Steffer Erzsébet : Veres Alfréd Szombathelyen

…lehunyt szemmel élvezte a napsütést, bár, ha valaki látta, azt hihette, elaludt a padon. Hangos katonai vezényszavakra, fegyvercsörgésre riadt fel.
Felpattantak a szemhéjai, és rögtön ki is kerekedtek. El?tte masírozott el egy ókori légió. Na jó, nem egy egész légió, csak úgy harminc katona…

 

Veres Alfréd Szombathelyen

 

Veres Alfréd céltalanul sétálgatott Szombathely belvárosában. Unatkozott. Már megbánta, hogy nem a közvetlen bécsi járatra vett jegyet, hanem az estire. Eddig még soha nem járt ebben a városban, gondolta, megnézi, ha már idáig eljött. De így vasárnap délel?tt kihalt volt a város, mintha aludna. Ember alig járt az utcán. Sebaj, legyintett gondolatban, jobban látszik a város!

Még a vasútállomáson vett egy doboz sört magának, azt kortyolgatta a h?ségben. Mert már most meleg volt az augusztusi délel?tt. Leült egy padra, és jót húzott a párás dobozból. Rettent?en jól esett a hideg a torkának, a sör itatta magát, a vékony fémdoboz hamar kiürült.

– Na, még egy részeges! – hallott hirtelen egy gúnyos n?i hangot. – Akármerre megy az ember lánya, mindenhol ezt látja. Otthon is, az utcán is! Förtelmes! Hogy nem szégyellik magukat! Bezzeg, ha mi, n?k iszunk…

Ezekkel a szavakkal a n? feldúltan elrohant. Veres Alfréd megrökönyödve bámult utána, de nem bánta, mert nem akart sem védekezni, sem vitatkozni vele. A hallottakon töprengve lehunyt szemmel élvezte a napsütést, bár, ha valaki látta, azt hihette, elaludt a padon. Hangos katonai vezényszavakra, fegyvercsörgésre riadt fel.

Felpattantak a szemhéjai, és rögtön ki is kerekedtek. El?tte masírozott el egy ókori légió. Na jó, nem egy egész légió, csak úgy harminc katona. Bordó tunikájuk felett fényes páncélt viseltek, fejükön sisak. A sisak a fél arcukat eltakarta, jóformán a szemük villogott csak ki az orruk felett. A fejfed? arcot takaró lebernyege olyan hosszú volt, hogy egyben a nyakukat is védte az esetleges támadótól. De a fülük! Az mind fedetlen volt, talán, hogy jobban hallják az ellenséget, de hát így védtelen maradt! Vértezetük minden lépésre megcsörrent, messze hangzóan tudatva, hogy Claudius császár serege közeledik.

Biztos volt benne, hogy álmodik, és álmában éli végig mindezt. Talán a szomorú asszony zaklatott szavai indították el különös, hebehurgya gondolatait. Bámulta a katonák dárdáit, ahogy ég felé mered a hegyük, válltól térdig takaró pajzsaikat, mely visel?i verejtékes homlokát nézve igencsak súlyos lehetett. Az oldalukra t?zött kardokat, melyet épp kirántottak a hüvelyéb?l, és er?teljesen zörgetni kezdték vele a pajzsaikat. Fehér ruhában pompázó parancsnokuk vezényszavára ékes latin nyelven buzdították egymást. Saruba bújtatott talpukat a földhöz verve távolodtak.

Alfréd megdörzsölte a szemeit. Próbálta összeegyeztetni a római sereget az aszfaltos úttal, a közlekedési jelz?táblákkal, de nem értette… ahogy azt a bigát sem, amelyen két katona állt mereven, büszkén. Lovaik patája ütemesen kopogott a flaszteren.

Hogy is érthette volna, mit keres egy tucatnyi gladiátor a légiósok mögött. Jobbára fedetlen testüket alig-alig védte valami. Apró kis nadrágjukat, ami talán a miniszoknya ?se lehetett, széles b?rszíj tartotta. Karjukat könyékig, vagy vállig ér? fém-, vagy b?rpáncél borította, hosszú hajuk a hátukat verdeste. Kezükben egyenes, görbe, széles, keskeny kard, de abban mind hasonlított, hogy élesek voltak! Félelmetesek!

Hirtelen egy óriási madár nézett Alfréd képébe, egészen közelr?l, hogy az orruk majdnem összeért. Kissé hátrakapta a fejét, és tekintetével igyekezett befogni az egész madarat. Látta, egy ember ül a hátán, kantárral irányítja, mint a lovakat szokás. A következ? pillanatban érzékelte azt is, hogy a madár lábai gólyalábban végz?dnek, az emberé pedig ugyancsak élettelenül lóg oldalt. Akár egy bábláb. A madár-lovas társa egy dobot vert ütemesen odafenn, szédít? magasságban, harmadik társuk az egyszer? zenét szolgáltatta a madártáncoltatáshoz.

Mátyás király, és Beatrix közeledett a fekete sereg oltalmában. Ámde gyalog, amit Alfréd még álmában is furcsának vélt. A királyné díszes ruhája végigsöpörte a földet, amerre vonultak. Karját koronás párja karján nyugtatta. Köröttük, mint óriás fekete varjak, a többszáz éve híres katonák. De hogy lehetnek egyszerre, egy id?ben, egy helyen a római légióval? Igaz, álmomban minden lehetséges – nyugtatta meg magát. Csapong a fantázia, nem tör?dve térrel-id?vel.

Pasztellszín? ruhákba öltözött artisták buzogányokat dobáltak, hármat-négyet egyszerre, id?nként egymásnak dobták, aztán csak magukban játszottak elmélyülten. Vagy hamar ember-piramist építettek. Egy százkilós, mindössze egyetlen b?, piros bugyogóba burkolózott férfi épp Alfréd el?tt tette le vastag szögekkel kivert deszka-sz?nyegét. Vállaira kapott két ifjú leányzót, és meztelen talpát nem kímélve átsétált a szögeken.

Reneszánsz hölgyek és urak, díszes, b? ruhákban. Fehér zsabós úr mindkét karján egy hölgyet vezet. Úgy látszik, még álmomban is több a n?, mint a férfi – t?n?dött el Alfréd. Fényes brokátruhájukon csillan a napsugár. Elöl három édes kisgyerek, szintén korh?en öltöztetve. A kislányok földig ér? szoknyája csupa-csupa fodor, hajuk bodorítva, felt?zve. A feln?tteket utánozva, a miniférfi kezét magasra emelve, mint a középkori táncoknál, vezeti a lányokat. Tündériek.

Éles sikolyok, csatakiáltások. Alfréd ereiben megh?lt a vér, amikor egy hosszúszoknyás, harcias parasztasszony felérohant, és kihegyezett botjával megcélozta a szívét. Arra sem maradt ideje, hogy menekül?re fogja, az ádáz n?személy már nekiszegezte a dárdáját. Ijedt tekintetére diadalmas mosoly volt a válasz, a n? elfordította a fegyverét, és elmasírozott.

Lenge fátylakba öltözött lányok táncoltak, forogtak az úton. Színes keszken?ikkel játszadozott a szél, felfedve testük alig rejtett titkait. Cseng? érmék csilingeltek, keleti zene hangjai szálltak, alig-ruhás hastáncos lányok tekeregtek. A legközelebbi lány karjával kört rajzolt a leveg?be, pillekönny? fátyla megérintette Alfréd arcát. Nagyon életh? ez az álom – állapította meg magában.

Meglehet?sen vegyes társaság jött, egyszer? római polgárok lehettek, ruháik nem voltak agyondíszítve, mégis kellemes látvány volt a szemnek. A n?k hosszú tunikában, vállukon átvetett pallával, a férfiak tógában sétáltak. De nicsak! Egy szemüveg! Amott meg egy sportcip?! Tógához? Hmm. Kissé anakronisztikus!

Aztán máris elterelte a figyelmét néhány torzonborz alak, szedett-vedett öltözetüket állatb?rök, némi páncél, és rettent? vicsorgás alkotta. Egyikük sisakján két felfelé mered? szarv, kezében hegyes lándzsa, sz?rös arcából kinevet? szemei ellensúlyozták marconaságát. A másik öreg, szakállas barbár lándzsájára állati koponyákat t?zött, kissé tántorogva járt, amit gyomrának alkoholtartalma okozhatott. Id?nként hangos rikkantással kiugrottak a tömegb?l, ijesztgetni a néz?ket. Néz?ket?

Alfréd most döbbent rá, hogy nem egyedül csodálja a menetet. Rengeteg ember állt mindenütt, ahogy körülnézett, látta, neki szerencséje van, hogy a padon ülhet. Közvetlen el?tte sárga szalag húzódott a leveg?ben, talán emiatt nem álltak elé. Elolvasta a szalagon a feliratot: Savaria Történelmi Karnevál.

Tehát mégsem álom! Elaludt a padon, nem érzékelte az id? múlását, a nap hanyatlását, a sötétség eljövetelét. Mikor pedig felriadt a fegyvercsörgésre, a látvány sokkoló hatására nem észlelte a körülötte zsibongó tömeget, a felvonulók fényes, ámde füstös fáklyáinak maró illatát. És most, ahogy egy kékkaftános, csúcsos, prémszegélyes süveget visel? íjász gyönyör? fekete paripája épp az orra elé pottyantotta el a citromját, titokban önmagán mulatva felállt, és átfurakodott a tömegen. Ha iparkodik, még épp eléri a vonatját….

Legutóbb szerkesztette - Steffer Erzsébet
Szerző Steffer Erzsébet 42 Írás
Üdv! Kiskorom óta szeretek olvasni, írásra csak néhány éve adtam a fejem. Azóta keresem az olvasóimat... Saját honlapom Eliza Beth honlapja, http://eliza-beth.hu Főállásban egy naaaaaaaaaaaaaaagy gyárban dolgozom, mert élni is kell valamiből, meg a netet fizetni. Ha még tudni szeretnél valamit, kérdezz, úgy sokkal könnyebb nekem! Kösz.