Avi Ben Giora. : Musztafa – 4.

Nyomtatás

Már kora este volt, amikor asztalhoz ült az egész család. Fatime gondoskodott egy kis „hazai ízről” is, mert Musztafa kedvéért kuszkuszt is készített, ami egy ősi arab étel. A vacsora végeztével laza beszélgetés kezdődött. Musztafa egy kicsit fáradtnak érezte magát. Itt még este volt, de Izraelben, Jaffón ebben az időben már hajnalodott.

Ennek tulajdonította a fáradságát.

– A három hónap nagyon hamar el fog telni – kezdte Jack a beszélgetést. – Nem ártana már most kitervelni, kiokoskodni, hogy mégis mihez kezdj, hogy aztán a tartózkodási engedély meghosszabbítása ne legyen egy procedúra. A bürokrácia itt is nagy, tehát itt sem megy semmisem simán. Vannak terveid, mihez szeretnél kezdeni? Felajánlhatnám, hogy dogozz nálam, de nem hiszem, hogy van gyakorlatod az immobilienben.

– Miben? – kérdezett rá Musztafa.

– Én telkeket, lakásokat adok–veszek. Nem egy könnyű dolog. Van, amikor sokat tudsz nyerni egy üzleten, de sokszor előfordul, hogy amiről azt gondolod, na ezzel sokat tudok keresni, mert olcsón jutottam hozzá, pont az ellenkezője fog történni. Vagy vesztesz, és úgy adod tovább, vagy kivársz, amíg javul a piac.

– Ez már most nem hangzik jól számomra. Én nem értek az üzlethez. Apám földje is ebek harmincadjára került. Én inkább olyanban gondolkodok, ami kétkezi. Mondjuk egy kávézó, vagy egy büfé vagy étterem.

– Ezekből van annyi, mint a nyű, de nem rossz az elképzelésed. Ha eléggé kitartó vagy, akkor ki tudsz alakítani egy állandó vevőkört, és még a fejlődésre is jó esélyeid lehetnek. Annyit azért bármikor összeszedhetsz ezzel, hogy legyen élelemre, rezsire, lakásra és maradjon valamennyi, amit félre is tudsz tenni. Mert itt az a lényeg, hogy havonta mennyi nyereséget tehetsz a számládra.

Musztafa hamar beilleszkedett. A különféle engedélyek beszerzése után egy vegyesboltot nyitott az utcában. Főleg élelmiszert és keleti fűszereket árult, de kérésre akár televíziót, vagy bármi mást is beszerzett. Kezdett beindulni az üzlet és a környéken sokan vásároltak nála.

Mielőtt a vízuma lejár, Jack tanácsára egy folyamodványt írtak a bevándorlási hivatalnak. Családegyesítést jelöltek meg oknak, amiért kéri az állampolgársági procedúra megindítását. Alig három hét után meg is érkezett a válasz, hogy keresse fel a hivatalt személyesen is. Miután egy interjút készítettek vele, meghosszabbították a tartózkodási engedélyét még három hónappal, amíg az ügyét véglegesen le nem zárják, hogy kaphat–e állampolgárságot, vagy nem.

Közben Izraelben a politikai élet is kezdett újra felpezsdülni. Musztafát nem nagyon érdekelte sohasem a vallás, de egy alkalommal ellátogatott az egyik mecsetbe, kíváncsiságból. Ezt amolyan kulturális központnak jelölték, de a valóság teljesen másról szolt. A fő hangadók a különféle szervezetek kiküldöttei voltak, akik minduntalan uszító beszédeket tartottak, és a fiatalokat megpróbálták beszervezni valamilyen terrorcsoportba. Musztafának hamar elege lett ebből, de egy alkalommal kifejtette a véleményét.

– Mondja már meg valaki közületek, mi értelme van ennek az egésznek? Itt vagytok Amerikában, ahol aztán mindenhez van jogotok: dolgozni, tanulni, pénzt csinálni és szabadon élni. Pont ez az ország a legnagyobb ellenségetek, ahol mindezt nyújtják a számotokra?

Többen is felfigyeltek rá.

– Ez az ország lehet, hogy befogadott minket de az ellenségünk. Gyalázzák a vallásunkat és ölik a testvéreinket. Nem hagyhatjuk szó nélkül.

– Ez nem teljesen igaz. Mindig ti kezditek, és csodálkoztok, ha minden helyről mennetek kell, mert soha sem az igazi ellenségeink ellen akartok harcolni, hanem a mondvacsinált ellen. A legnagyobb ellenségek köztünk vannak. Akik a vallási fanatizmusuk leple mögül, szervezéssel és terrorakciókkal foglalkoznak, munka nélkül tízezreket keresnek. Azt mesélik, az a pénz, amit az adakozásokból szedtek össze, azt mind jótékony célokra forgatják. Igen? Én pedig meg merem cáfolni ezt. Gázában a nép ebből semmit sem lát. Sőt Ciszjordániában sem. Számolja valaki ki. Úgy egy százezres közösségről beszélnek itt, akik havonta adakoznak. Ha csak mindenki a közösségből egy, azaz egy dollárt ad havonta, az százezer dollár. Ebből lehetne lakásokat építeni és sok mást is. Többek közt kórházakat, amire égető szükség lenne.

– Ki vagy te itt? – szegezte neki a kérdést egy vezetőféle. – Ez egy rossz propaganda, amit az amerikaiak meg a cionista szövetségeseik mesélnek.

– Én ciszjordániai vagyok. Pontosan tudom, hogy abból a pénzből, amit itt összeadnak, abból csak az lát valamit is, aki közelálló vagy a fatachoz, vagy a hamaszhoz. A kívülálló hiába szegény, nem kap semmit. Marad szegény, ugyanúgy nincs munkája és ugyanúgy nincs kórházi ellátása.

– Csak természetes, hogy azokat támogatjuk, akik közel állnak hozzánk és a szabadságunkért harcolnak.

– Ugyan már, ne mesélj itt nekem. Csak egyszer nézné meg valaki, hogy Arafatnak milyen háza van Párizsban, vagy Haninjének menyije van a svájci bankszámláján. De nem beszélek nektek. Piszkos gazemberek vagytok, és több mocsok tapad a kezeitekhez, mint amit gondolnak. Egy ember életéért pénzt fizetni? És azért, hogy másokét elvegye. Micsoda emberek vagytok? Én nem ismerem a Koránt, de hogy nem arra buzdít, hogy fiatalok áldozzák fel magukat, ezáltal ártatlan embereket megölve, az biztos.

Ezek után Musztafa még a környékére sem ment a mecsetnek. Viszont sokan elmaradoztak a vásárlói közül és a háta mögött sok pró és kontra vélemény cserélt gazdát. Egyszer Jackkel is megbeszélte ezeket, sógora óva intette.

– Én nem szeretek politikával foglalkozni ugyanúgy, ahogy te sem, inkább neutrális maradok. Nem mondok véleményt, megtartom magamban. Kevesebb az ütközési felület. Mondtam még kezdetben neked, amikor az első napokban olyan lelkesen beszéltél az itt látottakról, hogy a valóság nem mindig az, amit látni lehet. Próbáld magadat távol tartani minden csoporttól.

Aztán egy nap váratlan hír hozta izgalomba az egész világot. 1993 szeptember 13.–án Arafat és Rabin egyezményt irt alá. Ebben a szerződésben Arafat elismerte Izrael állam létjogosultságát és Rabin pedig a palesztinok önrendelkezési és később önálló állam létrehozására történő törekvéseit. Tettükért mind a kettőjüket és Simon Pereszt is Béke Nóbel–díjban részesítették.

Musztafa is örömmel fogadta a hírt, mint szerte a világban.

– Haza kéne látogatnom egy pár hétre. Látni akarom a saját szememmel is, hogy apának lett igaza. Hogy ez a két nép igenis képes békében megférni egymással.

– Ne legyél már ennyire feldobva ettől. Várd ki a végét – próbálta meg kissé „lehűteni” sógora. – Az lehet, hogy Arafat tényleg hajlandóságot mutat a békére és az együttműködésre, valamint a békés egymás mellett élésre. De te magad is pontosan tudod, Arafat csak névlegesen a vezetője a palesztinoknak. Rajta kívül még sok vezető van, akik nem értenek vele egyet. Én személy szerint ebben a helyzetben nem adnék egy centet sem az életéért.

– Gondolod, hogy esetleg meg akarják ölni?

Musztafa egyszerű ember volt, de nyitott szemmel járta eddig a világot. Azt nem fogalmazta meg magában, hogy történelmi pillanatot hagynának kihasználatlanul, és maguk ellen haragítanák az egész világot. Azt ő is tudta, hogy eddig nem voltak valami nagy bizalommal a palesztinokhoz, most ezzel a gesztussal sikerült azt a keveset megmenteni, ami még maradt. Ha megölnék Arafatot, maguk alatt vágnák a fát, az ellentmondana minden józan gondolkozásnak. Sógora azonban folytatta.

– Nézzél csak egy kicsit visszafelé. Mi is történt Szadattal? Alig egy év után, hogy megkötötte a békét, megölték. Az egy más kérdés, hogy szinte feleslegesen, mert a hatalmat nem tudták magukhoz ragadni a szélsőségesek.

Arafatnak sok volt az ellensége mind a két oldalról. Az izraeliek hiába próbáltak egyezkedni, Arafat sajnos nem élt a lehetőséggel, mindent élből elutasított. Úgy látszott, hogy túl korai volt a nagy öröm, hogy kitör a béke az Olajfák hegyén. Aztán 1994–ben újabb esemény kezdte éleszteni a szertefoszlott reményeket. Ez év május 25.–én Rabin és Husszein jordániai uralkodó megállapodást kötöttek, és október 25.–én aláírták a békeszerződést, mely megszüntette Jordániával is az ellenséges viszonyt. Ugyanúgy, mint Egyiptommal, diplomáciai kapcsolatot teremtettek, megnyíltak a határok.

– Ezt nem hagyhatom ki! – lelkendezett Musztafa. – Végre itt a lehetőség, hogy gond nélkül utazhassak az őseim földjére, meg Izraelbe is.

– Teljesen mindegy mostmár számodra az amerikai állampolgárság? Tény, hogy történelmi eseménynek lehetünk a tanúi. Nem akarok ünneprontó lenni Musztafa, de megint korán örülsz valaminek. Mindig lesznek olyanok, akik minden béketörekvést megtorpedóznak. Jordániával talán marad a tartós béke, de láthatod Arafaték viselkedését. Ahelyett, hogy tárgyalnának tovább és megpróbálnák megalapítani a független Palesztin államot, mindenféle indokot találnak ki, hogy húzzák–halasszák a dolgot.

– Jack, az egész egy piszkos hazugság. Arafat lehet, hogy fél és tart attól, hogy megölik, de nem ez a lényeg, hanem a Pénz! Nagyon, nagyon sok pénz. Mondanak, amit mondanak, nem tudják számon kérni tőlük, hová tűnt a segély, és az eddig nem a szegényeké lett. Nem lesz így sohasem államuk. Azért én mindezek ellenére visszamegyek kicsit körülnézni.

És valóban. A világ számtalan országából kapták a segélyszállítmányokat, amiket nem osztottak szét a lakosságnak, hanem egyes kereskedők kapták meg és árusították ki. A befolyt pénz meg Arafat és a többi vezető bankszámláit hizlalta. Nem lehetett megszüntetni ezt, hiszen ellenőrizhetetlen volt az egész rendszer. A Palesztin állam létrejöttével normalizálódott helyzet nem volt érdeke a vezetőknek, hiszen minden egyes centtel el kellett volna számolniuk. Így meg nem kellett.

– Csak nem akarsz mindent felszámolni itt, és visszamenni? – kapcsolódott a beszélgetésbe Fatime.

– Azt nem mondtam. Mint turista akarok visszamenni egy kicsit körülnézni, és utána eldönthetek sok mindent.

– Ó te nyughatatlan. Inkább nősülnél már meg és ne utazgatnál annyit. De ez a te dolgod.

Musztafa elhatározását hamarosan tettek követték. Jegyet váltott egy Ammanba tartó járatra. Jordániát végigbarangolta, majd Éjlatnál átlépte az izraeli határt. Jaffón már várta a rokonsága. Szokatlanul érezte magát az első napokban. Alig ismert rá, a régen annyira ismerős városrészekre. Utcákat romboltak le és a telkekre óriás felhőkarcolók kerültek. Minden arra engedett következni, hogy nagy és ígéretes változások fognak bekövetkezni. Musztafa unkatestvére egyik üzletét vette át. Csak amolyan segítőként, mert pár hét alatt rájött, itt már nincs sok keresnivalója, és ideje lenne ennyi idő után neki is családot alapítania, hiszen nem fiatalember már. Mivel Izraelben a vallási hovatartozás egy fontos tényezőnek számított, nem gondolkozott azon, hogy majd itt szerez magának feleséget. Akkor már inkább Amerika, ahol ugyan a különféle csoportok nem könnyen vegyülnek, de mégis könnyebb az átjárhatóság, mint Izraelben.

Egy nap, mikor már éppen záráshoz készülődött, három férfi lépett be a kávézóba. Musztafának nem voltak szimpatikusak és amúgy is fáradt volt az aznapi munkától, finoman közölte, vége, záróra. Azonban a három férfi – mintha nem is nekik szólt volna – helyet foglalt az egyik asztalnál.

Musztafa erre arabul próbálkozott velük szóba elegyedni, de nem sok eredménnyel. Már éppen azon gondolkodott, hogy az angolra vált, amikor az egyikük arabul válaszolt vissza.

– Hozzál három kávét és ne csinálj feltűnést. Nem fogunk sokáig zavarni. Azt remélem, hajlandó leszel az együttműködésre is.

– Záróra uraim. Holnaptól állok majd a rendelkezésükre. Mára elég volt.

– Zárjál be, csak nyugodtan. Mi maradunk, mert fontos dolgunk van veled.

– Ki küldött titeket? Nem lehet olyan halaszthatatlan ügyetek, ami ne érne rá holnap is. Kaptok egy–egy kávét, ne mondjátok azt, hogy rossz a kiszolgálás, de húsz percet kaptok arra, hogy megigyátok, és utána távozzatok.

Míg hátrament a konyhába, hogy elkészítse a kávét, a három férfi egyike szemmel tartotta. Társai az asztalnál várakoztak. Musztafa felszolgálta a három kávét.

– Te nem iszol velünk?

– Miért kéne, hogy ezen késői órán még egy kávét igyak? Ittam már éppen eleget.

– Talán azért, mert esetleg van valami a kávéban, ami nem bele való.

– Azt gondoljátok, hogy egy méregkeverő vagyok? Mire fel? Hiszen azt sem tudom, kik vagytok!

– Akkor foglalj helyet és megtudod.

Musztafa leült. A három férfi közül kettő, mintha csak erre a pillanatra várt volna, hátracsavarta a kezeit és megkötözte. Esélye nem volt a védekezésre, hisz egyrészről már fáradt is volt, másrészről egyáltalán nem számított támadásra. A két lábát is megkötözték, nehogy azokat használni tudja. A harmadik férfi kezében, aki mindeddig tétlenül ült, már ott volt a Barekta típusú pisztoly.

– Beszéljetek, mit akartok. Pénz kell? Az irodában, az asztal fiókjában a kulcs a széfhez. Vigyétek, csak hagyjatok békén.

– Nem kell a pénzed. Te kellesz nekünk. Velünk fogsz jönni, akár akarsz, akár nem. És azt fogod tenni, amit mondunk. Nincs más választásod. Úgysem maradsz életben, de előbb még pár dolgot elvégzel a számunkra.

Az egyik támadója egy zsákot húzott a fejére, ezután egy szúrást érzett a felső karjában és hirtelen minden elsötétült előtte. Nem tudta felmérni, mennyi ideig nem volt tudatánál, arra eszmélt fel, hogy egy számára ismeretlen helyen van, valami raktárfélében. Elrablói vették körül és még egy negyedik férfi csatlakozott a csoporthoz.

– Mit akartok tőlem? Miért hoztatok ide?

– Hamarosan megtudod. Ha sikeresen végrehajtod az akciót, akkor a Paradicsomba fogsz kerülni, ahol már várnak rád a szüzek.

– Nem akarok én sehova sem kerülni. Pláne nem a ti Paradicsomotokba. Jól megvagyok én itt a Földön is.

– Pedig oda fogsz kerülni. Ne is próbálkozzál semmivel. A hátadon már ott vannak a bombák, amik majd eljuttatnak a célba. Neked csak oda kell vinned a bombákat, ahová mondjuk. A detonátort mi hozzuk működésbe, és ha megpróbálod magad eltávolítani, azonnal robban.

– Öngyilkos merénylőt akartok belőlem csinálni? Inkább akkor itt most robbantom fel magamat, de nem képzelitek, hogy ártatlan embereket fogok megölni magammal együtt, mert ti úgy kívánjátok.

– Csak ne olyan hevesen Musztafa. Mi mostantól kezdve szabadon rendelkezünk veled. Most pedig pihenjél.

Két férfi lefogta az amúgy sem szabad karját. Ugyanazt érezte, amit mikor elrabolták.

Mély és zavaros álomba merült.

Eközben a fogva tartói lázas beszélgetésbe kezdtek.

– Abdul, ezzel nem fogunk semmire sem menni. Kár volt elrabolni. Nem tudjuk felhasználni semmire. Láthatod, hogy reagál minden adagra. Nincs magánál, és ha még rá is szoktatod a narkóra, nem fogod tudni úgy irányítani, ahogy akarod.

– Ne lássd olyan sötéten, Kaled. Lassan fog menni, az biztos. Még nem találkoztam olyannal, akit ha rászoktattunk, ne azt tette volna, amit kívántunk.

– Jó, lehet, hogy igazad van, de az idő szorít minket is. Nem maradhatunk itt vele. Előbb–utóbb keresni fogják. Na nem a rendőrség, hanem a rokona. Ott az üzlet, amit ő üzemeltet. Ha napokig nem fog kinyitni, akkor keresni fogják.

– Majd elintézzük ezt is. Ez legyen a legkevesebb gondunk. Az biztos, hogy előbb–utóbb el kell innét tűnnünk. Két választásunk van. Vagy lemegyünk Gázába, vagy Jeninben keresünk megfelelő helyet.

– Abdul, tudod, hogy mit jelent egy ilyen emberrel átcsurogni akár Gázába, akár Jeninbe? Az utakon mindenütt lépten–nyomom ott az ellenőrzés, a sorompókon csak érvényes papírokkal rendelkezők tudnak ki–bejárni. Nekünk sincsenek rendben a papírjaink, és ki tudja, hogy neki milyenek vannak.

– Biztos lehetsz benne, hogy nem olyanok, mint nekünk. Szóval, mégis akkor mit tegyünk? Nekem még időre van szükségem, hogy olyan állapotba hozzam, hogy használható legyen.

– Abdul, hagyd az egészet. Tömjük be az autóba, vigyük ki este a tengerpartra és hagyjuk ott. Így megússzuk, hogy magunkra hozzuk az ellenséget, vagy kockáztatunk tovább és maradunk itt.

– Akkor maradunk. Ennek az embernek pusztulnia kell, és nem mindegy, hogy hogyan. Mostmár hasznot akarok belőle akármilyen áron.

 ( bef. köv.)