Nem mozdult a leveg?. Fojtó szagok csapdájában dermedt meg a csend az omladozó falak és szemétkupacok között. Nyár volt, nyár közepe, amikor mindenki az es?t vagy az estét várja az enyhülésért, vagy csupán azért, hogy változzon a mozdulatlan semmi. Olyankor elhallgatnak a perleked? hangok, sötét ketrecbe bujdosnak az indulatok, elhalnak a kacajok és a lopott, mosdatlan csók féltett titka pironkodva álmodik a következ? délután rejt?z? hevér?l. De még nem jött az enyhülés. Nem volt még itt az ideje.
Nagy nap volt a mai. Senki sem csinált semmi különlegeset, nem készültek léggömbökkel, feliratokkal vagy efféle ünnepi alkalomhoz ill? úri huncutságokkal. Néhány fiatalabb fruska kirittyentette magát, festéket tettek szép arcukra, amivel inkább útszélire vették a dolgot, de nekik tetszett, és egymást ugratva, tarka szoknyájukat meglebbentve vihorásztak. A telepre vendégeket vártak, valami bizottságfélét, aki majd alaposan megnézi, hogyan élnek. Arra is kíváncsiak, mire lenne szükségük ahhoz, hogy változzon az élet. A város küls? peremén is túli viskóváros mocsoktól b?zl? fedelei alatt emberek üldögéltek. Asszonyok, id?sebb férfiak. A gyerekek visongatva kergették egymást a porban, és ha néha egy-egy tollatépett, begybe való után kutató csirke közéjük keveredett, nagyot rúgtak rajta. Az állat rikácsolva rebbent el közülük, és kicsit arrébb újra kapirgálni kezdett a sovány földben. Nem talált gilisztát, de még egy dögl?d?, nyavalyás böglyöt sem.
Egy asszony rozoga, rongyos babakocsiban, arcán végigcsorgó nyálú, szája köré száradt taknyú, nagy gyereket tologatott, s olykor kiköpött egy-egy nyálmaszatos napraforgóhéjat a lába elé. A nap er?sen t?zött a szerencsétlen kölök szemébe, de nyögni sem volt képes, hogy jelezni tudjon. Amott egy félkarú férfi rongyok között válogatott, és egy rikító, sárga szín? trikót kotort el? nagy boldogan. Aztán ügyetlenül magára húzta, és beletörölte izzadó, porlepte arcát, amely így a torinói lepel ocsmány hamisítványaként kapott létet. Egy öreg, aszott emberke csikkcsutakot forgatott fogatlan száját lezáró cserepes ajkai között, fél szemét becsukva tartotta, és érthetetlen dalocskát dudorászott. Talán boldog volt. Térdén nagy folt takarta el a nyomorult lábat, és az arcán legyek üzekedtek gátlástalanul, szaporítani vágyva a világ nyomorán él?sköd? vérszopókat. El sem hessegette ?ket, talán észre sem vette már. A gyerekek közben új szórakozást találtak. Piszlicsáré kavicsokkal kezdték el dobálni azt a lyukas, valaha piros fazekat, ami az út közepén hevert. Apró, éles koppanások jelezték a találatokat. Végül azt is arrébb rugdalták egy nagyobb kupac felé. Egy rikácsoló n? az egyikük után kiáltott ellentmondást nem t?r? hanglejtéssel.
– Hé! Te! Ide gyere!
Talán az anyja lehetett, mert a sovány kisgyerek azonnal arrafelé iramodott mit sem tör?dve többet a csirkékkel és vödörrel. Amint odaért, a n?vel együtt elt?nt a viskó szakadozott, rongyos függesztéke mögött. Elnyelte ?ket a fekete odú, éhes, emberev? gyomorként.
Aztán egyszerre ott termettek az autók. Öt vagy hat is lehetett, a márkáját még sohasem látta e vidék egyetlen lelke sem. Az út porát finom púderként taposták a fekete gumik, amely porkaréjt nyalt a csillanó felnik krómköpenyére. Megjött a bizottság. Olyan váratlanul termettek itt, mintha csak valami idegen lények szállták volna meg a primitív társadalom e helyi tagjait. A polgármester szállt ki el?ször, arcára piros karikákat rajzolt a szerfeletti izgalom, és ügyefogyott buzgalommal tessékelte ki a kocsiból a többieket. Fekete cip?k léptek ki a fekete autókból. Hatalmas, nagydarab valakik voltak, mint egy görög regény megelevenedett, jóllakott óriásai, melyeket a f?isten maga is a pokol mélyére zárt alapos indokkal. Nyakkend?jükre oly elegáns csomó volt kötve, mint egy divatlap oldalain, elégedett mosolyuk kerekre húzta sima ábrázatukat.
– Itt volnánk, uraim! Erre tessék! – intett a polgármester a viskók felé.
A fekete cip?k nem akartak megmozdulni, lendületüket veszítették, beleragadtak a nyomor szennyes szagába. Aztán mégis engedtek az unszolásnak. Az egyik valami érthetetlen nyelven kérdezett, a tolmács rendületlenül válaszolt a polgármester ide-oda fürkész? pillantásai közepette. A kunyhólakók lassan közelebb jöttek. A viháncka lányok rúzsszennyes, színészn?ket megszégyenít? mosolyt vettek magukra, és úgy illegették derekukat, mintha csak a házt?znéz?be érkez?t fogadták volna. Az anyák maguk mellé terelgették a rohangáló gyerekeket, de néhány kamaszodóbbat ki sem lehetett vakarni a fekete cip?k nyomából. Szorosan a hatalmas emberek mellé szeg?dtek, meg-megtapintották nadrágjuk szárát, mint valami csodát. Egyikük rátapasztotta arcát a kocsi ablakára, s összemaszatolta mocskos, könny és nyál áztatta b?rével a matt üveget. A fekete cip?kben ismét megtorpantak az öltönyös tornyok, majd a polgármester után eredtek érezhet? bizonytalansággal. Pontosan afelé a házikó felé vették az irányt, mely az el?bb az anyát gyermekével együtt falta fel. Le kellet hajolniuk ahhoz, hogy bebújhassanak, s az egész olyan mulatságos volt, mert úgy néztek ki, mintha éppen hajbókolnának a halálos torok el?tt, és úgy adnák oda finom húsukat az éhez? ínség oltárának. Ismeretlen b?z zsongta ?ket körül, az ablakon annyi fény sem vet?dött be, ami egy gyertyaláng mércéjének éppen megfelelne. Fekete gyerek pislogott rájuk egy fekete kupac tetejér?l, ami talán az ágy lehetett, és sírásra görbült a szája. Hüppögni kezdett, majd bömbölni. A lakkcip?k megint megtorpantak, de nem menekülhettek. Az anya mellettük termett, és olyan nyelven kezdett el hadarni, amelyet a tolmács kikerekedett fülekkel igyekezett megérteni, hiába.
– Elnézést, elnézést – nyögte a polgármester zavarodottan, és az asszonyt igyekezett arrébb terelgetni. De az csak mondta, és mondta.
A görög istenségek a félhomályban talán fintornak t?n? arckifejezéssel kifordultak. Egyikük cip?je valami szurutykába süppedt, s tompán freccsen? hang hallatszott a földr?l. A tolmács némán, megrökönyödve hátrált, s nem fordította le az elhangzott, indulatosnak t?n? dörgedelmet, amely a torony ajkait hagyta el. Aztán ahogyan elnyelte ?ket a viskó, ki is fordította magából, mint emészthetetlen, zsíros falatokat.
A kocsik kigördültek a pornyomorból. Véget ért a látogatás. Az aszott kisöreg újabb dúdolnivalóba kezdett, a lányok pedig csalódottan néztek a hirtelen elt?n? vendégek után. Nem akadt kér?jük ma sem. Kár volt azt a drága rúzst felkenni.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.26. @ 15:35 :: Zatykó Zoltán