Zatykó Zoltán : Legyél jó, apa!

A liftajtó lassan csukódott, de egy apró kezecske utánakapott hihetetlen er?vel. A kis ujjacskák mintha össze akarnák roppantani a nehéz vasat az egész világgal együtt, amely súlyos kohószaggal teremtette meg ezt az egyszer? tárgyat erre a közönséges feladatra. Kinyílni és becsukódni annyit jelentett ennek a tárgynak, mint megérkezni és elmenni, köszönni és elbúcsúzni valakit?l az apró ujjacskáknak. A búcsú ment mindig nehezen.

Az érkez? boldogságot hozott, nevetést és ismer?s illatokat a múltból, ami csupán három évet jelent.

Az elmen? ellopott mindent. Az emlékeket, a kacagást, az ölelést, a reggeleket, az éjjeleket, a terveket, mit együtt sz?ttek, az álmokat, mit együtt álmodtak, a játékokat, amit együtt játszottak, a fényt és hangot, amit együtt láttak és hallottak. Csupán a könnyeket hagyta itt, az árnyék növekv? kontúrjait a komor bútorokon, és az id?t, amely megállt ilyenkor. A csendet, azt hagyta még itt, ami apránként felfalta a jöv? reményét. A megzörren? vasláda elvitt minden alkalommal valamit, ami már sohasem kerülhet vissza az ajtó melegebb oldalára. Az ujjacskák nem eresztettek. Er?sen kapaszkodva a liftajtó peremébe, újra kitárták azt.

Az apró gyermek nagy barna szemeivel, és szomorú tekintetével megolvasztotta a leveg?t.

– Apa! Legyél jó! – kiáltotta az elmen?nek.

– Jónak lenni. Jónak… – ismételte magában az apa. Aztán elment. Éjjel lett.

 

Legutóbb szerkesztette - Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája