Zatykó Zoltán Szerző
Vezetéknév
Zatykó
Keresztnév
Zoltán
3 év 14 komment

 

 

Május közepe, szerdai nap. Természetesen süt a Nap, az épület körüli magas fák lengedezés nélkül tűrik a meleget. Az épület klasszikus paneliskola benyomást kelt. Szürke homlokzat, szögletes ablakok, zöld, rácsos kerítés. A bejárat felett apró tábla: „Gyermekjóléti Központ”. Feketébe öltözött emo-s lány lép be határozottan az épületbe. Bakancsa acélverete csengő hangot ad, mintha éppen órára szólítaná a diákokat. De belül minden ürességet áraszt. Minta éppen most ment volna mindenki valami messzi, ismeretlen helyre.

— Időpontra jöttem – közli flegmán, a magabiztosság fenséges, rágógumi vezérelt mimikájával az első szembejövő, nyári ruhás nővel.

— Milyen ügyben? — kérdezi az, de gondolataiban messze jár.

— Jogi tanácsadás — majd farzsebéből gyűrött fecnit vesz elő — 15 órára, Dr. Kovácshoz.

— Arra! — mutat a nő egy homályos folyosó felé. — Harminckettes ajtó — azután, minta csupán egy szelleme lett volna, eltűnik.

Milyen szép és szomorú — gondolja a lány — majd leveti magát a harminckettes ajtó melletti fémvázas, barna kárpittal bevont székre. A másik farzsebből előkerül a mobil. Persze fekete. Cset.

„Itt vagyok a doktorizénél :—P” — pötyögi be.

„Na, és milyen?” — jön a kérdés a másik oldalról.

„Nemtom…még támaszkodok :—D”

„Vedd már fel h mit dumál, kivi vok 3:)”

„Oksa…majd jót röhögünk este :o)”

Az ajtó lassan kinyílik, és egy szemüveges, negyvenes férfi kukucskál ki. Végigméri a lányt, arcán közöny. Kicsit borostás. Kérdez. Hangja halvány, de mégis határozott.

— Rám vársz?

— Ja, asszem. Magával beszéltem tegnap telefonon, nem?

— Lehet. Szekeres Anett?

— Igen. De inkább Szani.

A férfi int, mire a lány nagy kegyesen feltápászkodik a székről. Bemegy. A szobában egy íróasztal, előtte egy kényelmesebbnek tűnő szék. Polcok könyvekkel, néhány kép néhány ismeretlenről. Aktaszag. Lehuppan. A hátizsákját az íróasztal szélére teszi, mintha csak otthon lenne. A férfi mintha észre sem venné a szemtelen fiatal koszos, és persze fekete zsákját. A lány babrál egy kicsit a telefonnal, észrevehetetlenül bekapcsolja a mikrofont. Keze, mint a villám. Tekintete vörös köd. Hangulata egy pillanat alatt édes paprikából csípős borsra változik.

— Nos? — kérdezi a jogász, miközben nem néz a lányra. Leül az asztal másik oldalára, egy levelet bontogat — Miben segíthetek? Mi lenne az a jogi ügy?

— Anyámékkal van gondom. Örökké piszkálnak ezzel az iskolába járással. Tizenhét vagyok, megbuktam háromszor. És? Ez feljogosítja őket, hogy rám szálljanak? Az oszifő is folyton hívogatja őket, hogy lógok, meg minden…

— Tulajdonképpen mit szeretnél megtudni? — kérdezi a borostás hivatalnok. Már a lány szemébe néz. Kezeiből eltűnik az előbb bontogatott boríték.

— Mihez van jogom? Járnom kell-e iskolába? Törvényes az, hogy nem hagynak békén? — sorolja hevesen kérdéseit.

— Mit szeretnél?

— Hát nem érti?! Mihez van jogom? Én sosem kértem, hogy megszülessek! Ki akarta? Anyám meg apám, talán. Én nem! Amúgy is elegem van az egészből! — a zsákján lévő fehér kontúros halálfej egyetértőleg bólogat. (Úgy van! Mondd csak meg neki!)

— Igazad van — mondja a doktorizé. — Egyetértek veled.

— Tessék? — rökönyödik meg a tini. Feketére rúzsozott ajkai értetlenül ránganak meg. Nem tudja eldönteni, hogy mosolyogjon vagy hangosan röhögjön. (Most mi van??)

— Igazad van. Nehogy megmondják már neked, hogy mit tegyél és mit ne! — folytatja a borostás. — Nem te kérted az életedet, ekképpen gondoskodjanak csak rólad és ne parancsolgassanak — ismétli meg az imént hallott koncepciót.

— Igen, igen! — helyesel a lányka.

— És — fűzi tovább a doki a gondolatsort — igenis tartsanak el! Neked jogaid vannak! Adjanak enni, inni, lássanak el, legyen saját szobád meg zsebpénzed. Nagylány vagy már, kész nő, ennyi igazán jár. Persze vannak hátrányai…

— Ugyan, micsoda? — hajol közelebb guvadó szemgödrökkel a kíváncsi halálfej is.

— Ha már nem lesznek a szüleid, senki nem tömi meg a hasad és a zsebed. Magadnak kell megoldanod.

— Persze, persze, megoldom… — a lány egyre izgatottabb és magabiztosabb.

— Több lehetőséged is van.

— Éspedig?

— Otthagyod a parancsolgató szüleidet.

— De akkor bukom a lakást — spekulál a lány. Mintha nem is ő lenne már, hanem a halálfej bábja.

— Akkor nem hagyod ott őket, hanem majd elmennek így vagy úgy. Csak kikészülnek egyszer, és akkor annyi.

— Lehet, de lesz egy lakásom.

— Persze. De mivel tanulatlan leszel, hamar kiszedi alólad majd egy pióca pasi. Szépen odaköltözik, issza a sört, te meg töröd magad, hogy megvedd neki. Néha jól képen töröl, ha úgy tetszik neki, és te csak tűröd, mert vannak ennél rosszabb dolgok is, ezt pedig ki lehet bírni.

— Dehoogy! — méltatlankodik a fruska.

— Dehogynem. Aztán egy szép napon majd a tested árulja, te pedig beletörődsz, belejössz a dologba. De itt is sok esély van…

— Ezt most már nem értem… — dől vissza a háttámlára a feketeajkú.

— Dehogynem. Szépen lassan kiégsz, elhasználódsz. Aztán nem kellesz már senkinek. Vagy az utcára kerülsz vagy elkapsz valami nemi betegséget. De akkor véged. Vagy teherbe esel, és szépen elveszik a gyerekedet, mert alkalmatlan leszel anyának, aki felneveli a gyerekét. Aztán abba is belerokkansz. De másként is alakulhat…

— Hogyan?

— Drogos leszel, és abba halsz bele. Huszonéves korodra hetvennek fogsz kinézni, akit mindenki kinéz. Nem lesz semmid, az életed még ennél is jobban fogod utálni, mint most. Akkor majd visszagondolsz arra a pillanatra, ahonnan most rajtolni készülsz.

— De ez az egész tök gáz! Anyámék folyton güriznek a semmiért. Apám hulla fáradt minden este, csak a pia vigasztalja. Anyám meg feszt bőg a konyhában, és mindig arra panaszkodik, hogy őt mennyire utálják a munkahelyén. Én ezt nem akarom! — tör ki Szani.

— Nem kényszeríthetik rád, hogy ezt tedd. Azonnal pakolj össze, és irány a nagyvilág! Tudod hányan élnek meg kukázásból, lejmolásból meg koldulásból? Meglepődnél. Jó, nem egy álomvilág medencével meg miegymással, de a szabadságnak ára van. Azért áldozni kell.

