta magasra menekülni, a síkon gyors, a meredélyen lomha horda el?l.
A láthatáron pirulni kezdett az égalja, az ébred? nap vérvörös sugarakkal tépdeste az éjszaka fekete lepleit. Felderengett a távoli hegyek bérceinek és ormainak sziluettje, élesen kirajzolódtak a lilára vált ég alatt. Két hegycsúcs között kelt fel a Nap, ott, ahol nem fedte felh? az eget, ott bújt el? vörös orcájával az ébred? Nap, úgy, mint ahogyan egy huncut gyermek kukucskál ki ébredésekor a dunyha alól.
A felkel? Nap el?reküldte tapogatózó fényeit a völgybe, felvillantotta ragyogását a folyó vizén, aranyhidat vert egyik parttól a másikig.
Kenoccha kapkodva tépte le magáról a ruháját. Egyik karjával köröket írt le, a rongy gyors pörgetésével kavarta a leveg?t a feje fölött, miközben az eget kémlelte.
A hatalmas madár körözött a szírt fölött, minden körben lejjebb ereszkedve. Vonzotta a légörvény, amit a hívogató kar kavart a légbe. Az asszony sóvárogva és riadalommal nézte, szinte egyszerre vonzotta és taszította volna is a ragadozó szárnyast.
A medve-harcosok a szírt alatti tisztáson tunya testtel, de éber figyelemmel ?rködtek. Figyelték az ormot, várván vissza az asszonyt, mert az, parázzsal, vagy parázs nélkül, de mindenképpen nagy zsákmánynak ígérkezett.
A sólyom hirtelen csapott le. Belemélyesztette karmait a kövek között meglapuló pocokba, majd a prédájával együtt felszállt Kenoccha mell?l, a sziklaszirtr?l. A madár kiterjesztett szárnyainak árnyéka átsuhant az üldöz?k fölött.
−Hebog… ymorol, ymorol hebog! −Kiáltotta a medve-harcosok vezére. A horda minden tagja a földhöz lapult, b?völten, kábultan a félelemt?l.
−Sólyomigéz?! Sólyomigéz?! − Sugdosták egymás felé.
−Mit tud tenni velünk? − Kérdezte a legifjabb medve-harcos, a mellette hasaló id?sebb társától.
− Bel?led nyulat igéz, ha a szemébe nézel! Elvesztünk, ha magunkra haragítjuk! −Válaszolta a vén, kortól cserzett b?r? ember a társának.
−Nosza akkor végünk! − Sikította a fiatal. −Már magunkra haragítottuk, üldöztük, dárdáinkat dobáltuk a lába nyomába! −Medveanyám segíts, az árnyékát által is vertem a dárdám hegyével, a porban!
− A madárét, vagy az asszonyállatét?
− Mindkett?jét, mindkett?ét! −Hebegte az ifjú.
A vénség hallgatott.
− Mit tegyek hát?! − Noszogatta tanácsért a másik. − Te sokat tudsz mindenekr?l, mondjad hát, mit tegyek, hogy el ne vesszek!
− Vedd le magadról a medveirhát, terítsd a lába elé a Hebog-genethnek, majd akkor, amikor áthalad közöttünk.
− Minek tenném ezt? −Értetlenkedett a fiatal.
− Ha rálép, megmenekültél, ha nem, akkor bujdoss a hegyek közé magányosan, mert nem lesz társad végzetedben senki közülünk!
A medve-harcosok sarkukon ülve várakoztak a tisztáson. Már magasan állt a Nap, amikor a hordavezér indulásra ösztökélte társait.
−Az a lány bizonyára sólyomszárnyon jár, mert nem jött erre a lábain! −Érvelt a vezér. −Menjünk! Az asszonyok várják a vadászzsákmányt!
−Meg a tüzet! − Buzgólkodott az ifjú.
−Te majd akkor térj vissza közénk, ha megbékítetted a Hebog-genethet, akkor térhetsz vissza közénk, amikor már megengedett neked a sólyom-lány!
−Ti is üldöztétek, ti is dobtátok felé a dárdáitokat! Miért csak én lettem kitaszítva?
−Te megvallottad, hallotta a sólymok istene! Árnyát ölted!
− Hol keressem mostan az a Heboggent?
A horda tagjai összeszedték dárdáikat, köveiket, a vezérük köré tömörültek.
−Keresd meg a sólyomlányt Feihu! − Intette a vénség a térdepl? harcost. −Keresd és megtalálod! Virág és feny?fa-füst szaga van…− Mondta még haladtában.
Feihu nem tudta merre induljon. Felnézett az oromra, elvakította a napfény, nem látott semmit és senkit. Vinnyogva, görnyedten ment a tisztáson át, a védelmez? fák közé. Orrát felhúzta, szaglászott virágillat és feny?fa-füstjét mégsem érezte.
Megérezte vaddisznók friss ürülékének szagát, valahonnan idegen vér páráját hozta a lég. Feihu elbizonytalanodott, mehet –e tovább, beljebb a s?r? erd?be.
Fülét hegyezte, hallgatózott, hallotta a madarak vijjogását, a szarvasok csörtetését. Lelapult újra a földhöz, mozdulatlan feküdt, bels? érzékeire hagyatkozott. Víz csobogását vélte hallani a távolban. Er?re kapott, sietve elindult a folyó felé. Szomjazott.
Kenoccha tépett rongyait a dereka köré csavarta, de didergett a kora ?sz h?vösében. Eddig lapult a bokrok között mozdulatlan, de most már bátran nekivágott visszafelé vezet? útnak. Úgy szökellt át, a megüresedett tisztáson, olyan diadalmasan, mint egy gímszarvas, büszkén, felvetett fejjel.
− Hol tekeregtél Kenoccha? − Dörmögte egy hang a feny?fa mögül.
− Mahon? −Kéredzett vissza a lány. −Te vagy az? Azt gondoltam, elfogtak és megöltek a medve-harcosok! Élsz?
− Él? vagyok! Miért hagytad el Elaniny házát?
− Parazsat vittem a medve-harcosok el?tt, hogy kövessenek engem, elcsaltam ?ket a háztól. Parázs kellet a férfiaknak. Öltek volna érte.
− Honnan tudod, hogy öltek volna? Lehet, kértek volna szóval, beszéddel.
− Éreztem az orromban a dühük b?zét! Nem kérni jöttek, elvenni, rombolni, ölni, vért látni és vért inni!
− Érezted az orrodban a szándékuk szagát? − Csodálkozott Mahon. − Féltetted Elanyint, hogy megölik − Mahon meghatódott Kenoccha tettét?l. −Nagy lélek lakik benned! −Ölelte magához örömében.
− Elvették volna az összes télire való ennivalómat! Feltúrták volna a vackom, pedig ez jó vacok, abban nem kell félni, nem kell fázni! Megölték volna a kutyákat, pedig azok vannak, vigyáznak rám, melegítenek télen, el?zik a kóbor állatokat!
− Elaninyre nem gondoltál? −Tolta távolabb magától Mahon Kenoccha testét.
− Elaniny? ?nem volt mellettem. Egyedül futottam a parázzsal! − Csillogott a büszkeségt?l az asszony szeme.
− Nem gondoltál arra, megtámadják a medve-harcosok, kiontják a vérét?
− Elaniny tud szaladni, neki van parazsa, neki van …
− Milye van? −Mahon várta a szót, amivel a lány kimondja, miért nem védte a jótev?jét.
− Elaniny ?… neki van gyors lába! − Zárta le a válaszát Kenoccha, a számára érthetetlen kérdésre. Mahon lehajtotta busa fejét, elindult a fehérfeny?k között.
− Hívtam a nagymadarat, jött! − Kiáltotta a távozó után Kenoccha.
Mahon megtorpant. A lány odaszökellt mellé.
−Hívtam a nagymadarat, amikor az égi t?z felgyulladt, és jött! A medve-harcosok látták, nem üldöznek többé!
− Honnan tudod, hogyan kell a nagymadarat lehívni a légb?l? − Csillant fel Mahon érdekl?dése a lány iránt, kih?lni készül? hamvából.
− Anyám mutatta, amikor még a korcát foghattam és együtt jártuk az erd?t.
− Korcát foghattad? Hogyan?
− Így! − Mutatta Kenoccha Mahon köpönyegének egyik hajtását megmarkolva a térde alatt.
−Anyám mutatta, ha lejön a magasságból a nagymadár, a medve-harcosok lelapulnak a földre.
−Miért lapulnak le a harcosok, ha jön a nagymadár?
−Mert jön a nagymadár! − Kenoccha kutakodva kereste Mahon szemét, szeretett volna közelebb kerülni az arcához, érzékelni vágyta a katona a kérdései mögötti szándékot.
− Hideg lett a szavad Mahon! −Bántani fogsz?
− Apád medve-harcos volt, anyád ismerhette a szokásaikat.
− Igen! Igen! −Ujjongott az asszony.
− A medve-harcosok medvékre vadásznak?
− Nem! Nem! A medve szelleme védi ?ket!
−Hogyan védi ?ket a medve szelleme?
−Védi ?ket a medve szelleme, mert ?k medve-harcosok.
−Milyen a medve szelleme?
−Medve! − Vágta rá Kenoccha türelmetlenül.
−A medve harcol a medve-harcosokkal a zsákmányért?
−Nem harcol! Véd!
Mahon lemondón bólintott.
− Lehetetlen megértetni Kenocchával azt, amit ? meg akar tudni. Lehetséges-e megértetni vele, mit vár el t?le… − Morfondírozott, miközben lassan lépdelt. Kenoccha megmarkolta köpönyege korcát a férfi derekánál, eléhajolt vizslatta az arcát, maradhat-e, mehet-e vele.
− Gyere, no gyere! − Dörmögte Mahon.
− Csípi a hideg a testem! − Szólt a lány kisvártatva.
− Oldd meg magad, a magad baját! − Sziszegte a szorosra zárt fogai között Mahon.
Kenoccha olyan gyors mozdulattal húzta le a sálat a nyakából, a férfi köpenye alól, hogy mire az odakapott volna, a lány már elszaladt a zsákmányával a ritkássá vált fák között.
− Nem sok reményem maradt, hogy érz? szív? asszonyt tudsz nekem nevelni ebb?l a teremtményb?l! − Köszöntötte fejbiccentéssel Elaninyt Mahon.
− Értelme pedig, mintha volna.
−Nem vagyok már magabiztos abban, van értelme annak, hogy számomra feleséget nevelj bel?le.
−Nem is erre gondoltam! − Mosolygott Elaniny, hanem arra, Kenocchának van értelme, esze a gondolkodásra.
−Ha van is, ha volna is, érzelem nélkül mire jó az értelem?
− Értelem nélkül mire való az érzelem?
−Az ész gondolata, megfojtja szív érzéseit. A szív érzései, kioltják az elme tüzét!
−?rizd a tüzet! −Hiszen belinuk vagy! Az a dolgod! −Elaniny mosolya felderítette Mahon borús arcát is.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: SV
