Magyar Csaba Szerző
Vezetéknév
Magyar
Keresztnév
Csaba
10 év 3 komment

 

 

 

– Mégiscsak ragaszkodni kellett volna a kocsihoz – nézett fel aggodalmasan a sportos külsej?, hátizsákos fiatalember a dombtet? mögül el?türemked? felh?tömbre.

Miklós nem ijedt meg az árnyékától, most valahogy mégis beleborzongott. Ehhez hasonlót csak egyszer látott egy magazinban. A Végítélet felh?i – jutott eszébe a képaláírás. A rendkívüli képz?dmény szinte a dombtet?t súrolva közeledett, sötétbe borítva az út menti napraforgómez?t. Akárha egy hitehagyott díszlettervez?  festette volna fel égre az egymás körül haragosan örvényl? fekete és sárgásszürke alakzatokat. Miklós önkéntelenül is menedék után pásztázott a tekintetével.

Messze odalent a buszmegálló környékén még t?zött a nap, s a napraforgótáblák között kanyargó út csíkja mintha finom táncot járt volna.

A fehér pólót és farmert visel? fiú húzott egyet a hátizsákja oldalából kiemelt vizesflakonból, majd megtörölte a homlokát.

– Nem fogok odaérni – vetett ismét egy pillantást a domboldalt alkonyatba borító fellegekre, s csak most t?nt fel neki, hogy egycsapásra megsz?nt az eddig folyamatos csivitelés. Még legalább fél órát kellett gyalogolnia, hogy elérje a falu határát.

– Lesz, ami lesz – vonta meg a vállát Miklós. Leginkább a laptopjáért aggódott, más értékes holmi nem volt a hátizsákjában, de a gépét mindig magánál tartotta. És habár ilyen ronda felh?kkel még sohasem találkozott, érte ?t már vihar az Ontario tavon is, ahol nyaranta a nagyapjával vitorlázott. Sokat tanult az öregt?l, nemcsak vitorlázni, de a nyelvet is, és tulajdonképpen miatta keveredett ide, az isten háta mögé is.

Gyerekkora óta különös kíváncsiság fogta el a vasárnapi ebédek után, amint nagyszülei ereklyékkel telezsúfolt nappalijában, az indián fejdísz mellé kiakasztott bogárformájú térképet tanulmányozta. A nagyapjától hallott történetek megelevenedtek; titokzatos nyelven tanácskozó vezérek, kerecsensólymok, hátrafelé nyilazó nomád lovasok és révült táltosok töltötték be képzeletét. Testvérei közül egyedüliként, nagyszülei anyanyelvét is elsajátította.

Vonzalma kés?bb, egyetemi évei alatt sem lanyhult, s a folyamatos ugratás ellenére furcsa, távoli csengés? népzenét hallgatott, és  a nagyanyjától tanult nehéz hagymás, paprikás ételekkel vendégelte meg barátait, akik közül jónéhány Columbusban tanuló magyar ösztöndíjas is akadt.

Miklós nem érte be ennyivel, szülei értetlenkedése ellenére elhatározta, doktori disszertációja megvédése után valóra váltja évek óta dédelgetett tervét. Egy évre Magyarországra költözik, mégpedig arra a vidékre, ahonnan nagyapja származott. A felajánlott egyetemi oktatói állás egy évvel kés?bb is várni fogja, addig pedig számítógépes ismeretekre fogja tanítani a környékbeli falvak kisdiákjait az érdekl?d? feln?ttekkel együtt. Mindezért csupán szállást és a legszükségesebb költségei megtérítését kérte.

A fiú úgy érezte, valamiféle családi tartozást kell rendeznie, hiszen maga is lehetne egy a cserháti falu munkanélküliei közül. Még az oktatáshoz szükséges számítógépeket is ? szerezte be az egyetemen szervezett adománygy?jt? kampány során. A falu polgármesterének csupán az átvételi elismervényt kellett aláírnia a tengerentúlról feladott csomagok érkezésekor.

Ezért is szabadkozott a polgármester Miklósnak a telefonban, amiért a terepjáró meghibásodása miatt nem tudott kocsit küldeni a f?útra, a Budapestr?l érkez? busz megállójába, ahonnan még nyolc kilómétert kell gyalogolni a faluig.

A fiú az egyre s?r?söd? eget fürkészte, azon tanakodva, vajon mennyire van még a céljától.

A szemközti kanyarból kiforduló három férfit is csak akkor vette észre, amikor már alig ötven méterre voltak t?le. Mindannyian fekete nadrágot viseltek, egyikük fehér trikóval, a másik kett? félmeztelenül.

Ahogy közeledtek, alaposan végigmérték az idegen, hátizsákos fiút. Amikor néhány lépésnyire értek, Miklós megszólította ?ket.

– Jó napot. Megmondanák, mennyire van még a falu?

Az enyhe akcentus hallatán a férfiak összenéztek.

– Itt van mingyá tizenöt percre.

Az egyik megvakarta a fejét.

– Aszt, tudná kölcsönadni egy kis pénzt? Majd megaggyuk, ha lesz mib? – vigyorodott el a szószóló.

Miklós arra gondolt, hogy nem egészen úgy kezd?dik, ahogy eltervezte. De hát ezek az emberek nem sejtik, hogy ?ket jött tanítani, hogy rést nyisson nekik egy másik világra. Akkor biztosan másként közelednének hozzá.

– Na, mi lesz? – mordult a fiúra a trikós.

Miklós Chicagóban megtanulta, hogy csak minimális mennyiség? készpénzt tartson magánál. Kelletlenül el?húzta a pénztárcáját.

– Ennyi van –  számolt ki 3-4 ezer forintot.

A trikós elvette. – A hátizsákban mi van? – folytatta, jelezve, hogy nem érik be ennyivel. A három férfi teljesen körülfogta a fiút.

– Csak személyes holmi – válaszolta Miklós. Remegni kezdett a hangja az idegességt?l.

– Ide jövök a faluba. Számítástechnikát fogok tanítani – próbálkozott, s mind a két kezével megmarkolta hátizsákja vállpántját. Elhatározta, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni a három férfit. Ám amikor ismét meg akart szólalni, éles fájdalom hasított belé hátul, a bal lapockája alatt. A fiút rendkívüli bágyadtság fogta el. Lerogyott az út menti árokpartra. Még érezte, ahogy a vállpánttal matatnak, aztán ömölni kezdett az es?.

Nyílegyenes csíkokat húzva a leveg?ben, akadálytalanul zúdult a napraforgótábla alá sebtében bevonszolt testre. A fiú hátizsákja néhány méterre hevert, egy szétázott igazolványon kívül semmit sem hagytak benne.

 

 

10 év 7 komment

 

 

A küzdelem hevét?l még mindig felajzottan álltunk a tetem körül. A kutyák kimerülten lihegtek mellettünk, az egyik törött gerinccel feküdt néhány méterre, egy másik mélyen feltépett oldalát nyalogatta.

A leginkább egy hatalmas, púpos vadkanra emlékeztet? szörnyeteg teste már nem rángott, mozdulatlanul hevert a lábunknál. Kifordult szemével, sárgás agyarával, félig leszakított ormányával, a vért?l iszamós talajra  lógó nyelvével visszataszító látványt nyújtott.

Öten is alig bírtunk végezni vele, pedig sörétes puskával, sebtében felkapott szamurájkarddal, vasvillával és baltával felfegyverkezve támadtunk neki. Hetekkel ezel?tt bukkantunk rá el?ször szokatlan formájú nyomaira a falu mögötti domboldalban. Sanyi bácsi messzir?l látta is az erd?b?l el?t?n? irdatlan, foltos állatot. Hamarosan állandó és izgatott szóbeszéd és találgatás tárgya lett a kocsmában és a vegyesboltban. A lehet?ség, hogy valamiféle soha nem látott ragadozó fenevad tévedt a környékre, csak tovább borzolta a kedélyeket. Aztán amikor néhány napja a szomszéd faluból elt?nt a tizenhárom éves Szabó Lajoska, mindenki számára világossá vált, tényleg nem babra megy a játék, meg kell védeni magunkat. Ett?l kezdve kisebb csapatokba szervez?dve, állandó készenlétben álltunk.

Végül a kis Bogdán gyerek szúrta ki a legel?n ólálkodó szörnyeteget. Sikoltozva rohant be a hírrel, mi pedig egy pillanatig sem tétlenkedtünk. Ráeresztettük a kuvaszokat, és fegyverrel a kézben mi is rárontottunk. A behemót állat meglep?en lomhán mozgott, és elég ostobának is t?nt. Úgy látszott nem érti, hogy ütött az órája. Csak akkor kezdett ?rjöngeni, amikor az egyik kuvasz belemart a hasába. A hatvankilós ebet egyetlen öklel? mozdulattal vagy három méterre lódította.

De addigra már mi is ott voltunk. El?bb beleeresztettük mind a két patront, aztán ütöttük, vágtuk ahol értük. A vért?l és a kuvaszok morgásától magunk is egészen nekivadultunk. Azt is csak utólag állapítottuk meg, hogy félelmetes agyarai és karmai ellenére a meglehet?sen ügyefogyottan védekezett. Csak Bogdán Pistát sikerült megtaposnia, de ? is megúszta egy lábtöréssel. És habár mérhetetlenül hosszúnak t?nt, valójában legfeljebb öt percig tartott a küzdelem. Végül, amikor megadta magát, az Ökrös hentes végzett vele, gyakorlott mozdulattal mártotta a szívébe a kardot.

Aztán csak fújtattunk egy darabig az izzadságot törölgetve, és lassan kijózanodva figyeltük a rettenetes állat haláltusáját. Sohasem láttunk hozzá hasonlót. Az állatorvos sem tudta megmondani miféle lehet. Másnap az egyetemr?l kellett kiküldeni egy szakért?t. Jó darabig ? is csak az állát vakargatva vizsgálta a tetemet. Amikor megkérdeztük, hogy mi a gondja, csak annyit mondott, kár volt agyonverni az állatot. Véletlenül keveredhetett ide, amúgy békés, növényev? fajta.

 

 

10 év 5 komment

 

 

Kassai megpróbált nyugalmat er?ltetni magára. Megigazította a nyakkend?jét, majd belépett az ajtón. Az üvegablak mögött gubbasztó hivatalnokn? alaposan végigmérte, amit?l viszketni kezdett a nyaka.

Biztosan látszik rajtam, hogy elmúltam harmincöt – vörösödött el a férfi. Ennek ellenére megpróbált mosolyogni.

– Az alkalmassági igazolványomat szeretném meghosszabbítani. Még egy hónapig érvényes, de gondoltam, jobb, ha hamarabb eljövök – köszörülte a torkát Kassai, hogy ezzel leplezze hangja remegését.

– Az orvosi igazolásokat – vakkantotta a kontyos tisztvisel?n?, fel sem emelve tekintetét a gép mell?l. Kassai idegesen kotorászott a mappájában, majd becsúsztatta a papírokat az üvegablak aljára vágott nyíláson.

– Itt az áll, hogy maga rövidlátó – szögezte le a hivatalnokn?, mintha Kassai valami szabálysértést követett volna el.

– Már kit?zték a lézeres korrekció id?pontját – védekezett a férfi. – Néhány hét és ismét tökéletes lesz a szemem.

– Meglehet. A csigolyakopása miatt viszont nem végezhet nehéz fizikai munkát.

– Eddig inkább az eszemet próbáltam használni – élénkült meg Kassai. – 125-ös az intelligenciahányadosom. Csak akad valami ezentúl is.

– Hát ebben alaposan téved. Január óta új kvóták léptek életbe. A túlnépesedés miatt már csak a lakosság legintelligensebb két és fél százaléka folytathat szellemi tevékenységet. Fél éve még én is asztrofizikusként dolgoztam, most pedig a 150-es IQ-mal a magafélékre kell az id?met pocsékolnom – mondta a tisztvisel?n? dühösen csillogó szemmel.

– Túl sok az eszkimó, itt az ideje megritkítani az állományt – tette hozzá vészjóslóan.

– A genetikai teszteredményei sem mutatnak semmi különöset. Olyan maga, mit egy szürke egér – folytatta. – Gyereke van?

– Még nincs. Nem volt rá id?… de tervezzük – rebegte Kassai.

– Jobb, ha elfelejti! – ikszelt ki egy rubrikát a hivatalnokn?. – Maga kémiai kasztráción fog átesni. Nem érdemes szaporítani az ilyeneket.

– De nekem azt mondták, 125-tel korlátozás nélkül át kell, hogy menjek – próbálkozott a férfi.

– Ne vitatkozzon velem, mert mindjárt feldühödök. Örüljön a szerencséjének, hogy nem altatják el. Tett bármi említésre méltót valaha életében?

Kassai a marketingosztályon eltöltött évekre gondolt. A legnagyobb elismerést egy szintetikus húspótló szlogenjéért kapta. Azt is évekkel azel?tt.

– Nem nagyon – felelte megtörten.

– Na látja – mondta a tisztvisel?n?. – Nem érdemes játszania a nagyokost.

– De mihez kezdhetek egyáltalán?

– Az biztos, hogy ezekkel az adottságokkal nincs sok lehet?sége. Javaslom esetleg a gyógyszerkísérleteket, és mostanában a tehet?sebbek egyre több emberi házi kedvencet vesznek magukhoz. Ha kibírja egész nap négykézláb, egész jól megélhet bel?le. És természetesen választhatja az altatást is. Garantáltan fájdalommentes, cserébe ráadásul állami pénzen hamvasztják el.

A férfi nem válaszolt. Habár eddig sem voltak túlzott elvárásai, arra azért mégiscsak számított, hogy az alkalmassági igazolványát meghosszabbítják. A tisztvisel?n? szórakozottan kopogott tollával a pulton. A lehorgasztott fej? férfit méricskélte.

– Van egy ajánlatom – szólalt meg végül. – Az Ã?°rhivatalban önkénteseket keresnek a Reménysugár nev? bolygón létesítend? kolóniába. Három fényévnyire van innen, és mellesleg ez az égitest volt az utolsó felfedezésem – jegyezte meg a tisztvisel?n? némi melankóliával.

 – A legf?bb szempont, hogy a kolóniában teljes legyen a genetikai lefedettség. Ha vállalja, a kasztrációtól is eltekintünk. Azért az tudnia kell, arrafelé folyton dögmeleg van, és meglehet?sen kénes a leveg?. Ezzel együtt valószín?, hogy tíz-tizenöt évet simán lehúzhat. Addigra meg már úgyis ötven körül fog járni. Mindenesetre odaát semmi más dolga nem lesz, minthogy életben maradjon. Nem rossz perpsektíva, igaz? – mosolyodott el el?ször a tisztvisel?n?. – Na mit szól hozzá? Ha érdekli, itt írja alá.

Kassai nem sokáig gondolkodott. Miközben a jelentkezési lap aljára kanyarította a nevét, megsz?nt a kézremegése. Még az sem jutott eszébe, mit mond majd otthon.

  

 

10 év 7 komment

 

Rábai még igazított egyet az öltözékén, aztán belenézett a kamerába. Adásban volt.

Durva vonalakkal megrajzolt arca egészen ellágyult, szeme mélységes tör?dést tükrözött. A sz?kös tévéstúdióban szinte érzékelni lehetett a szétáradó szeretethullámokat. Mióta Rábait szerz?dtették, a kés? esti órákban a csatorna nézettsége érezhet?en megugrott, id?nként megközelítette a nagyokét is.

Rábai kiábrándult, ám vérbeli profi volt. Más pályatársaival ellentétben kompromisszumot kötött az élettel. Ha a színházak le is írták, egy f?szerepet mégiscsak kapott estér?l-estére, ráadásul osztoznia sem kellett a sikerben. Nemrégiben még interjút is adott, melyben elmesélte miként ébredt különös gyógyítóképességére.

A mellén aranyló napot ábrázoló fehér palástba bújt férfi mélyen zeng? orgánumára és az emberi nyomorúságra épített. Úgy tartotta, munkájával nem árt senkinek, hiszen a betelefonálókat az orvosok sem tudták meggyógyítani. ? legalább újabb reményt ad nekik. 

Rábai továbbra is a kamerába nézett, együttérz?, felh?s tekintettel. Hangja alapján megpróbálta elképzelni a Jolán néven bemutatkozó asszonyt.

“Milyen divatjamúlt név”, t?n?dött. “És lehet, hogy nemcsak a neve.”

– Hónapok óta levert és nem mozdul ki a lakásból? Retteg az emberekt?l? – ismételte meg a hallottakat.

– Ne aggódjon, szeretettel ezen is tudunk segíteni. Jolán, nézzen rám, egyenesen a szemembe! 

Rábai ilyenkor többnyire arra a szomorú lehet?ségre gondolt, milyen keserves lenne elveszíteni kényelmes tévés állását. Ezt a trükköt alkalmazva, a szemébe csalt könnypermettel sikerült bársonyosabbá varázsolni a tekintetét.

Teljesen beleélve magát az alakításba, azt is plasztikusan elképzelte, amint a szembogarából fakadó gyógyító szeretethullámok a fény sebességével kiáradnak az éterbe, majd néhány pillanaton belül eljutnak az alföldi városban a szobájába zárkózott asszonyhoz, hogy ott jótékonyan beburkolják és enyhet adjanak neki. Közben arról sem feledkezett meg, hogy páciense minden egyes kedvez? visszajelzése továbbhizlalja az egy ideje ígéretes növekedésnek indult bankszámláját. 

– Jolán, érzi, hogy ellazul a teste és könny?vé válik, mintha a ringatózó óceán felszínén lebegne? – kérdezte Rábai megnyugtató, mély hangján, lassan formálva  a szavakat.

– Igen, Rábai Úr, mintha könnyebb lenne.

– Nagyszer?, Jolánka, nagyszer?! Megszabadítom én magát a rossz energiáktól. Hamarosan a bálban fog táncolni és maga lesz a legkapósabb menyecske. Csupán adja át magát a szeretet erejének.

– Értem, Rábai Úr – rebegte Jolán. 

A fehér palástos m?sorvezet?nek ennyi elég is volt. Néha rendkívül nehéznek találta a munkáját, hiszen különleges er?feszítéseket tett a szerepében. Kimerült volt és fájt a feje. Lopva az órájára pillantott. Még két perc maradt az adásból.

– Isten áldja, Jolán. Együtt megtettük az els? lépéseket. A többi csupán magán múlik. A szeretet nem ismer lehetetlent, kivétel nélkül csodát tesz. De ha további segítségre lenne szüksége, engem holnap és holnapután is itt talál. 

Rábai mindenesetre lényegesen jobban érezte magát. Profi módon megdolgozott a pénzéért, és másnap estig a gyógyításra sem kellett gondolnia.

 

 

11 év 8 komment

 

 

 

Az élesen cseng?, hamis gyerekhang teljesen betöltötte a metrómegálló két peronját. Akár egy felhúzható játékbábu, a hat év körüli kisfiú anyja ölébe kuporodva, lankadatlanul ismételgette a „Kicsi vagyok én” els? strófáját. A kék orkándzseki alól felszálló hang üres volt és szenvtelen. Csak a kisfiú szeme élt, a mozgólépcs? aljára érkez? utasok szándékát fürkészve.

A peronon ácsorgó emberek, mint a jeges szél el?l, a félrecsúszott, zavaró gyerekhangtól kelletlenül húzódtak a kabátgallér takarásába. Egyesek a következ? szerelvény érkezését jelz? órát keresgélték, mások a kivetít?n megjelen? hírek olvasásában kerestek menedéket. Az állhatatos éneklés azonban módszeresen és kíméletlenül bontotta le az ellenállást, a szabadon hagyott réseken áthatolva szorított ki minden gondolatot a várakozók tudatából.

A magas férfi siet?sen lépett ki a csikorogva fékez? kocsiból. Azonnal meghallotta a vékonyka hangot. Két órával korábban, egy ebédre indulva, ugyanúgy félrefordított szemmel haladt el a mozgólépcs? alján tanyát vert fiúcska mellett, mint mindenki más. Még bosszantotta is a fals, hatásvadász dalocska, a koldusok látványa. Karácsony másnapján különösen zavaró az ilyesmi.

Most azonban furcsa megindultság vett rajta er?t. Kicsit habozott, majd egyenesen a sötét b?r? kisfiú felé vette az irányt. Egy kétszáz forintos érmét nyomott anyja kér?n kitárt tenyerébe.

– Boldog új évet – hálálkodott a fekete hajú n?. A férfi zavartan biccentett, majd fellépett a mozgólépcs?re. Arra gondolt, egy ekkora gyereknek ilyenkor a fa alatt kellene játszania.

„Kicsi vagyok én, majd megnövök én”- kísérte fel a dallam egészen metró kijáratáig, hogy azután a férfi b?ntudatát feledve elt?njön a belvárosi utca forgatagában.

 

 

 

 

11 év 3 komment

 

Jámbor József terel? juhász különös kéréssel fordult az MTA orvosbiológiai szekciójához. Mint azt az 52 éves férfi egyszer? szavakkal megfogalmazta, négy évtizedes szolgálata csaknem felét juhai között töltötte a hegyekben, s ezen id?szak alatt alapos és részletekbe men? megfigyelésre nyílt alkalma. Mindennek eredményeként arra a következtetésre jutott; a birka rendkívül toleráns, békés népség, egyedei rideg  körülmények között is összetartanak, hidegben vagy akár sz?k területen is veszekedés nélkül megférnek egymással, tisztelve a másik legeléshez való jogait. Mi több, még a fekete bárányt sem közösítik ki maguk közül.  

Mivel embertársaiban hasonló tulajdonságokat 40 év alatt sem tudott felfedezni, a terel? juhász úgy döntött, egy rendkívüli génsebészeti beavatkozás után, szelíd birkaként kívánja folytatni életét. Jámbor József hozzáf?zte, elhatározását egy Móricz szerz?t?l származó, nemrégiben a kezébe került, a szakmájába vágó írás csak tovább er?sítette.

Dr. Juhász Kálmán genetikus professzor szerint a beavatkozás számos veszéllyel jár, hiszen a m?téttel létrehozott kiméra emberi géneket is hordoz majd magában, így potenciális utódainak átadva azokat, fél?, hogy végül az emberekhez hasonlatosan agresszívvá változtatja a juhokat. Emiatt a kívánt m?tétet nem javasolja.

Jámbor József kijelentette, amennyiben nem tesznek eleget kérésének, az Emberi Jogi Bírósághoz fordul jogorvoslatért.

 

11 év 4 komment

 

    – Jó napot, asszonyom! Segíthetek?

    – Á, csak nézegetek – válaszolta földreszegezett pillantással a jólöltözött negyvenes hölgy, és zavarában átviharzott a gyerekrészlegre. Ott aztán a polcok látszólagos takarásában alaposan szemügyre vette a modelleket.

    Az eladó egy darabig a pult mögül figyelte látogatója elérzékenyült arckifejezését, majd mint aki biztos a dolgában, odasétált hozzá.

    – Ezek a hároméves modellek – mutatott az egyikre. – Teljesen életh?ek, és kifogástalanul m?ködnek. Mindegyiket tesztelték, garantáltan nem lehet megkülönböztetni ?ket a valódiaktól.

    – Igen? – kérdezte a bundás hölgy kissé bizonytalanul, és megérintette a egyik demó modell kezét. Beleborzongott, amikor a puha ujjacskák az övé köré fonódtak.

    – Mégis, mi az elképzelése? Ezt a szériát például nagyon viszik.

    – Igen, én is ilyen két-hároméves formára gondolok. Tudja – nézett az eladóra párás szemmel -, minden vágyam egy kicsi.

    – Asszonyom, ezt a jogszabály miatt meg kell kérdeznem, nem akarna inkább egy igazit?

    – Elváltam – válaszolta a n? -, és amúgy is túl vagyok már a babázós koron. Az éjszakai felkelések pedig a munkám rovására mennének. Hosszúak a napjaim, így nem jutna id?m az óvodába loholni a gyerekért, vagy külön foglalkozásra járatni. Felel?s beosztásban dolgozom – keményedett meg  a hangja egy pillanatra.

    – Értem – mondta az eladó békülékenyen. – Csak még egy aláírást kérek. Akkor a formaságokkal megvolnánk.

    – Fiút vagy kislányt óhajt?

    – Egy olyan két és fél éves körüli kisfiút, mint ez itt – mutatott  az egyik modellre a második polcon. A rövidnadrágos kisfiú aranysz?ke tincsei, és a kis gödröcske az állán egészen megbabonázták.

   – A hatos széria – nyugtázta az eladó. – Ez most a csúcsmodell. Pszichológusok egész hada dolgozott a megjelenésén, és ami még fontosabb, a személyiségén. Azt hiszem, sok öröme lesz benne. De az eggyel korábbi változat is kit?n?en sikerült.

    – Nekem ez kell! – mondta határozottan a bundás hölgy. Megigazította a vállán lógó retikült.

    – Hozom is a raktárból – buzgólkodott az eladó. – Hacsak nem kér hozzá egy-két extrát. – Ha hajlandó megvárni – folytatta a kérd? tekintetre -, olyan példány is legyártható, amelyik hasonlít magára. Elég, ha elküld néhány fényképet. Kívánságra vállaljuk a modell inicializálását is, a rendelkezésünkre bocsátott információ alapján feltöltjük a memóriáját közös emlékekkel. Két hét múlva maga csak bejön hozzánk, majd hazasétál a fiával.

    A n? töprengett egy kicsit, majd az eladó felé fordult.

    – Inkább magam csinálnám a dolgot, mégiscsak a fiamról van szó.

    Csillogó szemmel nézte a polcon mosolygó modellt. – Most elviszem.

    – Rendben van, asszonyom. Máris jövök.

    – Csak még valami – tette le nyögve a tizenvalahánykilós dobozt. – Nagyon fontos, hogy az els? bekapcsoláskor a szemébe nézzen. Segít kialakítani a köt?dést. Egyébként az akkumulátora negyvenkét óráig üzemképes. Itt a garancialevél, és azt is érdemes tudnia, ha netán egy id? után ráunna, és egy másikat szeretne, beszámítjuk a régit.

    – Köszönöm – mondta a bundás hölgy. Alig várta, hogy hazaérjen, de el?tte még útbaejtett egy gyermekruha-üzletet.

    Egész délután a kézikönyvet tanulmányozta, aztán jó félóráig csak ült a kicsomagolt modell el?tt. Olyan elragadó volt, mint az álmaiban. Aztán bedugta a drótot és a számítógépen megnyomta az indítás gombot.

    A kisfiú egyenesen ránézett. – Tengerkék a szeme – motyogta a n?. Másra nem is tudott gondolni.

    – Mama – szólalt meg a gyermek.

    – Kisfiam! – akarta magához ölelni az anyja, de szerencsére még idejében eszébe jutott a használati utasítás.

 

11 év Nincs Komment

 

Talán a mozdulatától ébredtem fel, talán megéreztem, hogy figyel. Közvetlen közelr?l, tágra nyílt pupillával, kissé riadtan fürkészte a vonásaimat, mint egy nyomozó a b?ntett színhelyét, véletlenül hátra maradt, árulkodó jelek után kutatva. Akárha attól tartana, a következ? pillanatban akaratlanul felfedi valódi arcom, egy idegen ismeretlen arcát.

Úgy tekintett rám, t?n?dve és zavartan, mint a polc mélyér?l el?kotort régi fényképre, mely egyetlen véglegesen kifeszített pillanatba s?rít bizonyosságot és a lehetett volna félelmetes igazságát. Melyen bár minden részlet pontos, mégis érvényét veszítette.

Láttam a kérdést a hajnallal felfényl? szemében. Hallgattam, mintha rajtakapott volna valamin. Elfogott a szorongás. Felegyenesedtem az ágyban.

– Még csak dereng – mormogtam, és elnéztem ferdén az utcalámpák és a tet?k között, amerre a távolban az autóutat sejtettem, s egyszerre úgy t?nt, simábban pereg az id?.

 

 

 

 

11 év 6 komment

 

– Képtelen lennék irodában ülni reggelt?l estig, ugyanazokkal az arcokkal körülvéve. Úgy érezném magam, mint akit élve eltemettek, végképp megfosztva legelemibb szükségleteit?l.

Márpedig nekem a legfontosabb a szabadság, a kötöttségek nélküli lét, hogy folyton mozgásban legyek. Új utcák, új emberek. Cseppet sem zavar az örökös megtorpanás és újbóli nekilódulás.

Már kamaszkoromban rájöttem erre, s ezért is fejeztem be tanulmányaimat olyan korán, feleslegesnek ítélve minden további az iskolapadban eltöltött percet. És ha nem is szereztem diplomát, olyan rejtett oldalukról ismertem meg az embereket, ami csak egészen keveseknek adatik meg. Még kéretlenül is feltárják,  kiteszik elém titkaikat.

Mindent tudok róluk, mit esznek, mit viselnek, kinek írják leveleiket, kinek fizetik tartozásaikat. Nap, mint nap új felfedezéseket teszek, új kincsekre bukkanok. Ezért nem riaszt b?z, piszok és járvány. Talán egy pszichológus, talán egy költ? lát csak ilyen tisztán.

És néha bennem is fogannak versek, mikor az elemekkel dacolva, szilaj utcai hajósként hajamat az arcomba csapja a szél.

Most mennem kell, ismeretlen vidékek, vad kanyarok várnak. De jövök még errefelé – intett a narancsruhás férfi, felugorva a kukáskocsi platójára. Szemében a megkülönböztet? jelzés fénye villant, a gyerekek szájtátva bámultak utána.

 

 

11 év 6 komment

 

Stohl Adolf, a Miracolo vándorcirkusz tulajdonosa és els?számú attrakciója fehér nadrágban és kék csíkos matróztrikóban lépett a porondra. A marcona m?bajuszt visel? férfi, aki az el?adás során el?z?leg már fellépett mint El Caballero, a nevezetes lóidomár, továbbá mint Torwald, a teuton er?ember, most fél tucat 30 cm-es pengéj? kést szorongatott a markában.

    Feleségét, Stohl Adolfné, született Balogh Arankát, a Miracolo társtulajdonosát a segédek épp egy fábol ácsolt forgatható kerékhez kötözték oda. Stohl Adolfné fiatalabb korában gumin?ként tett szert némi hírnévre, azonban a korosodó artistan? íz?letei meszesedni kezdtek, ezért az utóbbi id?ben inkább csak bohóctréfákban, b?vészmutatványokban vagy késdobálószámokban szerepelt kisegít?ként.

    F? feladatának a huszonöt éve m?köd?, és sok viszontagságot átvészel? családi vállalkozás m?ködtetését és üzleti ügyeinek intézését tekintette. Alig két órája férjével is azért kapott hajba, mert az figyelmetlenségb?l elmulasztotta az állatok takarmányának kedvezményes megrendelésére vonatkozó határid?t. A kis híján tettlegességig fajuló veszekedésnek csak az aznapi el?adás vetett véget.

    El Caballero a lovak közt a szokásosnál is dühödtebben pattogtatta az ostorát, és ügyet sem vetett a zsongl?rszámban segédkez? feleségére. Csak akkor nézett vele ismét farkasszemet, amikor Diabolo, a késdobáló lépett színre.

    A kopott néz?téri padozat gyér közönségének tapsa fogadta a házaspárt. Miközben Stohl Arankát szétvetett tagokkal a forgatható kerékhez szíjazták, a m?sorvezet? csendet kért.

    – Kedves néz?ink! Igazi világszám tanúi lehetnek a következ? percekben. Diabolo feladatát sebesen forgó kerék nehezíti. Kérjük, maradjanak teljes csendben, mert a legkisebb hiba is végzetes lehet.

    Stohl Adolfné férje dühödten csillogó szemét figyelte. Vajon nem fogja-e el egyszer a kísértés? Így még akkor sem mosolyodott el, amikor észrevette, hogy Diabolo megint tökéletlenül ragasztotta fel a m?bajuszt.

A zenekar elnémult, csak a dobver? izgatott pergése hallatszott. A késdobáló összeszorított ajakkal méregette a távolságot. A kerék forogni kezdett, és Stohl Aranka csak a kések surrogását hallotta. Egymás után csapódtak be, a hatodik a ruhája szegélyét súrolva.

    Amikor a deszkakerék végül ismét megpihent, az asszony a hajlongó Diabolóra nézett, s egy pillanatra úgy érezte, mégiscsak minden lehetséges.

 

Magyar Csaba Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.