Zatykó Zoltán : Farácsony

 

 

Csodálatos éjszaka volt az akkori, amire már alig-alig emlékeznének, ha a vaskos, repedezett törzs? öregek nem adták volna ágról-ágra, t?levélr?l-t?levélre annak a napnak a történetét, amely megváltoztatta a szunnyadó reményt, a pattogó fájdalmat, a letört és kivágott bizalmat az élettel szemben. Már majdnem minden elveszett…

A mérhetetlen magasság csillámos kristálypelyhekben szórta halvány aranyát a feny?fák ágaira, a hold az égen felh?takaró nélkül mosolygott alá a hegyekben szunnyadó nyugalomra. Tél volt. Nem roppant meg a hó a vadak patája alatt, s a szél sem zavarta meg pajkos fuvallataival az ágak kusza bogát. A rét tövében, a tejfehér dunyha alatt, tövében az ifjonc feny?knek, valami megindult. Mintha egy levélnyi helyen elfáradt volna a megfagyott hó, s feladva a jégesküvel fogadott harcot, megolvadt volna a szíve. A zöld mohafelszín egyre er?sebben t?nt el?, és órákon belül, mint egy zöld gomb, messzir?l virított.

– Ó! – sóhajtott gyengén egy széplombú sudár feny?hölgy. – Valóra vált az álmom.

A talajból cseppnyi feny?mag csírája bújt el?. Senki sem sejtette, hogy ott lapul, hogy egy tobozbölcs?b?l egyenesen odahullott valamikor, és a leghidegebb id? kell?s közepén kicsiny feny?cske vált bel?le.

– Ó! – sóhajtott egy öreg feny?hölgy. – Csoda történt!

– Csoda, bizony! – suttogott egy éltes lucagg tüskekarcos hangon. – Amir?l egyszer suttogtak a fenyvesek.

A kis feny?cske volt a jöv? reménye arra, hogy a megváltás már nem késik sokat.

 

Aztán jöttek ?k. Éles baltákkal, acélfogú szerszámokkal kaszabolták le a fiatalabbakat, közöttük a kis csodát is. Kicsiny lombjaikat zsákokba tuszkolták, letört hajtásaikat letaposták. A friss forgácsok szerteszét hevertek a fehér havon, majd lassan megfagytak, álomba szenderültek szilánkonként, felkészülve arra, hogy tavasszal a föld eméssze fel ?ket fekete szívébe.

Fájdalmas, gyantakönnyes csend lett az erd?ben.

 

Az évek lassan elteltek azóta, a csodás nap óta. Talán kétezer is…

– Nahát! Nahát! – kiáltott a pöttöm luclányka. – Ma van Farácsony!

Azzal serényen megrázta kis lombjait, arcocskáját megfürösztötte a kristályok lehulló zuhatagában. Piciny t?levelei zölden izzottak az izgalomtól, hiszen az utóbbi hónapokban rengeteg alkalommal gondolt erre az ünnepre. Lassan az egész család útrakész volt. A nagy sziklától, ahol éltek, hosszú utat kellett megtenniük a telepig, ahol az ünnep f? díszét kellett beszerezniük. Ez a válogatás minden évben nagy izgalmat keltett a feny?gyerekek között, hiszen pajkos játékkal szedték össze a f? díszeket, amíg a feln?ttek körülállták a telepet, és mosolyogva összenéztek, ha egy-egy csemete megbotolva, a f? díszek közé zuhant néhányat szétlapítva. Nem volt könny? dolguk a kis fáknak, hiszen a f? díszek nem álltak, és vártak egyhelyben, hanem össze-vissza cikázva igyekeztek részt venni a farácsonyi játékban, mintha apró bogarak lennének, akik a denevérek el?l bujdosnak. Mikor mindegyik feny?csemete ágai közé ragadott egy f? díszt, a családok komótosan indultak haza, s ágról ágra adogatták egymásnak a kiválasztottat, hogy alaposan szemügyre vehessék. A kiálló négy botocskáit megropogtatták, hogy ne kalimpáljon olyan idétlenül, mint egy szöcske.

– Rohanok köveket szedni! – rázta meg huncutul lombját a kis luclány.

A f? díszt a nagy szikla egyik hasadékába ékelték, és kisebb kövekkel szorították le, hogy ne ficánkoljon. Néhány óra múlva, mikor már alaposan kih?lt, és lassanként elfehéredett, már nem mocorgott, így kedvük szerint alakíthatták. Ha hosszabb léggyökerei voltak a tetején, azt a feny?gyerekek letépkedték, puha kérgét a nagyobbak felhasították kövekkel, és lehántották. A feln?ttek apró bokrok lehullott ágacskáit szurkálták bele, hogy azok helyén piros festék csordogáljon ki, megfestve vele a szikla oldalát. Csodás illata volt, amely szorosan kapcsolódott ehhez az ünnephez, a remény ünnepéhez, mely a szenvedések végét hozzák el egyszer. Amikor elkészült a díszítés, a facsaládok körbeállták a pompázatos, vörösre festett sziklafalat, s csendesen elsusogták az ünnepi szell? fuvallatát.

Aztán csendes vártak.

Gyökereiket visszaeregették a földbe, lombjaikkal összehajoltak, s egyetlen szót sem szóltak.

Hónapok múlva, mikor az id? megenyhült, a nap sugarai megolvasztották a havat, a díszeket kicsiny férgek, apró állatkák falták fel. Végül teljesen elt?nt, csak néhány nagyobb csont maradt utána. Azok túl vastagok voltak, de a föld apránként azokat is elporlasztotta.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája