Tele lennék mondanivalóval, de valahogy csak arra vagyok képes, hogy hallgassak. Most a csend az, ami mindent elmond az érzéseimről. Igazán soha nem beszélgettünk eleget egymással, pedig találkoztunk személyesen, telefonáltunk, cseteltünk, de mindig csak arra fordítottunk időt, hogy „szakmai” dolgokról társalogjunk. Az idő. Azzal volt a baj, amikor azt hittük, hogy van és lesz még bőven mindenre. Utoljára két évvel ezelőtt törtek fel bennem hasonló érzések, mint amilyenek most bennem kavarognak, amikor Anyám egyik reggel nem ébredt fel soha többé. Ötven éves volt. Akkor megszakadt bennem valami, és most, Laci, Érted, Miattad szakad meg valami meghatározhatatlan, ami lelkem sebeit tovább mélyíti.
Gyűlölöm a közhelyeket. Mint például „az élet megy tovább”, meg „az idő minden sebet begyógyít”. Ezek csak a gyávák fegyveri önmaguk félelmei, fájdalmai ellen, amit nem szabad elnyomni, hanem ordítva kell kiengedni, mert ölni képesek, láthatatlan késekkel.
Ezt a levelet eredetileg tollal, papírra írom, amit már régen nem tettem. Csak azért így, mert a szívemből akarom kiönteni a sorokat Neked, Laci. Most tele vagyok félelemmel. Félek kimondani azt a szót, hogy barát. Megingott alattam valami, és rettegek attól, hogy nem mondtuk ki, hogy barátok vagyunk-e. Engem csak a szerencse sodort a Tornyodba, amiért nagyon hálás vagyok. De idegenek voltunk, és én még most is csak keveset tudok Rólad. Azt tudom, hogy kedveltél, elláttál tanácsokkal, sőt egyszer felkértél szerkesztőnek is, csak én már nem tudtam választ adni. Azt is tudom, hogy Miattad éreztem magam valakinek, aki fontos és számít, most pedig elveszítettem mindezt, Veled együtt.
Nem tudom, mit írhatnék Neked. Megint abba a hibába estem, hogy nem törődtem eleget azzal, akit szeretek, tisztelek, becsülök.
Elveszítettem egy ?szinte embert, akitől nem esett rosszul semmi, és mindennél többet jelentett a dicsérete. Adtam a szavaidra, sokat adtam. Most mindet adnék, ha visszahozhatnálak ezzel.
Szeretnék megköszönni Neked mindent, amit kaphattam, sokat jelentett, és megmarad bennem örök időkre. Tartópillére, alapköve voltál minden Toronynak, amelyek már soha nem fognak olyan erősen állni, mint amikor a Te kezedben nyugodtak, rendíthetetlenül.
Nem tudom, hogy lesz-e még kedvem írni. Azt hiszem a néma gyász az, amivel kifejezhetem az irántad érzett szeretetemet. Szeretlek, így félig ismeretlenül is, bár az igazi arcod sohasem ismerhetem már meg. Szerepeket játszottunk, közjátékokat rendeztünk, most pedig elnémulunk.
Köszönök mindent, Laci, Lektor, nem felejtelek el soha.
A következő négy sort Édesanyámnak írtam a halálakor. Csak Neki. De most, úgy érzem Te méltó ember vagy arra, hogy neked ajánljam fel utolsó, végső ajándékként.
„Hullócsillag voltál,
S szórtad fényed szertelen,
Hullócsillag voltál,
S eltűntél az egyik reggelen.”
Ma éjjel érted virrasztok, Laci.
Örök szeretettel barátságod reményében: Zatykó Zoli
2007. május 25.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 16:28 :: Adminguru