Magyar Csaba : Az orvos és a kuruzsló

 

Dr. Mikes Ern?, a megyei kórház köztiszteletben álló belgyógyásza, szokásához híven, vasárnap délel?tt benézett az osztályára ellen?rizni, hogy rendben folynak-e a dolgok. A finoman ?szül? magas férfi, huszonöt éve került els? és mindeddig egyetlen munkahelyére. Lelkiismeretes orvos hírében állt, s noha id?nként felb?szítette már kora reggel a szobája el?tt várakozók hosszú sora, becsülettel ellátott minden beteget. Talán, mert a régi rendszerben származása miatt csak sokadszorra vették fel az orvosi egyetemre, munkáját valóban a hivatásának tekintette.

A felvonóba lépve Mikes doktor futólag üdvözölte Kiss adjunktust a szemészetr?l, valamint Irmát, a szabadszájú laboránsn?t. A lift döccenve állt meg a negyediken. A f?orvos alig pár lépést tett meg, amikor ismét elfogta az elmúlt hónapokban rendszeresen jelentkez? szédülés és gyengeségérzet. Hirtelen mozdulni sem tudott, ezért a lépcs?korlátra támaszkodva állt egy darabig. Mint máskor is, mindössze néhány percig tartott ez az állapot és szerencsére nem vette észre senki. Néhány hete már túlesett egy mágneses rezonancia vizsgálaton is, mely nem mutatott ki rendellenességet. Valószín?leg kimerültség az oka, szólt a diagnózis.

A f?orvos jobban érezte magát, szobájába érve el?bb megmosta az arcát, majd eredeti szándékának megfelel?en szemlét tartott az osztályon. Miután az ügyeletes n?vért?l megtudta, hogy rendkívüli esemény nélkül telt az id? péntek délután óta, végigjárta a kórtermeket is.

A 6-os el?tt habozott egy pillanatig, itt feküdt ugyanis a foghíjas, ám rendkívül szószátyár Oláh néni, akinek a cukrát kellett beállítani. Oláh nénir?l egyébként az a hír járta, hogy ért a kártyavetéshez és a tenyérjósláshoz is. Állítólag a kórházból már többen igénybe vették a szolgáltatásait. Mikes f?orvos nemigen hitt az efféle vajákosságokban, az asztrológusokat, a kártyavet?ket, az ilyen-olyan csodadoktorokat megannyi él?sköd? szélhámosnak tartotta.

Azonban felel?sségérzete ismét gy?zedelmeskedett, így összeszedte magát és benyitott a kórterembe. Oláh néni egy csendesen szunyókáló szívbeteggel osztozott a kis szobán.

– Jó napot, drága Doktor Úr! – üdvözölte a belép? f?orvost.

– Hogy van Oláh néni? – kérdezett vissza amaz.

– Hála a jóságos Istennek, a kórházi kosztot leszámítva, egész jól. Hanem aranyos F?orvos Úr, ne is haragudjon, de meg kell mondjam, hogy a F?orvos Úr viszont elég pocsékul néz ki. Mint akit menten elvisz az ördög, már bocsánat a kifejezésért. Az arca egészen hamuszürke és elgyötört. Eleget alszik a Doktor Úr? – vigyorgott rá az ágyról Oláh néni.

– Kérem, most nem az én bajaimat jöttem megtárgyalni – válaszolt kissé ingerülten Dr. Mikes, habár az öregasszony a lényegre tapintott, valóban rosszul aludt mostanában. Lidércnyomásszer?, vissza-visszatér? álmok kínozták, többször is azt álmodta például, hogy a következ? pillanatban megáll a szíve. Ilyenkor persze a rémülett?l felriadt és utána órákig ébren forgolódott. Mikes doktor mindezt csúnya és idegtép? pereskedésbe fordult válásának tudta be.

A f?orvos még gyorsan átfutotta Oláh néni kórlapját.

– Ha ilyen szépen javul, egy héten belül hazamehet.

– Az jó lenne, mert már nagyon unatkozom itt. Ezzel itt – bökött alvó szobatársa felé – meg nemigen lehet szót váltani.

Mikes doktor távozni készült, ám hirtelen megint rátört a szédülés és az a rendkívüli er?tlenség. Kénytelen volt lehuppanni az Oláh nénié melletti üres ágyra.

– Baj van, F?orvos Úr? – hallotta a reszel?s hangot.

– Mindjárt jobban leszek – válaszolta. Nem tudott uralkodni magán, közben érezte a öregasszony vizsgálódó tekintetét.

– Adja csak a kezét a Doktor Úr!

Mikes doktor félig öntudatlanul engedelmeskedett, miközben Oláh néni pedig homlokát ráncolva alaposan szemügyre vette a tenyerét. Egy perc is eltelhetett mire megszólalt:

– Magát megátkozta egy fekete boszorkány! – mondta az öregasszony és keresztet vetett.

– Hagyjuk ezt kérem! – felelte Dr. Mikes idegesen és amint er?re kapott távozott a kórteremb?l.

Otthon, már az árnyékos kerti székben üldögélve ismét eszébe ötlöttek Oláh néni szavai. Ez tiszta hülyeség – gondolta – ám csak nem tudott szabadulni az öregasszony kijelentését?l. Habár évek óta sz?kíttette a frizuráját, volt felesége fekete hajkoronáját sokan megcsodálták fiatalkorában. A boszorkány kifejezés pedig legfeljebb a valódi természetét leíró szelíd jelz?ként szolgálhat.

A hétf?i nagyvizit után kopogtattak Mikes f?orvos ajtaján. Oláh néni volt az, kezében egy apró szelencét szorongatott.

– Mit akar? – förmedt rá az orvos mogorván.

– Drága F?orvos Úr, ezt a port a lányommal hozattam. Meglássa, ha ebb?l bevesz, jobban lesz t?le – felelte, a szelencét Dr. Mikes asztalára csúsztatva.

– Hagyjon már békén! Csak nem képzeli, hogy elhiszem ezt a szemmelver?s, megátkozós dajkamesét? – tessékelte ki az öregasszonyt.

Dr. Mikest aznap éjjel megint rémálmok gyötörték, hajnalig forgolódott az ágyában. Teljesen kimerülten kezdte a napot, figyelmetlen volt és ingerült. Ebéd után rövid pihen?t tartott, bágyadtan d?lt végig szobájában a díványon. Eközben a tegnap az asztalán hagyott szelencére esett a tekintete. – Vajon mit árthat? – töprengett.

A hét hátralev? részében Dr. Mikes kedélyében határozott fordulat mutatkozott. Másoknak is felt?nt a f?orvos jókedve.

Oláh nénit pénteken engedték ki a kórházból. Indulás el?tt még bekopogott elbúcsúzni.

– Köszönöm, drága F?orvos Úr! Nem hittem volna, hogy így sikerül rendbe hoznia.

– Á, kérem, ne hálálkodjon. Ez a munkám. Látja, nagy dolog a tudomány. Hanem, mondja Oláh néni, abból a csodaporból maradt még?

 

Legutóbbi módosítás: 2007.05.31. @ 13:15 :: Magyar Csaba
Szerző Magyar Csaba 174 Írás
Már gyerekként is tudtam, hogy írni jó, mégis hosszú időre megfeledkeztem róla. Kicsit a véletlennek is köszönhetem, hogy újra felfedeztem magamnak ezt a nagyszerű játékot.