Steffer Erzsébet : Beszélgetés

Nyomtatás

Beszélgetés

– Egy internetes fórumon találkoztam a Mesterrel… láttam a bemutatkozó oldalán, hogy nagy ember. Sorolta a díjakat, amiket kapott a munkásságáért, köztük egy Kossuth-díj! Pedig azt nem osztogatják csak úgy, semmiért.

– Egy ilyen magas elismerésért keményen meg kell dolgozni.

– Tudom. Persze, nem tapasztalatból… – mosolyogtam kesernyésen. – Szegény, nem sejtette, mit vállal, amikor szóba állt velem!

– Miért? Ennyire rossz embernek tartod magad?

– Dehogy! Annak igazán nem tartom magam. Csak hajlamos vagyok mindenkit egyformán kezelni. Számomra egy Kossuth-díjas ember is csak ember. És, amit még tudni kell rólam, hogy utálom a hazugságot, mellébeszélést. Volt részem olyan sokban életem folyamán, annyi rossz példa van el?ttem, hogy én semmi pénzért nem követném! Tisztában vagyok azzal, hogy nem könny? igazat mondani, f?leg akkor, amikor kellemetlenül érint valamely téma… egyszer?bb hazudni valamit. Sokkal, de sokkal egyszer?bb!

– Te soha nem hazudsz?

– De. Néha én is megteszem. Amikor eltitkolom valaminek az árát, amit az anyukámnak veszek, és azt mondom, hogy olcsó kínai… pedig korántsem! Vagy, amikor azt mondom, hogy lefekszem aludni, aztán még órákat lógok a neten… De soha olyasmiben nem hazudok, ami eltagad valamit, amit megtettem. Amir?l tudva tudom, hogy el?bb-utóbb úgyis kiderül, és akkor sokkal kínosabb lebukni. Magyarázkodni, hogy én nem akartam, csak…

– Szégyenkezni, és folyton azt látni, azt keresni mások szemében, hogy hisznek-e neked?

– Igen. És azt is nagyon nemszeretem, amikor valaki már képtelen követni, hogy kinek, mit mondott! Ismerek ilyen embert is, nem egyet, sajnos. Én nem kérek mást arra, hogy mondjon helyettem hazugságot, ahogy apám szokta biztatni anyámat. Ha megharagudott valakire, és az illet? épp jött hozzánk valami okból, anyámnak kellett letagadnia ?t. Csak arra nem gondolt, hogy akkor ne lesegessen az ablakban, ha egy perccel kés?bb azt hazudtatja, hogy nincs itthon! Ilyen „élményekkel" tele az életem! Gy?lölöm ezt!

– Nem egyszer? feladat úgy ?szintének lenni, hogy a másikat ne bántsuk meg. Olyan diplomatikus csomagolásba bújtatni a mondandónkat, hogy ne vegyék sértésnek.

– Azt hiszem, nekem sem sikerült. A Mester közölte, hogy hol olvashatunk a verseib?l. Egyet találtam véletlenül, bár akkor épp nem azt kerestem… és nagyon elámultam!

– Annyira jó volt, vagy annyira rossz?

– Itt bukkant felszínre eltér? m?veltségi szintünk. Számomra egy vers sorai azonos számú szótagokból, és rímekb?l állnak. Ami szépen összecseng, és közben valamit közöl velem. Leír egy eseményt, egy érzést, egy hangulatot…. Ez vers! De az ? költeménye nem is hasonlított erre! Kedvesen elárulta, hogy tud „igazi" verset is… ami nekem is VERS lesz.

– Valóban tudott olyat?

Erre a kérdésre csak egy tanácstalan pillantással tudtam felelni. Inkább folytattam.

– Tudod, mit mondott nekem a Mester? Hogy volt id?, amikor egy antológiába csakis azok a versek kerülhettek bele, amiket ? javasolt! Amire ? igent mondott! De hát épp ilyen „hatalom"-tól szoktak elszállni az emberek! – figyelmeztettem. Ha valaki nem elég er?s, nem bír ellenállni a hatalmi mámornak, és visszaél vele?

– Megnyugtatott, hogy nem „szállt el"?

– Hogyne! De nem nyugodtam meg! Kicsit sok volt nekem, amit ? büszkén közölt velem. Persze, lehet büszke, hiszen már bizonyított, ahogy egyik társunk figyelmeztetett engem. Bizonyított? Kinek? – kérdeztem én. Csak annak a rétegnek, akik értik és szeretik a verseket. Nekem nem. Nekem egy vers mondanivalója a fontos, nem a hat versláb. Legyen öt, vagy hét, legyen sánta, de szóljon a szívemhez!

– Nos, a versek valóban azért születnek, hogy közvetítsenek valamit. Érzéseket, történéseket, elvárásokat. Csak meg kell értenünk a költ? szándékát.

– Mesterünk a fórumban panaszkodott, hogy egyik ismert színm?vészünk milyen pocsékul adta vissza a m?vét. Írásjel nélküli vers! Ki hallott már ilyet? Én mindenesetre nem. De ez az én hibám, hiányosságom! Én sem lehetek tökéletes, ahogy más sem. Ráadásul merészeltem a védelmembe venni az el?adót, mert hát miért kellene egy írásjel nélküli verset pontosan úgy értelmezni az el?adónak, mint a szerz?nek? Hogyha példának okáért ezt írja:

A macska farka bánatosan lóg

szemembe virít a nap lenyugvó fénye

táguló szemekkel nézem

az alkonyt
Na, ez éktelen pocsék lett, de hát én nem is vagyok költ?, viszont szándékom szerint remekül visszaadja, mire gondolok.

– Hm… Értem én! Hova is tenném azt a hiányzó vessz?t? A „szemembe" elé vagy utána? Valóban gondolatolvasó-képz?be kellene járnia annak az el?adóm?vésznek, aki a szerz? minden egyes szavát annak szándéka szerint akarja közvetíteni.

– Annyira egyszer? dolgok ezek… én imádom az almát, a szép piros, ropogós, kicsit savanykás jonatánalmát. Nekem az „alma" szó ezt jelenti. Ahogy átsimítom a tenyeremmel, hogy szép fényes legyen a pirosabbik oldala. A másik fele kicsit zöldebb színbe megy át fokozatosan. Ahogy az orromhoz emelem, hogy érezzem az illatát. Azt az összetéveszthetetlen, friss gyümölcsillatot, amit?l máris megindul a nyálképz?dés a számban. Ahogy roppan a fogaim között, amikor beleharapok. Ahogy az édes-savanykás leve szétterjed a nyelvemen, az ízlel?bimbóimon. Hogy addig rágom, míg van valami a számban, míg szinte szétolvad az ínyemen. És csak ezután harapok újra.

– Nekem azt jeleni, hogy csenevész, vérszegény kisgyerekként rámparancsoltak: tessék megenni az almát, a héját is, tele van vitaminnal! Szükséged van rá! És én megettem, muszájból, undorral. Azóta már feln?ttem, de ha almát látok, elhúzom a számat és elfordulok.

– Hogyan is értelmezhetne két különböz? ember valamit ugyanúgy?

– Még az sem törvényszer?, hogy ha egy mester tanítványul fogad valakit, az a tanítvány méltó lesz a mesteréhez.

– Vagy van olyan tehetséges, hogy méltó lesz, és túl is szárnyalja. Mindkett? megtörténhet!

– Hogy lesz valakib?l költ?? Vajon lehet-e ezt tanulni-tanítani? Az alapokat mindenképp, hisz honnan tudná egy fiatal, talán még zsenge gyermekkorú emberke, hogy létezik hexameter? Hogy mi az a hat versláb? Meg a jambus? ?csak azt érzi, hogy írni akar, mert mondandója van. Ezeket meg kell tanítani neki! De rákényszeríteni valakire, aki nem fogékony iránta? Úgyis lehetetlen!

– Régvolt irodalomóra jut eszembe. Magoljuk a verseket, mert muszáj. Elemezzük. Sosem értettem, miért akarnak olyasmit ráer?szakolni a költ?re, ami talán eszébe sem jutott. Egyszer?en leírta, hogy „csodaszép hajnalra virradtunk", és a tanár el akarja hitetni velünk, hogy valójában egy új évszázadot köszöntött…

– Lehet.

– De lehet az is, hogy nem! Én szerettem a gyönyör? hasonlatokat, de ellenérzést keltett bennem, hogy másként próbálták magyarázni. Miért nem élhetem át azokat az érzéseket, amiket felhozott bennem? Hogy a tanár mást érez? Na és? Szabad neki! De nekem is lehessen véleményem!

– Talán emiatt olvasok inkább könyvet? Szórakoztatót! Mert azt nem magyarázzák. Meghagyják nekem a jogot, hogy úgy értsem, ahogy akarom.

– A Mester elküldte nekem egyik kötetét, hogy jobb képet kaphassak róla. Megígértem, hogy elolvasom. Loptam magamnak id?t, és megtettem. Kerestem az ígért „igazi" verseket… de olyat, ami számomra is „igazi", nem találtam. Pedig nagyon akartam, mert szerettem volna valami kedveset írni válaszul. Hogy tetszett. És idézetekkel alátámasztani, hogy melyik az. De a sors nem ezt rendelte.

– Semmi olyat nem találtál benne, amir?l ?szintén állíthattad: Tetszett!

– Keveset! Igen, igaziak voltak a versek. Ha szigorúan, csakis a költészet szabályait nézzük. A Mester mestere volt a hexametereknek. Nem hibádzott egyetlen versláb sem, bár nem néztem utána… minek, úgysem értek hozzá. Elhiszem neki.

– Valamiért oda kellett, hogy ítéljék azokat a díjakat!

– Így van! Nos, telisteli volt a kötet hexameterrel, meg szonettel. Meg még ki tudja, mivel? Én sajnos képtelen vagyok megkülönböztetni ?ket egymástól. Gyanítom, rettent?en rossz tanítvány lennék, ha esze van valakinek, el sem vállalna…!

– De neked is van annyi, hogy nem kezdesz hozzá. Ismerlek, bele?szülne a tanítód!

– Rosszabb! Nem lenne, ami meg?szüljön neki, mert kitépné szálanként a haját, látva a tehetségtelenségemet.

– Tényleg tehetségtelennek tartod magad? Egyáltalán, mit jelent neked ez a szó?

– Tehetség? Hol vagy? Hol van az a bels? t?z, ami felemel, és kiemel az átlagemberek tömegéb?l? Ami úgy vezetné tollam a papíron, hogy szemem nem gy?zné követni a sorokat, melyeket lejegyzek önfeledten. Hol van a megértés, az ?szinte adni-akarás, ami önzetlen, és nem vár dicséretet, díjat, de még hálás pillantást sem? Hol van az alázat, mi önzetlenné tesz, ami megvéd engem attól, hogy másokat bíráljak jogtalan? És hol van a hit, ami képessé tesz az alázatra?

– Mindezek benned vannak. A szavaidban, az írásaidban, a személyiségedben, a lelkedben.

– Gyanítom, az ÉLET volt mesterem, kemény leckéket kaptam t?le, és megedz?dtem. Nem hajtottam fejet alázattal, harcosan felemeltem inkább, és szemébe néztem a sorsnak. Küzdöttem, viaskodtam, néha önmagammal, gyakrabban másokkal, és közben elveszett a hitem. Hitem az emberekben, a jóságban, önzetlenségben. Segít?készségben. Egyáltalán van jogunk ezen a földön élni?

– Tönkretenni, lerombolni, kizsákmányolni kincseit? Egymást irtani, háborúzni?

– És mégis! Vagy épp ezért? Megmaradtam hiszékeny gyermeklélekkel, úgy gondolom, ha én ?szinte vagyok, akkor más is. Ha én adok, akkor más is. Igyekszem segíteni, ma én neked, holnap te valaki másnak…

– És nem csak anyagi téren, lelkiekben sokkal fontosabb mellé állni az elesettnek.

– Talán emiatt volt számomra visszatetsz?, hogy a Mester felsorolta a kitüntetéseit? Ha csak egyet említ, a többit a kés?bbi beszélgetések során is elárulhatja… sokkal rokonszenvesebb lett volna, nem hat kérkedésnek: Lám, érezd magad megtisztelve, te kis kezd?, hogy szóba állok veled, én, a MESTER!

– ?nem vállalta, hogy ugyanolyan ?szintén megírja a véleményét?

– Inkább megszakította a kapcsolatot „örökre", ahogy írta…

– Miért?

– Képtelen volt megvédeni a saját álláspontját? Azt nem hinném, hogy kifogyott volna az érvekb?l. Udvarias akart lenni? Nehogy véletlenül megbántson, mint én ?t, bár szándéktalanul? Vagy egész egyszer?en úgy gondolta, hogy nála klasszisokkal gyengébb IQ-val rendelkez? emberrel nem vitatkozik?

– Szerinted melyik változat lehet igaz?

– Nem tudom. Talán egyik sem. De nem érzem magam ostobábbnak nála, csak más dolgok foglalkoztatnak. Mást tartok fontosnak az életemben. ?profi költ?. Én amat?r író. Szórakoztató irodalom, vagyis inkább romantikus ponyvaregény. Ez az én világom. Ezt szeretem, mint még sokan mások.

– A Mester valószín?leg nem értené, mit lehet szeretni egy ponyván. Én fogadni mernék, van ugyanakkora rajongótábora a szerelmes könyveknek, mint a hexametereknek!

– Akkor az én szempontomból nézve, hogy ? van kívül, és én belül egy körön, egy másik körön, ? lett az, akinek alacsonyabb az IQ-ja? Dehogy! Csak ugyanolyan laikus köztünk, mint én az ? köreiben. Ennyi.

– Mester, vagy tanítvány vagy? Jobb, ha beletör?dsz… MINDKETTÃ??! Amíg élsz, folyton tanulsz, és csak néha tanítasz…