Kabdebon János Szerző
Vezetéknév
Kabdebon
Keresztnév
János
Ország
Hungary
1 hónap ezelőtt No comment

Dr. Téglássy Főnix felhúzta a lábait, aztán kinyújtotta. Egy fiatalember átugrotta és kárörvendőn rávigyorgott, mire ő gyorsan maga alá húzta és szorosan átkarolta őket, hogy ellent tudjon állni a vágynak, hogy újfent kinyújtsa újjászületett izmait. Állát térdére fektetve válaszolt.
– Az érzelmeim helyes kifejezése. Nem csak a negatív érzelmeket, hanem az öröm szavait is meg kell tanulnom kifejezni. De fontos az is, hogy törődjek magammal. Ne csak azokat a dolgokat akarjam megélni, amik a túlélést szolgálják.
– Vannak-e vágyai? Olyan, amiről tudja, hogy szerette volna csinálni, de soha nem volt bátorsága, türelme vagy ideje hozzá?
– Szerettem jógázni, de hol volt akkoriban idő! Nem beszélve arról, hogy akkoriban kiröhögték az embert, ha ilyesmivel foglalkozott. De most van rá lehetőségem és pénzem is. Mi tagadás, elhagytam magam az utóbbi években. Talán kimozdulhatnék – vigyorgott a koldusra cinikusan. – Vagy talán megtanulhatnék újra járni.
– Bölcsebb lenne még maradnia egy kicsit. – szúrta le a kezdeményezést a koldus. – Előbb legyen biztos abban, hogy eléri a pálmafát. De ha itt az idő, mozgassa magát testileg és szellemileg egyaránt. Elmélkedés gyanánt egy kis reggeli torna, hogy megláthassa, milyen fizikai kondícióban van. Azonban amikor biztos a dolgában, habozás nélkül keressen fel egy jóga klubbot.
– Igen. Ma már vannak olyan közösségek, amelyek az én korosztályomnak kínálnak szellemi és testi felfrissülést. Ez az ötlet jónak tűnik. Holnaptól minden reggel mozgok egy kicsit, és délután sétálok egyet. A feleségem biztos meglepődik majd, és megkérdezi mi történt velem. Ha meg jógázni kezdek, az még jobban felcsigázza. Ez is egy újabb helyzet a kommunikációra.
A mentora figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
– Fontos, hogy ne akarja legyőzni őt, mert akkor…
Dr. Téglássy Főnix úgy bólogatott, mint egy óvodás, aki megértette, hogy többé nem öntheti az asztalra a kakaót és nem rajzolhat az ujjával belőle, házat, napot, ablakot.
– Akkor az oroszlán győzött. Értem mire gondol.  Ne legyőzni akarjam a másikat, hanem helyzetbe hozni. Meg kell vallanom, ez nálunk gyakori volt. Erős egyéniségek vagyunk és a vitáink nagy részében az igazságunk mindig fontosabb, mint az érzelmeink. Holott, ha most ránézek, a szócsatáink tele voltak érzelmekkel, szinte dühvel és kegyetlen érvekkel harcoltunk. Még inkább tapostunk a másikon, ha az a gyengeség jelét mutatta. Ezen is változtatnom kell. Most már látom, erőszakos voltam a beszélgetéseink alatt, és nem néztem milyen érzéseket váltok ki a másikból a nyersességemmel. Meg kell tanulnom tapintatosnak lennem, odafigyeléssel, megértéssel kell fordulnom a másik fél felé. Talán ez megoldás lehet ahhoz, hogy közös platformra kerüljünk. Ez pedig a pálmafa.

A koldus akkurátus mozdulattal elvette a sapkát az öléből és a tenyerébe öntötte a tartalmát. Kezével úgy csinált, mintha mérleg lenne, majd elismerően bólintott.
– Szép kis summa. Látja milyen szépen dolgozott? – kérdezte, majd átnyúlt Dr. Téglássy tenyeréért és belepergette a munkája gyümölcsét. Közben várakozóan a szemébe nézett.
–  Van még egy utolsó kérdésem. A beszélgetés elején feltettem Önnek azt a kérdést: hány pontra szeretné feltornázni a házasságát? Akkor azt mondta öt ponttal már kiegyezne. Most hány pontra saccolná az esélyeket.
– Kilencre biztos nem. Inkább hetest adnék. De tudja mit? Miért ne akarjam a kilencest?
Legyen kilenc – csapott a térdére.

Már–már boldognak érezte magát. Menni akart, felugrani és hazarohanni, de fogva tartotta a félelem. Attól rettegett, hogy ez az egész csak az elméjében játszódik, és abban a pillanatban szertefoszlik, mihelyst megtöri ezt az egész légkört azzal, hogy megpróbál kitörni belőle. Most már maradni akart. Már inkább attól félt, hogy valóban meghalt és képtelen megvalósítani mindazt, amit ez a koszos koldus megvilágított benne. Azonban a beszélgetőtársa nem hagyta, hogy ez a félelem teljesen eluralja. Kérlelhetetlenül folytatta a kérdezősködést, miközben felnézett az égre. Elállt az eső.
– Ez nagyszerű! – mosolygott rá némi huncutsággal a szemében. – Sajnos lassan lejár az időnk. Hogy érzi magát?
– Köszönöm a kérdést, sokkal jobban. Sokkal könnyebben. Tele vagyok kérdésekkel önmagam felé. Azt hiszem, ma sokat megláttam abból, ahogyan eddig gondolkodtam, és bár látom a hiányosságaim egy részét, kezdem érteni, miért történik velem mindez. Azt is megláttam, hogy nem kell belenyugodnom a helyzetembe, most nem az a cél, hogy visszafordítsak valamit, hanem az hogy felismerjem a lehetőségeimet, és éljek is vele.

Úgy mondta, mint egy eminens diák, akit kihívtak felelni. Ettől a felismeréstől egy kicsit megszeppent.
– Belátom, hogy az élet nem egy gépezet, amit szakértelem nélkül egy csavarhúzóval meg lehet javítani. Pedig hát hetvenöt éves vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy lemondtam magamról. Az Önnel való beszélgetés ráébresztett arra, hogy új megoldásokat kell keresnem, ha minőségi változásokat akarok elérni az életemben. Az első lépés, hogy elhiszem magamról, hogy képes vagyok megújulni, és bízni magamban és másokban. Akkor elérek egy olyan oázisba, ami mindannyiunk boldogságát szolgálja.
– Ennek igazán örülök. A viszontlátásra – mondta a koldus és egyszerűen keresztül nézett rajta.

Pontosan érezte a pillantásán, hogy nem vesz róla tudomást. Csak egy villanás volt az egész a koldus szembogarában, de Dr. Téglássy Főnix nyugalmazott egyetemi tanár számtalanszor látta már ezt a mozzanatot a felesége szemében. A közönyt, ami akkor jelenik meg, amikor már valaki lemond a másikról, és úgy érzi, minden elveszett. Lényegtelen, hogy miért és hogyan létezik a másik, mit keres a környezetében, él-e, hal-e, van, vagy nincs? Egyre megy!
Némi felháborodást érzett. Meg akart szólalni, de aztán másképpen döntött. Inkább hagyta, hogy eluralja az érzés. Szerette volna, ha beleég a retinájába a felismerés, amit a koldus szemében látott közömbösség váltott ki belőle.

Aztán hirtelen magába szippantotta az élmény. Látómezejét betöltötte az űr, ami a koldusból áradt és Dr Téglássy Főnix tudatát elnyelte a közömbösség sivatagának homokja.

– Halló! Halló! – hallotta egy végtelennek tűnő másodperc után.

Az első, amit megérzett, egyfajta sikító fájdalom volt, ami minden porcikáját átjárta. Rettegve kinyitotta a szemét és egy kisebb sóhajjal nyugtázva vette tudomásul, hogy semmi sem változott. Pásztázó tekintetében csak lábak jelentek meg, amelyek siető léptekkel haladtak tova a látómezejéből. Felnézett. Egy szikár, varjú testű férfi görnyedt fölötte. Mosolyogva rátette a mellkasára a kezét.
– Kérem, ne mozogjon – mondta megnyugtatóan. – Kórházba visszük. Összeesett az utcán és valaki kihívta a mentőt.
Rémülten keresett a gondolataiban. Megvannak-e még a kincsei? Aztán a mentősre nézett.
– Kicsoda? Nem tudja kicsoda? – kérdezte sürgetően.
A mentős furcsán elemelte róla a tekintetét, ő pedig követte a pillantását, és a siető lábak között meglátta járda szélén ücsörgő alakot.
– Az a vak és süket koldus. Hát nem fura? – csóválta a fejét. – Honnan tudta, hogy maga bajban van? Addig rángatta az embereket, míg megszánták és valaki felhívott bennünket.

 

 

2 hónap ezelőtt 1 megjegyzés

– Azt mondta, a kapcsolatuk eddig nyugodt, stabil és kiszámítható volt. Ezen  definíciók közül,  Ön szerint,  melyik eleme az oázisnak?
– Ha sorban megyünk a víz és az élelem semmiképp. Azt nem akarhatja megsemmisíteni, hiszen minden elpusztul, ha az nincs. A ház sem lehet, mert az is a túlélés záloga. Akkor marad a kerítés. A védelem. Úgy gondolja olyan erős kerítést építettem köré, ami már inkább börtön, mint menedék? – kérdezett vissza meglepetten. –  Ha meggondolom, mindenhová együtt mentünk. Tulajdonképpen soha nem kerestem az izgalmat az életemben, és soha nem is gondoltam, hogy erre szüksége van, de mindenhová elkísértem. Ha innen nézzük, azt látom, hogy igazából önmagunkért nem tettünk semmit, csak a létfenntartáshoz szükséges dolgok beszerzéséért jártunk ki a házból. Én mindenhova elvittem autóval, ahova menni szeretett volna vásárolni. Ha valamilyen akció volt az Aldiban, akkor oda, ha Pennyben, akkor oda. Úgy gondoltam, gesztust teszek, ha elmegyek vele, de ő ezt érezhette úgy is, hogy ellenőrzöm.
– Szeret vásárolni?
– Dehogyis! – megrázta a fejét.
És tényleg! Megmozdult. Újra megpróbálta. Olyan nagy lendülettel indított, hogy imbolyogni kezdett a felsőteste. Kétségbeesetten maga elé rántotta a kezét, és lám, ez is sikerült. Hirtelen megpróbált felállni és megszólalni egyszerre, de egyik sem vezetett sikerre. Egy darabig előre dőlt, mint egy imádkozó dervis, aztán az ujjaival visszafelé lökte magát és a fejével egyensúlyozva kiegyenesedett.
A koldusra nézett, aki vigyorogva nyugtázta az erőlködését, aztán kérdőn ránézett. Dr. Téglássy megadva magát a sorsnak, vett egy nagy levegőt és folytatta.
– Mindig megvártam a kocsiban. Addig rágyújtottam, vagy telefonáltam valamelyik gyereknek. Aztán ha végzett, hazamentünk.
– Beszélgettek?
– Nem igazán. Nem volt miről. Ha volt is miről, az sem volt több öt mondatnál összesen. De mindig így volt ez köztünk. Tudja, ha sok szó esett, az valami tőlünk független téma volt. Inkább vitatkoztunk. Igen, azt hiszem, ez érdekes. Sosem magunkról beszéltünk, hanem folyton valami semleges témán keresztül kommunikáltunk egymással.
– Ön szerint miért volt erre szükség?
– Talán mert úgy gondoltam, erre van igénye. Szerintem ő meg ugyanezt gondolta rólam. Sosem kérdeztük egymás lelki világáról vagy érzéseiről a másikat. Ha fájt valami, keményen megmondtuk. Érveltünk, de magáról a fájdalomról vajmi keveset beszéltünk.
– És az öröm?
– Öröm? – vinnyogott gúnyosan.
Nevetni szeretett volna, de csak vinnyogott. Hitetlenkedve megint megpróbálta és újfent sikerült. Halványan motoszkált benne egy gondolat, hogy miért is van ez a csodálatos, de apró léptékű gyógyulás, de annyira szürreális volt a sejtése, hogy azonnal elhessentette. Inkább vinnyogott még egy kicsit. A koldus vele örült.
– Látja elkezdett dolgozni. – és felemelte az ölébe pihenő sapkát, hogy láthassa. Egy pénzdarab csillogott benne.
– Fog ez menni. Csak bátran, így tovább! – biztatta.
Dr. Téglássy pislantott, biccentett és vinnyogott egyszerre, majd folytatta.
–  Meg kell, hogy valljam, az örömre nem nagyon volt szavunk. Illetve nekem biztos nem. Ez most megdöbbent, hogy így kimondtam, mert eszembe jutott, hogy a lányom egyszer azt mondta: „Apuci tudod milyen rosszul eset az, mikor teherbe estem és boldogan felhívtalak: Nagyapa leszel! Erre te azt mondtad: Majd akkor szólj, ha megszületett.”
– Miért pont ez a történet jutott eszébe?
– Talán azért, mert ez jellemezte a legjobban az élethez való hozzá állásomat. A túlélés. Minimális érzelmek, haszonelvűség. – szomorúan megrázta a fejét. – Most nem érzem magam túl jól. Mintha felrobbant volna bennem egy bomba. Itt kell rájönnöm, hogy az egész életem a túlélésről szólt. És másokra is így tekintettem. Leginkább azokra, akik közel álltak hozzám.
– Ha fókuszban tartja ezt a gondolatot, hogyan tudná ezt a metaforánkba helyezni?
– Az én világnézetemet? – kérdezett vissza homlokráncolva, mert már érezte, hogy ez is megy.
– Igen? – bólogatott a megmentője.
– Sivár. Kopár. Azt hiszem, a történetben az én világom a sivatag. Valójában én a sivatagban éreztem magam biztonságban, és nem az oázisban.
– És most jött az oroszlán? – csapta vállon az önjelölt terapeuta, amitől megint dőlni kezdett, de most már hamarjában visszatornázta magát.
– Nem lehetne, hogy nem ütlegel folyton?
– Jaja. Bocsánat. Így nem tud dolgozni. – motyogta a koldus. – Folytassa csak.
– Igen. Jött az oroszlán. Ebben az esetben az oroszlán természetes része a sivatagnak. Ez a lételeme. Nekem kell felismernem azt, hogy nem az oázisban éltem eddig, hanem a sivatagban. Nem rajtam múlt, hogy eddig nem találkoztam a fenevaddal. Azokon múlt, akik eddig elfogadták ezt a sivatagot, és befogadtak az oázisukba. És most…nem tudok bejutni az oázisba, ha nem tudom rávenni magam, hogy felálljak és felmásszak a pálmafára. – emelte fel a mutató ujját. –  És még valami. Nincs valami párnája abban a másik szőrös zsákjában? Átázott a nadrágom, és kissé hideg az őszi aszfalt. Főként ha közben esik.
– Hát persze. – felelte udvarias kapkodással a koldus. Hátra nyúlt és egy másik, nagyobb, barna zsákból előhúzott egy eléggé szétfeküdt polárból készült párnát. Elégedetten ránézett.
– Már érzi az esőt. Ez jó! Ez nagyon jó!
Dr. Téglássy fölé magasodott és a hóna alá nyúlva, egy mozdulattal maga felé rántotta, majd a hűlt helyére pottyantotta a párnát. A lendülettől magatehetetlen test előbb felpattant, majd visszahullott a párnára. A koldus is visszatelepedett a helyére. Még foghegyről odavetette neki.
– A kutya szokott rajta feküdni. Jó meleg és alulról nem ázik fel, mert ilyen nyavalyával van bevonva. – és már dobta is felé a következő kérdést.
– Akkor most már nem Ön a cselekvésre buzdító dervis, hanem térdeplő és esdeklő önmagában nem hívő szereplő?
– Nagyon úgy néz ki. – bólogatott. – Mintha ragaszkodnék a homokhoz.
A nyitott tenyerébe bámult mintha ráhulló vízpermet a kezei közül kipergő homok volna.
–  Pedig csak fel kellene emelnem a fejem, hogy meglássam a pálmafát? Talán jobban kellene bíznom másokban? Vagy azokban, akik közel állnak hozzám?
– Vagy a pálmafában, hogy megtartja mindkettőjüket.
– Arra gondol, hogy a bizalom a pálmafa? De hát most vesztettem el? Még annyira sem bízom a feleségemben, mint eddig? Hogyan bízzak olyasmiben, ami éppen most hagyott cserben? Na, látja ez az, amit szánalmasnak tartok! Undorodom attól, hogy megalkudjak és elviseljem ezt a helyzetet. Viszont, ha nem teszem, megesz az a dög. – lemondóan legyintett. Megint a végére ért egy reménytelen gondolatsornak. Mindig ez van, ha sokat gondolkodom.  – morfondírozott. – A vége úgy is a semmi.
– Maradjunk a pálmafánál. – ütötte tovább a vasat a koldus. – Konkrétan a pálmafában nem hisz, vagy abban, hogy azt mondja a felesége: ha felmászol velem a fára, az oroszlán éhesen távozik, mi beérhetünk az oázisba.
– De hát ő azt választotta, hogy…Nem, az nem lehet! Ez azt jelentené, hogy pont ő az, aki meg akarja oldani ezt a helyzetet, és úgy, hogy engem is meg akar tartani. Ez lenne a bizalom? Esély? Üzenni akar?
A koldus arcára önelégült vigyor szélesedett ki.
– Ha üzenni akar, akkor mit tartalmaz ez az üzenet?
– Hogy van ott egy pálmafa? Hogy bízzak benne? Ne csak a túlélésre koncentráljak. Hogy emeljem fel a fejem. Bízzak benne? Legyek nyitottabb a világra? Hogy fejezzem ki az érzéseim? Merjek szeretni? Merjem kifejezni a szeretetem?  – most kettétört.
Erre nem akart menni. Ezeket a kérdéseket már régóta fogalmazta, de már az első megtestesülésnél visszanyomta őket egy sötét sarokba. Túl sok volt mögötte. Túl sok félelem és szembesülés. Inkább béklyót vert rájuk és hagyta sorvadni őket, hátha belepusztulnak a rabságba. De úgy látszik nem így történt.
–  Ha a lányomra gondolok, őszintén megvallva, nagyon örültem a hírnek, de féltem kifejezni az örömömet. Inkább elutasító voltam, mert féltem a csalódástól. Így biztosra mentem. Ha megvan, akkor az megvan, ha meg nincs, nem kell róla beszélni. Az emberek mindig álmodoznak, de az élet nem ilyen.
– Milyen?
– Kegyetlen. Ami most velem történik az is ezt igazolja. A nejem csak úgy közölte velem, hogy nincs választásom. Illetve van, de az egyik sem az enyém. – tessék, így kell ezt: Takarodj vissza a homályba! – üvöltötte magában, mint egy önjelölt Gandalf a Fehér Mágus.
A koldus mintha érezte volna a pokoldémon Balrog megjelenését a kettőjük között feszülő éterben. Megnyugtatóan a vállára tette a kezét.
– Engedje meg, hogy rávilágítsak egy ellentmondásra. Ha eddig az Ön világa túlélésre épült, akkor úgy vélem, a felesége az Ön életfelfogása szerinti megoldást is felkínálta. Élhetnek úgy, mint eddig, de ő, az érzelmei kifejezésére, a bizalomra épülő kapcsolat megélésére talált egy partnert, akivel szeretné mindezt megélni. Egyet ért ezzel a megállapítással?
– Azt akarja mondani, hogy önmagammal szembe állított. Döntsem el széna vagy szalma? Ne az oroszlánnal foglalkozzak, hanem a pálmafával? Ebben az esetben az oroszlán  az én életem része és nem az övé, hiszen az én sivatagomban él, pont úgy, mint a pálmafa. Az oroszlán az, ami fogva tart, lebénít és egyben a sivatagom része is. –

Dr. Téglássy erre igazán nem számított. Ugyanis miközben beszélt, érezni kezdte a merevedését.
–  Ezt hogy! Ez nem lehet! – hüledezett magában. Szép lassan az ölébe helyezett sapka alá csúsztatta a kezét és végigsimított a dudorodó nadrágján. Olyan érzése támadt, mintha arcon csapták volna egy szülinapi tortával. Fájó és mégis édes. De igaz. Újra férfinak érezte magát. Hirtelen pattanásig feszítette izmait, hogy felpattanjon és elrohanhasson innen, nehogy ellopja tőle valaki ezt az érzést, de a lábai csak rángatództak, mint egy megkergült marionett bábu.
Néhányan kíváncsian megálltak és várakozón figyelték a rángatódzó vinnyogó szemüveges vénembert, aki megpróbál felállni. Egy idős néni már a pénztárcáért nyúlt, amikor a koldus hirtelen megszakította Dr. Téglássy Főnix performanszát. Egyszerűen visszanyomta ültébe és a szemébe nézett.
– Még nem vagyunk készen. – lehelte felé. – Ha készen lesz, érezni fogja. – és visszatette a sapkát az ölébe. A nénike megnyugodva a csillámpónis sapkába dobott némi aprót, és tovább állt.
Főnix feltolta az erőlködéstől lecsúszott szemüvegét és beletörődött a helyzetbe. Ami volt, elmúlt. Azonban már nem a reménytelenség szült benne hegyeket, hanem a várakozás és a türelmetlenség. Ferde mosollyal bólintott és folytatta.
– Túl kell lépnem a félelmeimen. Olyan döntéseket kell hoznom, amik nem a túlélésemet szolgálják, hanem oázissá teszik a sivatagomat. Rendben,– bólintott eltökélten. – Akkor nézzük a pálmafát, ami esetünkben a bizalom és az érzelmek elfogadása. Ha végig gondolom, akkor rá kell ébrednem, hogy nem ő az, aki nem érzi jól magát ebben a sivatagban, hanem én. Én magam akartam találkozni az oroszlánnal, hiszen én tettem élhetetlenné az életem magam és az ő számára is úgy, hogy kényszerhelyzetbe hoztam őt, az életfelfogásommal, és az érzéketlen kommunikációmmal. Igen, ez egy váratlan és meglepő ellentmondás. – hadarta most már hevesen bólogatva. – Ha azt akarom, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, az képtelenség, hiszen – mert minden jel arra mutat, hogy én magam sem akarom. Csak folyton ismétlem önmagam, és ez már elsivárosodott bennem is és benne is. Kiüresedett a kapcsolatunk. Éreztem, de nem akartam beszélni róla. Ismételgettem a megszokott mantráimat és leszegtem a fejem. Valóban, így lehet. Én akarok változtatni csak nem volt merszem, ezért olyan helyzetbe hoztam magam, ahonnan rálátok a dilemmámra!
A koldus a szájára tette ujját.
– Halkabban beszéljen, mert mások is hallják.
– Beszél! – kiáltott fel Dr. Téglássy, de olyan hangosan, hogy egy, az anyukája táskájába kapaszkodó kisgyerek sírásra görbítette a száját.
– Igen, egy ideje már egész jól formálja a szavait, de törölje meg a száját, mert mihelyst megszólal, csorog a nyála. Így nem fog keresni semmit. Szóval koncentráljunk a pálmafára. Jelen esetben mi kell Önnek ahhoz, hogy elhiggye, ha felmásznak a pálmafára, akkor bejut az oázisba?
Főnix papírzsebkendő után kutatott, de a zsebében lévő összes dolog szétázott. Úgyhogy akkurátusan a tenyerébe öntötte a pénzérméket a pónis sapkából és jobb híján a sapkával törölte meg a száját.
– Elsősorban az, hogy nem akarok a sivatagban maradni. Márpedig a képlet ezt mutatja. – mondta miközben visszahelyezte a sapkát az ölébe és visszapergette a keresetét.
– Ha nem akarok itt maradni, akkor irány a pálmafa! Aztán ha az oroszlán éhesen elkullogott, irány az oázis. Tudja mi az érdekes? Az, hogy visszagondolva már értelmetlennek tűnik számomra az, hogy kinyomozom, kivel csal a feleségem. Csak növelném a problémát önmagam számára, hiszen egyértelmű, hogy az asszonyt nem kapnám vissza, csak mélyíteném a kettőnk közötti szakadékot. Halmoznám a bajt. A másik tervemmel az volt a gond, hogy el kellett fogadnom azt, hogy létezik egy másik.
A koldus megértően bólogatott.
– Ebben az esetben találnunk kell egy olyan jövőképet, amiben mindketten örömmel léteznek és nincs benne az a bizonyos másik. Ha a másik az oroszlán, abban az esetben mivel tudná rávenni, hogy ne támadjon Önökre?
– Azt már belátom, hogy semmiképpen sem az a helyes, ha a földre vetem magam. Itt az a lényeg, hogy bízzak magamban, felálljak és elérjem a pálmafát. Bocsánat. Együtt érjük el a pálmafát. Beszélgetnünk kell. Le kell ülnöm és beszélgetnem kell vele. El kell felejtenem az oroszlánt. Nem az a lényeg! Azt hiszem, ez a helyes látásmód. Egyszerűen nem szabad tudomást vennem róla, mert akkor nem tudok másra gondolni, csak a bennem zúgó csalódottságra és a tehetetlen dühre. Képtelen lennék odafordulni. – megadóan megrázta a fejét. –  Tulajdonképpen rengeteg kérdésem van feleségemhez, amit sosem kérdeztem meg tőle, pedig szerettem volna. Igen, ez első lépésnek nagyszerűen hangzik. Tudja, nagyon furcsa ezt kimondanom, de izgalmasnak találom, és nem félek tőle.
– Képesnek érzi magát erre a lépésre?
– Eleinte biztos nem. De majd figyelek, hogy a pálmafára koncentráljak, és ne az oroszlánra.
Hja, a bennem lévő oroszlánra! Na, tessék! A beszélgetés elején voltam a megoldó ember, aztán lettem a térdeplő ember, és most megtalálom a bennem lévő oroszlánt.
Zsibbadt a lába. Határozottan bizsergett. A lábujjaira koncentrált és érezte a bennünk zsiborgó vért. Megmozgatta őket. Már nem rángatódzva reagáltak, hanem szépen, ahogy kell, mozogtak sártól és kosztól feketéllő cipőjében.
Szórakozottan zongorázott velük.
– És a sivatag? – szakította meg a melódiát a beszélgetőpartnere. Főnix megvonta vállát.
– Az a múlt. A múlt megoldásai, amivel szakítanom kell. Fel kell hívnom a lányomat és beszélnem kell vele. A fiammal is van mit megbeszélni. Először a pálmafa. Meg kell tudnom nyílni azoknak, akiket szeretek. Bíznom kell bennük, hiszen ők is bizalommal voltak irántam, de miattam csak egyre messzebb kerültek tőlem. Tulajdonképpen nem is kell visszaszereznem semmit, csak saját magamat. Azt, hogy képes vagyok belátni saját magammal szemben, hogy ez az élet már nekem nem jó. Nem érzem jól magam benne. Olyan jövőképet kell teremtenem, amiben jó élni, és azoknak is, akik körül vesznek.
– Mi az első lépés önmaga felé?

2 hónap ezelőtt 1 megjegyzés

 

Dr. Téglássy Főnix feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
– Na, ez szép! – dohogott magában és idegesen megrázta a kabátja ujját. Permetszerű apró sárcseppek fröccsentek szét róla. Erőltetett közönnyel nézte a cipőjét, nadrágját beterítő alvadt sarat, aztán felnézett az égre és halkan elmormolt egy kéretlen imát.
– Még ez is! – sziszegte. Elege volt az egészből. Most már végleg betelt a pohár. Arcára félszeg vigyort erőltetett a kín, ami belül feszítette. Aztán lassan csak elindult. Beállt a sorba. Az illékony forgatag ritmusa elringatta, ahogyan lépdelt a járdán, némán, lassan emésztő émelygéssel a gyomrában.  A siető tömeg közömbös némasággal fogadta magába. Elnyelte és egyre nagyobb biztonsággal magába olvasztotta, ahogyan az idős férfi felvette a lüktető folyam ritmusát.
– Akár egy hatalmas test. – jelent meg benne a metafora.
De a mardosó fájdalom kéretlenül kilökte a harmóniából. Nekiment egy fiatal férfinek, aki éppen a telefonját babrálta. Az fel sem nézett, még csak meg sem várta, míg valami bocsánatfélét recseg felé. Tovasodródott. Már egy öreg néni arca jött szembe vele, aztán egy férfi, majd egy kislány mosolygott rá félszegen. Megpróbálta újra felvenni a ritmust. Beleolvadni a szürkeségbe. Semmivé válni, de a fejében száguldó zűrzavar megakadályozta. Hirtelen lüktetést érzett a tarkója körül, szeme előtt a tömeg elmosódott. Mintha kézzel elmaszatoltak volna egy frissen festett képet. Még érezte, ahogy a lábaiból kifut a vér, de ezt már csak egyfajta halvány megállapításként konstatálta szertefoszló elméje.  Pár percig egy szürke tömegben kavargott a tudata, aztán – mint egy véletlen gombnyomásra bekapcsolt kamera– látni kezdett. Semmi egyéb. Próbálta mozgatni a végtagjait, de sehogy sem sikerült. Sem a keze, sem a lába nem mozdult, akárhogy parancsolta.  Kétségbeesetten bámulta az emberek lábait, ahogy elsietnek a tekintete előtt. A bőre azonban érzett. Érezte, ahogy az eséstől homlokára fröccsent sár lefolyik az arcán a szájába, de a fejét hiába próbálta mozdítani, sehogy sem sikerült. Érezte a sár keserű ízét, ahogy végigcsorog a szája ívét követve.  Aztán egy arcot látott a szemei előtt.
– Jöjjön ember! Hát mi van magával! Na, jól van, látja, mi már csak így vagyunk. Ha már így leereszkedett az én szintemre, hát ne feküdjön itt nekem! Majd én megtisztelem, mert látja, hogy ezeknek mindegy! Ezek nem törődnek azzal, aki idelenn van. Csak löknek neki valamit, aztán ennyi!
Nem voltak fogai. Érezte a bűzét, hiszen egészen közelről beszélt az arcába. Szőrös volt, büdös és undorító.  Nagy durbincs orra minden szónál fintorgott, ahogy formálta a szavakat, és ettől olyan komikus lett az ábrázata, mintha a mimikája nem követné a szavai tartalmát. Látta, hogy vigyorogva beszél hozzá és ő zsigerből szeretne tiltakozni, menekülni, de képtelen volt rá. Furcsa érzés vett erőt rajta, mintha kívülről nézné, ahogy a megmentője rángtatja – néha saját testével védve – az ő magatehetetlen testét a járdáról a fal tövébe. Ahogy forgatta ide–oda, imbolygó, rángatódzó képekben látta a sietős lépteket, néha egy–egy szoknya, nadrág, láb és kéz villanását, és a sötétszürke eget, amiből megállíthatatlanul zúdult arcára az eső. Hunyorgón pislogva konstatálta az aszfalton folyó sáros esőlét, ami magával sodorta az eldobott cigarettacsikket, az üres kilapított és elázott sörös vagy papírdobozokat.
– Most végre beadom a kulcsot. – dohogta magában. – Itt fogok megdögleni valami koszos, alkoholista koldus ölében. Ez jár nekem, ez a sors, ez a végzet. Megérdemlem.
Újabb rángatást érzett a nyaka körül és mintha páran bele is rúgtak volna, amíg a koldus behúzta a járdáról a házfal keskeny eresze alá.
– Na! Így mindjárt jobb. Ezek vagy átlépnek magán, vagy egyszerűen addig gyalogolnak szerény személyén, míg belekopik a járdába. De az is lehet, hogy amikor már meghalt, kihúzzák az út szélére – megrázta a fejét – Nem biztos. Inkább az, hogy belepaszírozzák a járdába.
A koldus megragadta a felöltője gallérját és egy hirtelen, de gyengéd mozdulattal ülő helyzetbe rántotta Dr. Téglássy Félix magatehetetlen testét. Majd vállait nagy műgonddal eligazította, de előtte még tehetetlenül összegabalyodott lábait is keresztbe rakta maga előtt. Aztán a sártól mocskos kezeit komótosan letörölte és óvatosan tenyérrel felfelé a térdére helyezte, és nyugtázva az eredményt rávigyorgott.
– Ez nagyszerű! Így már munkába állhat!
Főnix felvihogott magában.
– Mint egy döglött buddha! Egy kolduló döglött buddha!
– Ugye – bólogatott a koldus, mintha hallotta volna a szavait. – Keresünk magának valami kalapot is – és a háta mögé nyúlt, ahonnan elővarázsolt egy rózsaszín iskolatáskát.  Megrázta.
– Ebben lesz, ni! A tartalék.
Kinyitotta, majd hosszas kotorászás után előhúzott egy sildes sapkát, amire csillám pónik voltak mintázva. Az ölébe tette.
– Ami bejön, az a magáé – jelentette ki fontoskodó arccal. – Én nem vagyok tolvaj. Sőt elárulok magának egy titkot. Ez a varázssapkám. Ezt csak olyankor veszem a kezembe, ha nagy a gond. Ha minden elveszett – vállon veregette, amitől Főnix magatehetetlen teste dőlni kezdett.
– Hő! Na, jól van! Hagyom dolgozni.
Ültek csendben egy időtlen pillanatig. Főnix próbálta feldolgozni magában az eseményeket. Összeesett az utcán, és az emberek egyszerűen kikerülték, vagy ráléptek. Míg ez a szédült koldus úgy gondolta, hogy ő még él és be akar ülni, koldulni. Bevette a boltba, mert valószínű magányos és kissé bolond. Most itt ül, mint egy faszent, mert mozdulni képtelen, kénytelen elfogadni a helyzetet.
– Valószínű haldoklom – aztán kijavította magát – Remélem.
A koldus végül megtörte a csendet.
– Tudja milyen ez? Elmesélek magának egy történetet. Egyszer két dervis szelte át a sivatagot, és éppen egy oázis felé tartottak, amikor az egyik dűne mögül egy hatalmas sivatagi oroszlánt pillantottak meg, aki éppen feléjük rohant. Az egyik dervis azonnal eldobta mindenét és a sivatag porában térdepelve kérte az ő istenét, hogy mentse meg. A társa azonban fölé hajolt és így kérlelte:
– Miért abajgatnád ezzel Istent! Hiszen nézd, ott egy pálmafa! Másszunk föl rá és megmenekülünk.
Kivárt egy pillanatig, mintha időt adna arra, hogy Dr. Téglássy Főnix megláthassa a történet kvintesszenciáját, de a doktor arcán az értelem halvány szikrája sem csillant fel. Kutatóan ránézett és folytatta.
–  Mi a véleménye? Ön melyik szereplővel tudna a legjobban azonosulni?
– Jelen esetben? Jelen esetben talán a pálmafát meglátó dervissel tudnék azonosulni.
– Úgy hogy itt ül, és azt is nekem köszönheti? – nevetett fel a koldus.
– Céllal indultam el. A cél a pálmafa.
A koldus csóválva lehajtotta fejét. Mintha elmélyülten számlálná a pár centivel az orra előtt lehulló esőcseppeket. Dr. Téglássy tisztán lélegzett, tisztán látott, és érezte is az arcát verdeső, a tetőről sűrűn, permetszerűen pattogó esőt. De ennél többre, egyelőre képtelen volt.
– Belevághatunk? – kérdezte egyszeriben a koldus. Dr. Téglássyt annyira váratlanul érte a kérdés, hogy önkéntelen válaszolt.
–  Bele.
– Akkor talán kezdjük azzal, hogy elmondja a találkozásunk okát. Kérem, próbálja meg egyszerűen és tömören megfogalmazni.
Dr. Téglássy Főnix semmit nem értett. Egy darabig segélykérőn forgatta a szemeit. Még mindig az utcán volt, és még mindig bénán csorgó nyállal figyelte az előtte elhaladó lábakat. Eddig úgy tudta, beszélni sem tud.
– Tömören nehéz lesz, de megpróbálom. Hetvenöt éves vagyok, és most volt az ötven éves házassági évfordulónk.  Elég régóta élünk együtt, két gyereket neveltünk fel tisztességben. Voltak súrlódások az elmúlt ötven év alatt, de megvoltunk. A lányom negyvenhat éves a fiam negyvenhárom. Önállóak, családot alapítottak. Mi maradtunk. Öt évvel ezelőtt volt egy súlyos betegségem, de sikerült kilábalnom belőle. Most tavasszal leültünk az ötvenedik évfordulón, csak úgy azt mondani: Köszönöm.
Nem dívott a családban az ünneplés. Csak ennyi: Kösz. Nos, most másképpen történt. A feleségem leült velem szemben az asztalhoz és azt mondta:
– Jobb, ha tőlem tudod meg, mint mástól. Van valakim. Hetente kétszer-háromszor elmegyek hozzá. Ne tartóztass! Cserébe itt maradok, ha neked így jó. Ha ágynak esel, ápollak, mosok rád, főzök. Mindent úgy, mint régen. Elhagyni nem akarlak, de nekem erre a kapcsolatra szükségem van. Ha nem egyezel bele, elválhatunk. Gondolkozz rajta és adj választ, ha úgy érzed, tudod, mit akarsz.
Ezt mind a saját szájából hallotta, pedig halál biztos volt benne, hogy egyetlen szót sem szólt. Megpróbált a torkára koncentrálni, hátha legalább egy gyenge nyögést képes produkálni, de sehogy sem sikerült.
A koldus érdeklődve rápillantott.
– Egy tízes skálán nézve milyennek értékelné eddig az esetig a viszonyukat?
– Úgy érti, hogy a tízes a számomra ideális házasságot jelképezi? Mondjuk, milyen volt akkor, mikor még elkezdtük?
– Igen – bólogatott a másik.
– Hát a kezdethez képest jócskán változtak a céljaink is és jómagunk sem azzal a hévvel égünk, ha érti, mire gondolok. Bocsássa meg az őszinteségem, de a történethez kapcsolódik egy fontos információ. Nevezetesen, hogy amint már említettem, öt évvel ezelőtt súlyos gerincproblémával műtöttek. Azóta képtelen vagyok házas életet élni. Ez jócskán lepontozza a viszonyunk minőségét. Szóval, ha a kezdet tíz pontos, akkor ez a műtét óta négy, de a jelenlegi helyzetben kettő pontra tenném.
Megpróbálta megrázni a fejét és üvölteni.
– Állj! Ezt nem én mondtam! Én nem beszélgetek a nyílt utcán haldokolva egy csillám pónis sapkával a kezemben egy koldussal! Én haldoklom. Valószínű strokom van, vagy valami gerincideg bénulásom. Bármi, csak nem az, ami most történik velem!
A koldus érdeklődve a szemébe nézett miközben hálát rebegett a sapkájába hulló pénzérmének.
– Hála és köszönet minden fillérért. És mit gondol, ha megoldja ezt a helyzetet és továbbra is együtt maradnak, hány pontra szeretné feltornázni a házasságát?
– Az ötössel már kiegyeznék.
– Tehát az ötös alatt azt érti, hogy minden úgy, mint régen?
– Igen. Kivéve a házaséletet. Tudja a feleségem hatvanöt éves. Nem igazán gondolnám, hogy neki oly nagy szüksége van a szexuális életre.
Megadta magát. Feladta a tagadást. Úgy gondolta, nincs választása. Bárhogy próbálta megakadályozni, a szavait akkor is hallotta. Magában felvihogott. – Akkor lássuk mi lesz! Ekkor érezte meg először, hogy az egyik ujjperce megmozdul.
A koldus folytatta.
– Mielőtt találkoztunk, milyen tervei voltak a helyzet megoldására?
– Két dolog mindenképp megfordult a fejemben. Az egyik, hogy leleplezem a feleségem szeretőjét. Azt elmondta a nejem róla, hogy nős, családos ember. Úgy gondolom, hogy ha a másik asszony megtudja a valóságot, akkor megszakad a viszony. Számomra ez így tisztességes, hiszen ez egy lopott kapcsolat, egy színjáték csupán, ami azért létezik, mert titkos. A másik dolog, hogy alkuba bocsájtom az együttélésünket, ami, meg kell hogy mondjam, rám nézve szánalmas végeredményre vezet.
– Mit tartalmaz ez az alku?
– Azt, hogy belemegyek a viszonyba. Feltételekkel, de ettől már undorodom. Mindegy. A lényeg az, hogy úgy érzem, képes vagyok engedményeket tenni a túlélés érdekében. Heti egy találka, nem több. Cserébe nem adom be a válópert, nem piszkálom a dolgot. Mondhatni, az élet folyik tovább a megszokott medrében.
A koldus megvakarta az állát. Kicsit félrenézett, mintha már előre tudná a választ a következő kérdésére.
– Ön szerint mi az, amire a felesége vágyik és a másik féltől megkapja, de Öntől nem?
– Nem tudom. Talán az érzelmek. Sosem voltunk érzelmes, babusgatós fajta. Én úgy gondolom, nem is igényeltük. De talán ezt is újra meg kell vizsgálnom magamban.  És valóban ezt érezte, de mielőtt még elkalandoztak volna a gondolatai, a koldus folytatta.
– Nos, én azt javasolnám, hogy ezzel a témakörrel most inkább ne foglalkozunk – fogalmazott keményen.
–  Ha megengedi, én visszatérnék a kezdeti hasonlatunkra. Ebben az esetben a cél az oázis. Részmegoldás a pálmafa, ami esetünkben az azonnali helyzet megoldását jelenti. Ezt azt jelenti, hogy változásokra, változtatásokra van szükség. A percepció szintjén el kell fogadnunk, hogy megváltozott Önök között a kapcsolat minősége. Esetünkben azt javaslom, hogy ne a másik féllel foglalkozzunk, hanem az Ön megoldási kulcsait, heurisztikáit tárjuk fel. Megkereshetnénk azokat a beidegződéseket a kapcsolatban, amik elfáradtak, avittak és használhatatlanok. Törekedjünk inkább ezek felülírására, behelyettesítésére, minőségibbé tételére. Meg kell találnunk azt a stratégiát, amivel mindketten eljuthatnak az oázisig.
Hirtelen szünetet tartott, mintha rádöbbent volna, hogy sokat beszélt, majd kis szünet után megkérdezte. – Mit gondol a jelen helyzetben Ön és a felesége egy térben gondolkodnak?
– Nem hinném, hiszen az ő oázisa a kettős kapcsolat fenntartásában van, amit én nem tudok elfogadni. Mert, leszögezem, képtelen vagyok elfogadni! Ötven éve élünk együtt, és most, amikor már valóban együtt lehetnénk a szép nyugdíjunkból, ő másnál keresi a boldogságot?
A vér az agyába tolult, amikor meghallotta a szavait. Viszketett a füle, szerette volna megvakarni, de kénytelen volt elfogadni a viszketés tényét. Ekkor fogta föl, hogy a bal keze szép lassan ökölbe szorul. Viszont ettől a mozdulattól, ami valószínűleg a vállából indult, elkezdett elcsavarodni. Mint egy iszappal teli zsák, úgy dőlt szép lassan a mellette kuporgó férfira.
– Hő. Ne siessen! Még az elején tartunk – mondta széles mosollyal amaz és visszatornázta Főnix testét régi pozíciójába. Mindössze annyit változtatott rajta, hogy maga felé fordította a fejét.
– Ha az oázist az otthonával azonosítjuk, lehetségesnek tartja, hogy mindketten jól érezzék magukat ebben az oázisban? – kérdezte ugyanazzal a mosollyal.
– Egyetlen esetben, ha elfelejti ezt a viszonyt. – válaszolta faarccal dr. Téglássy.
– Milyen volt eddig ez az oázis?
– Nyugodt, stabil, és kiszámítható. Meg volt a szerepe és a rendje a dolgoknak. Az ötven év alatt megszoktuk egymást. Meg voltak a határaink, ezt tiszteletben tartottuk, és ragaszkodtunk is hozzá. A szokásaink, az életritmusunk olvasható és kiszámítható volt. Ez adta a kölcsönös biztonságot és stabilitást. Számomra ezek a dolgok voltak a kapcsolat alapjai. De úgy látszik, számára ez már nem volt elég.
– Meg tudná mondani, mitől lesz oázis az oázis? – folytatta a koldus.
Dr. Téglássy Főnix kezdett belemelegedni a játékba. Fura kíváncsiság szállta meg, ahogy sodródott a koldus által feltett kérdések tengerében. Végül is ez róla szól! – villant át az agyán az örömteli felismerés. Mert eddig valahogy semmi sem szólt róla. Eddig valahogy semmi sem szólt semmiről.
– Van benne víz és élelem, mert egy sivatag közepén van, ahol ez élet, vagy halál kérdése. – válaszolta önmagából fakadóan. –  Van benne fedett szálláshely, ahová menekülhetünk a pusztító meleg és az éjszakai hideg elől. Van kerítés, ami megvéd a vadállatoktól. – sorolta.
– Ha így nézzük, az oázisban megtalálható minden olyan dolog, ami szükséges a túléléshez. Igen, ha jól meggondolom, talán ez az, amiben jelenleg különbözik a kettőnk oázisa. Az én világomban talán a túlélésé a főszerep, míg az övében az élettel járó veszélyek, kihívások is részei az oázisnak. Bennem minden, ami kívülről jön, veszélyt hordoz, míg számára ez inkább izgalmassá teszi az életét. Ez esetben, érthető mit szeretne a feleségem! Nem az oázist szeretné elpusztítani, hanem azt a viszonyrendszert, amiben eddig éltünk.
Megdöbbenve hallgatta a saját magát. Nem is tudta, hogy vannak ilyen gondolatai! Valahogy ilyen dolgokon sosem törte a fejét. Mindig a jelenben élt. A stratégiai gondolkodása kimerült a mindennapi történések és szükségszerűségek minél egyszerűbb és hatékonyabb kivitelezésében. Mielőtt még ezen felismerésen elácsoroghatott volna a tudata, a koldus tovább pörgette az amúgy is szétzilált elméjét.

(Folyt köv.)

6 hónap ezelőtt 1 megjegyzés

Tíz

Vajon megszületsz-e újra? Örök kérdés a körforgás hímes mezején. Van-e újraszületés? Bizonyos értelemben igen, hiszen minden kukac, baktérium, minden élő és élettelen, ami részt vesz a tested lebontásában, reprodukálja magát és ezzel te is bennük velük együtt születsz meg. És miért ne történhetne meg ugyanez a lelkeddel is. Pont ugyanúgy része leszel az egésznek, mint a földi játszótéren. De Te már sosem leszel az, aki voltál. Mert az ember abban a formában, amiben egyszer megszületett egyedi példány, és ehhez szükségszerű mások halála. Egyszeri és megismételhetetlen végtelen kombinációk összessége, mégis része az egésznek. De mégis, talán egy dologban azonos: Mindenki éhes.

– Fiam.
– Igen, Anyám?
– Apád ezer színben játszik az éjben.
– Segítsége van. Erős segítsége.
– Ki volt ez az ember? Pap, szolga, isten, angyal?
– Ember.
– Ember? Az ember nem így hal. Az ember láthatatlanul hal. Nem lélegzik, megkékül, koporsóba teszik, eltemetik, földet húznak rá, virágot a sírjára. Így marad halhatatlan. Apád?
– Nem hal. Másképp élt és másképp hal.
– Ki volt ő?
– Őrző, kapu, látó, isten keze, de mindig arra törekedett, hogy ember legyen. Mert embernek lenni a legnagyobb, legszentebb cél az életben. Azt ki kell érdemelni, akár csak a poklot, amiben életre keltünk.
– Senki volt.
– Akkor megérkezett. Elvégezte a dolgát. Végezzük el mi is anyám.