— Ez most komoly, vagy szórakozik velem? — hajol újra előre a lány.

— Jogi tanácsot kértél. Tessék. Vannak jogaid, élhetsz vele. Jogod van nyomorult csavargóként élni, tudatlan jószágként hagyni magad elherdálódni. De lehet másként is. Jogod van emberként élni, dolgozni, gyereket szülni, vele együtt nevetni és szeretni, szeretve lenni. De ehhez akarnod kell és nem követelned.

— Nem lettem okosabb. Most akkor mennem kell iskolába vagy nem?

— Ahogy akarod. Neked jogaid vannak. Döntsd el.

— Kösz a nagy semmit! — azzal felpattant a székből és kisuhant a halálfejjel együtt aki még elegánsan bemutatott az ajtóból.

Kirohant az épületből. Újra cset.

„Tök gáz pasi volt! Ez semmit sem tud az életről :/”

„Komcsira?? Mit mondott??”

„Semmit…majd este hívlak :S”

A lány duzzogva betette a fülest. Visszahallgatta a beszélgetést. Újra meghallgatta.

Este volt, amikor hazaért. Anyja a konyhában sírdogált. Az oszifő megint telefonált, megfenyegette a gyámhatósággal. A lány közönyösen hallgatta végig a szidalmazást. Bevonult a szobájába.

A falon nagy, fekete emberek, halálfej, metál, telihold, fekete körmök, fekete szemhéjak, láncok, szegecsek (csak legyen már reggel, csak süssön a nap egy kicsit).

„Na? Mi van már???”

„Semmi…nyomaszt az egész…”

„Mégis…”

„Figyu…lehet egy kérésem?”

„Told.”

„Tudsz valakit, aki a mai magyar meg matek házit át tudná nekem küldeni?”

„??? :O”

„És kellene egy számológép is…pénteken doga”

A halálfej csontjai ropogtak a dühtől.

 

3 év 5 komment

 

 

Édeskésen finom illatuk volt. Már messziről figyelte őket. Azonnal felfigyelt libbenő ruhájukra és csicsergő hangoskodásukra. Olyanok voltak, mint a zsibongó verébraj a kert végi meggyfán. Szemtelenül és megállíthatatlanul csacsogóak. Ahogy közeledtek, egyre nőtt gyomrában az izgalomtól feszülő nyomás. Amikor mellé értek, kitört. Hangosan csaholta meg őket, mire azok rémülten és szörnyülködve ugrottak félre.

— Mi a fene!? — kiáltotta az egyik, és a táskáját maga elé szorította páncélként. Annak is nagyon finom volt a szaga. Olyan volt, mint otthon a bútor, amin a gazdáék üldögéltek esténként.

Nagyon jó játék! Azonnal a nyomukba eredt, mert szerette volna alaposabban megszimatolni őket. Nyelvét kinyújtva igyekezett. Csak egy kis szippantást! Csak egy kis harapást!

— Kushadj, teeee! — csattant a jól ismert reszelős hang, mire nyüszítve oldalgott a nagy zöld épület fala mellé, ahol a gazdáék álldogáltak, és büdös füst száll belőlük.

Még mindig reszketett a vágyakozástól. Nem értette miért nem játszat a jószagúakkal egy kicsit. Otthon már minden sarkot és illatot ismert, itt végre újak és izgalmasok ömlöttek elé. Néhány pillanat múlva a gazdáék megint nem figyeltek. Odaoldalgott a nagy fa mellé és figyelmesen szaglászni kezdte. Milyen sokan jártak erre! Már éppen nekiveselkedett, hogy vizeletével megjelölje, amikor a gazda megint ráförmedt:

— Takarodj, teeee! — és felé rúgott azzal a rettenetes bakancsával.

Attól félt a legjobban. Az a bakancs olyan erővel robban be olykor a bordái közé, hogy órákig sajgott mindene. Ennél talán csak a bot volt félelmetesebb, ami mindig ott állt a sarokban. Egyszer, amikor a gazda nem figyelt, sikerült megrágcsálnia, és a bot nem suhintott le rá. Meg sem mozdult. Csak a gazda kezében kelt életre, és kínokat ütlegelt a vézna kis testre.

— Gyere! — Végre indultak. Bementek a nagy épület udvarára, ahol ezernyi csoda várt. Színek, szagok, szellő fújdogálta csörgedező micsodák a járda mentén, elsuhanó jó- és rosszszagúak. Az ajtó némán nyílt előttük, és benn a csend rátelepedett mindenre. Sokan várakoztak, és mindenki maga elé bámulva tompította az idő facsarta türelmetlenséget. Egészen közel húzódott a gazda lábához. Minden idegen volt, és minden őt bámulta.

— Mit akartok? — vakkantotta csendesen, de azután elhallgatott. Kicsit még morgott a mellette ülő rosszszagúra, de a gazda fejen suhintotta.

Megint indulni kellett. Egy kis szobába terelték be a gazdáék nélkül. Megrémült. Az asztal alá menekült félelmében, és óvatosan szaglászni kezdte azt a fekete cipőt, ami ott hevert megbicsaklottan. Kedves hang szólongatta, de nem mert kibújni. Azután végül kilesett. Végigmérte a jószagút, aki mosolyogva figyelte őt. Hosszú percek teltek el, lassan unatkozni kezdett. Hol lehetnek a gazdáék? Miért hagyták itt, ezzel?

A jószagú mellételepedett a padlóra. Színes kis lobogó fecnik voltak nála, amit felé nyújtott. Megszagolta. Finom volt. A kéz is finom volt, ami felé nyúlt, de még mindig bizalmatlanul figyelte. Hosszú percek teltek el megint. Azután a jószagú színes kis botocskákat vett elő. Bot! Jaj! Hirtelen kiugrott az asztal alól, és neki a jószagúnak. Megharapta és hangosan ugatta. Ekkor belépett a gazda:

— Kushadj! Teeee! — és megint fejen suhintotta. Nem bánta, mert végre újra a gazda lába mellé sunnyoghatott.

Azután a jószagú és a gazda hangoskodtak egymással. Mit sem értett az egészből, csak a gazdáék arcán látta a haragot. A harag rossz. A harag fájni fog. Keservesen nyüszíteni kezdett. Erre még több jószagú érkezett a félhomályos folyosóról. A gazda erre eszeveszetten kifelé rángatta. Már nem lehetett megállni, szimatolni az udvaron. Rohantak.

Otthon előkerült a bot. Fájt. A többiek már nem néztek rá, nem is játszottak vele. A házba befurakodott valami néma és gonosz dolog. Pedig milyen remek játékokat találtak ki, amíg a gazdáék odavoltak nap közben! Párnákat cibáltak, és szerte szórták a zizegő micsodákat a padlón. Persze este aztán kaptak is ezért, bár a nagyobbak csak legyintést és szidást, amíg ő botot vagy bakancsot. A többiek nagyon jól csaholtak a gazdának, olyan volt, mintha értette volna őket. Azután mindig ő kapta a nagyobb büntetést. Ezt sosem értette. A legrosszabb az volt, amikor az ő tálkája üresen maradt estére. Ilyenkor csorgó nyállal nézte, amint a többiek habzsolnak.

Napok teltek el, és meglepő, új dolgok történtek. Például a bot eltűnt a sarokból. Az alomba — ahol ők fészkelték be magukat esténként — jószagú pokróc került. Az étel is finomabb volt a tálkában. Csak a feszültség volt a régi, sőt, talán még nőtt is.

Az egyik kora délelőtt idegenek hangját hallotta az udvarban. Vadul ugatni kezdett. A gazda egy rúgással csendre intette. Hárman voltak. Az egyiknek fémszaga volt, szürke ruhája félelmet bontott a szívekben. A gazda nem hangoskodott már. Az egyik jószagú megfogta a mocskos kis kezét, majd talpra állította. Nagyon furcsa volt, ritkán állt lábra. Elindultak. Valami biztosságérzés futotta át a lelkét. Menni kell! Velük kell menni! Senki nem szólt semmit, csak némán beültek az autóba. A fémszagú még visszanézett, és a fejét rázta.

A hétéves Andreát nevelőszülők vették gondjaikba még aznap.

 

 

10 év 5 komment

A liftajtó lassan csukódott, de egy apró kezecske utánakapott hihetetlen er?vel. A kis ujjacskák mintha össze akarnák roppantani a nehéz vasat az egész világgal együtt, amely súlyos kohószaggal teremtette meg ezt az egyszer? tárgyat erre a közönséges feladatra. Kinyílni és becsukódni annyit jelentett ennek a tárgynak, mint megérkezni és elmenni, köszönni és elbúcsúzni valakit?l az apró ujjacskáknak. A búcsú ment mindig nehezen.

Az érkez? boldogságot hozott, nevetést és ismer?s illatokat a múltból, ami csupán három évet jelent.

Az elmen? ellopott mindent. Az emlékeket, a kacagást, az ölelést, a reggeleket, az éjjeleket, a terveket, mit együtt sz?ttek, az álmokat, mit együtt álmodtak, a játékokat, amit együtt játszottak, a fényt és hangot, amit együtt láttak és hallottak. Csupán a könnyeket hagyta itt, az árnyék növekv? kontúrjait a komor bútorokon, és az id?t, amely megállt ilyenkor. A csendet, azt hagyta még itt, ami apránként felfalta a jöv? reményét. A megzörren? vasláda elvitt minden alkalommal valamit, ami már sohasem kerülhet vissza az ajtó melegebb oldalára. Az ujjacskák nem eresztettek. Er?sen kapaszkodva a liftajtó peremébe, újra kitárták azt.

Az apró gyermek nagy barna szemeivel, és szomorú tekintetével megolvasztotta a leveg?t.

– Apa! Legyél jó! – kiáltotta az elmen?nek.

– Jónak lenni. Jónak… – ismételte magában az apa. Aztán elment. Éjjel lett.

 

10 év 16 komment

 

 

Rettenet volt már, amit a tükör gúnyos mosollyal visszavetített. Legszívesebben összetörte volna. Ocsmány undort érzett és émelygés jött rá megint. Az imént evett, s forgott a gyomra attól a valamit?l, amit az anyja beléer?ltetett. Gy?lölte ezért, s lassan az egész családot gy?lölte, amiért tömik. Hát azt akarják ezek, hogy halálra egye magát? Hízót nevelnek bel?le, amit majd a kell? id?ben levágnak, és hurkát, kolbászt készítenek a húsából! Ha tehette, inkább nem volt otthon, csak este ért haza hullafáradtan a munkahelyér?l, és azonnal ágynak esett. Itthon mindig hideg volt. Tulajdonképpen mindenhol hideg volt, és mindenhol azok az átkozott tükrök vették körbe, és kórusban óbégatva kiáltozták minden percben, hogy „kövér vagy!”. Gyomor forogva nézte, hogy mások hogyan tömik magukba a falatokat. Ráadásul olyan lassan, hogy alig lehetett kivárni. A barátai is elmaradoztak mell?le. Nem csoda, hisz a reng? zsírpárnák látványa nem volt éppen kellemes, s már másról sem tudott beszélni, mint arról, hogy most éppen milyen módon kellene leadni ezt a felesleget. Persze, hogy megunták. Ez az örökös gyomorfeszülés annyira zavaró volt, hogy már a buszra sem szállt fel, félt, hogy ott is kinevetik az iskolás gyerekek, mert azok olyan ?szinték és utálatosak, hogy azt el sem lehet mondani. Egy alkalommal látta, hogy két kis csitri összesúgott, és kacagtak. Azonnal leszállt, és a munkahelyéig bosszút forralt ellenük. Majd legközelebb felpofozza ?ket, mit képzelnek! Gyalog sokkal jobb volt megtenni azt a néhány kilométert, legalább azzal is kalóriát égetett. Séta közben a hasizmait megfeszítette, s néha kissé pipiskedve igyekezett járni, hogy a vádlija is edz?djön. Hiába mondta az anyja, hogy elviszi autóval. Nem! Nem gyerek már, van munkája, fizetése, élete. Lehet, hogy el kellene költöznie egy albérletbe, hogy vége legyen ennek az örökös nyösztetésnek. Ha egyedül élhetne, akkor végre nem tömné senki, nem mondanák meg, hogy mikor és menyit egyen ahhoz, hogy egészséges maradjon. Azért annyi pénze nem volt. A könyvtárban nem fizették halálra, de a piszkálódást ott is remekül értették a kollégák. Erika, a f?nökasszony örökösen valami túróval töltött, porcukorral hintett süteményt kínálgatott neki, aminek már a szagától is hányingere támadt. Az kellett volna még a zsírpárnáknak. A raktárban mindig a legnehezebb munkát vállalta be. Polcok átrendezése, könyvek cipelése. Amit az olvasók kikértek helyben olvasásra, azt sem lifttel küldte fel, hanem felgyalogolt vele a harmadik emeleti terembe. Persze, gyorsan elfáradt az egész m?veletben, és alább is hagyott a munkakedve. Haja cafatokban lógott, s mintha mostanában hullott is volna.

– Marcsi! Nem lesz ez így jó – mondták kollégan?i álszent kedveskedéssel, s szemükben ott volt az a csömör, a zsíriszony. – Az életmódodat át kellene gondolnod.

– Persze, átgondolom – mondta, s belül átkozta a sorsot, amely örökösen ráküldött egy-egy anyáskodó barátn?t azzal a sajnálkozó tekintettel, amely a hájpárnákig hatolt, és vágott. Elég neki a saját szüleit hallgatni. Az apja már nem is mond semmit, csak nézi, nézi párás szemekkel és megsimogatja az arcát.

– Kislányom! Kislányom! – suttog, de nem folytatja tovább.

Ekkortájt t?nt fel, hogy egy ideje nem látta mosolyogni az apját. Régebben, amikor együtt kirándultak, mindig mosolygott, s?t, kacagott, s gyönyör?, hibátlan fogsora szikrázott a napsütésben. De már nem. A tekintete mindent elárul. Mindig is egy kedves, csinos kislányt szeretett volna magának, akivel büszkén sétálhat végig az utcán, aki után füttyögve fordulnak meg a fiúk, aki ?zikeszem? unokákat hoz világra, és most kapott egy bálnát, egy tehenet, aki éppen csak nem legel. Legfeljebb b?g, de azt is csak este, telekönnyezve a párnát ett?l az érzést?l. Az éjszakától félt a legjobban. A szörnyek ekkor támadták meg elméjét. Óvatosan settenkedett ki a konyhába. A h?t?szekrény ajtaja némán, cinkosul tárta fel magát. Ott a szalonna, jó húsos, Erdélyi, meg a sonkaszelet egy kis tormával! Maradt még egy is tarhonyás csirke vasárnapról azzal a fantasztikus íz? kompóttal. S ez a kenyér, valami isteni. Vajat rá, vajat! Meg abból a lekvárból is! Na, meg anya rejtett tartaléka a mandulás csokiból! Csak ne vigyem túlzásba, csak éppen annyit, hogy ne szaporodjon a zsírpárna. Majd holnap legyalogolom, majd két tömbbel nagyobbat kerülök, de az is lehet, hogy kocogok egy saroknyit, csak még azt az egy falatot…

– Förtelmes, kövér disznó! Zabáááálj! – lihegte a h?t?szekrény vigyorogva. Hideg hangja megdermesztette a leveg?t.

Reggel lett. Mindig megszakad a film reggelig. Muszáj volt titokban enni, mert így nem kellett kipukkadnia.  A szájában gyomorkeser? ízt érzett, torkát kaparta a sav, és fogain, nyelvén vastag lepedék telepedett meg. Megint forgott a gyomra.

A könyvtárban aznap igen nagy forgalom volt. Az egyetemisták mintha csak az ? bosszantása miatt kértek volna eldugottabbnál eldugottabb könyveket. Az ötödik forduló után elveszítette az egyensúlyát, és…

 

A fehér falak szikráztak, s alig tudott rápillantani a mennyezetre, annyira fájt a hasa. Balról, az ágy mellett az apja ült. Fejét beletemette tenyerébe és némán rázkódott, mint amikor az ember egy jó viccen nevet az egyetemi el?adás közben, és nem akarná, hogy felfedjék fegyelmezetlenségét. De ez nem kacaj volt. Sírás. A férfi összetörten zokogott, s mikor észrevette, hogy a lánya magához tért, letörölgette könnyeit, mosolyt próbált er?ltetni meggyötört arcára. Rettenetesen rossz komédiás lett volna bel?le, de talán egy drámai jelenetbe még bevették volna beugróként.

– Kislányom! Kislányom! – kezdte megint.

Nagy, puha és meleg keze volt. Biztonságos érzést keltett mindig is. Érezte, hogy megfogja a kezét a férfi. Vasmarok volt és hatalmas. Mintha egy idegen kezét szorongatná, amelyet az ? testéhez varrtak hozzá tévedésb?l. Ez nem lehet az ? karja! Megnézte. Tudta, hogy a saját végtagját nézi, érezte, ez a saját könyöke, ujjai, b?re, a saját érzete, amit éppen lát, de nem akart hinni a szemének. Mi történ? Puffadt karjai, hatalmas mellei, löttyedt hasa elpárolgott. Csont és b?r maradt a helyükben, kikandikáltak a bordák, csoffadt csirkecombok és satnya karok tapadtak a rozzant testhez. Mint egy csontváz. Sikoltani szeretett volna, de nem ment.

– Csitt, csitt, kedvesem! – búgta az apja újra könnyekkel harcolva. – Ne er?ltesd magad, majd rendbe jössz, majd meggyógyulsz, majd… – megint a tenyerébe temetkezett.

 

Nem tudom pontosan mennyi id? telt már el, hogy itt vagyok. Az orvos azt mondta, szépen haladok, talán egy pár hónap, és elkezd?dhet a gyógytorna. De addig is híznom kell, híznom. Apám mosolyáért.

 

10 év 8 komment

 

Nem mozdult a leveg?. Fojtó szagok csapdájában dermedt meg a csend az omladozó falak és szemétkupacok között. Nyár volt, nyár közepe, amikor mindenki az es?t vagy az estét várja az enyhülésért, vagy csupán azért, hogy változzon a mozdulatlan semmi. Olyankor elhallgatnak a perleked? hangok, sötét ketrecbe bujdosnak az indulatok, elhalnak a kacajok és a lopott, mosdatlan csók féltett titka pironkodva álmodik a következ? délután rejt?z? hevér?l. De még nem jött az enyhülés. Nem volt még itt az ideje.

Nagy nap volt a mai. Senki sem csinált semmi különlegeset, nem készültek léggömbökkel, feliratokkal vagy efféle ünnepi alkalomhoz ill? úri huncutságokkal. Néhány fiatalabb fruska kirittyentette magát, festéket tettek szép arcukra, amivel inkább útszélire vették a dolgot, de nekik tetszett, és egymást ugratva, tarka szoknyájukat meglebbentve vihorásztak. A telepre vendégeket vártak, valami bizottságfélét, aki majd alaposan megnézi, hogyan élnek. Arra is kíváncsiak, mire lenne szükségük ahhoz, hogy változzon az élet. A város küls? peremén is túli viskóváros mocsoktól b?zl? fedelei alatt emberek üldögéltek. Asszonyok, id?sebb férfiak. A gyerekek visongatva kergették egymást a porban, és ha néha egy-egy tollatépett, begybe való után kutató csirke közéjük keveredett, nagyot rúgtak rajta. Az állat rikácsolva rebbent el közülük, és kicsit arrébb újra kapirgálni kezdett a sovány földben. Nem talált gilisztát, de még egy dögl?d?, nyavalyás böglyöt sem.

Egy asszony rozoga, rongyos babakocsiban, arcán végigcsorgó nyálú, szája köré száradt taknyú, nagy gyereket tologatott, s olykor kiköpött egy-egy nyálmaszatos napraforgóhéjat a lába elé. A nap er?sen t?zött a szerencsétlen kölök szemébe, de nyögni sem volt képes, hogy jelezni tudjon. Amott egy félkarú férfi rongyok között válogatott, és egy rikító, sárga szín? trikót kotort el? nagy boldogan. Aztán ügyetlenül magára húzta, és beletörölte izzadó, porlepte arcát, amely így a torinói lepel ocsmány hamisítványaként kapott létet. Egy öreg, aszott emberke csikkcsutakot forgatott fogatlan száját lezáró cserepes ajkai között, fél szemét becsukva tartotta, és érthetetlen dalocskát dudorászott. Talán boldog volt. Térdén nagy folt takarta el a nyomorult lábat, és az arcán legyek üzekedtek gátlástalanul, szaporítani vágyva a világ nyomorán él?sköd? vérszopókat. El sem hessegette ?ket, talán észre sem vette már. A gyerekek közben új szórakozást találtak. Piszlicsáré kavicsokkal kezdték el dobálni azt a lyukas, valaha piros fazekat, ami az út közepén hevert. Apró, éles koppanások jelezték a találatokat. Végül azt is arrébb rugdalták egy nagyobb kupac felé. Egy rikácsoló n? az egyikük után kiáltott ellentmondást nem t?r? hanglejtéssel.

– Hé! Te! Ide gyere!

Talán az anyja lehetett, mert a sovány kisgyerek azonnal arrafelé iramodott mit sem tör?dve többet a csirkékkel és vödörrel. Amint odaért, a n?vel együtt elt?nt a viskó szakadozott, rongyos függesztéke mögött. Elnyelte ?ket a fekete odú, éhes, emberev? gyomorként.

Aztán egyszerre ott termettek az autók. Öt vagy hat is lehetett, a márkáját még sohasem látta e vidék egyetlen lelke sem. Az út porát finom púderként taposták a fekete gumik, amely porkaréjt nyalt a csillanó felnik krómköpenyére. Megjött a bizottság. Olyan váratlanul termettek itt, mintha csak valami idegen lények szállták volna meg a primitív társadalom e helyi tagjait. A polgármester szállt ki el?ször, arcára piros karikákat rajzolt a szerfeletti izgalom, és ügyefogyott buzgalommal tessékelte ki a kocsiból a többieket. Fekete cip?k léptek ki a fekete autókból. Hatalmas, nagydarab valakik voltak, mint egy görög regény megelevenedett, jóllakott óriásai, melyeket a f?isten maga is a pokol mélyére zárt alapos indokkal. Nyakkend?jükre oly elegáns csomó volt kötve, mint egy divatlap oldalain, elégedett mosolyuk kerekre húzta sima ábrázatukat.

– Itt volnánk, uraim! Erre tessék! – intett a polgármester a viskók felé.

A fekete cip?k nem akartak megmozdulni, lendületüket veszítették, beleragadtak a nyomor szennyes szagába. Aztán mégis engedtek az unszolásnak. Az egyik valami érthetetlen nyelven kérdezett, a tolmács rendületlenül válaszolt a polgármester ide-oda fürkész? pillantásai közepette. A kunyhólakók lassan közelebb jöttek. A viháncka lányok rúzsszennyes, színészn?ket megszégyenít? mosolyt vettek magukra, és úgy illegették derekukat, mintha csak a házt?znéz?be érkez?t fogadták volna. Az anyák maguk mellé terelgették a rohangáló gyerekeket, de néhány kamaszodóbbat ki sem lehetett vakarni a fekete cip?k nyomából. Szorosan a hatalmas emberek mellé szeg?dtek, meg-megtapintották nadrágjuk szárát, mint valami csodát. Egyikük rátapasztotta arcát a kocsi ablakára, s összemaszatolta mocskos, könny és nyál áztatta b?rével a matt üveget. A fekete cip?kben ismét megtorpantak az öltönyös tornyok, majd a polgármester után eredtek érezhet? bizonytalansággal. Pontosan afelé a házikó felé vették az irányt, mely az el?bb az anyát gyermekével együtt falta fel. Le kellet hajolniuk ahhoz, hogy bebújhassanak, s az egész olyan mulatságos volt, mert úgy néztek ki, mintha éppen hajbókolnának a halálos torok el?tt, és úgy adnák oda finom húsukat az éhez? ínség oltárának. Ismeretlen b?z zsongta ?ket körül, az ablakon annyi fény sem vet?dött be, ami egy gyertyaláng mércéjének éppen megfelelne. Fekete gyerek pislogott rájuk egy fekete kupac tetejér?l, ami talán az ágy lehetett, és sírásra görbült a szája. Hüppögni kezdett, majd bömbölni. A lakkcip?k megint megtorpantak, de nem menekülhettek. Az anya mellettük termett, és olyan nyelven kezdett el hadarni, amelyet a tolmács kikerekedett fülekkel igyekezett megérteni, hiába.

– Elnézést, elnézést – nyögte a polgármester zavarodottan, és az asszonyt igyekezett arrébb terelgetni. De az csak mondta, és mondta.

 

A görög istenségek a félhomályban talán fintornak t?n? arckifejezéssel kifordultak. Egyikük cip?je valami szurutykába süppedt, s tompán freccsen? hang hallatszott a földr?l. A tolmács némán, megrökönyödve hátrált, s nem fordította le az elhangzott, indulatosnak t?n? dörgedelmet, amely a torony ajkait hagyta el. Aztán ahogyan elnyelte ?ket a viskó, ki is fordította magából, mint emészthetetlen, zsíros falatokat.

A kocsik kigördültek a pornyomorból. Véget ért a látogatás. Az aszott kisöreg újabb dúdolnivalóba kezdett, a lányok pedig csalódottan néztek a hirtelen elt?n? vendégek után. Nem akadt kér?jük ma sem. Kár volt azt a drága rúzst felkenni.

10 év 7 komment

ââ?¬Å¾Olyan jogunk van, amelynél fogva az embernek elvehetjük az életét, de olyan nincs, hogy a meghalást elvegyük t?le: ez csak kegyetlenség.ââ?¬Â
Nietzsche
(fotó eredete: http://napielet.hu/a_te_napod/cimke/city)

 

 

Egy pillanatig dermedten állt a konyhaajtóban. A görcsös test látványa groteszk módon tárult elé, és olyan lehetetlen képként rikoltott, mint egy oda nem ill? díszlet a butik kirakatában, ami arra szolgál, hogy felhívja a figyelmet, hogy ott van, és közölni akar valamit, amit eddig nem vettek észre, ami mellett közönyösen sétáltak el napról napra a megszürkült járókel?k. Egy pillanattal a belépés után hallotta meg a csattanást, amit a lassan, az egyensúlyát vesztett eld?l? szék okozott a töredezett, pepitakockás járólapon. Más volt ez a hang. Hideg és agresszív, nem olyan, mint amikor a kishúga véletlenül felborít valamit, és utána ijedtében azonnal zokogni kezd, félve a büntetést?l. Ez egy akaratos csattanás volt tele haraggal, elkeseredéssel, dühvel és nyomorral. ? is egy ember, nem történhet ez meg vele, mert nem lehetséges egy ilyen egyszer?, kegyes befejezés. Nem érhet véget itt és most, csak azért, mert ? éppen úgy döntött, hogy ezt teszi. Lábai csak nehezen akartak moccanni, de végül egyetlen ugrással mellette termett. Megcsapta a rothadó gyomorból feltör? alkohol pállott szaga, a liheg? szájból er?s szag áradt ki a szökni készül? lélekkel együtt. Megragadta a vékony lábszárat, és szorosan magához ölelve megemelte a testet. Soha nem nyúlt még hozzá, így meglepte, hogy milyen könny?. Mindig azt képzelte, hogy ez a nagy és sovány ember nehéz, hogy az a sok ital, amit lenyel napról napra, sárnehéz agyagot szül a kitágult gyomorban. Amint felkapta, a férfi ösztönösen a nyakához kapott, hogy tágítson a hurkon, ami id? közben vasmarokként szorult rá eres torkára. Egy pillanatnak t?nt az egész mozzanat, de nem maradhatott így. El kellett engednie újra, hogy a kopott konyhaszekrényb?l egy kést rántson el?. A széket hirtelen felállította, és elmetszette a kötelet, amely a csillár vaskampójára volt feler?sítve. A férfi teste ormótlanul és tompán zuhant alá. Egy másik széket fellökött estében. Nem mozdultak. Feri a széken állt reszket? térdekkel, és úgy nézett le a férfira. Csak most vette észre, hogy milyen gyenge is ez a test. Tegnap este még er?snek t?nt, amikor az anyjának akkora pofont kevert le, hogy az tehetetlenül zuhant az asztalnak, amely az er?s taszítástól egészen az ablakig lök?dött, és a poharak esélytelenül zuhantak alá, szerteszét szórva lelkük szilánkjait. A férfi szederjes nyaka és arca undort keltett benne, amint zihált és hörgött egy állathoz hasonlított, amely éppen tusát vív a halál karjaiban. Aztán lassan lelépett a székr?l, és kiment a konyhából. Az el?szobában megtorpant, majd kisietett a függ?folyosóra, és bekopogott a szomszédba.

A ment?k gyorsan kiértek. Az orvos egy illanó fintorral lépett a konyhába. Aztán jöttek még páran, talán rend?rök is, és kérdezgették, de csak tompa válaszokat tudott adni, suta igeneket és elhaló nemeket. Akit várt – vagy talán nem is várta, akkor már nem tudta biztosan érezni – még nem érkezett meg. Az anyja. Ez az elgyötört n?, aki alig volt több negyven kilónál, megannyiszor felállt a konyhapadlóról, volt, hogy a harmadik pofon után is. És sohasem sírt. Csak nézett maga elé, tenyerébe szedegette a törött üvegcserepeket, majd kilegyintette leomlott tincsét a hajából. Sohasem vérzett sokáig, a konyharuhát odaszorította a felrepedt szemöldökére, karjára, arcára, amit?l szinte azonnal elapadt a vörösl? csermely. Lehet, hogy nem is volt elég vér benne ahhoz, hogy tisztességesen és méltósággal ömöljön ki bel?le. Még a vérzése is szánalmas volt és dühít?. Legalább mázolt volna össze mindent a vérével, legalább sikoltozott volna egyszer-egyszer, de nem tette. Csak nézett, ült és hallgatott. Feri mindig arra várt, hogy legalább egyszer sikoltson az anyja, hogy ki lehessen rohanni a folyosóra, és segítségért kiabálni. A szomszéd biztosan átsietett volna, mert kedvelte Ferit, s azóta, hogy az apja négy éve meghalt, még jobban támogatta ?ket. A nyugdíjas kisöreg, amit tudott megtett. Fél tüd?vel ez is nagy dolog volt t?le. Egyszer hallotta, hogy a bejárati ajtóban az anyjával beszélget:

– Mária! Mért nem küldi el ezt az embert? Egyszer megöli magukat, meglátja.

Az anyja ekkor sem válaszolt. Szeretett volna akkor odarohanni és igazat adni a bácsinak, de nem merte megtenni, félt megalázni az anyját, félt attól, hogy csak jobban fájna neki, ha megtudná, hogy a gyermekei is szenvednek az élettársától, aki úgy befészkelte magát egyik napról a másikra az életükbe, hogy szinte észre sem vették.

Aztán megérkezett. Biztosan telefonálhattak neki a rend?rök. A tegnapi pofontól még fel volt dagadva az arca, a felrepedt ajka beforrt, kusza haja ?rült benyomást keltett. Zokogott, és a kábult testet ölelgette, amit a ment?sök közben kifelé egyensúlyoztak a konyhából. Túlélte. Amikor elt?ntek a folyosón, a rend?rök az anyját kérdezgették. Az csak rázta a fejét és zokogott. Mintha nem is az ? anyja lenne, csak egy n?, aki valamiért most itt van, és rá sem néz.

– Anya – súgta halkan a n? felé, aki dühösen nézett rá vissza. Nem, biztosan nem az ? anyja, hiszen ilyen düh még sohasem szikrázott a tekintetéb?l.

Egy másik n? jött. Szép ruhája, cip?je volt, és jó illatú. Megsimogatta Feri fejét, és olyan kellemes meleget árasztott a tenyeréb?l, mintha a nap sütötte volna a haját. Néhány szót beszélt az anyjával, aki mintha ett?l a kellemt?l ébredt volna fel évekig tartó álmából. Megint rázta a fejét, s jobban zokogott. Róla volt szó. Róla és Erikáról, a kishúgáról, aki éppen az óvodában van. Reggel Feri vitte el, s roppant módon szégyellte magát az óvón? el?tt, aki többször is felhívta a figyelmét arra, hogy az anyja nem fizette be a múlt havi ebédet sem. Erika sírt is akkor, pedig csak öt éves, de megérezte a bátyja jogtalan és fájdalmas szégyenét.

– Kisfiam, miért? – súgta halkan az anyja. A gyerek értetlenül nézett rá. Már nem érzett semmi, csak a térde kezdett el megint reszketni, mint néhány órával ezel?tt. A kellemes n? kézen fogta, és elindultak a kijárat felé.

– Most elköszönhetsz – mondta Ferinek. A fiú érezte, hogy most ez valami végs? búcsúféle lehet, pont úgy, mint amikor négy éve az apja sírjánál álltak. Akkor is ugyanezt mondta az anyja. De nem érezte azt a fájdalmas hasadást. Inkább betöltötte valami meleg és biztonságos valami, ami a kellemes n? kezeib?l átsugárzott a tenyerébe. Odalépet az anyjához.

– Miért, kisfiam, miért? – ismételte az anya. – Miért vágtad le?

Feri döbbenten állt. Ebben a pillanatban megsajnálta az összeroskadt, kócos n?t. Mégis az ? anyja. És most ezt kérdezi. Eddig nem sikoltott sohasem, csak szedegette a cserepeket, leszorította a vérzést és nézett üresen ott a konyhában, ahol a pofonokat kapta. Egyszerre a gy?löletnél is borzasztóbbat érzett iránta. A semmit.

– Szia, anya – motyogta, és a kellemes n? kezeit kereste. Elindultak.

Kinn a függ?folyosón a szomszéd bácsi állt. Mosolygott és megölelte a fiút. Könnyes volt a szeme, de mosolygott. A nap furcsán sütött, melengette a korlátot és a lépcs?fokokat. Eddig még sohasem vette észre, hogy több a fény, mint az árnyék.

 

10 év 12 komment

 

 

Csodálatos éjszaka volt az akkori, amire már alig-alig emlékeznének, ha a vaskos, repedezett törzs? öregek nem adták volna ágról-ágra, t?levélr?l-t?levélre annak a napnak a történetét, amely megváltoztatta a szunnyadó reményt, a pattogó fájdalmat, a letört és kivágott bizalmat az élettel szemben. Már majdnem minden elveszett…

A mérhetetlen magasság csillámos kristálypelyhekben szórta halvány aranyát a feny?fák ágaira, a hold az égen felh?takaró nélkül mosolygott alá a hegyekben szunnyadó nyugalomra. Tél volt. Nem roppant meg a hó a vadak patája alatt, s a szél sem zavarta meg pajkos fuvallataival az ágak kusza bogát. A rét tövében, a tejfehér dunyha alatt, tövében az ifjonc feny?knek, valami megindult. Mintha egy levélnyi helyen elfáradt volna a megfagyott hó, s feladva a jégesküvel fogadott harcot, megolvadt volna a szíve. A zöld mohafelszín egyre er?sebben t?nt el?, és órákon belül, mint egy zöld gomb, messzir?l virított.

– Ó! – sóhajtott gyengén egy széplombú sudár feny?hölgy. – Valóra vált az álmom.

A talajból cseppnyi feny?mag csírája bújt el?. Senki sem sejtette, hogy ott lapul, hogy egy tobozbölcs?b?l egyenesen odahullott valamikor, és a leghidegebb id? kell?s közepén kicsiny feny?cske vált bel?le.

– Ó! – sóhajtott egy öreg feny?hölgy. – Csoda történt!

– Csoda, bizony! – suttogott egy éltes lucagg tüskekarcos hangon. – Amir?l egyszer suttogtak a fenyvesek.

A kis feny?cske volt a jöv? reménye arra, hogy a megváltás már nem késik sokat.

 

Aztán jöttek ?k. Éles baltákkal, acélfogú szerszámokkal kaszabolták le a fiatalabbakat, közöttük a kis csodát is. Kicsiny lombjaikat zsákokba tuszkolták, letört hajtásaikat letaposták. A friss forgácsok szerteszét hevertek a fehér havon, majd lassan megfagytak, álomba szenderültek szilánkonként, felkészülve arra, hogy tavasszal a föld eméssze fel ?ket fekete szívébe.

Fájdalmas, gyantakönnyes csend lett az erd?ben.

 

Az évek lassan elteltek azóta, a csodás nap óta. Talán kétezer is…

– Nahát! Nahát! – kiáltott a pöttöm luclányka. – Ma van Farácsony!

Azzal serényen megrázta kis lombjait, arcocskáját megfürösztötte a kristályok lehulló zuhatagában. Piciny t?levelei zölden izzottak az izgalomtól, hiszen az utóbbi hónapokban rengeteg alkalommal gondolt erre az ünnepre. Lassan az egész család útrakész volt. A nagy sziklától, ahol éltek, hosszú utat kellett megtenniük a telepig, ahol az ünnep f? díszét kellett beszerezniük. Ez a válogatás minden évben nagy izgalmat keltett a feny?gyerekek között, hiszen pajkos játékkal szedték össze a f? díszeket, amíg a feln?ttek körülállták a telepet, és mosolyogva összenéztek, ha egy-egy csemete megbotolva, a f? díszek közé zuhant néhányat szétlapítva. Nem volt könny? dolguk a kis fáknak, hiszen a f? díszek nem álltak, és vártak egyhelyben, hanem össze-vissza cikázva igyekeztek részt venni a farácsonyi játékban, mintha apró bogarak lennének, akik a denevérek el?l bujdosnak. Mikor mindegyik feny?csemete ágai közé ragadott egy f? díszt, a családok komótosan indultak haza, s ágról ágra adogatták egymásnak a kiválasztottat, hogy alaposan szemügyre vehessék. A kiálló négy botocskáit megropogtatták, hogy ne kalimpáljon olyan idétlenül, mint egy szöcske.

– Rohanok köveket szedni! – rázta meg huncutul lombját a kis luclány.

A f? díszt a nagy szikla egyik hasadékába ékelték, és kisebb kövekkel szorították le, hogy ne ficánkoljon. Néhány óra múlva, mikor már alaposan kih?lt, és lassanként elfehéredett, már nem mocorgott, így kedvük szerint alakíthatták. Ha hosszabb léggyökerei voltak a tetején, azt a feny?gyerekek letépkedték, puha kérgét a nagyobbak felhasították kövekkel, és lehántották. A feln?ttek apró bokrok lehullott ágacskáit szurkálták bele, hogy azok helyén piros festék csordogáljon ki, megfestve vele a szikla oldalát. Csodás illata volt, amely szorosan kapcsolódott ehhez az ünnephez, a remény ünnepéhez, mely a szenvedések végét hozzák el egyszer. Amikor elkészült a díszítés, a facsaládok körbeállták a pompázatos, vörösre festett sziklafalat, s csendesen elsusogták az ünnepi szell? fuvallatát.

Aztán csendes vártak.

Gyökereiket visszaeregették a földbe, lombjaikkal összehajoltak, s egyetlen szót sem szóltak.

Hónapok múlva, mikor az id? megenyhült, a nap sugarai megolvasztották a havat, a díszeket kicsiny férgek, apró állatkák falták fel. Végül teljesen elt?nt, csak néhány nagyobb csont maradt utána. Azok túl vastagok voltak, de a föld apránként azokat is elporlasztotta.

 

 

10 év 2 komment

 

Váróterem. Ezt írtam ki cellám ajtajára,

és nagy dobozokba tettem mindenem,

mint aki készül valahová, mint aki át

akar kelni óceánokon, felh?kön, nem

 

ismert tájak vad kanyonjain, hogy egy

álmot elérjen, hogy azt a fényt keresse,

ami bel?led indul, és bennem végz?dik

álmodott álmaink szárnyaló, magasra

 

reppen? angyalaiként. Most itt fekszek

a dobozok tetején, takaróm a kabátom,

párnám a levetett ruháim gombolyaga,

és csak az ajtót figyelem, csak azt várom,

 

hogy mikor mozdul megkopott kilincse,

mikor int a sors arcod képébe bújtatva,

hogy induljak, szedjem a táskám, mert

véget ért rabságom, s már egy új napja

 

nyílik életünk virágainak. Mozdul a zár

talán egyszer, talán nyílik, s akkor én

öltözök, indulok, kartondoboz ágyamat

hátamra véve, megyek utolsó remény-

 

álmok melegébe, ahol veled leszek már,

örökre, tisztán és er?sen, hogy karodat

karomba fonva érezd izmaim és szívem

hevét, ami körbefonja minden napodat.

12 év 5 komment

Ha véleményt írok egy alkotásról, az általában úgy teszem, mintha tapogatnék, vagy éppen ízlelgetnék valamit csukott szemekkel, kíváncsian várva a bennem feltör? ízeket, ingereket. Nem olvasom el el?zetesen mások véleményét, nem nézem meg, ki írta, kiféle, miféle, jelent-e meg már írása nyomtatásban, tagja-e valamiféle irodalmi szervezetnek, csak a szöveget tekintem önnön valójában, leírt lélekként vizsgálva sorait, szavait. A Fióka után azonban azonnal megnéztem Dóra lapját, ami igen kellemes szerénységgel vallott a Szerz?r?l. A novella roppant igényes szókincsével, szerkesztettségével, gondolatmenetével, tartalmi mélységével arról vall, hogy Dóra remek író. Komolyan gondolkodnia kellene eme irodalmi stílus aktív m?velésér?l, hacsak máris nem ezt teszi, titkolva el?lünk temérdeknyi kiadott írását, amelyekért a kiadók egymással versengve tülekednek a Szerz? ajtaja el?tt.
Maga az elbeszélés nem hatásvadász, nincs benne olyan esemény, amely meghökkent, és szinte el?re érezhet?, hogy a f?szerepl? gyermekkel valami jó dolog fog történni, hiszen megérdemli a sors kegyetlensége után. Mégis, leköti a figyelmet, és egyfajta gyengéden fokozódó kíváncsiságot gerjeszt. Semmiképpen nem tudnék olyan dolgot említeni, ami a Szerz?re nézve negatív lenne, bár számomra kissé gyorsított felvételként hatott az apa halála utáni rész. Fióka pozitív sors fordulta olyan hamarjában került bemutatásra. Az anya meggyilkolása és az apa baleseti halálának naturalisztikus jelenetéb?l származó traumából való kilábalás, és az analfabéta gyermekb?l hirtelen lett értelmiségi lelkész képe egy koromfekete éjszaka utáni hirtelen ver?fényként tárul elénk, kihagyva a pirkadatot. Talán erre azért volt szükség, hogy ne kalandozzunk el a tényt?l: meghalt egy fantasztikus ember, kinek nem a múltja emelkedik ki a történetb?l, hanem az, ahogyan élt, és segített az embereken. Nos, ez nem baj, és nem is hibaként említettem, csupán a szubjektív benyomásom, és ez cseppnyit sem csorbít a Szerz? iránti elismerésemen. Azt mutatja be, hogy a sors mégsem oly kegyetlen, mit azt hinnénk, van remény az életre, a megérdemelt jutalom semmiképpen nem marad el, ha hiszünk benne.
Dóra! Gratulálok! Írj még, vagy ha már írtál, gyorsan tedd fel ?ket, hadd olvashassunk még t?led.

12 év 11 komment

A kis, deszkából ácsolt kordé nagyot nyekkent a járdaszegélynél. Nem az els? döccenése volt már, amit haldokló nyögéssel élt túl tömör kerekein. Pedig a bácsi óvatosan húzta maga után, mint legdrágább kincsét, amiben minden vagyonát tartotta. Ruhák, ócskavasak, újságpapírok, üvegek. Lom. Neki mégis mindene. Már szét sem nézett az úton, csak átballagott egyenesen a tér felé, mintha határozott céllal keveredett volna ide, ahol idegenként nézett rá minden. Mellén szétgombolódott a rongyos ing, nadrágja durván bele volt tömködve a bakancsa szárába, szája sarkában halott csikk lógott. Egy arra tévelyg? autós rádudált, mert úgy érezte, hogy az öreg túl lassan haladt át a zebrán, de aztán annak a suta kürtszónak is vége lett. Csak a tér maradt meg az öreg szeme el?tt fiatal facsemetéivel, kiégetett szemeteskukájával, amit talán suhancok gyújtottak fel. A padok viszont érintetlenek voltak. Nem is csoda, hiszen tömör vasból készültek. Törhetetlenek. Dél volt. Ilyenkor nincs itt senki. Az öregasszonyok otthon üldögélve várják az enyhe délutánt, hogy kiülhessenek pletykálni a szomszéd nagylány legújabb udvarlójáról, aki hangosan csikorogtat a motorjával ?rült köröket róva a betonút közepére, és a gyerekek sem ricsajoznak a mászóka körül, mert biztos most kanalazzák otthon azt a levest, amit lehet, hogy nem is szeretnek, csak anyu kedvéért eszik meg. Talán a második fogás jobb lesz. Lehet, hogy rántott hús vagy sajt, ami mellé remekül illik a krumplipüré tejfölösen, meg az uborkasaláta. De egy bef?tt is jöhet. Barack, vagy cseresznye, még a tavalyiból, amit a nagymama rakott el télire. Az egyik pad mellett megállt. Lassan nézett körbe, mint aki az ismer?sét lesi a megbeszélt találkozó helyszínén. De nem ismert itt senkit. Sok téren megfordult már, de ott sem ismert fel senkit. Csak egyszer, akkor szerencséje volt. De az már régen volt, talán két éve is, hogy látta azt az ismer?st. Ismer?s – villant eszébe ez a szó, és elmélázott rajta. ?t már nem ismerte senki. Nincs szomszédja, aki reggelente ráköszönne, nincsenek munkatársai, hiszen munkája sincs. Egyszer volt. Valaha. Mint a mesében, amelyek olyan keserves kezdettel mégis jó véget érnek az üveghegyeken túl is, az Isten háta mögött is. Csak egyszer nézne hátra az az Isten, a mesék istene. Azt sem bánná, ha gonoszként nyerné el t?le a jutalmát, már az is valami lenne ezzel a semmivel szemben. Szerette a meséket. A lányának olvasott fel egy nagy könyvb?l annak idején, ki tudja már mikor. Aztán vége lett annak is, mint a kürtszónak. Már a visszhangja is elt?nt.

        Az egyik mellékutcából gyerekek közeledtek. Szép biciklijükkel játékosan kacsáztak az kihalt út közepén, egymást heccelve valami semmiséggel. Élvezték a pillanatnyi szabadságot, amikor nem fegyelmezik ?ket, és örültek a vasárnapi napsütésnek is, ami kicsit enyhítette, hogy másnap már iskolába kell menni, és leckét kell írni, meg felelni a tábla el?tt a tudomány rejtelmeib?l. Mert a tanárt csak az fogja érdekelni, hogy tudják-e, vagy nem. A vasárnapi napsütés melege nem érdekli. Abból nem lehet megélni. Felesleges ostobaság. A gyerekek a tér közepére mentek, ahol reggel még néhány bizakodó árus zöldséget és gyümölcsöt kínált a betonasztalokról. Szombaton nagyobb piac volt, akkor jönnek a legtöbben. Az asztalok így most szabadon átalakulhattak a gyerekek fantáziájának szüleményeivé. Szigetek kerekedtek ki bel?lük, amelyek elfoglalásra vártak. Két nagyobb felmászott egy-egy asztalra, és át-átugrálva a lapokra, egymást igyekeztek megérinteni. Ha sikerült, akkor a megérintett kiállt, és másik állt a helyére a többiek közül. Ilyen messzir?l értelmetlennek t?nt az egész, de láthatólag ?k boldogan váltogatták egymást. Az öreg lassan a szeme elé emelte a tenyerét, hogy jobban lásson. Ismer?s. Ki tudja, mit jelent. Most ismét itt van, két év után végre újra megpillantotta az ismer?st. A kocsiból mocskos táskát húzott ki. Abban egy újságpapírba csomagolt, m?b?rkötéses könyvszer? valami volt elbújtatva. Egy album volt. Kopott fedelét a mellére szorította bal karjával, jobb tenyerét pedig újra a szemei elé emelte. A fiúk már nem játszottak, csak üldögéltek az asztalokon. Pár perc múlva kiszemelték az öreget. Lassan felé indultak, röhögtek, megtorpantak, aztán megint elindultak a pad irányába. Megálltak t?le néhány méterre és méricskélték. Pimasz tekinteteikben ott forrt valami gonosz, valami aljas és er?szakos. Nem szóltak hozzá, csak nézték. Az öreg kinyitotta az albumot. Megsárgult fotók rebbentek el? mosolygó arcokról, fehér ruhás alakokról, kertekr?l, házakról, kerékpárokról, kutyákról, macskákról és az azokat ölel? gyerekr?l. Volt egy labdás kép is. Egy férfi egy kislánnyal állt egy fa alatt. A fiúk megunták az öreget, mert az rájuk sem nézett, csak bámult bele az albumba.

    – Valaha… – suttogta halkan. A fiúk mosolyogtak rajta. Egyikük az ujjával a halántéka el?tt mutogatott körkörös mozdulatokkal. Bolond az öreg. Hagyjuk.

        Valaha bácsi. Így nevezte el az a kis fekete hajú, szepl?s kép?, soványka fiú, aki nem sokat nevetett, csak csapódott a többi mellé. Egyszer már mesélte otthon az öreget, mert már akkor is megsajnálta és szégyellte magát, hogy megint kigúnyolták a haverokkal. Elmondta az albumot is a labdás képpel, meg a motyogást is. Valaha. Akkor nagyon leszidták, azt mondták, hogy soha többé ne menjen ilyen emberekhez közel, mert ki tudja, hogy milyen fert?t hordoz. Meg bolhákat, meg miegyebet. Este megint elmesélte. Már elfelejtette, hogy egyszer kikapott ezért.

    – Megmondtam már a múltkor is, hogy ne menj oda az ilyenekhez! – emelte fel az anyja a hangját ingerülten. Szemében furcsa harag gyúlt, szinte ismeretlenné vált az arca. Nincs ma este vacsora. Senkinek.

       Nem, nem megyek többé. Holnap iskola, le kell feküdni. A házi már pénteken kész volt, még jó. Magyarból témazáró. Matekból felmérés a szerkesztésb?l. Anyának nincs fotóalbuma. Apának meg csak néhány gyerekkori képe hánykolódik valahol az íróasztalban. Holnap megkérdezem Ferit, hogy nekik van-e. Talán meg is mutatja. Majd megint kapok Feri anyukájától almás sütit. Meg almalevet. A tornacucc! Megint a suliban hagytam pénteken. Majd holnap… holnap hazahozom…

        A férj megfogta a n? vállát.

    – Ismét megtalált – az asszony könnyezett.

    – Elmegy. Akkor is elment – suttogta a férje. Félve a gyerek szobája felé nézett. Már nem égett a villany. Alszik. Nem hall semmit. Még kés?bb kijön vizet inni. Mindig ki szokott jönni lefekvés után vizet inni.

    – Mi költöztünk el. Már nem emlékszel? – megrándult. Kibontotta a haját. Nem volt kedve a férfihez. Fájt az érintése. Égetett.

    – De, emlékszem – elengedte a vállát.

    – Még él – némán sírt.

    – Él.

    – Soha nem tudok neki megbocsátani – zokogott.

        A férfi nem szólt. Nem ismerte soha az apósát. Nem is látta soha, csak annyit tudott róla, amit a fia két éve és ma este megint elmesélt róla.

 

Zatykó Zoltán Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.