— Csodálatos volt professzor úr, ahogy operált — nézett fel rajongva a szőke medika az agg tudósra. Ezt már a folyosón mondta, mert a professzor behívta magához egy kávéra, hogy a hóna alá nyúljon egy órácskára. A műtőt otthagyták, mivel a tanár hirtelen tehetséget látott a kis kolleginában, ahogy rápillantott vékony sebészujjaira.
— Carpe diem! — jutott eszébe és a maradék fércmunkát ráhagyta a medikusaira. Miután kimentek a műtőből, tanítványai összemosolyogtak és nekiálltak Szalajtó honvéd maradék arcából, valami emberit szabni.
Tényleg azt meg kell adni, a frontkatona miszlikbe szabdalt fejét a kolozsvári sebészek bravúrosan összevarrták. Pedig előtte a professzornak szét kellett bontani a voronyezsi szanitécek öltéseit, mert azok hamarjában egybepakoltak mindent, amit még a bőrből meg egyébből találtak, vagy odatartozónak véltek és visszaöltötték Gáspár arcára. Csakis a biztonság kedvéért, hogy semmi sem vesszen el belőle a szállítás során, a hátországba robogó sebesültszállító vagonban.
A vonat Kolozsvárra vitte a szállítmányt. Ott úgy érkezett meg Szalajtó, hogy csak a két fekete szeme csillogott ki a gézlabdából. Mikor két hónapra a sokadik operáció után végleg levették arcáról a kötést és a tükörbe nézett, Szalajtó Gáspár belejajdult fájdalmában:
— Milyen asszonyt kapok én ilyen pofával? — és megeredtek a könnyei.
A kíváncsi bajtársainak a sok nyaggatásra végre elmesélte a kórteremben, hogy a balesetet véletlenül egy nohabortól hülye bajtársa okozta. Tüzet kért tőle, hogy rágyújtson a szájába lógó cigarettára, erre a marhája harminc centiről a szájába lőtt egy páncélököllel. Azóta nem dohányzik. Csak szivarozik…
Bajtársai nagyon irigyelték a sebesülése miatt. Irigyelték és cseréltek is volna vele, hogy ilyen szerencsésen véget ér számára a háború. Szalajtó, azért a szégyent?l nem ment haza a falujába vissza ahonnan berukkolt. Kapott egy másik telkes házat a sajátja helyett, egy kicsi faluban Csomafalva közelében.
Mikor odaérkezett, el?ször is lejelentkezett a hivatalba, ahol a jegyző úr egy kuvertában átadta neki a vitézségi medált, aztán a díszes dobozban szunyókáló sebesülésért kapott jelvény ezüst fokozatát. — Az aranyat, csak poszthumusz kapták a temetésen.
Bemutatkozó vizitbe ment az elborzadó szomszédokhoz, aztán csak a földjén dolgozott. Egy erdőrész is járt neki, ott fákat ültetett, összeaprította a villámvágta fákat télire, és többszöri fordulóval hazafuvarozta. Otthon még tett-vett esténként, és olvasgatott a petróleumlámpa mellett, míg álomba nem rogyasztotta az asszony utáni vágyakozás.
A vasárnapi misén kívül nem járt ő aztán senkihez, pedig a szíve kívánta a baráti társaságot, mert míg emberi arca volt szerették barátságát, vidám kedvét, amit szegénysége sem tett keserűvé. Dehát még a jegyző is megriadt tőle, pedig az már várost is látott, utazgató művelt ember volt!
Lassan teltek a hónapok. Az ősz lombjait vesztve egyezkedett a téllel, hogy jönne-e idén korábban , mert valahogy már nagyon mehetnékje van. A tél rábólintott, mert már ők se tudták, hogy hány millió éve adják át egymásnak a szolgálatot. Ezért aztán, egy októberi éjjel váratlanul lezuhant a hó, és hajnalra már dunyhaként feküdte a vidéket. Az üregi nyulak nem győztek káromkodni, mert együttesen vállvetve is csak üggyel-bajjal tudták az ajtót kinyomni.
Még sötét volt, mikor Baróti atya átküldte Kálvin nénit a mindenesét Szalajtóhoz, hogy segítsen Kántor Rózsinak eltakarítani a havat a plébánia elöl, mert az már nem győzi egyedül. Rózsit a gyerekeivel együtt az eklézsia tartotta el, ezért aztán hálás szívvel dolgozott a templomnak.
Tavaly egy reggel Bartos atya egy csecsemőt hozott haza, amit a keresztlábnál talált. Akkor jött először a Rozsi. Hogy a baba a törvény szerint kóbor kutya tulajdona volt, mert ő találta? — nem kérdezte senki. A kutya se firtatta. Még keresztfiának is nevezhette volna, ha érteti a szavak dupla jelentését, hiszen kőfeszület alá fektette a gondos, istenfélő ismeretlen anyja.
— Legalább a kisded a Megfeszített alatt, beszentelt földön fagy meg és rögtön a mennybe repül a meleg mennyországba — gondolta az érzékeny lelkű, nemes szívű, de egyszerű asszony; de hát a kutya beleköpött a levesbe, mert mikor a babára talált, nemhogy fölzabálta volna, hanem mellé feküdt, hogy melegítse testével, pedig hittanra se járt és még szamaritánus se volt a családjában.
Baróti plébános úr éppen az ájtatosnak vélt kutyát akarta házőrzőnek szegődtetni, mikor meglátta a gyereket a kutyához simulva. Rögtön felnyalábolta és hazavitte a kabátjába csavarva. Csak a babát persze, mert a kutya mellettük szaladt a hóban. Biztosra vette a vacsorát és szállást a boglyában, mert valószínűleg jót cselekedett — gondolta. Kálvin néni, aki kitanulta a templompribékséget, neve ellenére kiérdemelte az atyánál a kulcsári pozíciót. Rögtön elvette a gyereket a paptól és meleg takaróba tette, majd áthívta Kántor Rózsit, és gondjaira bízta isten nevében. Egy kanta vörösbort is mellékelt neki hozzá tejképzőnek, de az aztán igazán felesleges volt, mert így is annyi teje volt Rozsinak, mint egy első tejes tehénnek…
Folyt.köv.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: kisslaki