Lékei a sarkon várta Raust. Késő este volt. Az esti fény jótékony árnyékában találkoztak, jó egy évvel később a történtek után.
– Szervusz, Raus.
– Üdv – mosolygott a fiú és kezet nyújtott. Lékei elfogadta. Erős, mégis szelíd kézszorítással üdvözölték egymást.
– Édesanyád hogy van?
– Köszönöm a kérdést, jól érzi magát. Várja az unokát.
Lékei kényelmes nyugalommal nézte a férfivá érett embert. Nem látta az óta az eset óta. A falu hívta így diszkréten: eset. Elég így volt ennyi. Az eset. Senki sem szeretett róla beszélni.
– Sétáljunk a folyó felé. Ott talán zavartalanul beszélhetünk.
Raus bólintott.
– Nem akarja, hogy meglássanak bennünket?
– Nem. Szó sincs ilyesmiről. Csak hát megállítanak. Hol ezzel, hol azzal.
– Másabb lett a falu mióta maga a polgármester?
Lékei elmosolyodott.
– Hát remélem. Egy év nem nagy dolog egy település életében. De nem erről akartam beszélni veled.
– Mire kíváncsi?
– Hát, hogy a közepébe vágjak, például arra, hogy mikor temettétek el.
– Apámat? – kérdezte Raus. Lassan ráfordultak a folyót övező gátra. Egy ritmusra léptek, mintha egy titkos dallam szólt volna bennük, ami egyben egy biztonságos burkot vont köréjük.
– Mondja Lékei, maga hisz a halálban?
– A halálban? – Lékeit meglepte a kérdés. Még sosem kérdezte ezt tőle senki. Az életben lehet hinni, a reinkarnációban is, Jézusban, Buddhában. De hogy a halálban lehet-e?
– Miért kellene hinnem? – kérdezett vissza. – Csak abban szokott az ember hinni, amiről nincs tudomása, de úgy érzi, létezik az a valami. Eszmékben lehet hinni, de ami van, ahhoz nincs szükség hitre: az van. Márpedig halál van.
– Erre gondoltam. Apám nem halt meg. Nem temettük el. Olyan értelemben, ahogyan minden ember meghal, természetesen meghalt, de nem temettük el.
– Elhamvasztottátok? Erre gondolsz? – kissé nyugtalanították Raus kérdései. Tökéletesen tisztában volt, hogy akkor azt a komédiát szándékosan megrendezték, és Agni János élt, mikor a halálhírét olvasta abban a levélben.
– Tudja, a halál egy fura dolog – folytatta Raus. – Mindenki másképpen hal, és van úgy, hogy megválaszthatjuk a módját és a hogyanját. Apám egy fura módját választotta a halálának. Mondhatom azt, nem úgy halt meg, ahogyan sokan mások. Inkább elment.
– De hol a test? Porrá lett? Urnában van a feleségénél?
Raus megállt. Zsebre dugta a kezét és Lékei felé fordult.
– Apámnak volt lehetősége és képessége arra, hogy a teste ne forogjon tovább az élőlények tengerében. Tudja, vannak emberek, akik nem a megszokott úton járnak, nem úgy választanak, ahogy azt kell! Mégsem akadályok másoknak, látszólag jelentéktelenek az evilági dolgokban. Nem az a dolguk hogy megváltsák a világot, mégis valahogy azt teszik azzal, hogy önmagukat megváltják. Apám nem kapta, hanem elnyerte ezt az ajándékot.
– Mi történt vele? Eloszlott a reggeli fényben?
Raus felnevetett.
– Hát így is mondhatjuk.
– És miért kellett ehhez öt nap.
– Hét nap. Hét stádium a földön, és ugyan ennyi az égben.
– Ezért kellett az egész?
– Gondolja, ha közlöm, hogy apám eloszlik a reggeli fényben, azt elfogadják? Miután megtörtént az eset, békében elment. Zavartalanul.
Lékei megdermedt. Fejében záporoztak a kérdések. Egyszerre volt dühös és mégis derűs attól, amit hallott. Valahol legbelül igazat adott a történteknek.
– Mondja – folytatta Raus. – Kereste azóta valaki apámat?
– Hát nem igazán. Két hét múlva elköltöztetek.
– Na, látja.
Lékei még mindig zavartan ácsorgott. Elnézett a folyó felé.
– Ez akkor is hülyeség, Raus. Máshol is megtehettétek volna. Ott ahol a kutya sem ismer benneteket. Miért nem azt választottátok?
Raus megrántotta a vállát.
– Nem tudom, csak sejtem. Tudja, néha nem a logika mentén történnek a dolgok. Ki tudja? Erre talán soha nem kap választ.
Jó darabig nem szóltak, csak hallgatták a folyót, ahogy csöndesen zenél a nyárvégi estében. Lassan megkerülték a falut és főutca felé vették az irányt. Lékei még utoljára kezet nyújtott a fiúnak.
– Örülök, hogy beszélgettünk.
Raus a szemébe nézett.
– Ha értelmet keres az egészben, nézzen magára. Vajon mennyi dolog változott meg önben azóta a nap óta, és mennyi minden változott meg csupán egyetlen ember döntésének következményeitől.
Lékei huncutul elmosolyodott.
– Leszoktam a cigiről.

 

6 hónap ezelőtt 3s Hozzászólások

Garai agyában felrobbant egy akna. Rettentő dühös volt magára a Karaccsal szembeni viselkedése miatt. A harmadik ciklusát taposta, de ilyen még soha nem fordult elő vele. Igazából gyáva ember volt, és ezt jól tudta magáról. Már gyerekkorában megtanulta a gyávaság alapjait, és mikor rádöbbent, hogy sosem lesz belőle igazi hős, rálépett arra az útra, ahol ebből a hibából erényt kovácsolhat. Sosem volt buta gyerek, de igazából céltudatos sem. Inkább csak lötyögött hol itt, hol ott, és észrevétlenül pislogott a semmi közepén. Míg egy napon felfedezte, hogy az emberek maszkokat hordanak. Mindenféle maszkokat, amelyek mégis egyformán szürkék, semmitmondók és fénytelenek. Azon a napon, talán tízéves lehetett, az előszoba tükrébe nézett és megkérdezte magától: Ki ez? Ki ez, aki a maszkot hordja? Percekig kongatta magában kérdést, de nem tudott rá válaszolni. Még évek múltán is kísértette a kérdés, de válasz nem érkezett rá. Viszont egy dolgot megvilágított számára a tükörben álló alak. Azt, hogy mindenki tükröz valamit, és ha ő meglátja az igazi valóját, mindent tudni fog arról, aki a maszk mögött van. Így aztán leszámolhat a gyávasággal, hiszen bármikor hőst csinálhat magából. A szavak az ő fegyverei, és ha valamiben, abban jó volt: mit kell mondani a maszknak, és hogyan tarthatja félelemben azt, aki a maszk mögött rejtőzik.
Bár nem végzett egyetemet, ez a képessége magasba repítette a társadalmi ranglétrán. A polgármesterség egy régi célja volt. Még a nyolcadikos korában döntötte el, mikor az utálatos testnevelő tanárával beszélgetett. Tagbaszakadt, bikatestű, bikafejű ember volt. Esze annyi, mint egy marék hatvanas szögnek.
– Ide figyelj fiam. Te egy vesztes vagy! Vagy szentfazék leszel, vagy politikus. – És felrántotta bozontos szemöldökét, miközben akkorát csapott a hátára, hogy majd kettészakadt belé. – Póóógármester! Na, annak jó leszel! – Harsányan hahotázott, miközben felé hadonászott – Na, ez az! Istenemre! Garai Huba póóógármester!
Állta a pillantását. Néha a gyávasága kétségbeesett dühvé forrt lelkében. Olyankor, amikor már úgy gondolta, akár bele is dögölhet a gyávaságba. Addig állt ott leszegett fejjel, míg a tanár ott nem hagyta. Akkor, abban a pillanatban, nem a tagadás hegyes dárdája szúrt a szívébe, hanem a tisztánlátás kegyes sóhaja szabadította fel elméjét. Polgármester lesz! Ez lesz az ő Magnum Opusa!
A nagy mű beteljesülése, hosszú futásának utolsó métere, s a célszalag, hogy polgármesterként tegyék majd a sírba. De nem akármilyen polgármester akart lenni, hanem: A POLGÁRMESTER!
– És az is lettem, istenemre! – fortyant fel magában, ahogy rótta lépteit Agniék felé. De most hibázott.
Tudta, most tekintélyt vesztett: kiesett a szerepéből. A düh és a tehetetlenség észrevétlen lehántotta a maszkot, ami eleddig tökéletesen feszült elméjén. Csikorgó fogakkal, önmarcangoló dühvel caplatott a mindenség felé, amely – legbelül érezte –, vagy megégeti és feltárja gennyes arcát, vagy felrepíti és begyógyítja lelki sebeit. Abban a pillanatban eldöntötte:  Csellel, gánccsal vagy erővel, de beveszi Agniék birtokát. Nem fog eltörni az a vén barom!

Karacs csikorgó fogakkal, meggörbült gerinccel követte a nyurga léptű polgármestert. Nem azért nem vágott vissza, mert tartott volna Garaitól. Inkább valamiféle sunyi ösztöntől hajtva, a kíntól görcsösen feszülve ellenállt a kísértésnek. A gerincében érezte, hogy még nem jött el az idő. Olyan dolgokat tudott róla, ami nemhogy a karrierjét, hanem még az emberi mivoltát is megkérdőjelezte volna az, aki megtudja. Elvicsorodott a magába fojtott indulattól. Keze ökölbe szorult, de kényszerítette magát, hogy ellazítsa az ujjait.
– Hát legyen! – motyogta. – Kivárom azt a pillanatot, amikor azt hiszed győztél, és majd akkor… Csak akkor jössz rá, amikor kirúgom alólad, hogy az, amin állsz, az nem a győztes dobogója, hanem az egyetlen dolog, ami eddig megmentett a kötéltől. Gondoskodom róla, hogy annyira megvakulj a diadaltól, hogy te magad dugd majd a fejed a hurokba, ezt garantálom neked, te szarjancsi! Mikor fuldokolsz, akkor majd ott állok előtted és nézem, ahogy szorul a hurok és kékül a fejed. És tudod mit?! Ártatlanul fogom nézni, ártatlan, bamba képpel, értetlenül és együtt érzően fogom sajnálni, hogy elpusztulsz, te patkány! A bocsánatodért esedezem majd, és biztosítalak az együttérzésemről. – Torkából elfojtott krákogó nevetés szakadt fel, ahogy átélte a pillanatot újra meg újra, miközben lassan kiegyenesítette a gyalázattól meggörbült testét. Immár döngő, egyenes léptekkel követte főnökét a jövő nagy pillanatai felé.

Raus érezte a feléje áradó dühöt, de nem engedte át magát annak az illúziónak, hogy elhiggye: mindez rá vagy az apjára irányul. Pontosan látta, hogy az értetlenség torkollik indulattá az emberekben. – Az érzelmek az elme óceánja – mondta magában, és eszébe jutott a pillanat, amikor először élte át a felismerést. A felismerések áttetszővé teszik ezt az óceánt. Egy pillanat erejéig megszűnik minden érzés, és látható válik minden, ami körül vesz önmaga természetes valójában. Éppen elég egy pillanat, hiszen az elme nem is bírna többet befogadni. De aztán már semmi sem lesz a régi. És új sem lesz. Ahogy a Mester mondta: Legyen. És lett.
A süket lát, a vak hall, így van ez. És most egy dühös, méter magas hullámfogakat csattogtató óceán közelített felé.
– Legyen – mondta hangosan, és feje fölött megjelent az angyal. Arctalan kontrasztja felfénylett. Raus széttárta karjait, ahogyan az angyal is kiterjesztette vérvörös szárnyait.

Garai kapukilincset ragadott. Jó szorosan fogta, és egy szikrányi kétsége sem volt, hogy ha netalán kulcsra volna zárva akkor is bejutna.  Egy pillanat erejéig nekifeszült, de hirtelen visszarántotta a testét, nehogy hasra essen a lendülettől. Szeme sarkából látta, hogy Karacs lapos tekintettel figyeli minden mozdulatát.
– Szeretnéd ugye, hogy hasra essek! Te majom! – gondolta. – Nem adom meg neked ezt a kegyelmet!
A kapu kinyílt. Még sosem volt Agniéknál. Az udvar kellemes, szinte megnyugtató zöldben terült a lábai elé. De nem igazán tudott körbepillantani, hiszen mögötte ott nyomult a sereg maradéka. A kíváncsisággal vegyes félelem hajtotta őket. Szomorúan konstatálta, hogy úgy húsz egynéhány ember maradt a felbőszült tömegből. – Nem baj – biztatta magát. – Hátországnak megteszi. Erőt sugárzó tekintettel feléjük bólintott, és megindult a tornácon ülő alak felé.
– Itthon van anyád, te kölyök? – robbant a fiúra. Egy tizedmásodperc törtrésze alatt eldöntötte: A Haragos Isten Szent Maszkját ölti fel. És a maszk azt súgta neki kerülje meg a fiút, hiszen vele eddig mindenki pórul járt. De Raus csak nézett rá egykedvűen, mintha nem is látná sem őt, sem azt a sok embert, aki ott toporog morogva az udvaron. Közelebb lépett.
– Te kölyök! – mondta, és a fiúra szegezte a mutatóujját. – Ne szórakozz itt velem… velünk. Én, mint a település polgármestere felszólítalak, a községünk lakói nevében, hogy izé… – Zavarba jött, mert hirtelen eszébe jutott, hogy igazából nincs is törvényes oka annak, hogy bármire is felszólítsa a fiút. – Hogy adj, tájékoztatást arról, mi folyik itt!
Raus szemeibe élet költözött.
– Látja. Én itt ülök. Anyám a konyhában főz, apám hátul a szobában fekszik. Maguk meg itt tolonganak. Mondja meg maga, miért vannak itt!
– Kaptunk egy levelet. Egy névtelen levelet. Az állt benne hogy apád… khm… édesapád meghalt. – Összezavarodott. Hirtelen rádöbbent, hogy vesztett. Elvesztette az irányítást. Zavartan körbepillantott. – Szóval vesztettél. Illetve, elvesztetted az édesapádat. Ezzel kapcsolatban szeretném tolmácsolni a magam és az egész település nevében, hogy a részvétünket fejezzük ki. Hogy is mondjam, együtt érzünk veletek. – Hirtelen megtalálta a fonalat. – Együtt éreznénk veletek, ha tudnánk, hogy valóban meghalt!
– Meghalt? – kérdezték a tömegből többen is.
– Igen, mondd meg hogy meghalt-e? Tényleg, vagy csak szóbeszéd az egész? Ne szórakozzatok velünk!
– Nézzük meg! Nézzük meg! – kiabálták többen is, de csak egymást lökdösték.
– Kérem, sőt követelem – emelte fel a hangját a polgármester. – Hogy mutasd meg, vagy szolgáltass bizonyítékot arra való tekintettel, hogy él-e az édesapád, avagy nem. Én, mint a falu vezetője szeretnék pontot tenni ennek az ügynek a végére, egyszer s mindenkorra. Mindenkinek az érdekében.
Lékei egykedvűen ácsorgott a kapuban. Abban a pillanatban, mikor a fiú visszakérdezett és bohócot csinált a polgármesterből, rádöbbent a valóságra. Magában csendesen nevetve kifordult a kapun és hazafelé indult. Karacs azonban megállította.
– Te meg hova mész? Van valami ötleted? Hátulról be lehet jutni mi? A szomszéd felől! Nekem is eszembe jutott, hogy megelőzöm ezt a bohócot.
– Dehogy megyek én hátul – szólt vissza Lékei. – Hazamegyek.
– Mi az, hogy haza mész!  Azt nem teheted! Én, mint a felettesed nem engedélyezem. Itt maradsz! Kutya kötelességed itt maradni. Helyzet van!
Lékei megrántotta a vállát.
– Nincs itt semmiféle helyzet. Csak az van, amit ti találtatok ki a magatok szórakoztatására. Maradj, ha akarsz!
Karacsot ledöbbentette Lékei egykedvű hangneme. Iszonyú düh és elkeseredés fogta el. Nem elég hogy ez pökhendi vezér tahó lealázta, még egyetlen szövetségese is elhagyja!
– Ezt még keservesen megbánod! Kicsinállak, ha itt hagysz a szarban! – kiáltotta a távolodó alaknak.
De az csak komótosan továbblépdelt vastag lábain, miközben megadóan széttárta kezeit.
Karacs még felemelte az öklét felé, valami szaftos káromkodást akart hozzávágni, de beleszakadt az indulatba. Végül csak eleresztett egy mesteri bal horgot, és visszafordult a várakozó tömeg felé.
– Menjünk be! Menjünk be! – skandálták többen is.
Garai kezdte elemében érezni magát. Úgy döntött, hogy kegyelmet gyakorol.
– Ide figyelj fiam! – kezdte, és kezével csendre intette a mögötte állókat. – Most azonnal beengedsz bennünket, vagy nem tudok segíteni. Értsd meg ez egyetlen megoldás!
Raus mellé lépett és a füléhez hajolt.
– Ha nem teszünk valamit, ezek az emberek bármire képesek lesznek! Hidd el, ennek a fele sem tréfa – suttogta.
Raus felnézett a felette lebegő angyalra.

– Hát tegyünk – mondta, és hátrafordult. – Apa!
Karacs nekiindult. Eddig be sem tette a lábát a kapun, mert hát azért volt mitől félnie. De eddig senkivel semmi különös nem történt, így hát legyőzte a gyomrában megkorduló rettegést és neki indult. Frusztrált indulatai egy utolsó rohamra vitték a lábait. Minden megaláztatásából, megszégyenítéséből mennydörgést és villámlást kovácsolt és vitte a lábait. Mint egy faltörő kos, úgy lökte szét az embereket maga körül. Egyenesen az ajtó felé vette az irányt. Az első szólítást nem is hallotta, olyan messze volt még a háztól, de mikor Raus másodszor is szólította az apját, már kissé lassított a tempón. Mindegy volt már, mit talál odabenn, ő bent lesz! Éppen Raus mellett járt a harmadik szólításnál, egy lépéssel az ajtótól, amikor meglátta. Megdermedt. Lila vörös feje gyorsan fehérre váltott a látványtól, lábaiból kiszaladt az erő.
– Ez… – hebegte ökölbe szorított kézzel. Sem hátrálni, sem előre lépni nem volt ereje. Mint egy elfuserált köztéri szobor, úgy állt a tornác közepén. Egy darabig bámult át a bejárati ajtó üvegén, míg bénult agya kitalálta a menekülési stratégiát. Menekülni kezdett. De még előtte remegő lábakkal megfordult és a tömegbe bámult.
– Ó ti barmok! – fröcsögte feléjük teli szájjal. – Hát ti aztán! Ökrök vagytok. Itt legeltek ezzel a vezér marhával együtt, és azt hiszitek…! Azt hiszitek?
Fuldoklott és felröhögött. Olyan volt, mint egy sakál az éjszakában. Meggörnyedt, arctalan testéből tört fel ez a vonyító, zokogó kacaj. Aztán felnézett és hirtelen megindult. A tömeg értetlenül szétnyílt körülötte, míg a kapuhoz nem ért. Karacs még egyszer visszanézett rájuk, aztán széttárta a kezét és otthagyta szótlan tömeget.
– Valami gond van, polgármester úr. – Hallatszott a ház bejárati ajtaja felől. Mindenki megfordult.
Agni János állt a tornácon egykedvű mosollyal.

7 hónap ezelőtt No comment

Nyolc

Mondják a köztes létben nincs tested. De van. Csak nem érzed. Olyan, mintha egy szem volnál, csak nézel kifele, mint a borjú. Ott is, itt is vagy és sehol. Még a fizikai világban ragadsz, de tested, mint egy éterikus szem lebeg a mindenség fölött. Ácsorogsz a saját temetéseden és nézel ki a fejedből. Zavarodott búbos banka. Nem érted: itten vagy! Van olyan, aki nem nyugszik bele. Ordít, kiabál, kajbászol a kezével, mindhiába. Eltelik egy kis idő, amíg felfogja, nem van. Game over! Aztán jön valami fura erő, ha élénk a fantáziája, akkor kíméletesen megjelenít magának valakit vagy valamit, és elhívja. Vagy egy angyal, vagy egy démon. Az egyik lassan bont, a másik gyorsan és falánk módon zabálja fel, ami még van belőled. Pokol és mennyország. Hiába enni kell!

 

Lékei csöndben hallgatta folyton fecsegő feleségét. Mióta hazajött a „bótból” be sem állt a szája.
– Hát összefosta magát az a nyomorult! – csapta felé a kezét az asszony. – Mindenki azt beszéli! A te jómadár barátod! Késő délutánig járkált, mint az elmeháborodott, míg a felesége, a Klári haza nem beszélte. Elől hátul büdös volt az a pöffeteg. A nagyszájú Karacs! Micsoda szégyen! Micsoda szégyen ez!
– Ki mint vet…- mondta csendesen Lékei.
A konyhaasztalnál ült és módszeresen farigcsálta a tegnapi csülök csontjairól a húst. Hallotta már ezt a történetet. Sőt egy részét látta is. Nem az asszony beszélte haza a barátját, hanem ő. Hirtelen megjelent előtte Karacs vöröslő feje, a szája sarkában a nedves hányadék darabkával.
– Az anyja büdös úristenit Lékei! Ez megszopatott bennünket. Ez a kölyök a bolondját járatja velünk. Hát ezt a szégyent, hogy én? – és elcsippentette a fosos nadrágját a bőrétől. – Azt a… – fulladozott a dühtől. Lékei eldobta a cigijét és kifújta a füstöt.
– Eridj, haza! Ne kóvályogj itt az utcán!
– Kóvályog a fene! Csak még mindig be vagyok szarva, és éktelenül dühös vagyok. Hú, de meginnék valamit. Ezt a kis pöcsmögöt meg kinyírom! Kinyírom én, istenemre!
Lékei nyakán megfeszültek az inak.
– Takarodj haza! Bújj el, mert nagyobb baj is lehet, ha sokat pattogsz! – halkan mondta, de olyan hangsúllyal, mintha egy kést döfnének az ember hónaljába. Karacs megfordult és csorgó léptekkel nagyokat köpködve elkacsázott. Addig nézte, míg bele nem veszett az esti csöndbe.
Ahogy így visszagondolt: – Nincs is olyan nagy baj. Csak meghalt ez a manus, ezek meg nem bírják elfogadni, hogy nem lehet eltemetni annak a rendje módja szerint. Végül is mi a túrót akarnak ezek gyászolni? – kérdezte magától.
– Szerinted? – kérdezte két falás között az asszonytól. A kérdés megállította a felesége szájából kifolyó özönvizet.
– He? – ennyi csurrant ki a száján.
– Hát mi a baja ezeknek? Pár nap és mindenki mehet a dógára. Ha büdös lesz hát büdös lesz! Elfújja a szél. Ennek az Agninak se kutyája se macskája nincs a faluban. Mit fenekedik itt mindenki!
Az asszony az asztalhoz csapta a kilós kenyeret.
– Megvan a dógoknak a rendje! Az a rendje hogy eltemessék!
– Majd azt is megteszik! A jövő héten.
– Azt se tudjuk meghalt-e az a szerencsétlen! Hát azt tudni kell!
– Aztán mért kell azt magának tudni, vagy bárkinek. Tán vinne virágot a sírra? Vagy megsiratná? Ugyan menjen már!
– Hát most már csakugyan hülyeségeket beszélsz! – zúdult ki az asszonyból a szó. – Ez a rendje a dolgoknak. Ha valaki meghal, azt tudni kell. Mindegy miért, tudni kell. Harangoznak érte. Imádkoznak. Akik szerették megsiratják. Beszélni kell róla. Ha sose máskor, de ilyenkor beszélni kell.
– Csak az a baj? Hogy nem tudja senki? – nyúzta tovább a férfi. – Ha biztosan tudnák, hogy elpusztult akkor békén hagynák?
Az asszony a konyhaajtó felé indult a tisztaszobába. Cseppet meggörbült a gondolat súlyától.
– Nem. – mondta az ajtófélfának. – Nem hiszem. Ha valaki meghal… egy kicsit mindenki meghal vele. Egy darab vele.
Lékei letette a kést és felemelkedett ültéből.
– Már nem vagyok éhes. – mondta halkan és elindult az udvar felé.
– Most meg hova mész? – kérdezte az asszony, de Lékei tudta, hogy csak egy ölelésre vágyott.
Odacsámpázott hozzá és derékon kapta. Érezte a vastag húsát az elnyűtt pulóver alatt. Belelehelt a fülébe.
– Itt vagyunk ebbe a veszett világba egymás hegyén-hátán, aztán mégis bele akarunk halni ebbe a kutya magányba. Hát tudd meg, hogy nem vagy egyedül, akárhogy is harangoznak a fejedbe, ha meghal valaki.
Az szégyenlősen elhúzta a fejét.
– Ugyan menj már! – fújt rá, de szemében jóleső mosoly kuporgott.
Lékei fejébe csapta a már megszokott sildes sapkáját, és kifordult az ajtón. Éppen az udvar közepén járt, mikor megcsörrent a mobilja.
– Gen? – szólt bele. – Szervusz, Hubám. Most? Éppen indulóban vagyok. Igen. Összeszedem a csapatot.
Rendben. Tíz percen belül ott vagyok. Szervusz.
Megvakarta a sapka alatt a fejét, pedig nem viszketett.
– Azt a jóistenit!
Elindult  Agniék felé

 

Kilenc

A halálod nem ér véget miután martaléka lettél az asztrál világnak. Ha nem imádkoznak érted, a köztes létben a démonok lezabálják rólad a fölösleget. Éteri csontvázad feloldódik a semmiben és nem marad belőled semmi, ami valaha létezett. Beleolvadsz az óceánba. Eggyé leszel a résszel, és része leszel az egynek. Egymásból, egymástól léteztek. Ha úgy nézed: eszel, de téged is esznek. Hiszen mindenki éhes. 

 

Lékei problémázott. Bár a „pógármester” sürgette a találkozást, ő inkább nyújtotta az időt. Ahogy végig gyalogolt a falun egyre érezte a levegőben a feszültséget. Mintha egy fura búra ereszkedett volna erre a kis koszfészekre. – gondolta. Legbelül érezte, hogy ez az egész egy végtelenül egyszerű történet.

– Semmi különös csak egy ember, úgy tudjuk – emelte fel a hangját, és egyben a mutatóujját,– hogy meghalt. Úgy tudjuk! – mondta, különös éllel a hangjában. A zsebébe nyúlt a telefonjáért, miközben éppen a falu főterén slattyogott keresztül. – Garai nem nyugszik, míg meg nem oldja a rejtélyt, az biztos. – folytatta a monológját, egyre lassuló léptekkel.  Aztán egyszer csak megállt. A telefon kijelzőjét bámulva merengett maga elé. Eddig szinte csak lökdösték a történések ide-oda, ami egyébként is szerves része volt az élethez fűződő viszonyához. De most hirtelen megérezte, hogy ez a stratégia nem fog beválni. Máskor is volt már így nem egyszer, és olyankor mindig meglepte a környezetét azzal, hogy nagyon gyorsan és határozottan lépett a megoldások mezejére. Az asszony tudta, hogy ilyen, de rajta kívül mindenki elképedve bámult rá. Általában nem igazán törődtek vele. Tudta: hülye, nagy dinónak nézik: „Lassú nehézkes és buta jószág az!” – mondták róla a faluban. Pedig Lékei nem az volt. Inkább egy nagy buta jószághoz hasonlított, aki valóban egy nagy buta jószág, de nem is akar más lenni. Most is, ahogy így áll a főtér közepén, bambulva nézi a mobilját már két perce és még az ujjperce sem mozdul. Diónyi agya kérődzik a gondolatokon. Pedig Lékei csak egyszerűen nem érezte az időt. Nem volt fontos a mikor. Olyan volt, mint az éhes oroszlán aki, ha vadászik, nem igazán mondogatja magában: mikor eszek már! Még akkor sem, amikor már a szájában van a zsákmány. Látta a tévében és akkor beugrott neki. Pont ilyen ő is: a nőstény oroszlán elkapta azt a nyavalyás gazellát vagy antilopot, vagy mit! Teljes súlyával, összes karmával nyomta lefelé a szerencsétlen jószágot és az egyetlen nyikkantás nélkül, némán kaparva próbált szabadulni a halálos szorításból. Persze nem tudott. Az ember ilyenkor lepörgeti: most az jön, hogy a fenevad leszorítja és valahol ketté roppantja és a préda máris fogyasztható állapotba kerül. De nem ez történik. Hirtelen megáll az idő. Valami ismeretlen erő megállítja az időt és fekszenek ketten nagy békességben. A vadász és a prédája. A vadász nem roppant, nem nyom, nem tép, és nem harap. A préda nem kapálja patás lábaival a földet, és nem bőg segítségért, nem vonaglik, pedig serked, patakzik a vére, tört már a csontja, de nem mozdul. Menekülhetne, de nem teszi. Vajon mért nem? Mert megáll az idő. Mindkettő békés? Nem, nem békés, egyszerűen semmilyen. Lékei pont ilyen volt. Semmilyen. Amikor legelőször látta ezt a pillanatot, hirtelen fény gyúlt az agyába: pont ez történik vele is, amikor szarban van. Semmilyen lesz. Sokszor akkor is, amikor nincs szarban. Teszi a dolgát, aztán egyszer csak nem teszi. Üres lesz. Semmi. Nem mozgó és nem mozgatott. Bambán bután áll a test, de az elme! Az elme megszűnik létezni. Néha azt sem tudja, meddig van ebben az állapotban. Van, hogy neki mennek, mert megállt éppen egy mozdulat közepén, vagy sietős léptei hirtelen lassulnak, míg aztán ott áll valahol, mert azt sem tudja, hol van. De mivelhogy elméje megszűnik, nem is érdekli, mert nincs, ami azt mondaná: – Hm. Ez érdekes! Semmi nincs. De amikor visszatér, már tudja, mit kell tennie. Sallangok és kételyek nélkül látja, mit kell tennie. Lékei élvezte ezt az állapotot, mert amikor érezte, hogy közeledik, mindig meglátta az oroszlánt és a vergődő prédát, és ahogyan a befelé figyelő tekintete előtt közeledett az időtlen pillanat, velük együtt zuhant a semmibe. Felpillantott. Bús szavak tekergőztek a ferde délutáni fényben, mintha azt suttogták volna: ezután más lesz minden. Ahogy maga elé merengve lépdelt a járdán úgy látta, mintha minden sarok, minden utca átalakult volna valami egészen mássá, amit képtelen volt megfogni magában. Aztán rádöbbent, hogy nincs egyedül. Az utcákból emberek szivárogtak innen-onnan, morogva, dörmögve egyre közeledve. Neki beszéltek.

– Maga is oda megy? No, hát ilyet még a jóisten sem látott. Hát meghalt, hát hogy lehet, hogy nem a ravatalozóban fekszik? Hallottuk, hogy senkit sem engednek a közelébe! Na, majd a polgármester helyre teszi ezt taknyos kis kölyköt.
Sietősre fogta lépteit mindenekelőtt azért is, mert egyre többen prüszköltek körülötte, és egyre hangosabban. Előbb oda akart érni, mint Garai és Karacs. Zsiráf nyaka megnyúlt, ahogy húzta lépteit, vaskos lábaival egyre sürgetőbben taposta az időt.

– Lékei! – hallotta hirtelen az egyik sarokból. A hang felé tekerte hosszú nyakát, és meglátta Karacs vicsorgó ábrázatát.
– Na, legalább magára lehet számítani!– ezt Garai mondta, aki Karacs mellett álldogált az embergyűrűben. Felé sem nézve, idegesen nyomkodta a mobilját. – Idehívom még a hadsereget is, de nem fogom hagyni, hogy egy ilyen hülyeséggel feldúlják a polgári lakosság nyugalmát. – Füléhez tette a készüléket, majd megnyugtató ábrázattal, és fölényes mosollyal a szája sarkában körülnézett.
– Szervusz, Pistám! Figyelj, van itt egy kis gond. Ja, már Karaccsal is beszéltél! Hogy nem tudtok jönni? Hogy hogy nem olyan fajsúlyú az ügy? Ne mond már Kapitány úr… Pistám! Hát mikor? Öt nap a törvények szerint? Hát Pistám! Hagyjuk már ezt, itt forradalom lesz öt nap múlva! Hogy- hogy ne reagáljam túl! Az isten fáját! Hát ezt nem mondod… – felnézett.
Feje színe lassan vörösre majd fehérre váltott, ahogy a düh uralni kezdte az idegeit.
– Kinyomta! Kinyomott ez a büdös bogár! Hát tudod mikor fog ez ide jönni nekem, még egyszer hogy: így Hubám, meg úgy Hubám! – hadonászott a telefonjával, mint egy megkergült bűvész a pálcájával. Aztán előhúzta a nyulat, akit jelen esetben Karacsnak hívtak.
– Te meg mi a megveszekedett úristenért pofázol, te idióta! Hogy mered felhívni a rendőrkapitányt a tudtom nélkül? Hát ki vagy te? Nem tudod? Majd én megmutatom neked!
Karacs elvörösödött. Először a szégyentől aztán a dühtől.
– Már megbocsáss Huba, de ezt a hangnemet…ne izélj itt velem… ennyi ember előtt! Mégis, honnan gondolod? – riadtan körbenézett. – Hát engem… itten megaláztak, mint szervet!
– Szervet? – kérdezett vissza a polgármester harsány röhögéssel. – Hát az is vagy! Egy szerv! Tudod, hogy melyik? – megmarkolt a heréit. – Ez a szerv itt! – miközben rázta, olyan volt, mint egy öltönyös vén gorilla, aki még bizonyítani akarja a férfiasságát a többi hím előtt.
Lékei megelégelte a színi előadást.
– Menjünk. – mondta és elindult Agniék felé. Senki nem mozdult. Garai Huba, Lékei szavára hirtelen körbepillantott és abbahagyta a hímtáncot. Zavartan krákogott egyet, miközben visszatűrte az ingét a nadrágjába, és megigazította feldúlt zakóját.
– Akkor ezt megbeszéltük. – nézett Karacs felé krahácsolva. – Sem az idő sem a hely nem alkalmas az ügy tisztázására. – tétován legyintett a kezével Agniék felé. – Menjünk emberek! Úgy látszik, ezt az ügyet nekünk kell rendbe tenni.
Lékei körbepillantott. Hirtelen megérezte a levegőben a kétely páráját. Bár az Ordas Pista még mindig csúnyán nézett, de már nem olyan elementáris dühvel toporzékolt, mint azelőtt. Még jó páran toporogtak körötte egyik lábukról a másikra állva. De már inkább a bizonytalanság tétova léptei voltak ezek, semmint „a tanítsuk móresre még az atyaúristent is” dübörgő toporzékolása. Szenyós Ágika is csak dörzsölgette a kezét mintha fázna, bezzeg tíz perccel ezelőtt még karóba húzatta volna Agniékat. „A király még nem meztelen, de ha így megy tovább még a kisgatyáját is elveszti.” – gondolta magában a polgárőrparancsnok.
– ­Zárjuk le ezt emberek! Aki akar, menjen haza. Aki meg úgy gondolja, végére akar járni a dolognak, az jöjjön velünk. Így van polgármester úr? – fordult Garai felé.
– Így van. Semmi probléma…- vágta el kezével a levegőt. – Értik? De nekem, mint a falu vezetőjének, kötelességem a végére járni az ügymenetnek.

Elindultak. Ahogy Lékei hátranézett, látta, hogy jó páran hazaindultak, és voltak, akik még téblábolva félszavakat dobálva egymás felé nézelődtek. Aztán szép lassan utánuk indultak. Még így is elég sokan maradtak velük, de tudta, a csapat nagy része már nem Agniékra kíváncsi.

folytatás következik…

7 hónap ezelőtt No comment

Öt

Nincsenek szükségtelen dolgok. Minden, ami van ebben a világban hasznos, és változik.

Hasznos az undor is, mert ha kihányod az ételt attól, amit látsz, enni adsz a földnek, vagy az útszéli kutyának. Hasznot hozol, ha részegen magad alá csinálsz, ha félre vizelsz. Ne hidd, hogy csak az a létező, amit látsz. Vannak még dolgok, amik rajtad kívül is éhesek. Itt minden és mindenki éhes. Miközben eszel téged is esznek. Ez egy háború. Az Éhesek Háborúja.

 

Karacs a második feles után kezdte kapiskálni, hogy itt valamiféle lázadás van. Lázadás! A dolgok rendjének felrúgása, miegymás! Rémülten figyelte Garait, ahogy ecseteli a történteket.  Tökéletesen bamba, balga fráter ez a Garai. Világos, hogy neki kell rendet csinálni. Lékei amúgy is azt csinálja majd, amit ő mond. Őt könnyű meggyőzni. Majd ők helyre teszik ezt a Raus gyereket. Illetve, ha Lékeinek nem megy, akkor ő meg a pap. A pappal is feltétlenül beszélnie kell, bármennyire is utálja. Ha összeáll a csapat, akkor majd lesz itt rend! Krákogott egyet, mire Garai abbahagyta a beszámolót.

– Van valami mondanivalód? – fordult felé.
– A papnak szóltál már a dologról?
– A tisztelendő úr – hangsúlyozta a polgármester. – Személyesen látogatja meg Agniékat. Telefonon beszéltem vele. Azt mondta, legyünk óvatosak. Járjuk körül a dolgot.
Karacs felhorkant.
– Az istenit! Tipikus egyházi tili-toli. Alamuszi tosza-gyuszi!
Felnyomta magát ültéből, feje vörösen villogott vastag nyakán.
– Ez lázadás! Régen is volt ilyen. Oda kell menni és helyrerakni.
Kezével suhintott, mintha egy nem létező bárddal csapna a nem létező bakóra.
– Sutty! Kész! Érted? Majd mi odamegyünk.

Határozott mozdulattal meghúzta a lecsúszó félben lévő nadrágját. Inge felgyűrődött a hasán. Úgy nézett ki, mint egy nagy kövér óvodás, aki nem kapta meg a kakaóját.
– Pista, kecmeregj!  Szólj az embereidnek! Hozd a kocsit!
Garai felemelte a kezét.
– Várjatok már egy kicsit. Hagy menjen oda a plébános. Hátha magától megoldódik a dolog.

De Karacs már döntött. A pap piszkosul bőszítette. Mióta idejött az a csuhás, azóta fúj rá. Valami fura idegbaj fojtogatta, ha ránézett. Úgy érezte, ez az az ember, aki folyton hazudik, ámít és csal.
Csalja a népet és a világot. Lelke mélyén tudta, hogy igazából irigyli a hitét. Az elődje, az igazán csaló volt, de ez a csuhás focizik a gyerekekkel és biciklivel jár! Azt is rebesgetik, hogy szereti a nőket. Utána nézett és kiderült, hogy a városban van szeretője és még két gyermeke is. Akkor már érezte, hogy a markában tartja ezt a szentfazekat a teljes pereputtyával együtt. Ha megpróbál neki keresztbe tenni, hát úgy kivágatja innen, hogy attól koldul! De ez büdös mindig tudta, hol a határ, és Karacs érezte, az irritálja a legjobban, hogy az emberek tisztelik, és nem félik, mint őt.

„Na, nem baj. Ám legyen. Hadd menjen a csuhás, hadd bukjon, aztán majd ő jön és rendet csinál. Majd megtudják, hogy ki az a Karacs!”

 

Hat

Van másféle test is. A világ rendjében sokféle testet öltünk, az egyiket a föld zabálja fel, másokat a démonok. Az asztrál világban az érzelmeink testesülnek meg. Olyan démon háború zajlik, amit jobb, ha ez a földi, vak szemünk nem lát meg. A betegségek is démonok. Vannak szürkék, sárgák és bíbor színűek. Ezerféle betegség ezerszínű démonvilág.

Akár a rothadó tüdő, olyan a szaguk. Rád folynak, és zabálni kezdik az asztrális húsod, ami aztán majd a fizikai tested zabálja. Mindenki eszik mindenkit.

 

Raus nem mozdult azóta, hogy elment a Doki. Nem érzett sem éhséget, sem fájdalmat. Érzékei, akár a kard hegyén megcsillanó fény, olyan pontossággal figyelték a körülötte hullámzó világot.
– Hol vagy? – kérdezte legbelül.
A Mester némán megjelent előtte. Mintha a fényből fonta volna erejét, oly gyöngéden és hajlékonyan rajzolódott ki előtte a Mester alakja.
– Itt vagyok. Mindig itt vagyok. – szólt a látomás.
– A lelkem, Mester, akár a hűvös patak a hegyek lábainál, mégis időnként fázom és félek.
– A félelmed átlátható, ha a patak mélyére nézel. Minden kavics, mely a mederben pihen, egy-egy megkövült félelem, amin a tudatod végigsimít. Emeld fel a követ. Meglátod, csak a szétfolyó vizet tartod a tenyeredben.
– Félek. Félek, hogy elveszítelek.
– Itt vagyok. Nézz rám. Hiszen, nem hagyhatlak el.
– De elvehetnek tőlem.
– Nem vehetik el azt, ami amúgy sem a tiéd.
– Kié vagy Mester?
– Ki az a Mester?

A pap melegítőben ácsorgott és figyelte a meditáló fiút. Fura, légies illat szállt a levegőben. Beleszagolt.
– Talán mirha, vagy… tömjén. – gondolta. Kissé megilletődve toporgott.
Érezte, rossz belépő volna, ha most megzavarná a fiú nyugalmát.
Körülnézett az udvaron.  Tipikus régimódi jegyeket hordozó parasztudvar. Hosszú ház, fészerrel a házhoz csatolva. Ott valamikor ólak lehettek, csak lebontották, és helyette fészer épült. A falusi ember is átalakult a világgal együtt. Az ólak helyén fészer, a pajtából garázs. Nem ló visz, hanem a lóerő. Ahogyan a vásár helyett most már a bevásárlóközpontokba jár az emberfia. Az állatokat gépek helyettesítik. Ma már itt vidéken is a csirke is csak fóliában kapható.
– A hit. A hit maradt a régi. – gondolta megnyugtatóan. – A templomok még mindig állnak.
– Mi változott?- kérdezte magától halkan. – Minden és semmi. – mosolygott a válaszon, és valahol érezte, ez olyan igazság, hogy akár a Teremtő is mondhatta volna. Felnevetett magában.
„Tessék, bejövök az udvarra és máris minden haragom elszállt. Olyanokon gondolkodom, amin eddig soha.”

Mikor keze megérintette a nyakában lévő feszületet, hirtelen olyan melegség öntötte el a szívét, amit nem tudott másnak titulálni. Valóban, a kezére is ráfolyt ez a kellemes arany-érzés. Lassan lehunyta a szemét és elmondta magában a Miatyánkot. Lágyékában megmozdult a hús, akár egy alvó kígyó kúszott a gerincéig.
– Atyám! – hördült fel hangosan. Lábai a földre rántották, gerince megfeszült a felrobbanó energiától. Tisztán látta az előtte ülő férfit, aki most a szivárvány ezer színében játszott. Lüktető ereje átfolyt belé és felrepítette a szellemi orgazmus legvégső határáig. Teste ezer darabra robbant a fejében.
– Uram! – kiáltott fel, és arccal a földre borult. Könnyei, mint ezer apró dobbanás csapódtak a földre. Hallotta ritmusukat, ahogy mormolták vele az imát.
– Mi Atyánk ki a mennyekben vagyok… Igen, a mennyekben vagyok. – zokogta belőle az öröm.
Magába szívta a földet, érezte szívének hangját, ahogy együtt dobban minden élőlényével. Tenyerében egy pillanatra ott érezte az élet minden örömét és fájdalmát. Csukott szemei mögött megjelent egy angyal. Zokogásába ének vegyült, egyre erősebben hallatszott fülében a kórus, mely Isten nevét énekelte a lelkében. Az angyal ránézett szemtelen arcával, és megszólalt.
– Én vagyok minden ember.
– Én vagyok minden ember. – zokogta utána a földnek.
– Csak magam ítélhetek, magam fölött.
– Csak magam ítélhetek, magam fölött.
– Én vagyok az igazság. – dörgött az angyal.
– Én vagyok az igazság. – ismételte a pap.
– Én vagyok az élet.
– Én vagyok az élet!

Az angyal beleégett a szemébe. Lassan érezni kezdte a lélegzetét és az angyal együtt lélegzett vele.
Végül már csak a világtalan arcát látta. A mélykék sugárzás átölelte és elringatta lelkének azt a részét, amit még az anyja ölében hagyott.  Belesírta a földbe minden bánatát. Ő, a pap, aki még sosem volt ilyen közel istenhez.

Raus lassan visszatért a valóságba. Nyitott szeme újra e világra fordította az illúzióit. Meditációjában érezte a papot. Látta, ahogy megjelenik, és zavartan álldogál.

Tudta, mit érez és azt is, ami bekövetkezett.
– A Mester megmondta. – villant át az agyán.
Figyelte a földön heverő síró embert.
– Nemsokára elalszik, és mikor felébred, én itt leszek.
Hova is mennék? – nevetett fel hangosan.

 

Hét

A felsőbb szférákban levetheted a démonaid. Várnak a szeráfok, akik megmutatják neked az ítélet pallosát. Melléd áll egy, aki a jót sorolja, és egy másik, aki a rosszat. Mindegyik döntésed egy-egy kavicsot ér. Egyformák ezek, csupán annyiban különböznek, hogy az egyik fehér a másik fekete.

Te látod a véget, mert annyit érsz, amennyit a kavicsaid.

Te fogod mondani, te fogod a pallost emelni.

A te döntésed: démonok vagy angyalok. Ne feledd itt mindenki éhes.

 

Karacs úton volt. Megfigyelési technikája tökéletes álcát nyújtott, ami jelen esetben azt jelentette, hogy a sarki kocsmából pontosan a paplak kapujára látott. Így amikor a tiszteletes kilépett a kapun, intett Rózsikának, hogy azt a felest már nem kéri. Zsírral szegélyezett kalapját a fejébe nyomta, szokás szerint meghúzkodta a nadrágját, majd kilépett a söntésből.  A sarkon óvatosan kilesett, de csak azért, hogy egészen biztos legyen benne, hogy a pap az Agniék felé veszi az irányt. Kis időt várt, és kellett is, mert erősen rájött a vizelhetnék. Tétován még egyszer ellenőrizte a ballagó alakot aztán hátra ment és oldalba vizelte a kocsma farát. Elégedetten hallgatta a csobogást, közben szőtte gondolata hálóját, amely folyton összegabalyodott a fejében. Sehogy se tudta úgy tekerni, kötözni a szálakat, hogy rájöjjön mi is ez az egész! Reggel óta hiába itta egyik pálinkát a másik után nem állt össze a kép. Aztán Petykó Józsi, a költő, megmondta a fityfirittyet. Valami nyomozóról olvasott, azt sorolta a kocsmában. Egyébként állandóan a verseiről mesélt. Itt megjelent ott megjelent, öt éve, tíz éve, ilyesmi. El is szavalta, milliószor. Eleinte jól ment, mert fizettek neki, de aztán már azért fizettek, hogy ne szavaljon. De ma nem szavalt, ma mesélt. Olyasmit mondott, hogy ha nincs logika abban, ami történik akkor az illogikus megoldás az igaz. Valami ilyesmi. Ezt egy nagy detektív mondta Serko Lomesz vagy ki. Sose hallott még ilyen nevű detektívet. Az már igaz hogy ő Derricket nézte a legtöbbet, és a Kántor nyomoz-t is olvasta, de ilyen nevű detektív a világon nincs: ebben biztos volt. Talán Sherlock Holmes! – ugrott be neki, aztán felnevetett. – Ez a Petykó!

Visszacsapta a fütyköst a helyére, de előtte még büszkén megrázta és hálát adott a jóistennek, hogy ilyen termetes jószággal áldotta meg.

– Lehet, hogy igaza van ennek a Sherlocknak! Ebben az esetben nem megyünk fejjel a falnak!- állapította meg magában. Akkor jött az ötlet, hogy csalinak használja a papot.

Így hát követte. Lassan komótosan sétált, ráérősen peckesen, beszélősen. Bólogatva emelgette a kalapját a futorás Pannikának, meg a pohos pénzes Boldizsárnak.

– Csak úgy sétálok. Járőrözöm. – motyogta oda, miközben a folyton a pap felé sandított.  Aztán mikor az befordult az utolsó kanyarba, egy hatalmasat szusszanva, sietősre fogta a lépteit. Már nem járt messze, amikor fura érzés fogta el. Igencsak fújtatott, hiszen az elmúlt pár évben nem hajtotta magát ennyire – hacsak nem, mikor hasmenést kapott a tejfölös töltött káposztától, de most valahogy furcsán kezdett verni a szíve. Közel volt, egészen közel. Hörgéseket hallott, így hát Agni Jánosék kerítéséhez lapult amennyire csak tudott, és a széles deszkák közötti résen belesett az udvarra. Mikor a tornácon meglátta a fiút és az előtte földre boruló papot megremegett a lába.

– Mi az isten!– hörrent fel. Hirtelen ember volt és szerette is tudatni, hogy az. Az asszony ismerte a legjobban ezt a tulajdonságát, hiszen minden nap az eszébe juttatta esténként.

– Most a kölyök is megtudja. – üvöltött fel benne a démon, és berobbant a kapun.

– Mi történik itt, a büdös kutya úristenit! – ordított kezeit ökölbe szorítva, harciasan csapkodott a fiú felé. – Mit tettél vele te, szarházi? Majd én megmutatom neked, kivel szórakozz!

Raus egykedvűen sóhajtott.

– Maga? – húzta el a száját. Megvakarta a füle tövét és egy kicsit igazított a farpofáján. Lapos sunyi fingantás volt csak, de elég volt ahhoz, hogy Karacsot ledobja lábáról a bűze. A pokolnak volt ilyen szaga. A díszokleveles körzetes fuldokolva kapkodta a levegőt, és kétségbeesetten forgatta a fejét, hogy megszabaduljon az őt körbefolyó bűztől, de az olyan volt, mint egy acélos marok. Egyre jobban szorongatta a torkát, szeméből patakzott a könny, összekeveredve az orrából ömlő taknyával. Szörnyű látomások jelentek meg a fejében, és hirtelen olyan érzése volt, mintha a gyomra csendben, de hihetetlen sebességgel elkezdett volna rothadni. Könnyein keresztül még megmarkolta a papot és húzkodni kezdte.  Amaz felnézett és csak annyit mondott.

– Istenem, édes jó Istenem.
– Jöjjön már, a rohadt életbe! Meneküljünk. – nyüszítette felé Karacs, miközben tovább ráncigálta.

A következő pillanatban a gyomra megadta magát és véres hörgéssel sugárban kihányta a tartalmát. Tolatva okádott, már nem akart megmenteni senkit, és agyának egyetlen porcikája sem akart „Serko Lomeszt” játszani. Csak el innen! Fekete démonok tépték a beleit és egyre erősebben szaggatták, dörömböltek a záróizmain. Hatalmas görcsbe rándult kövér hernyó lett, aki tekeregve-csavarodva tolat a kapu felé. A pap csak bámulta ezt az okádó döglegyet. Agyának épen maradt fele próbálta megérteni mi történt.  Nem érzett belül semmit csak a nagy ürességet. Isten ürességét, mely malaszttal teljes. Felnézett a tornácra és látta a fiút, a fiú mellett az angyalt amint az kitárja szárnyait és a fiút öleli.

Arctalan arc nézett rá száj orr és szem nélkül.
– Menj haza! Térj meg házadba – szólalt meg a látomás. – Imáid megnyugvást hoznak majd számodra és házad népére. Légy pap, és igaz! Ez itt nem a te dolgod!
A tiszteletes lassan felegyenesedett.
– Így lesz. – mondta méltósággal, és kikerülve azt, ami egykoron még Karacs volt, kilépett a kapun.

A megalázott rendőr végre levegőhöz jutott. A kapun kívül mintha elvágták volna bűzt. Nagyokat lélegezve kapkodta a levegőt és elméje is hasonlóképp próbált szóhoz jutni. Aztán feladta. Téblábolt az időben, roppant lábain húzta magát egyre távolabb a portától.

Raus szótlanul bámult a csöndben. Nézte maga előtt a fákat, a zöldellő füvet, a fűben megbúvó bogarakat, és a bogarak szemében harsogó ösztönt: Élni akarok!

– Hát ezzel megvolnánk! – szólt az angyal és eloszlott a napfényben.

 

 

7 hónap ezelőtt 1 megjegyzés

Egy

Mikor az utolsó sóhaj is elhagyja a lelket, tulajdonképpen semmi sem történik.
A test nem tud szeretni, érezni, lélegezni, üríteni, energiát feldolgozni többé.
Mozdulatlanná válik. Ha meglököd, az energia úgy szalad át rajta, akár a villamos huzalon. Semmit nem emészt fel belőle, nem válik a részévé. Mégis, mintha élne. Rugdoshatod, akkor sem kel fel, csak az izmaid fáradnak el a dühtől.
– Kelj fel! Nem hallod!
A test furcsa reakciója, hogy van füle, de nem hall, van szája, de nem beszél. Keze van, amivel nem fog, és lába, amivel nem jár. Szeme, ami vak, és bőre, ami nem érez.

Garai Huba a falu polgármestere megvakarta kopaszodó feje búbját. Hát mi a jóistent csináljon ő ezzel az egésszel? Ő, Garai Huba nem ilyesmire gondolt, amikor polgármester lett. Rendbe rakni dolgokat, azt igen. Beszélgetni, problémákat megoldani, utat építeni, közművesíteni, pénzzel gazdálkodni, azt igen. Ilyen problémára nem volt felkészülve. Most tessék! Igaza volt az asszonynak mikor azt mondta: „Meglátod Huba, belebuksz te ebbe… meglátod!”
Hát azért az, nem teljesen így van! – fortyant fel magában, majd kikiabált az ajtón.
– Marika! Jöjjön be, legyen szíves.
Marika öreg bútordarab volt már a polgármesteri hivatalban. Kicsit merev, kicsit hallgatag, akár egy sarokban porosodó komód. Több „főnököt” is kiszolgált már, no meg a női vonzerő is kellően megkopott már ahhoz, hogy botrányba keveredjen az éppen aktuális vezérrel. Marika arcán a hivatali titoktartás magabiztosságával – amit egyébként minden egyes napon reggel fél nyolctól délután négyig felöltött–, lépett be a bőrpárnás szolgálati ajtón. Szinte már tudattalanul is felismerte felettese hanghordozását.
– Igen – mondta határozott, de halk hangon.
– Hívja ide a Karacsot, és a Lékei Pistát!
Bólintott, majd szó nélkül kiment.
– Majd adok én nektek!- dörmögte magában a Garai.

Kettő

Kiakaszthatod a kertbe madárijesztőnek, és meg is eheted még pár napig.
Ha nem teszed, akkor ő fogja ugyanezt tenni magával.  A bacik éhesek. Elkezdik enni azt, amit találnak. Mindenki csak annyit lát a világból, ami előtte van, és ők is így tesznek. Megeszik a gazdát, ami eddig enni adott nekik. Mígnem hígfolyósra zabálják önmagukat is.                                      

Olyan szép volt a nyár. Aranyak, ezüstök, kékek, csillogtak szerte a világban. Jól van ez így.
– Már megint csapongok! – szólt magára halkan.
Nem tudta mit tervez az apja, csak azt, hogy haldoklik. Mikor megtudta, azonnal hazasietett.
– Raus! De jó hogy megjöttél. – mondta az anyja és mohón átölelte.
– Apa? – kérdezte ő, mikor kibontakozott az anyja szomjas ölelésből. A drága kincs ráemelte violakék szemeit.
– Bent van az udvaron.
Hátrasietett, ahol az apjával oly gyakran beszélgettek. Esteledett. Csak egy narancsfényben fürdő éles árny lebegett az időtlenségben az ismerős öreg fa árnyékában. Raus mellételepedett, és ráköszönt.
– Szia, Apa.
A kontraszt lassan felé fordult.
– Örülök neked.
Elmosolyodott.
– Hívtál.
Az apja széttárta karjait és magához húzta. Óvatosan, ahogyan a nyári szellő simogatja a fákat.
Érezte, hogy együtt lüktet a vérük, emelkedik a mellkasuk.
– Elmegyek – mondta halkan a másik szívének.
– Tudom.
– El kell, hogy engedj.
A fiú kibontakozott az ölelésből, és csöndben szótlanul ültek egy darabig. Végül az apja felemelte a fejét.
– Kérnék tőled valamit.
A szavak elemelkedtek a kuporgó árnyaktól és furcsán körbezsongták a levegőt.
Akár egy szivárványszínű, mégis átlátszó burok, úgy haltak el az esti csöndben.

Három

A csontokkal dobokat verhetsz, és ütheted azt a bőrt, amit lenyúztál róla, hogy jusson neked is valami hasznos a testből. A dolgok új funkciót kaphatnak. Mindez csupán a találékonyságodon múlik, és hidd el, a Természet sokkal találékonyabb, mint gondolnád. Ha elfáradt a fantáziád, a többi, erjedő, bűzlő belsőséget odaadhatod a kutyának, vagy eláshatod a kertben. Add, a Mesternek, a Férgek Urának, ő majd továbbgondolja.

Marika egykedvűen kopogtatott a súlyosra párnázott tölgyfaajtón, majd habozás nélkül be és oldalra lépett, mint egy arisztokrata nevelésben részesült lakáj. Garai felnézett a mobiljából.
– Gyertek csak, gyertek! – szólt erélyesen a két belépőnek. – Kérlek, foglaljatok helyet.
A két férfin külön-külön semmi különös nem volt, de ketten együtt kitettek egy tökéletes párost: Stant és Pant a XX. század burleszk világában. Már-már giccsbe fordulhatna a dolog, ha Garai nem találkozott volna szinte minden faluban hasonszőrű emberekkel. Az ellentétek vonzzák egymást, nemtől és felekezettől való hovatartozás nélkül. Karacs, aki a falu rendőrőrsének a vezetője volt, nagytermészetű ember hírében állt. Még a régi rendszer őrzője, aki inkább volt a falué, mint a rendőrségé. Ennek ellenére kíméletlen tekintélyével, ami legfőképp hatalmas pocakjában lakozott, nem egyszer fékezte meg a garázda fiatalokat, akik manapság már ezekkel a „kvadokkal” száguldoztak az utcákon. Természetesen, kenőpénzt elfogadván is újra büntetett. Tévedés volt azt hinni, hogy a falu gazdag csemetéi megvehetik az utcákat csak azért, hogy roboghassanak! Titokban szerette volna lelőni az összes „harci kutyát” is, ami a faluban egyre több és több lett. De erre még nem volt jogszabály.
– Egyelőre! – szokta emelni a mutató ujját, ha ez a téma került szóba a sarki röffentőben, ahol reggelente szerelmes találkája volt két féldeci cseresznyével. Titokban, hátul.
Lékei a nyurga, zsiráfnyakú ember, a helyi polgárőrség vezetője, inkább volt szelíd és rugalmas. Magasságához mérten hatalmas derékkal és vaskos lábakkal áldotta meg a jóisten, mint egy hatalmas, növényevő dinoszauruszt. Csöndesen szólt, ha tolvajt fogtak, vagy ha esetleg az asszony halláskárosodásig túllőtt a célon. Akkor elment és sétált egyet a folyónál, aztán szótlanul megnézte az esti híradót és lefeküdt. Senki sem értette, mért ő lett a polgárőrség parancsnoka, míg egyszer egy egész falka megélhetési bűnözőt terelt be az őrsre, egyetlen hangos szó nélkül. Karacs akkor látta meg azt, ami benne – nagy sajnálatára és nem kis, ámde jól titkolt irigységére –, csak fizikálisan volt jelen.
Míg ő a hatalmat a hasában hordta, addig Lékei egyáltalán nem foglalkozott a hatalom mibenlétével, sem fizikálisan sem a gondolataiban. Talán, ezért is bírt jóval nagyobb tekintéllyel, mint felebarátja.
A rendőr nem volt utálkozó típus, így hát inkább egyfajta barátság felé terelődött a viszonyuk, sem minthogy rivalizálni kezdjen a szelídszemű, zsiráfnyakú polgárőrparancsnokkal.
Hamarjában összemelegedtek a polgármesterrel, miután az ifjú titán Garai is fennakadt a bűnüldözés hálóján. Ugyanis kisebb túlkapásai mintegy predesztinálták a barátság kialakulását.
Ez a hármas tökéletesen kordában tartotta a falu apraját-nagyját, beleértve a kissebséget is.
Egészen mostanáig.
– Miről van szó Huba? – reccsent le a bőrkanapéra Karacs. Lékei természetesen úgy ült le, mintha egy pillangó szállt volna a kanapé másik sarkába. Garai szó nélkül feléjük nyújtotta a levelet.
Míg Karacs virsli ujjaival a szemüvege után kutatott, Lékei már ki is csippantotta a polgármester kezéből a papírdarabot. Neki – bár egykorú volt a rendőrrel –, még nem kellett szemüveg.
Ötven év alatt semmilyen érzékszerve nem romlott, akár egy örökifjú, úgy sugárzott belőle az erő és a nyugalom.
– Milyen testet? – kérdezte halkan, rémült pillantásokat meresztve a polgármester felé, miután átfutotta az öles sorokat.
Karacs végre előkotorta a szemüvegét és elkobozta a papírlapot.
– Mi a franc?
Garai várt egy kicsit, míg a rendőr kibetűzte az öles sorokat.
– Agni Jánosról van szó – dőlt hanyatt a székében. – Illetve nem is róla…
Karacs késett. Teljesen összezavarta a levél. Végül csak egy kérdés maradt a fejében. Hol marad a pálinka(?), mert erre inni kell, mielőtt nekikezdene rendet rakni a fejében.
– Az meghalt… úgy hallottam. – Nyögte belekapaszkodva a névbe, ha már pálinka nem volt a közelben.
– Jól mondod barátom, meghalt, de a fia megőrült.
– A Raus! Az nem lehet. Az egy olyan gyerek, aki sosem őrül meg. Egyáltalán, hogy lehet az, hogy még itt van!
Garai lebiggyesztette az ajkait.
– No persze. – Az asztalra nehézkedett. – Az a helyzet, hogy nem engedi ki az apja holtestét. A doki be akart menni hozzá. Eleve, senki sem tudta, hogy meghalt. Ők nem jelentették. Úgyhogy eddig a levélig csak „állítólag” meghalt.
– Akkor meg? – húzta fel a szemét Karacs.
– Na, várjál Bélám – vette vissza a szót a polgármester. – Kezdjük elölről.
Felemelkedett ültéből, az íróasztala titkos rekeszéből előhúzta a pálinkás üveget és két poharat, mire Karacs hatalmasat sóhajtott.
„Na, végre! Most már egyenesbe kerülök.”

Négy

A föld mindent elnyel. Segít emészteni és életben tartja még pár hétig a testet. Lassítja a zabálást, sőt még ő is kér belőle. Mindenki kiveszi a magáét.
Semmi nem mehet pocsékba. Nem lehet maradék, minden valaminek a része és egésze. Az igazságok földön, és égben pontosan ugyanúgy köttetnek a szükségszerűségük által.

4

Raus felsóhajtott.
Még öt nap, ahogy megígérte. A bejárati ajtóban ült. Mindent úgy csinált, ahogy megbeszélték az apjával. Tudta, hogy ki fog tudódni, sőt szinte várta a kezdetet. Amikor a Doki megjött, már tökéletesen nyugodt volt.
– Nem mehet be – mondta a felé közeledő alaknak.
Az orvos megtorpant. Két hónapja jött a faluba. Nem igazán rajongott érte, de hát a kezdő örül, hogy elhelyezkedhet. Amikor meghallotta az üresedést, azonnal rácsapott a kínálkozó lehetőségre. Mostanra már körülbelül tisztázódott benne, hogy itt aztán vagy megtörik, vagy kiváló orvos lesz belőle.
– Vagy egy cinikus hólyag! – hörögte magában az első hét után.
A rendelőben Icu mondta, hogy meghalt ez az Agni János. Egész biztos – kerepelte aznap reggel –, mert halotta. Beszélnek róla az udvarukon. Ő már csak tudja, nem hiába lakik a szomszédban. Azt is hallotta, hogy amíg lehet, ne beszéljenek róla. Hát hogy lehet ilyen marhaságot! A pap se tud róla semmit, de az nem is számít, mert úgyse temetnék el. Nem volt az keresztény, valami pogány istent imádott, vagy mi. A múlt héten is sárga emberek jártak nála. Sárgák voltak azok, sárgák. Kívül, belül. Nem normális család az. A fia is színész lett vagy mi, meg el is kárhozott. Nem itthon lakik, hanem valami külhoni országban.
Ahogy hallgatta magában ezt a kuszaságot, amit ez az Icu minden reggel elsorolt, hát rendelés után csak neki durálta magát.
– Henriett! – csapta le a töltőtollát asztalra. – Menjen haza. Mára befejeztük.
Az asszisztensnő felnézett a számítógép monitorja felől.
– A doktor úr? Megy még valahova?
– Igen, kimegyek, megnézem, mi hír ezekről az Agniékról. Ha már ez az Icu ennyire mondja. Bár nehezen hihető, de azért lehet, van benne valami.
– Hát… – vonta meg a vállát hamiskás mosollyal az asszisztens. – Icu eléggé kiszínezi a dolgokat. Takarítónő betegség. – Húzta el a száját ironikusan. – De ebben már a történet alapja is eléggé színes. A János báról meg el lehet képzelni. Az orvos felkapta a fejét.
– Mért ki ez az Agni János? Egyáltalán milyen név ez az Agni?
– Hát azt nem tudom, de János bá mindig is fura ember volt. Nem nagyon szólt bele itt semmibe. Egy ideig azt hallottam, valami varázsló vagy mifene. Kuruzsló. Kártyát vet, meg képes napokig egyhelyben ülni. A barátai is furcsák voltak. – Vállat vont. – Eléggé zártan élt. Alig akadt itt a faluban egy-két ember, aki komolyabban ismerte. A fiát én is ismertem, csaknem együtt nőttünk fel.
Raus nagyon más kissrác volt, mint a többiek. Nem volt sem zárkózott se nem nyitott, hanem inkább olyan… nyugodt.
– Mafla? – kérdezte az orvos ingerülten. Egyre idegesebb lett az asszisztensnőből ömlő szavaktól.
– Nem. Nagyon is férfias srác, csak mindig észnél volt. Semmit nem csinált kapkodva.
– Tudatos? – nem is tudta honnan jött ez a szó belőle.
– Az. Igen jól mondja doktor úr, tudatos.
Most mit kezdjen ő egy bolond ember holttestével, akit a „tudatos” fia akadályoz abban, hogy egyáltalán kezdhessen valamit? A fiú szemébe nézett, és egy pillanat alatt rádöbbent, nem bolond. Olyan tökéletes nyugalom tükröződött a szemében, amilyet talán külföldi képeken látott egy utazási irodában, amikor Indiába szerettek volna menni, nyaralni.
– Mért nem?
– Hét nap. Abból már eltelt kettő. Az azt jelenti még öt nap. Aztán beengedem.
– Tudod, mit csinálsz? – Maga sem értette, mért tegezte le a fiút. Valami fura érzés lett rajta úrrá, ahogyan nézte a vele majd egykorú férfit. Mintha rokonszenves lenne, fedezte fel magában a gondolatot. Érezte, átragad rá az a fajta abszurd nyugalom, ami a tornácon ücsörgő alakból áradt.
– Persze. Tökéletesen tisztában vagyok vele. Öt nap múlva megnézheti. Az orvos tétovázott. Megvakarta az állát.
– Édesanyád?
– Apámmal van.
– Úgy érted…
– Nem, nem halt meg. Csak apám kérte, hogy maradjon vele.
– Meddig?
– Még öt napig.
A doki még nem tett le róla, hogy csakúgy simán lelép.
– Megütheted a bokád. Egy holtest nem heverhet csak úgy egy házban. Meg kell néznem, hogy valóban meghalt-e. Halotti bizonyítvány, satöbbi. Ha ez nincs, még a rendőrség is a nyakadra jöhet.
Raus bólogatott.
– Jönnek is. – Lenézett maga elé. – Eddig.
– Ha tényleg halott, pár nap múlva el kezd bomlani, sőt már most is bomlik.
– Tudom. Az emberi test egy baktériumtelep. Ha nem adsz neki enni, felzabálja a testet. Doki, tisztában vagyok vele, mi történik egy hullával. Olvastam a bomlási folyamatokról. – Megrázta a fejét. – Apám nem ilyen. Ha szagot érez bárki is a környéken, beengedem magukat. De most menjen. De tudja mit! Menjünk a dolgok elébe. – Mosolygott. – Itt ez a levél. Adja a polgármesternek. Ezt a másikat a tiszteletesnek. Tudom, neki is anyakönyvezni kell, még ha apám nem is volt „abban” az értelemben keresztény. Nem akarok békétlenséget, de muszáj megőriznem az ő békéjét. Még ha ezzel mások békétlenségét szítom is. Az orvos tétovázott. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy félrelöki a férfit, és betör a lakásba, de az, mintha kitalálta volna a gondolatait.
– Ne tegye. Egyikünk sem akar meghalni. Egy halott bőven elegendő ebben a házban.
– Megölne? – hebegte.
– Nem. Én nem. Valami, ami sokkal nagyobb és erősebb magánál. Az orvos tökéletesen beakadt.
– Élő?
Raus megfeszült, éppen csak annyira, hogy az orvos rádöbbenjen, túlhúzta a húrt.
– Ne barkochbázzon doki! Menjen innen! Egyelőre legyen elég ennyi!

 

Folytatás következik!

10 hónap ezelőtt No comment

ferde fejű egyszemű zsarátnokok izzanak az álmok keskenyedő szélein
hajnalodik
árnyak között a lélek szertelen hever a pamlagon
akár egy testét ledobott köpönyeg
rajta a fürdőszoba dohos illata
a lelkiismeret varjai kárognak a fehérre meszelt paradicsomi égbolton
rút vagyok és ismeretlen
képeim a falon
árnyak a pokolból

én vagyok a nyüszítés a sarokban
az ütem
a mély és elérhetetlen
de hol keressem
mikor folyton a pofámba mászom
vigyorgó arcommal csókolódzom e kegyetlen nászon
halotti tor ez melyen magam vagyok a halott
vak oroszlán kit a sivatag elhagyott
írd le mit látsz te hős halott!
ólomsarló aranyat kaszál
kopasz fejét nyújtja a Halál
amott egy púpos röhögve remél
nyüszítő tréfákat kerget a szél
béna koldusokat látok kik fogatlanul rágnak
aszott nyeszlett csontvázak
testükbe bújt apró csigaházak
porban fetrengő vén kutyák nyelvét látom
és még mit látsz ó, pokoli barátom?
a napot mely legel az égen
rózsaszín felhőket zabál éppen
hatalmas hasa elfedi az arcát
mondd még, mit látsz!
ólomcseppek folynak ólomra
patakokban gyűlnek a homlokomra
acéllegyek serege
csattogó szárnyaik hegyeket zúgnak fülembe
téglák és hordják szőrös meztelen hordák
látok még mélységet
látom az émelygő Szépséget
mely belezuhan a látványba
egy sáros cetlit mit megtépett az Idő
bennem a múlt, s bennem a jövő
egy sor rajta :
ne menj arra!
hagyd sírni a fájdalmat
hadd, vigye a szél, az áradat!
egészen kék az ég
üveggolyó kék
ne add fel ez nem elég!
rajta, mit látsz még?

látom anyámat, ahogy a földön tapos rajta az idő
a kezét látom, elnyeli az ujját a sok bütykő
és látom apámat, ahogyan testét elhagyja
meleg keze simul gyermek homlokomra
látok temetőt, fojtogatja a sok emlék
mondd még, mondd még!
a Fájdalom fekszik a sírokon
kopasz koponyáján tátongó üresség
szemében tompa szürkeség
látom a szívem, ahogyan vérbőn lüktet és fáj
a mellkasomat látom, ahogy üvölt benne a Hét Határ
csuklóimat markolják az elmúlás bilincsei
és látom, látom én magamat ahogy kezéből kifolynak kincsei
túl minden világon. túl minden világon

2 év ezelőtt 5s Hozzászólások

Égessetek el!

– Azt a két vödröt hozd még fiam! – mondta édesanyám.

Felnyaláboltam a krizantémokat. A kocsiba pakoltunk. Két vödör virág, egy marmonkanna víz, fenyőgallyak. Tata a mankóval, gyerek viháncolva. Útközben észrevettem, hogy lapos a kerék hátul. Megálltam a házunk előtt, és fújtam bele.

Miközben nyomtam a pumpát, elgondolkoztam, mikor voltam utoljára a temetőben. Talán két hónapja, mikor kalákában feltöltöttük az apám sírján a földet x – szer.
Bár van húsz éve, hogy meghalt, a sír konokul szívta magába a földet. Évente hordani kellett rá vödörszám az agyagos, mostoha, holtaknak való temetői földet. Keményen dolgoztunk, én, az édesanyám, a feleségem meg egy barátosnőnk, aki épp vendégségben volt nálunk.
Tizennyolc vödör ment bele. Tizennyolc. Mindegy.

Bevágtam az udvarra a pumpát és elhajtottunk. A temető a falu határában hevert, mint egy döglött vad, ami sosem enyészik el. Isten meglőtte, de nem vitte haza. Itt hagyta az embereknek, emlékül az enyészetnek, és ők jó szolga módjára belehordják saját lelketlen testüket. Imájuk tenyerükben feszül, mikor a földet eligazgatják a sírok fölött.

Gyönyörűen sütött a Nap. A gyerek kiugrott, Tata kiküzdötte magát a mankóival az autóból. Ritka pillanat ez, mostanában mintha megőrült volna. Mindenhova eljön, amit a fejébe vesz. Egy hónappal ezelőtt még az udvarra is alig ment ki, most meg már a temetőbe is kiharcolja magát. Azelőtt még az autóba sem ült be. Most meg itt rakosgatja a lábait az egyik sírkő felé. Én eltévednék ebben a kőrengetegben, de anyám olyan magabiztossággal mozog, mintha itt nőt volna fel. Mikor utolérem, látom, a nagyapámhoz jöttünk legelőbb.

Istenem, az öreg harmonikás. Igaz, ő volt a falu kántora, nekem mégis csak úgy marad meg, mint a harmonikás. Volt egy tangóharmonikája. Ha játszott rajta, minden tele lett szomorú és mégis csodálatos mosollyal. Jó volt mellé ülni olyankor, és átengedni magam ennek a mosolynak. Erős és határozott ember volt, nagyon szerettem. Most itt nem látom őt, csak egy nagy hatalmas betonkockát az ezer betonkocka közül. Édesanyám biztos látja, mert oly gondossággal lepi meg a sírt fedő betontömböt mintha a nagyapám fejét simogatná. Fura, mennyire elmélázik.
Még Tata is, aki nem sokáig láthatta a nagyapámat, hiszen ő édesanyám második férje, és nagyapám már elég idős ember volt, mikor a frigy létrejött. Talán nem is őrá gondol, hanem a saját apjára. A kis öreg, masinapásztor. Mindig a masina mellett ült. Szinte látom a törékeny alakját, ahogy szívja a talpas Kossuthot. Lábait egymásra rakja, ahogyan a nők szokták, ha szoknyában ülnek. Pedig nem volt gyenge ember.
A bányában élte le az életét. Hányszor, de hányszor mesélt róla. A sok veszélyről, amin keresztülment. Csak öregen szikkadt így össze a teste. Már látom, ott fenn, az újabb betonkocka, az az ő sírja. Ott fekszik a mamával együtt. Kezdek megbomlani, mikor rádöbbenek, mit gondolok. „Ott fekszik.” Hogy feküdne ott?

„Isa por es hamu.” Ez a temető. Ez a kérges, betonhátú döglött szörnyeteg, mely elnyeli a szeretteinket, és csak vastagítja a hátán a bőrt, egyre zordabbá téve ezt a kutya világot.
A praktikum eszelős vetülete. Azért betonozzák be a sírok tetejét, mert nincs idő a gondozásra. Ettől aztán pont olyan, mintha egy miniatűr városban lépkednék, ahol a házak egyformán szürkék és ablaktalanok. Vakok városa, vagy még az sem. Holtaké.
– Menjünk fel apádhoz. – zökkent ki anyám a csapongó filozofálgatásomból. A gyerek virágot lopott valahonnan. Felém szalad és mutatja.
– Kamijáé.
– Jól van. – morgom az orrom alatt, és apám sírja felé rántom a fejem. Kezemben a vödör és kanna. Tata nem mászik fel ide. Lentről rakosgatja két nyomorék, és két mankólábát. Négy lába van, mégis alig tud járni. Érdekes tréfát űz vele az élet, neki a fél lába már tényleg a sírban van, mert csak lóg neki üresen, hiszen a forgója elkopott, már elvitte magával az ördög. Protézist sem lehet betenni, így hát, ha akart volna, már bele is halhatott volna. De az unoka nem engedte. A csontvelőgyulladást is átvészelte, és így négy nyomorult lábbal csak azért is velünk maradt még. Mikor mellé érek, hogy a fenyőgallyakat felnyaláboljam, azt mondja.
– Jó, hogy én nem kerülök ide. Engem ide nem hoztok ki.
Ölelem a gallyakat, veszettül szúrnak, de megállok.
– Hát hova?
Tata a földet nézi, mintha onnan olvasná a szavakat.
– Égessetek el!
Nem azt mondja, hamvasszatok. Tényleg, milyen hülye szó ez a hamvasszatok!
Egyszer mesélték, hogy a holttest felül a tálcán, amikor égetik. A bőr, ahogy húzódik rajta. Elképzeltem, ahogy utoljára Tata felül a tálcán.
– És hova vigyünk.
– A folyóba szórjatok. Nekem nem kell temetés.
Talán a bűntudat mondatja vele, nem tudom. Azt mondják nagy gazember volt ifjúkorában. Faluhelyen gyorsan terjed minden szó. Róla, még ha a túlzásokat le is veszem, nem sok jót hallottam anno. De anyám a maga kos fejével letörte a bika szarvát.

Visszafordulok apámhoz. Az öreg. Csak egy dolog fáj vele kapcsolatban. Hogy egyik gyerekemet sem látta életében. Őket szerettem volna neki megmutatni. De elment.
Valahányszor idejövök, ez mindig sajog a lelkemben. Kijövök a fiammal, aki már tizennégy, és nem tudja ki volt a nagyapja. És tényleg rovom magam, most is a sírja felett kapirgálva a földet, soha nem mesélek neki róla. Talán mert nem is tudok. Mert elszorul a torkom az egésztől, és menjen mindenki a fenébe! Előbb hadd számoljak le magammal.
Vagy lehet, el kell még temetnem anyámat is. Beleborzongok a gondolatba, ahogy nézem az anyám hatvanhat éves alakját, és rádöbbenek őt is én fogom temetni, ahogyan apámat. Hiszen nagy a valószínűsége, én tovább élek. Nyelek egy nagyot.
– Mama, hogy szeretné a temetését?
Mintha fejbe vágtak volna egy heggyel, úgy döndültek a szavaim.
Édesanyám fel sem nézett.
– Hamvasszatok.
Meg sem rezdült a hangja. Olyan természetességgel mondta, mintha azt mondta volna, el mit hozzak a boltból.
– Aztán a nagyapád sírjába tegyetek. Oda beférek, és nincs vele nagy gond.
Az eszem megáll, nincs vele nagy gond!
– Rendben. Ugye nem baj, hogy megkérdeztem?
– Mért lenne baj? Elgondoltam már én ezt. Így legyen!
– Így legyen!
A lányom hatodszor esik bele a sáros földbe, mire leér Tatához. Alfa és Omega.
Kezdet és vég. A fiatalság vak életereje buzog benne, csak azt látja mennyi „vijág”, mennyi szépség és mind az övé lehet. Közben a holtak emlékein lépked, és ők megbocsájtják neki erejét, életszeretetét. Talán el is veszik belőle, ami kell nekik a virágért cserébe.

Mennyi virág! Az élők az év egyetlen napján idehordják, és megállnak felette majd holnap. Egy pillanat azért, hogy megemlékezzenek azokról, akik egykor még ott szerettek és gyűlöltek köröttük. Elhozzák a gyerekeiket, ha másért nem hát azért, hogy ilyenkor emlékezzenek azokra, akiket soha nem ismertek. Vagy ismertek, és már elfeledtek. Vagy talán azért, hogy ha ők, a szülők nem lesznek, a fiaik jöjjenek ki ide néha, álljanak meg egy pillanatra előttük, és mondják azt.
– Itt vagyok anyám, apám, testvérem, rokonom, ükapám és ükanyám, minden ősöm.
Itt e rossz földben fekszenek és fekszem majd én is. – Bár ez nem biztos. Mert most már faluhelyen is vannak urnák.

Dédnagyanyám sírjánál járunk már. Édesanyám ide osztja le az utolsó gallyakat és a maradék virágot.
– Mama. – szólítom halkan. – Mennyibe kerülnek az urnák?
Anyám felnéz. Előre tekint, ahol az urnák sorakoznak a ravatalozó falán.
– Bérbe vehető csak. Tán ötezer öt évre, tíz meg tíz évre.
Bérbe veheted, de aztán vidd haza a fatert, vagy a muttit! Vagy ásd el valahol a kert végébe, tedd a vitrinbe! Bérbe veheted, de aztán add át a helyed egy másik halott emlékének.
– És egy sírhely?
Mama kicsit elgondolkodik, nem hiszem, hogy az árán vacillálna.
– Tán kétezer? Kétezer, azt hiszem.
– Az meg hogy lehet. Örök sírhely kétezer, egy urna hely, ami tán egy 40×40-es kocka, ötezer bérbe.

Anyám felegyenesedik, rám emeli a tekintetét. Milyen öreg lett? A keze. A keze milyen ráncos és barna az időtől, a munkától. Én eddig azt hittem az anyák sosem halnak meg. Régebben azt hittem az apák sem, de aztán… Még mindig ugyanaz a gyerek vagyok, aki esténként odabújt hozzád anyám. Akkor még fiatal voltál, és gyönyörű hosszú hajad volt. Emlékszem milyen jó volt a meleg kebleiden pihenni, és közben a tenger hajad simogatni. Most már megértettem, hogy te tudod, meg fogsz halni, és így nekem is tudnom kell. De így azt is be kell vallanom, hogy öreg vagy és törékeny. Egyre és egyre, illékonyabb.
– Pedig annyi az. De gondolj csak bele kisfiam, mennyibe kerül a sír maga?
Ez a betontömb? Ezt csak úgy magamnak mondtam.
– Háromszázezer is megvan. – folytatja.
Körülnéz, és mindent rendben talál. Virágok elrendezve.
– Azért mondom. – ezt már csak így magának mondja.

Felnézve egyre inkább egy menyasszony képe kezd felderengeni előttem, ahogy a domboldalra nézek. A döglött vad, érzelgős virágszirmokkal meghintett menyasszony képét kezdi formálni. A délelőtti fény még a szürke téglákat is bearanyozza. Egyre többen jönnek, hozzák a virágaikat. Fura látomás lesz úrrá rajtam, ahogy visszafelé baktatok az autó felé. A temető mögött ott lüktet a falu, minden porcikájában leheli magából a létezést. Mégis a temető maga az élet bizonyítéka. Itt ér össze az ég a földdel, mert legyen az hívő vagy hitetlen, nincs olyan ember a földön, aki a halottjait nem tiszteli.
Ezek a tisztelet virágai. Ez a virágos mező itt az ősök tiszteletére nyílik minden évben egyszer. Azért, hogy emlékezzünk.
– Na, majd el ne felejtsem. – mutogat felém anyám.
– Mit? – kérdezek vissza a kocsiban tuszkolva magamat.
– Hazafelé bemenni a boltba.

Fecsegünk. A temető a hátam mögött zsugorodik, ahogy a falu felé visz bennünket az autó. Ennyi volt az egész. A gyerek álmos, elalszik még a mama ölében. Vajon tudja mekkora kincs lesz számukra ez a pillanat? Mennyit ér majd egyszer ez lágy szendergés? Mindegy, ha hazamegyek, beszélek a fiammal. Hadd tudja meg, milyen volt a n agyapja!

Kabdebon János Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.