Zatykó Zoltán : D?zs

 

 

Rettenet volt már, amit a tükör gúnyos mosollyal visszavetített. Legszívesebben összetörte volna. Ocsmány undort érzett és émelygés jött rá megint. Az imént evett, s forgott a gyomra attól a valamit?l, amit az anyja beléer?ltetett. Gy?lölte ezért, s lassan az egész családot gy?lölte, amiért tömik. Hát azt akarják ezek, hogy halálra egye magát? Hízót nevelnek bel?le, amit majd a kell? id?ben levágnak, és hurkát, kolbászt készítenek a húsából! Ha tehette, inkább nem volt otthon, csak este ért haza hullafáradtan a munkahelyér?l, és azonnal ágynak esett. Itthon mindig hideg volt. Tulajdonképpen mindenhol hideg volt, és mindenhol azok az átkozott tükrök vették körbe, és kórusban óbégatva kiáltozták minden percben, hogy „kövér vagy!”. Gyomor forogva nézte, hogy mások hogyan tömik magukba a falatokat. Ráadásul olyan lassan, hogy alig lehetett kivárni. A barátai is elmaradoztak mell?le. Nem csoda, hisz a reng? zsírpárnák látványa nem volt éppen kellemes, s már másról sem tudott beszélni, mint arról, hogy most éppen milyen módon kellene leadni ezt a felesleget. Persze, hogy megunták. Ez az örökös gyomorfeszülés annyira zavaró volt, hogy már a buszra sem szállt fel, félt, hogy ott is kinevetik az iskolás gyerekek, mert azok olyan ?szinték és utálatosak, hogy azt el sem lehet mondani. Egy alkalommal látta, hogy két kis csitri összesúgott, és kacagtak. Azonnal leszállt, és a munkahelyéig bosszút forralt ellenük. Majd legközelebb felpofozza ?ket, mit képzelnek! Gyalog sokkal jobb volt megtenni azt a néhány kilométert, legalább azzal is kalóriát égetett. Séta közben a hasizmait megfeszítette, s néha kissé pipiskedve igyekezett járni, hogy a vádlija is edz?djön. Hiába mondta az anyja, hogy elviszi autóval. Nem! Nem gyerek már, van munkája, fizetése, élete. Lehet, hogy el kellene költöznie egy albérletbe, hogy vége legyen ennek az örökös nyösztetésnek. Ha egyedül élhetne, akkor végre nem tömné senki, nem mondanák meg, hogy mikor és menyit egyen ahhoz, hogy egészséges maradjon. Azért annyi pénze nem volt. A könyvtárban nem fizették halálra, de a piszkálódást ott is remekül értették a kollégák. Erika, a f?nökasszony örökösen valami túróval töltött, porcukorral hintett süteményt kínálgatott neki, aminek már a szagától is hányingere támadt. Az kellett volna még a zsírpárnáknak. A raktárban mindig a legnehezebb munkát vállalta be. Polcok átrendezése, könyvek cipelése. Amit az olvasók kikértek helyben olvasásra, azt sem lifttel küldte fel, hanem felgyalogolt vele a harmadik emeleti terembe. Persze, gyorsan elfáradt az egész m?veletben, és alább is hagyott a munkakedve. Haja cafatokban lógott, s mintha mostanában hullott is volna.

– Marcsi! Nem lesz ez így jó – mondták kollégan?i álszent kedveskedéssel, s szemükben ott volt az a csömör, a zsíriszony. – Az életmódodat át kellene gondolnod.

– Persze, átgondolom – mondta, s belül átkozta a sorsot, amely örökösen ráküldött egy-egy anyáskodó barátn?t azzal a sajnálkozó tekintettel, amely a hájpárnákig hatolt, és vágott. Elég neki a saját szüleit hallgatni. Az apja már nem is mond semmit, csak nézi, nézi párás szemekkel és megsimogatja az arcát.

– Kislányom! Kislányom! – suttog, de nem folytatja tovább.

Ekkortájt t?nt fel, hogy egy ideje nem látta mosolyogni az apját. Régebben, amikor együtt kirándultak, mindig mosolygott, s?t, kacagott, s gyönyör?, hibátlan fogsora szikrázott a napsütésben. De már nem. A tekintete mindent elárul. Mindig is egy kedves, csinos kislányt szeretett volna magának, akivel büszkén sétálhat végig az utcán, aki után füttyögve fordulnak meg a fiúk, aki ?zikeszem? unokákat hoz világra, és most kapott egy bálnát, egy tehenet, aki éppen csak nem legel. Legfeljebb b?g, de azt is csak este, telekönnyezve a párnát ett?l az érzést?l. Az éjszakától félt a legjobban. A szörnyek ekkor támadták meg elméjét. Óvatosan settenkedett ki a konyhába. A h?t?szekrény ajtaja némán, cinkosul tárta fel magát. Ott a szalonna, jó húsos, Erdélyi, meg a sonkaszelet egy kis tormával! Maradt még egy is tarhonyás csirke vasárnapról azzal a fantasztikus íz? kompóttal. S ez a kenyér, valami isteni. Vajat rá, vajat! Meg abból a lekvárból is! Na, meg anya rejtett tartaléka a mandulás csokiból! Csak ne vigyem túlzásba, csak éppen annyit, hogy ne szaporodjon a zsírpárna. Majd holnap legyalogolom, majd két tömbbel nagyobbat kerülök, de az is lehet, hogy kocogok egy saroknyit, csak még azt az egy falatot…

– Förtelmes, kövér disznó! Zabáááálj! – lihegte a h?t?szekrény vigyorogva. Hideg hangja megdermesztette a leveg?t.

Reggel lett. Mindig megszakad a film reggelig. Muszáj volt titokban enni, mert így nem kellett kipukkadnia.  A szájában gyomorkeser? ízt érzett, torkát kaparta a sav, és fogain, nyelvén vastag lepedék telepedett meg. Megint forgott a gyomra.

A könyvtárban aznap igen nagy forgalom volt. Az egyetemisták mintha csak az ? bosszantása miatt kértek volna eldugottabbnál eldugottabb könyveket. Az ötödik forduló után elveszítette az egyensúlyát, és…

 

A fehér falak szikráztak, s alig tudott rápillantani a mennyezetre, annyira fájt a hasa. Balról, az ágy mellett az apja ült. Fejét beletemette tenyerébe és némán rázkódott, mint amikor az ember egy jó viccen nevet az egyetemi el?adás közben, és nem akarná, hogy felfedjék fegyelmezetlenségét. De ez nem kacaj volt. Sírás. A férfi összetörten zokogott, s mikor észrevette, hogy a lánya magához tért, letörölgette könnyeit, mosolyt próbált er?ltetni meggyötört arcára. Rettenetesen rossz komédiás lett volna bel?le, de talán egy drámai jelenetbe még bevették volna beugróként.

– Kislányom! Kislányom! – kezdte megint.

Nagy, puha és meleg keze volt. Biztonságos érzést keltett mindig is. Érezte, hogy megfogja a kezét a férfi. Vasmarok volt és hatalmas. Mintha egy idegen kezét szorongatná, amelyet az ? testéhez varrtak hozzá tévedésb?l. Ez nem lehet az ? karja! Megnézte. Tudta, hogy a saját végtagját nézi, érezte, ez a saját könyöke, ujjai, b?re, a saját érzete, amit éppen lát, de nem akart hinni a szemének. Mi történ? Puffadt karjai, hatalmas mellei, löttyedt hasa elpárolgott. Csont és b?r maradt a helyükben, kikandikáltak a bordák, csoffadt csirkecombok és satnya karok tapadtak a rozzant testhez. Mint egy csontváz. Sikoltani szeretett volna, de nem ment.

– Csitt, csitt, kedvesem! – búgta az apja újra könnyekkel harcolva. – Ne er?ltesd magad, majd rendbe jössz, majd meggyógyulsz, majd… – megint a tenyerébe temetkezett.

 

Nem tudom pontosan mennyi id? telt már el, hogy itt vagyok. Az orvos azt mondta, szépen haladok, talán egy pár hónap, és elkezd?dhet a gyógytorna. De addig is híznom kell, híznom. Apám mosolyáért.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.03.03. @ 11:00 :: Zatykó Zoltán

Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája