Zatykó Zoltán : Itt ülök…

 

Váróterem. Ezt írtam ki cellám ajtajára,

és nagy dobozokba tettem mindenem,

mint aki készül valahová, mint aki át

akar kelni óceánokon, felh?kön, nem

 

ismert tájak vad kanyonjain, hogy egy

álmot elérjen, hogy azt a fényt keresse,

ami bel?led indul, és bennem végz?dik

álmodott álmaink szárnyaló, magasra

 

reppen? angyalaiként. Most itt fekszek

a dobozok tetején, takaróm a kabátom,

párnám a levetett ruháim gombolyaga,

és csak az ajtót figyelem, csak azt várom,

 

hogy mikor mozdul megkopott kilincse,

mikor int a sors arcod képébe bújtatva,

hogy induljak, szedjem a táskám, mert

véget ért rabságom, s már egy új napja

 

nyílik életünk virágainak. Mozdul a zár

talán egyszer, talán nyílik, s akkor én

öltözök, indulok, kartondoboz ágyamat

hátamra véve, megyek utolsó remény-

 

álmok melegébe, ahol veled leszek már,

örökre, tisztán és er?sen, hogy karodat

karomba fonva érezd izmaim és szívem

hevét, ami körbefonja minden napodat.

Legutóbb szerkesztette - Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája