Kabdebon János Szerző
Vezetéknév
Kabdebon
Keresztnév
János
Ország
Hungary
9 hónap 5 komment

Égessetek el!

– Azt a két vödröt hozd még fiam! – mondta édesanyám.

Felnyaláboltam a krizantémokat. A kocsiba pakoltunk. Két vödör virág, egy marmonkanna víz, fenyőgallyak. Tata a mankóval, gyerek viháncolva. Útközben észrevettem, hogy lapos a kerék hátul. Megálltam a házunk előtt, és fújtam bele.

Miközben nyomtam a pumpát, elgondolkoztam, mikor voltam utoljára a temetőben. Talán két hónapja, mikor kalákában feltöltöttük az apám sírján a földet x – szer.
Bár van húsz éve, hogy meghalt, a sír konokul szívta magába a földet. Évente hordani kellett rá vödörszám az agyagos, mostoha, holtaknak való temetői földet. Keményen dolgoztunk, én, az édesanyám, a feleségem meg egy barátosnőnk, aki épp vendégségben volt nálunk.
Tizennyolc vödör ment bele. Tizennyolc. Mindegy.

Bevágtam az udvarra a pumpát és elhajtottunk. A temető a falu határában hevert, mint egy döglött vad, ami sosem enyészik el. Isten meglőtte, de nem vitte haza. Itt hagyta az embereknek, emlékül az enyészetnek, és ők jó szolga módjára belehordják saját lelketlen testüket. Imájuk tenyerükben feszül, mikor a földet eligazgatják a sírok fölött.

Gyönyörűen sütött a Nap. A gyerek kiugrott, Tata kiküzdötte magát a mankóival az autóból. Ritka pillanat ez, mostanában mintha megőrült volna. Mindenhova eljön, amit a fejébe vesz. Egy hónappal ezelőtt még az udvarra is alig ment ki, most meg már a temetőbe is kiharcolja magát. Azelőtt még az autóba sem ült be. Most meg itt rakosgatja a lábait az egyik sírkő felé. Én eltévednék ebben a kőrengetegben, de anyám olyan magabiztossággal mozog, mintha itt nőt volna fel. Mikor utolérem, látom, a nagyapámhoz jöttünk legelőbb.

Istenem, az öreg harmonikás. Igaz, ő volt a falu kántora, nekem mégis csak úgy marad meg, mint a harmonikás. Volt egy tangóharmonikája. Ha játszott rajta, minden tele lett szomorú és mégis csodálatos mosollyal. Jó volt mellé ülni olyankor, és átengedni magam ennek a mosolynak. Erős és határozott ember volt, nagyon szerettem. Most itt nem látom őt, csak egy nagy hatalmas betonkockát az ezer betonkocka közül. Édesanyám biztos látja, mert oly gondossággal lepi meg a sírt fedő betontömböt mintha a nagyapám fejét simogatná. Fura, mennyire elmélázik.
Még Tata is, aki nem sokáig láthatta a nagyapámat, hiszen ő édesanyám második férje, és nagyapám már elég idős ember volt, mikor a frigy létrejött. Talán nem is őrá gondol, hanem a saját apjára. A kis öreg, masinapásztor. Mindig a masina mellett ült. Szinte látom a törékeny alakját, ahogy szívja a talpas Kossuthot. Lábait egymásra rakja, ahogyan a nők szokták, ha szoknyában ülnek. Pedig nem volt gyenge ember.
A bányában élte le az életét. Hányszor, de hányszor mesélt róla. A sok veszélyről, amin keresztülment. Csak öregen szikkadt így össze a teste. Már látom, ott fenn, az újabb betonkocka, az az ő sírja. Ott fekszik a mamával együtt. Kezdek megbomlani, mikor rádöbbenek, mit gondolok. „Ott fekszik.” Hogy feküdne ott?

„Isa por es hamu.” Ez a temető. Ez a kérges, betonhátú döglött szörnyeteg, mely elnyeli a szeretteinket, és csak vastagítja a hátán a bőrt, egyre zordabbá téve ezt a kutya világot.
A praktikum eszelős vetülete. Azért betonozzák be a sírok tetejét, mert nincs idő a gondozásra. Ettől aztán pont olyan, mintha egy miniatűr városban lépkednék, ahol a házak egyformán szürkék és ablaktalanok. Vakok városa, vagy még az sem. Holtaké.
– Menjünk fel apádhoz. – zökkent ki anyám a csapongó filozofálgatásomból. A gyerek virágot lopott valahonnan. Felém szalad és mutatja.
– Kamijáé.
– Jól van. – morgom az orrom alatt, és apám sírja felé rántom a fejem. Kezemben a vödör és kanna. Tata nem mászik fel ide. Lentről rakosgatja két nyomorék, és két mankólábát. Négy lába van, mégis alig tud járni. Érdekes tréfát űz vele az élet, neki a fél lába már tényleg a sírban van, mert csak lóg neki üresen, hiszen a forgója elkopott, már elvitte magával az ördög. Protézist sem lehet betenni, így hát, ha akart volna, már bele is halhatott volna. De az unoka nem engedte. A csontvelőgyulladást is átvészelte, és így négy nyomorult lábbal csak azért is velünk maradt még. Mikor mellé érek, hogy a fenyőgallyakat felnyaláboljam, azt mondja.
– Jó, hogy én nem kerülök ide. Engem ide nem hoztok ki.
Ölelem a gallyakat, veszettül szúrnak, de megállok.
– Hát hova?
Tata a földet nézi, mintha onnan olvasná a szavakat.
– Égessetek el!
Nem azt mondja, hamvasszatok. Tényleg, milyen hülye szó ez a hamvasszatok!
Egyszer mesélték, hogy a holttest felül a tálcán, amikor égetik. A bőr, ahogy húzódik rajta. Elképzeltem, ahogy utoljára Tata felül a tálcán.
– És hova vigyünk.
– A folyóba szórjatok. Nekem nem kell temetés.
Talán a bűntudat mondatja vele, nem tudom. Azt mondják nagy gazember volt ifjúkorában. Faluhelyen gyorsan terjed minden szó. Róla, még ha a túlzásokat le is veszem, nem sok jót hallottam anno. De anyám a maga kos fejével letörte a bika szarvát.

Visszafordulok apámhoz. Az öreg. Csak egy dolog fáj vele kapcsolatban. Hogy egyik gyerekemet sem látta életében. Őket szerettem volna neki megmutatni. De elment.
Valahányszor idejövök, ez mindig sajog a lelkemben. Kijövök a fiammal, aki már tizennégy, és nem tudja ki volt a nagyapja. És tényleg rovom magam, most is a sírja felett kapirgálva a földet, soha nem mesélek neki róla. Talán mert nem is tudok. Mert elszorul a torkom az egésztől, és menjen mindenki a fenébe! Előbb hadd számoljak le magammal.
Vagy lehet, el kell még temetnem anyámat is. Beleborzongok a gondolatba, ahogy nézem az anyám hatvanhat éves alakját, és rádöbbenek őt is én fogom temetni, ahogyan apámat. Hiszen nagy a valószínűsége, én tovább élek. Nyelek egy nagyot.
– Mama, hogy szeretné a temetését?
Mintha fejbe vágtak volna egy heggyel, úgy döndültek a szavaim.
Édesanyám fel sem nézett.
– Hamvasszatok.
Meg sem rezdült a hangja. Olyan természetességgel mondta, mintha azt mondta volna, el mit hozzak a boltból.
– Aztán a nagyapád sírjába tegyetek. Oda beférek, és nincs vele nagy gond.
Az eszem megáll, nincs vele nagy gond!
– Rendben. Ugye nem baj, hogy megkérdeztem?
– Mért lenne baj? Elgondoltam már én ezt. Így legyen!
– Így legyen!
A lányom hatodszor esik bele a sáros földbe, mire leér Tatához. Alfa és Omega.
Kezdet és vég. A fiatalság vak életereje buzog benne, csak azt látja mennyi „vijág”, mennyi szépség és mind az övé lehet. Közben a holtak emlékein lépked, és ők megbocsájtják neki erejét, életszeretetét. Talán el is veszik belőle, ami kell nekik a virágért cserébe.

Mennyi virág! Az élők az év egyetlen napján idehordják, és megállnak felette majd holnap. Egy pillanat azért, hogy megemlékezzenek azokról, akik egykor még ott szerettek és gyűlöltek köröttük. Elhozzák a gyerekeiket, ha másért nem hát azért, hogy ilyenkor emlékezzenek azokra, akiket soha nem ismertek. Vagy ismertek, és már elfeledtek. Vagy talán azért, hogy ha ők, a szülők nem lesznek, a fiaik jöjjenek ki ide néha, álljanak meg egy pillanatra előttük, és mondják azt.
– Itt vagyok anyám, apám, testvérem, rokonom, ükapám és ükanyám, minden ősöm.
Itt e rossz földben fekszenek és fekszem majd én is. – Bár ez nem biztos. Mert most már faluhelyen is vannak urnák.

Dédnagyanyám sírjánál járunk már. Édesanyám ide osztja le az utolsó gallyakat és a maradék virágot.
– Mama. – szólítom halkan. – Mennyibe kerülnek az urnák?
Anyám felnéz. Előre tekint, ahol az urnák sorakoznak a ravatalozó falán.
– Bérbe vehető csak. Tán ötezer öt évre, tíz meg tíz évre.
Bérbe veheted, de aztán vidd haza a fatert, vagy a muttit! Vagy ásd el valahol a kert végébe, tedd a vitrinbe! Bérbe veheted, de aztán add át a helyed egy másik halott emlékének.
– És egy sírhely?
Mama kicsit elgondolkodik, nem hiszem, hogy az árán vacillálna.
– Tán kétezer? Kétezer, azt hiszem.
– Az meg hogy lehet. Örök sírhely kétezer, egy urna hely, ami tán egy 40×40-es kocka, ötezer bérbe.

Anyám felegyenesedik, rám emeli a tekintetét. Milyen öreg lett? A keze. A keze milyen ráncos és barna az időtől, a munkától. Én eddig azt hittem az anyák sosem halnak meg. Régebben azt hittem az apák sem, de aztán… Még mindig ugyanaz a gyerek vagyok, aki esténként odabújt hozzád anyám. Akkor még fiatal voltál, és gyönyörű hosszú hajad volt. Emlékszem milyen jó volt a meleg kebleiden pihenni, és közben a tenger hajad simogatni. Most már megértettem, hogy te tudod, meg fogsz halni, és így nekem is tudnom kell. De így azt is be kell vallanom, hogy öreg vagy és törékeny. Egyre és egyre, illékonyabb.
– Pedig annyi az. De gondolj csak bele kisfiam, mennyibe kerül a sír maga?
Ez a betontömb? Ezt csak úgy magamnak mondtam.
– Háromszázezer is megvan. – folytatja.
Körülnéz, és mindent rendben talál. Virágok elrendezve.
– Azért mondom. – ezt már csak így magának mondja.

Felnézve egyre inkább egy menyasszony képe kezd felderengeni előttem, ahogy a domboldalra nézek. A döglött vad, érzelgős virágszirmokkal meghintett menyasszony képét kezdi formálni. A délelőtti fény még a szürke téglákat is bearanyozza. Egyre többen jönnek, hozzák a virágaikat. Fura látomás lesz úrrá rajtam, ahogy visszafelé baktatok az autó felé. A temető mögött ott lüktet a falu, minden porcikájában leheli magából a létezést. Mégis a temető maga az élet bizonyítéka. Itt ér össze az ég a földdel, mert legyen az hívő vagy hitetlen, nincs olyan ember a földön, aki a halottjait nem tiszteli.
Ezek a tisztelet virágai. Ez a virágos mező itt az ősök tiszteletére nyílik minden évben egyszer. Azért, hogy emlékezzünk.
– Na, majd el ne felejtsem. – mutogat felém anyám.
– Mit? – kérdezek vissza a kocsiban tuszkolva magamat.
– Hazafelé bemenni a boltba.

Fecsegünk. A temető a hátam mögött zsugorodik, ahogy a falu felé visz bennünket az autó. Ennyi volt az egész. A gyerek álmos, elalszik még a mama ölében. Vajon tudja mekkora kincs lesz számukra ez a pillanat? Mennyit ér majd egyszer ez lágy szendergés? Mindegy, ha hazamegyek, beszélek a fiammal. Hadd tudja meg, milyen volt a n agyapja!

9 hónap 1 Komment

KAJA

A Kalóriabázis nem mondja meg neked, mit egyél. Nem mond semmit, csak mutat. Ez nagyon fontos tény. Ha hazudik neked és nem stimmel valami, azt te cseszted el, nem a program.  Nem mondja azt, hogy legyél nyúl és egyél répát, nem esküdözik neked, hogy titkos és évezredes tudás birtokában van. Nem ad tuti tippeket sem: mitől lehetsz húsz kilóval több két és félóra alatt.

Azt sem mondja: – Egyél!

Azt sem: – Ne egyél!

Ez csak egy mérce. Pont, mint a mérleg, de mégsem. Ez a program attól lesz sikeres, hogy visszatükröz téged. Megmutatja, mennyit hazudsz magadnak.

Egyszer, egy hisztis délelőttömön elfelejtettem reggelizni (ezt a készségemet egyébként később előnyömre fordítottam), és rettenet éhség gyötört. Ez még akkoriban történt mikor az első Kalóriabázisos próbálkozásunk volt. Lényeg, hogy mardosott az éhség, és épp egy bevásárlóközpontban sétáltunk. Gondoltam, veszek valami péksüteményt, de olyat, amiben hús is van. Az akkori tudásom szerint találtam ezt a kifliféleséget, amibe belesütnek egy virslit is. Akkor még azt hittem húst is eszem, ma már tudom, hogy köze nincs a húshoz. Ha nem hiszed, járj utána! Hát olyan guszta volt a szentem!

Csak egyet vettem, mert gondoltam, kibírom vele hazáig, aztán majd otthon adunk az érzésnek!

A feleségem mosolyogva konstatálta az esetet, én pedig kiérve a parkolóhoz, benyaltam az egészet.

Még mászkáltunk egy félórát, de a kutyát nem érdekelte, mert volt valami a gyomromban. Aztán hazafelé a kocsiban megint elkezdtem érezni, hogy úgy ennék valamit!

Persze – gondoltam. – Hát mi volt az kis mifene! De tíz perc és otthon vagyunk.

Az asszony észrevette a fészkelődésem. Érdeklődve rám pillantott.

– Éhes vagyok. Semmit nem ért ez a virslis izé! – mondtam neki.

Huncutul rám vigyorgott.

– Pedig most ettél meg egy ebédet.

– Mi!? – horkantam fel.

– Uszkve háromszázhúsz kalória körül van. – felelte, játékosan lebiggyesztve az ajkait. – Az egy csirkecomb a hozzávaló körettel.

Tudtam, hogy az agya helyén egy számítógép van. Simán bedarálta a kalóriabázis anyagát. És nem felejt, ebben is biztos voltam.  De akkor is nekem game over. Még jó, hogy nem én vezettem.

Aztán otthon megnéztem.  Leveles tésztában virsli: 350 kalória. De hasonlóképp, rengeteg péksütemény tiszta szénhidrátbomba. Megeszed és éhes maradsz. Futni majd bírsz, de hol látsz te itt futó embereket!

Két hétig, ezen pörögtem. Elmondtam mindenkinek a hírt, mint aki felfedezte az egyetlen létező igazságot: Ne egyél péksüteményt! Olyan kövér leszel, hogy félóra alatt fordulsz meg a saját tengelyed körül!

Hát lehet, hogy néha kenyérmajszolás közben mondtam ezt. Egy biztos, azóta sem ettem semmi szupermarketes pékárut, ami nem kis dolog. Na jó, volt, hogy ettem, de legfeljebb tizenhármat az öt év alatt. De így is felhíztam 116 kilóra. Nem ezen, nem csak ezen múlik.  Az elmúlt fél év alatt megtanultam a Kalóriabázis segítségével, hogy: az vagy, amit megeszel.

Ez egy örök mondás, csak üres. Neked kell megtölteni tartalommal. Írd csak be mit eszel!

Meglátod, korántsem az, amit hittél. Vagy tudod mit? Ülj le, és rakj össze egy étrendet, aztán pötyögd b, és meglátod, mennyit hízhatsz egy hét alatt! Szerintem neked is Game Over!

Ma már másképp látom. Tudom mit jelent ez az örök igazság. Azt jelenti, hogy nézz körül, és nézd meg, mivel táplálod a tested. Nem kell ehhez semmi misztikum, csak nullázd le magad. Felejtsd el az összes csodát, amiben eddig hittél. Egy szelet kenyér, az nemcsak egy szelet kenyér! Az készül valamiből, megnézheted azt is miből, és mekkora értékkel bír a testednek! Ha betonoztál egész nap (ami nem túl sűrűn fordul elő az átlag polgár életében), akkor megehetsz egy kiló kenyeret, persze magában.  Ha már zsírt is eszel hozzá, akkor még le kell húznod néhány köbmétert. Ez van. Vicces nem?  Hát inkább vedd komolyan. Mert abban a testben élsz, amit táplálsz és nem mindegy mivel.

Ez csak tudatosság kérdése. Pusztán annyi, hogy ha sokat mozogsz, akkor se olyan kajával etesd, amit nem tud hasznosítani. Nézd meg, ismerd meg, van hozzá eszköz és idő. Légy kíváncsi, ne az üres szavakkal tömd meg a tested. Egyél ezt, egyél azt! Nem vagyunk egyformák.  Nincsenek sémák!

Ahogyan te egyetlen vagy a világban, a tested is egyedi.  Te működteted. Persze csak akkor, ha megismered a működését.

A megismerés első fázisa pedig az, ha megnézed, miből épül fel.

Hát abból, amit megeszel!

 

MÉRLEG MÁSODSZOR

Kétszer mérsz. Na persze, csak szigorúan véve (lásd a Mérleg először fejezetet).  Legelőször akkor mikor leméred az ételt, és másodszor azt méred meg, amit feldolgozott a tested. Valahova lerakta, izmot, inat, csontot épített belőle. Vagy zsírt. A többi lement a csészén.  A kaját mérni legalább akkora tortúra, mint magadat mérni. Kipróbálod? Ebédnél szedjél annyit a tányérba, amennyit gondolsz, hogy elég neked. Aztán mérd le. Használd a Kalóriabázis adatállományát, és meglátod mekkora tévedésben élsz, vagy éltél idáig. Nem beszélve arról, hogy ha kellő tudatossággal rendelkezel, akkor rájössz, hogy nincs is ennyi kajára szükséged. De ne szaladjunk előre.

Ha elkezded, beindul a tili-toli.

– Még ez az egy kanállal ráfér. De akkor este? Akkor, akkor kevesebbet eszek! Banyek! Éhes vagyok!  – mondod a mérlegnek. – Rohadt mérleg! Rohadj meg Kalóriabázis! Jó akkor ezt most nem eszem meg. Keresek más kaját!

Hetekig jojózol, mi a francot egyél, és még jól is lakjál, ráadásul súlyban és kalóriában is megfelelj a követelményeknek. Higgadj le! Tájékozódj!  Nézd meg, hogyan élsz. Milyen a ritmusod. Mennyit mozogsz. Ne húzz határvonalakat az étkezések között. Csak ekkor, csak akkor! Ne szabj feltételeket!

Ismerd meg a napjaid.

Nálam furcsa anomáliákat fedeztem fel. Például nem szeretek reggel enni. Megkérdeztem magamtól:

– Mit akarsz? Reggel kávézol. Mire észreveszed délig a munkahelyeden ezzel is azzal is egy kávé, az már három adag. Szétmarja a gyomrom.

Reggel mindig kényszer az evés számomra.

– Hát akkor igyál vizet! Vizet?

Azzal, bár csökkentem gyomorsavam, de nem oldódik meg a probléma.

Almalé szűretlen és cékla. Adtam az egészségnek, és a gyomrom is elvolt. Két decis dózis és a kávé sem zavart. Szabadnak éreztem magam. Utáltam a reggeli” Csak azért eszem, hogy legyen valami a gyomromban!” evést.  Nemcsak evéssel viszel be táplálékot, hanem ivással is. És még mérned sem kell.

A mérlegre visszakanyarodva a grammos mérleg kicsit szigorúbb, mint a mázsamérleg. Ha megtanulod a napi ritmusod, és szigorúan betartod azt, amit mutat, rádöbbensz: nem halsz éhen! Csak úgy érzed!

És külön öröm, amikor a tányért is beleméred, és csak akkor esik le mikor már jóllaktál!

Na, akkor mondd azt magadnak, hogy valós az éhségérzeted!

A VILÁG

A világ úgy gonosz, ahogy van! Mintha, egy hatalmas betonfalnak mennél. Hirtelen azt látod, hogy mindenki eszik körülötted. Boldogan és szabadon híznak, és ráadásul külön gyűlölöd azokat, akik még csak nem is híznak tőle. Persze ők vannak kevesebben. Azok vannak többen, akik azt hiszik, hogy nem híznak. Ezek közé tartoztam én is. Túlzás nélkül állíthatom a legnehezebb küzdelmem a „világgal” volt. Nézz körül! Minden az evésről szól. Rendezvényen mit csinálsz? Eszel. Moziban? Eszel. Tévézel? Hazamész munkából? Eszel.

Ha netán egy partin sokat ittál, gyorsan eszel valamit, hogy felszívja. Az evés kultusza ott lüktet minden porcikánkban. Az ünnepeinkben és a gyászainkban egyaránt. Na és mit eszel ilyenkor? Fasírtot, rántott húst, töltött csirkecombot, baconos pulykamellet, sonkát, sajtot és hússal töltött zsíros húst. Mellé harapsz egy kis salátát, hogy elmondhasd: egészségesen táplálkozol. Nem vagy te kecske!

Ha meg bekapsz valamit, lásd a kiflis virslis történetemet.

Mi van, ha nem eszel?

– Csak egy kifli csücskét kérek.

– Mi van? Beteg vagy? Hát vegyél még! Nem ízlik. Fogyózol?

És akkor elkezdődik a végeláthatatlan monológ.

– Nekem is kéne. Éhezel? Megértem. Én egy időben megpróbáltam. Ez paoleo izé is… a nővérem unokahúgának a nagynénje is csinálta, de aztán csak visszahízott. Meg azt is mondják, ne egyél este hatkor. Hát nagyon nehéz megállni! Én egész nap nem eszem semmit. Dolgozom egész nap, mint az állat, és este mikor hazamegyek? Na, akkor aztán! Hát, hogy lehet azt megállni!

És hallgatod, hogy ő hogy nem tud lefogyni, pedig ő mindent megpróbált.

Két történet az elmúlt félévből.

Édesanyám nehezen dolgozta fel, hogy mérek, nem annyit esze, amennyit ő szeretne. 75 éves. Abban az időben volt gyerek, mikor még csak akkor ettek húst, ha karácsony előtt levágták a hízót. De azt az utolsó csontjáig felhasználták, és ki is tartott nyár elejéig. Ha valaki, ő tudta mi az éhezés. Megbecsülte az ennivalót, mert tudta értékelni azt, hogy van. Annyi megmaradt benne, hogy ha van: egyél, ha nincs, akkor tűrj. A mai világban ez a tradíció kissé torzult formában jelenik meg. Abból a szokásból, hogy ha nem eszel valahol, megsérted a vendéglátót, jelen formájában-ahol a bőség zavarával küzdünk – úgy csapódik le, hogy végig kell enned a tíz fogást. Ha pedig tíz nincs, akkor púposra szedd azt a tányért, vagy minimum szedjél kétszer!

Ez a szokás abban, a világban, ahol az étek nagy érték, nemes gesztus volt a vendéglátótól, de mára egy hizlaldává alakult. A mai ember életében sok a kaja és kevés a mozgás. Az emberek nagy része egy hatalmas bőségtálból eszik és kevesebbet mozog, mint tíz vagy száz évvel ezelőtt. Vajon ezt miért nem hallani az angol tudósoktól? Nem értem! Édesanyám mindennap főz, és én minden nap megvívtam vele a csatámat:

– Csak ennyit eszel, kisfiam? De finom, nem? („finom” érzelmi zsarolás) Akkor miért nem szedsz még? Jól van, akkor csomagolok még el. Vigyél haza is! Elég lesz? Én úgysem eszem meg. Holnap csinálok habart babot füstölt hússal, majd gyere. Meg egy kis túrós tésztát pirított szalonnával.

– De mama azt le sem tudnám mérni! – robbantam önmagamból kikelve már a sokadik mantra után. – Ha megeszek egy tányér bablevest hússal, már aznap szinte semmit nem ehetek!

– Hogyhogy nem eszel? Hát akkor minek csinálom a túrós tésztát?

– Hát ne csinálja mama!

– Na de ott hűtőben a friss házi túró! Hát mit csináljak belőle? Palacsintát? Azt megeszed?

Hát ez őrület!

Nem az édesanyám volt az egyetlen, akivel ilyen meccseket kellett vívnom. A rokonságon kívül-belül bárhol megfordultam, és be akartam tartani a szabályaimat, hatalmas gúnyos mosolyokba ütköztem. Vagy kétkedő kaján vigyorgásba, esetleg maró megjegyzésekbe. Volt olyan ebéd, ami gúnyos mekegéssel kezdődött, pedig ettem húst is. És volt olyan ember, aki megkérdezte: – A mérleget a vécére is viszed? Azt is leméred.

Kövér gyerek voltam. 12 éves korom óta sportoltam (négy évig élsportoltam), és bár életemet átszőtte a mozgás igény, mindig túlsúlyos voltam az orvosi és a társadalmilag elfogadott mérce szerint is. Soha ennyire megalázó helyzetekbe nem kerültem, mint most. Ötvenhárom évesen, felnőtt emberként gúnyos mosolyok kíséretében törekedtem arra, hogy a belső és a külső képem megegyezzen, és hogy az a férfi legyek, aki képes önmagát megvalósítani. Nem a világ, hanem önmagam számára. Ez nagyon fontos gondolat, súlyos vétek volna elszaladni mellette.

Mert ha jobban belegondolok, a világot akkoriban úgy olvastam, hogy azért nem fogadott el, mert kövér vagyok. És most, hogy soványabb és izmosabb vagyok, mint a velem egykorú férfiak legtöbbje, most is azt éreztem, hogy ugyanúgy nem fogadnak el, mint egykor.

Hol van itt a megoldás? A másik történet végén.

A munkahelyemen történt az eset. A hónapok során nehezen küzdöttem meg azzal a kényszerrel, hogy ne kezdjem el magyarázni, hogy az emberek többsége becsapja magát a táplálkozással kapcsolatban. Szerintem még így is gyakran előfordult, hogy felmásztam a keresztre és mindenáron megváltottam a beszélgetőpartnerem. Semmi értelme nem volt. Aztán az idők folyamán, ahogy egyre inkább lejöttem a „szerről” és volt egy belső magabiztosságom, már nem bántott a gúny és a tukma. Csak annyit mondtam: – Köszönöm, nem kérek. Köszönöm elég volt.

Fura mód, míg bizonytalan voltam – akaratból és nem bizonyosságból mondtam nemet – ez a dolog mindig hosszabb kínos párbeszédekkel zajlott.

Szóval hétfő volt, és mivel az előző héten ment férjhez egy kolléganőm, hegynyi sütemény tornyosult az ebédlő asztalán. Én éppen csak beléptem, amikor mindenki még egyszer sok boldogságot kívánt, és aztán, mint a zombik előre tartott kézzel nekimentek az asztalnak. Erős a kép, és erős lesz az is, amit leírok, de ezek is mi vagyunk. Uszkve, én nem vagyok egy fejszámoló művész, de körülbelül harminc ember egy heti cukor és szénhidrát adagja tűnt el negyed óra alatt a nyolc kollégám emésztőrendszerében. Hihetetlen sznob gőg fogott el.

– Ezek betegek. – gondoltam. – Ez a világ a szenvedélyekről szól.

Azt eddig is tudtam, hiszen és is áldozok egy szenvedélynek: pipázom. Átéltem az elvonási tünetek minden következményét, mikor megpróbáltam leszokni róla, de ez engem is megdöbbentett. Az evés a huszadik század egyik legnagyobb szenvedélybetegsége. Hirtelen zombikat láttam, akiket semmi más nem motivál: csak az evés. Letaglózott a meghasonulás. Hiszen én is pont ilyen vagyok! És bár hiába hibáztatom a világot, a világ ugyanaz marad. A hibáztatással nem leszek önazonos, csak még több gyűlölet, harag és kirekesztettség érzet marad a lelkemben. Nem beszélve a kilókról, amik csak gyűlnek, és még messzebb visznek a célomtól. A világ nem hibás abban amilyen vagy, hiszen a terített asztal sem mondja neked: Egyél még!

A projekciód mondja, ami belőled fakad. Ha nem választod, nem nyúl utánad. Nem ő tart fogva, hanem te vagy rabja az önmagad alkotta börtönödben. Mert a válasz: A világ te vagy.

 

NYERS VALÓSÁG

Ötvenhárom éves vagyok. Férfi. Két gyermek apja. 2019. január elsején száztizenhat kiló voltam, mikor elhatároztam, hogy használom a Kalóriabázist. Minden nap mértem magam, volt, hogy este is, azért, hogy lássam mennyi a kaja és folyadék arányom. A Kalóriabázist heti egy kilós fogyásra állítottam, és átlagos mozgást adtam meg neki. Általában ezerhárom-ezernégyszáz kalóriát ettem minden nap, és talán négyszer-ötször esett meg, hogy nem tartottam be a benne foglaltakat. Volt olyan is, hogy nem ettem meg a napi kalória mennyiséget. Nem éheztem, csak tudatban, hiszen láttam a bevitt kalóriából, hogy a testem elegendő táplálékot kap a napi fenntartáshoz. Az extrém terheléseknél természetesen ügyeltem arra, hogy megegyem a kellő mennyiséget.

Figyelemmel kísértem a folyadékbevitelemet, a zsír, szénhidrát, fehérje arányomat. A cukrot eritrittel cseréltem fel, és szinte alig ettem burgonyát és pékárut. A burgonyát rizsre, csicseriborsóra és zöldségsaláta keverékre váltottam. Ha valamit megkívántam szívesen ettem belőle, de ügyeltem a mennyiségre. Az első hónapokban megfigyeltem az étkezési szokásaimat, és az automatizált folyamatokat átírtam, (lásd reggeli étkezés.) Három hónap után azt vettem észre, hogy sokkal energikusabb és koncentráltabb lettem.

Átlagosan heti három asztalitenisz edzésem van, és két hatvan perces TRX edzést végzek. Augusztustól a család bérelt egy futópadot, így bevettem a programomba a heti egy félórás 8km/órás kocogást. Minden TRX edzést egy negyedórás kocogó etappal zárok. A munkám egész embert igényel. Egy turisztikai fogadóbázist vezetek, újságot írok, és a helyi önkormányzatnál vagyok alkalmazásban, mint logisztikus. Emellett a munka mellett rendben tartom a családi házam a kertem, és huszonöt éve fazekasként is dolgozom. Ha valaki azt mondja, hogy nincs ideje tenger teendője mellett önmagával foglalkozni, ugye megbocsájtja majd nekem, ha nem hiszem el!

A feleségem húsz kilót fogyott, a lányom 15 kilótól szabadult meg a Kalóriabázis segítségével. Mindkettő sokrétű munkát végez, plusz feladatokat vállal, hasonlóképpen hozzám.

Annyi különbséggel, hogy ezek a mentális terhek letehetők, ellentétben azzal, amit eddig a testünkön hordoztunk.

Hogy miért írtam le mindezt?

Mert a dolgok végtelenül egyszerűek, és nekünk nem az a dolgunk, hogy bonyolítsuk. Inkább az, hogy használjuk őket. A Kalóriabázis is egy ilyen dolog. Használod, működik.

Itt szeretném megköszönni a munkájukat mindazoknak, akik ebben részt vettek és hozzájárultak a megvalósulásához. Talán még ők sem tudják, hogy ezzel nagyon sok embernek adtak esélyt egy új életre és egy új kezdetre.

Ja, és ma 85 kilós vagyok. Ez volt a célom. A következő lépés: megtartani.

Menni fog, hiszen én vagyok, aki éli a testét, és van egy mércém, ami nem hagyja, hogy az illúzióim rabja legyek.

KALÓRIABÁZIS MÁSODSZOR

KÖSZÖNÖM

 

9 hónap 4 komment

Így kezdődik. Egy kis hazugsággal. Minden alkalommal, amikor eszel, egy kicsit hazudsz magadnak. Egy kis kanálnyi hazugsággal többet, mint az előző nap. De mondhatnám azt is, hogy tíz grammal többet hazudsz, mint előző nap. Észre sem veszed, csak öt év múlva, tíz év múlva. Szuszogsz, nyögsz az évek alatt rád rakódott hazugságoktól. Magas a vérnyomásod, nem tudsz leguggolni, nem alszol rendesen, orvoshoz jársz, okolod a korodat, a meszes ízületeidet. Pedig csak kamuztál mikor azt mondtad:

– Ez nagyon finom, ezt még bekapod, ezt még lenyeled! Hát bekaptad, lenyelted, és most izzadva cipeled a napi tíz grammjaidat, amiből tíz kiló lett. Vagy húsz, vagy harminc.

Egy őszi napon kezdődött. A feleségemmel ültünk a Balaton partján egy kávézó teraszán.

Gondoltam: – Most megbeszélhetjük.

Tudtam, nagyon érzékeny a súlyára. Persze hogy tudtam, hiszen nálam hiúbb ember nincsen a földön. Ha csak töredéke az ő hiúsága az enyémnek, már az is ordítva fog fájni, ha felvetem, hogy féltem, aggódom érte. A szülés óta nem sikerült lefogynia. Bárhogyan erőlködött, próbálkozott nem talált megoldást a súlyproblémájára. Persze én rendes pasi módjára, biztattam, szeretve támogattam: – Ne add fel! Menni fog! Én melletted vagyok.

Az az érdekes, hogy miközben magadnak hazudsz, másokkal is ezt teszed! Ez olyan igaz, mint ahogyan a borsó magjából csak borsó tud kikelni. Erre már a balatoni kávézás előtt rájöttem, hogy hiába biztatom, és teljes mellszélességgel mögötte állok, nem fogy egy grammot sem. Egyre hangosabban szuszog, és mackósan jár. Magamban zsörtölődve vettem tudomásul: – Nem, hogy fogy, hanem még hízik! Ha felvetem a súlyproblémát, azonnal hevesen reagál, és rám keni az egészet:

– Így nem lehet! Tele a hűtő! Császárszalonna, tészta, csirkecomb! Semmi zöldség, sajt. Csak zsír meg fehérje!

Az igazság az, hogy én imádom a húst.  Tradicionális magyar családban nőttem fel. Babgulyás, töltött káposzta, tejfölös nokedli.  Ha megkérdezték mi a kedvenc kajám, erre a kedvenc válaszom az volt: rántott hús fasírttal.  És ebben igaza volt. Ilyesmivel volt tele a hűtő. Persze kajánul vigyorogtam magamban, és elkönyveltem:

–  Ahá! Menekülsz a valóság elől!

Volt egy gerinces igazságom, ami egész életemben végig kísért. Határozott törvényem volt arról, hogy az ember tele van hazugsággal és önámítással, mert ezzel kapcsolatban egy igazság van: ha nem eszel, és mozogsz, akkor fogysz, ha eszel, és nem mozogsz, akkor hízol. Ennyire egyszerű. Minden más önámítás és csalás.

Ez nálam kőbe vésett igazság volt. Innen nézve tisztán láttam, hogy egy szépen körbebástyázott csapdában ücsörög. Érvei nyomósak, tiszták: a munkahelyén egész nap ül, aztán a házimunka, meg a gyerek, és már este van. Mit akarok én tőle?

– Gondoltam. Kamu. Egy nagy büdös kamu.  Nem igaz, hogy nem lehet mozogni öt percet! Tízet!

Ha akar az ember, megtalálja azt az időt! Ez csak önámítás, hazudozás. Kamu!

– Nézz rám!- monologizáltam magamban.

– Én hogy csinálom! Tornázom, versenyszerűen sportolok. Heti három edzésem van, és még van időm egy kardióra!

Persze ezeket csak magamban hajtogattam. Gyilkos érveim voltak, hiszen példát mutattam, én hogyan küzdök a kilóimmal. Én karban tartom magam, ügyelek arra, hogy jó kondiban legyek, és lám milyen szép szál legény vagyok!

A szülése óta eltelt tizenkét év alatt jó párszor lezajlott köztünk ez a kimondatlan mondatokkal teli beszélgetés. Aztán egy ködös reggelen rájöttem mekkora is ez a távolság. Éppen az őszi kirándulásunkra készülődtünk, amikor rádöbbentem, hogy én nem látom az igazságot!

Azon a kósza reggelen a tükörbe néztem. No, nem a hálószobában terpeszkedő gardróbtükörbe, hanem a saját belső tükrömbe. Már ezerszer elteltem magammal ilyetén formán. Szép vagyok, okos és öntudatos.

Ha ez nem történik meg, akkor a Balaton partján egy szép izomzatú, kockás hasú, markáns, cserzett arcú macsó üldögél egy kövér, lustára hízott, hurkás hasú nővel és az arra járó kivétel nélkül csinos és szép nők nem értik: – Mit keres ez a gyönyörű férfi ezzel a zsíros kötözött sonkával a Balaton partján, egy kávézóban?

De nem ez volt a valóság. Amikor eljátszottam ezzel a képpel magamban, rájöttem, hogy szégyellni fogom magam miatta. Hiszen én harmóniában vagyok önmagammal, vigyázok magamra, a súlyom pont a koromnak megfelelő, de ő! Ő, rettenetesen kövér!

Hát ez nem tíz deka hazugság volt, hanem tíz mázsa!

Mert azon a reggelen rádöbbentem, hogy miközben folyton az ő súlyával, és kinézetével voltam elfoglalva, a mindennapi hazugságokkal jóllakva, eltelve láttam magam. Elmondhatom, hogy azon az ominózus délutánon két kövér ember ült ott egymással szemben a kávéját szürcsölgetve, és nem ő volt a kövérebb, hanem én. Nem ő nem látta tisztán önmagát, hanem én.  116 kiló voltam akkor és 176 centi magas. Igen, szuszogtam, nyögtem, ha sietni kellett. Futni? Eh! Recsegtem, ropogtam. És bár tényleg sportoltam, szakadt rólam a víz minden mozdulatom után, amit edzés megkívánt. Most visszagondolva nem tudom, hogy tudtam ekkorát hazudni magamnak, de tény, hogy képes voltam rá.

A hiúságom nem ismert határokat. Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy volt pofám másokat minősíteni, és magamat feléjük helyezni. De legfőképpen azzal, akit a legjobban szeretek.

Hát igen, ilyen az emberi természet. Jobban szeret hazugságban és kényelmes illúziókban élni, mint önazonosságban.  Ez a szó: önazonosság volt a szlogenem, ami végig kísért és kísér utamon, és ami segített minden nap, hogy önmagamra találjak ebben az ámításokkal és titkos fogyókúra receptekkel teli világban.

Akkor abban a balatoni kávézóban valóban megbeszéltük, mert én végre azt láttam, aki valójában vagyok, és benne is azt láttam, amit valójában nekem jelent.

2019.01.02.-án belevágtunk abba, amit ott közösen elhatároztunk, és azóta együtt megyünk az úton. Mert ez egyedül egy család gondjaival hátadon nagyon nehéz. Ja és persze kell hozzá némi önazonosság.

 

KALÓRIABÁZIS ELŐSZÖR

Jó öt évvel ezelőtt a feleségem fedezte fel. Az internet elé ültetett, és elkezdte magyarázni, milyen nagy ötlet és egyszerű, mint egy pofon. Hát ez nekem túl egyszerű volt. És őrültségnek tűnt.

Még hogy számoljam? Mit? Hogy mennyit eszem, mennyit mozgok? Álljak mérlegre? De hát így vagyok tökéletes! Velem minden ok. Te csináld!- motyogtam magamban. – Rád fér!

– Jó. – mondtam hangosan. – Próbáljuk ki.

Kipróbáltuk. Elkezdődött a tévedések vígjátéka. Ez az egész, ahogyan ki van találva! Nincs benne semmi misztikus. Nem ígér semmilyen csodát. Haszontalan, semmitmondó és üres! Még hogy lemérem. Azon agyaljak, mennyit mozogtam, hány kalória, miegymás? Na, nem! Full hülyeség az egész.

– Rendben csinálom veled. – mondtam megerősítve, és már láttam a karcsú derekú, izmos fenekű asszonyt magam előtt, ahogy ringó csípővel elém teszi a sós lében főzött remegő szalonnájú csülköt, friss kenyérrel, savanyúval. Hm. Hajrá Kalóriabázis!

Erre nem elkezdtem fogyni! Pedig csak egyet fogadtam meg. Amit az asszony elém tesz lemérve, kiporciózva azt megeszem, és nem vinnyogok. Ő vezeti nekem a naplót, én pedig elmondom mit csináltam. Ennyi. Erre két hét alatt fogytam egy kilót. Hát, ez hogy?

Leültem a naplóm elé,és pontosan láttam, hogyan ment le az az egy kiló. Órákig kerestem mi a titok, de semmit nem találtam, ami lebuktatta volna a dolgot. Csak írva vagyon, ennyi!

És akkor még nem is találtam meg. Akkor, öt évvel ezelőtt tizenkét kilót adtam le, aztán abba hagytam, mert voltam olyan beképzelt, hogy elhittem: – Elfogadom, hogy kellett a segítség, hogy lássam, hogy zabálok, meg minden, de most már tudom, hogyan kell étkeznem, hogy egészségesen éljek. Köszönöm Kalóriabázis, nagyon jó fej kis program vagy, de most már önállóan képes vagyok dönteni! Viszlát.

Persze a feleségem is abbahagyta. Örült neki, mert még több gondot vett a nyakába azzal, hogy külön főzött, (merthogy, azért étrendet nem nagyon változtattam) és mindhármunk naplójával (merthogy a gyerekre is ráfért) és élelmezésével foglalkozott. Hamvába holt a dolog, mert bár 101 kilósra fogytam öt évvel ezelőtt 2018 decemberében 116 kilót nyomtam. Az érdekes a dologban az, hogy végig úgy gondoltam én tökéletesen tisztában vagyok mennyit és mikor eszem.

De tények makacs dolgok.

 

A MÉRLEG ELŐSZÖR

A naplóm szerint 2019.01.02.-án 116 kilót nyomtam és ma 2019.09.10.-én 86.5 kiló vagyok. Ezt nem a naplóm mondja, hanem a mérleg. Sőt nem a mérleg mondja, hanem én, aki naponta szembesülök a kilóimmal, amit a mérleg mutat.

Ehhez bátorság kell, nagy bátorság! Nincs két egyforma nap, és sok olyan nap van, ami mindenről szól, csak nem arról, hogy egy ilyen reggel a szokásos mechanizmus mellett szembesülj azzal, hogy milyen kövér vagy… És valószínűleg holnap is az leszel, mert egy nap alatt nem fogsz lefogyni annyira, hogy boldogan tapsikolva sasszézz végig a korzón, hogy aztán mindenki a te sudár alakod csodálhassa. (Milyen fényes példája ez annak, hogy a férfiak sokkal hiúbbak, mint a nők!)

Szóval, állj rá! Ez a legkevesebb, amit tehetsz, és ha már ezt sem teszed meg, bele se fogj! Ennyit várjon el az ember magától! Legyen annyi vér a pucájában, hogy szembesülni akar azzal milyen testben él!

Szörnyű érzés meglátni: Úristen száztizenhat kiló. Nézz magadra ember!

Minden nap megláttam magamon valamit.

Úristen ez valóban egy kocka has! Egy kocka! Lekerekítve.

Az addig izmosnak hitt vállaim is inkább gömbölyű hurkáknak tűntek, mint duzzadó izomkötegeknek.

Minden nap felfedezel valamit, amitől gyűlölheted magad. Nagyon rossz napjaid lesznek! Minden napod rossz lesz! Aztán egyszer megunod, mert rájössz, hogy ha betartod az önmagad alkotta szabályokat lassú, de eredményes lesz a befektetett energia. Az idő neked dolgozik. Ne gyárts le újabb és újabb testeket a jövőbeli énedről. Csak csináld! Ne agyalj, ne kergess ábrándokat, a mérleg úgyis darabokra zúzza az összes illúziódat. Ha nem az, akkor a tükör!  Akaszd be a kampót, és ragaszkodj ahhoz, amit elhatároztál, minden más csak ábránd, téves kép. Különben is: – Rosszabb már úgysem lesz!

Ez vagyok. A digitális kijelzőn villogó szám. Ok. 116 kilós vagyok, de izmos! Hát azért ez egy kicsit túlzás! Nézz magadra! Nézz a mérlegre! Minden nap! Persze legszívesebben összetörnéd, pedig titkon magadra vagy dühös. Arra, hogy eddig hazudtál magadnak, és még most is szeretnél ebben élni. Annyira ragaszkodsz hozzá, hogy bénán bámulod a semmit, amit úgy hívnak: jövőkép.

– Összetöröm ezt a szutykot, mert most többet mutat, mint tegnap! Hát össze-vissza mér, most, hogy írjam be? Hát nem írhatom be, hogy fél kilót híztam! Este meg nézem a naplót, és szégyellem magam, amiért hetek óta küszködöm egy villogó vigyorgó számmal! A rohadék. Én erre többet nem állok rá. Asszony, veszek egy másik mérleget!

Az is csalni fog. A mérlegek már csak ilyenek! Nekem kettő is van! Felváltva csapott be mindkettő. Mégis mit gondolsz, patikamérleget vettél! Persze jó drága is van, meg ilyen szupermarketes üveglapos. Mind csal.

Én úgy gondolom, a mérleg teszi a dolgát. Ráállsz, megmér. Érzelmek nélkül. A többi a te dolgod.

Erre csak akkor jöttem rá, mikor már minden lehetséges dühömet és elkeseredettségemet kiéltem rajta. Mértem ferdén, cseréltem benne elemet. Raktam máshova. Máshova? Száz helyre. Mindenhol mást mutatott. Akkor meg átlagoltam, vagy addig hurcoltam a lakásban, míg meg nem egyeztünk. Ő meg én, a súlyomat illetően. Kiegyeztünk döntetlenben, de valójában mindig ő győzött. Ez így van jól.

Ne szégyelld, fogadd el és állj rá! A mérleg benned van, csak az illúzióid súlya elferdíti a valóságod, eltorzítja tükröd. Mindez az elméd játéka.

A mérleg mér. Ha ez nem tetszik neked az az illúzió, nem az, amit mutat.

 

…folytatás következik

 

9 hónap Nincs Komment

Bíborszínű pillangókon lépkedek.
Arcomon álom
Megkaptam minden vágyam, amit elérhetek.
Kifolyik a számon a méz
Fülemből szavak csorganak, illatuk autószagos fenyő
Hitehagyott hosszú csöcsű kóbor kutya lelkemet
Kajánul kacagva lóbálja a lenge nyári szellő.
Hová bújhatnék én a koldus, aki odaadta minden álmát a szertelen világnak!
Hiszen hitem mely oly erősen tartott,
Csak puszta csonton mart vágy volt
S, én a nyomorult azt hittem istennek szolgálok legbelül
Valakinek rajtam kívül
Hinni a Mindenhatóban oly balga és kevély tudás, hamis szó
Mint a sivatagi homoknak a víz létezése,
Oly messze az igaztól.
Istened megismerni messze vagy
s önzésed oly közel, hogy fel sem ismered
magadban, benned lévő istened.

Megkaptam minden vágyam
Zsebem mégis üres,
Torkomat fojtogatja a szó:
Elég már elég! Te istenes!
Megöl a beteljesülés, kiszív minden velőt
a teremtés régen volt ily teli
a teremtés rég volt ily felszínes.

Mégis, hová bújjon az ember
imába, haragba, öklöt harapva
szidja, ríjja a létezés minden kínját
a remény szakadékán átívelő hídján
vagy térdepelve áldja mindenható erejét
koszos szerdai kukákban keresi megbúvó kenyerét
s helyette meglátja üres tenyerét
és bámulja bambán az ég kerekét
s reméli nem éli meg a holnapot
mert ím, tomboló vágyai felemésztik a napot.

Tébláb
7 év Nincs Komment

Azt mondják minden betegség a lélek frusztráltság&aa

10 év 3 komment

2.

 

Amikor lekerültem a tanyára ez nem kis megpróbáltatás volt a számomra, mert minden új és idegen volt az állami iskolában. Még közvetlen szomszédunk sem volt, s eleinte nagyon unalmas volt az élet, de aztán édesapám gondoskodott, hogy ne unjam magam. Tartott tehenet, disznót, libát, ezeket hajkurásztam napról napra, már alig hittem hogy délután haza menjek az iskolából, már menni kellett akár háromfelé. Tanulni persze sosem maradt id?, a huncutságra annál több. Kés?bb már kerültek cimborák is. Volt egy bárányunk is, egy jó nagy kos. Volt benne vagy 60 kiló. Mindig úgy jött utánam mindenüvé, mint csirke a kotlós után. Jött a csordára a tehenekért, vagy legeltetni a cimborákkal. Persze elkapott, persze el is kapattam. Otthon az udvarban nem bántott a családból senkit, de mihelyt szerit vehette, kiszökött a kapun, s az arra járókat akit csak meglátott – legtöbbször a piacra men? batyus asszonyokat -, fellökte hátulról. Jól kikaptam érte, mert hát én voltam a felel?s, én kapattam el.

Meguntam már a sok nadrágszíjat, gondolkoztam, hogy kéne leszoktatni róla. Jó nagy marhatökök termettek otthon a lovak, disznók részére, egyet-egyet lábam közé fogtam, a bárány nyolc-tíz lépést hátra curukkolt, s úgy nekirontott a lábam közt lev? töknek hogy száz darabra tört. Ezt megismételtem vele többször, csak úgy szórakozásból. Fogtam aztán egy jó nagy gömböly? káposztás követ az udvaron. Egyik oldalán volt egy kis éle is. Becsavartam egy piros ruhafélébe – bár alig bírtam -, a lábam közé vettem, az élével a kossal szemben. Az állat hátra curukkolt és nagy er?vel nekem rontott, mármint a k?nek. Azt hittem széthasad a feje. Össze is esett, de kis id? múlva feltápászkodott és folyton a fejét rázta. Egy hétig úgy nekibúsult, még enni sem akart. Persze err?l senki sem tudott, de azontúl sose bántott senkit, no még félt is, ha piros ruhát látott.

Más éven volt egy másik bárány.

Azt meg egyszer, ahogy vakartam a tehenet az ólban, a bárány az ólajtóban állt és várt engem. Én csak úgy unalomból elkezdtem a tehén csecséb?l célozgatni a bárány szájába a tejet úgy három-négy méterr?l. Élvezettel néztem, ahogy nyalja a száját. Persze hogy ízlett neki. Másnap édesanyám megy fejni a tehenet, nincs tej. Nem tudta elképzelni miért. Én sejtettem, de mélyen hallgattam róla. Egyszer aztán édesapám rajta kapta hogy tiszta hab a szája, hát ugyan ki lett volna a b?nbak? Ezért is sokat kaptam. Bárhogy is viseltem a verést, végül mégis le kellett vágni, mert még azt a tehenet is szopta amelyik nem fej?dött.

Az iskolában is sok huncutságot csináltunk.

Sosem felejtem el.

 

A WC-t deszkából ép?lt és közvetlenül egymás mellett ált a fiúké és a lányoké. Mi fiúk állandóan huncutkodtunk a lányokkal. Vessz?vel, ezzel-azzal szurkálgattuk ?ket hátulról a deszkák közötti résen, no meg be is célozgattunk a nyíláson. Meg is mondták a tanítónak, de hát az egy nagyon csendes öreg bácsi volt, meg hát sose vállaltuk el.

Egyszer azt mondja az egyik cimbora, amikor éppen az a lány volt a WC-ben, amelyik mindig árulkodott.

– Jancsi! Hugyozzuk nyakon!

Volt is egy luk a deszkán, egy görcsnek a helye, de ahhoz, hogy elérjem, fel kellett emelni. Egy id?sebb cimbora a nyakába kapott, én meg bedugtam a fütyül?met a lukon, bízva abban, hogy setét van, úgysem látja a jány. De neki is volt ám esze, és szívbajos sem volt. Abban a pillanatban megfordult és elkapta a végit, de úgy, hogy én torkom szakadtából ordítottam, a fiúk meg elengedtek és leestem a földre. Mondanom sem kell, a deszka lukának széle borotva éles volt. Azt hittem leszakadt a nemesebbik részem. Ahogy egy félrees? sarokban megvizsgáltam, le nem szakadt, hanem jól megdagadt és sokáig fájt, de szólni nem mertem róla senkinek. Hát ilyen és hasonló esetek sokszor el?fordultak, de hát hogy is telt volna az id?.

 

Mondandómmal most visszakanyarodnék a tanyasi élethez. Édesapámék eladták a házat, sz?ll?t, és építettünk Balázson házat. Még most hatvanegy év után is érzem a csontjaimban, amikor Hizsej bácsi a k?müves mester az els? sarokkövet (bár alig bírtam megmozdítani) velem tetette helyére. Mit sem gondolva, úgy elverte a seggemet egy szalonnasüt? nyárssal, mert Geliechi bácsi, a másik k?müves lefogta a kezem lábam, hogy még most is érzem. Utána csak annyit mondott.

– Ne feledd el Jancsi, hogy e ház alapkövét te tetted le.

Hát nem feledtem el, és így maradt az ? nevük is emlékezetembe. Míg én sírtam, édesapám nevetett.

Persze az új ház építéséhez kevésnek bizonyult a régi ház és a sz?ll? ára, no meg tehenet is kellett venni, disznót, fias kocát beállítani és ehhez még további pénz kellett. Így jött a bank, nagy hitelt vettek fel édesapámék, jó magas kamatra.

Aztán jött a gazdasági válság, úgy, hogy még a felvett adósságnak a kamatját sem bírtuk fizetni. Hiába termett a föld, tele volt a hombár búzával, a szárító kukoricával, nyáj malac szaladgált a tanya körül, nem ért semmit, mert nem tudtuk eladni, a kutyának sem kellett. De ha mégis, potom áron kénytelenek voltunk odadani, mert valósággal megnyúztak az adóért, meg a kamatért. Ruhára bizony nem nagyon jutott. A konyhaszükségre csak kiárulta édesanyám valahogy. Tej, tejföl, tojás, vaj került a baromfiból, de három nagylány, három legény fiának mennyi ruha kellett, és még napszám sem volt sehol.

Édesapámnak is le kellett mondani a baráti összejövetelekr?l, de ennek legjobban mi, gyerekek, és szegény édesanyánk itta meg a levét. Mert ha egy rongyot vett valamelyikünkre, mindjárt veszekedett, és minket is a legkisebb hibáért ütött, vert. Ha édesanyám védett, ? még többet kapott. Ezek után megkezd?dött a család felbomlása. Jóska bátyám egy este elment, s nem is jött vissza. Két hét múlva tudtuk meg, beállt kovácsinasnak Vencsell?n. Mind a három lány, Anna, Margit, Marcsa fokozatosan elmentek szolgálni, melyik orvosnál vagy ügyvédnél. Csak néha látogatóba jöttek haza, de már szép ruhákba, csattos cip?be. Otthon erre nem telhetett volna, s?t nekünk kicsiknek is tudtak valamit néha juttatni.

Gyuri bátyám is elment mez?gazdasági iskolára, de ez rengeteg pénzbe került. A szül?k belementek, abban a reményben, hogy majd valamikor visszasegíti a családnak, de erre sosem került sor. De azért meg voltunk valahogy, nem kellett aggódni, hogy mit együnk, mert a föld termett. Tej, vaj, liba, pulyka volt, de ruhára sosem jutott elég pénz.

Tizennyolc éves voltam, amikor édesanyámmal lopva, hogy édesapám meg ne tudja, vettük meg az els? pár ünnepl? görbeszárú bokszcsizmát. Hónapokig seggeltem az ólban, nem mertem felhúzni. Nem is magam féltettem, inkább édesanyámat sajnáltam, mert ? kapott volna, és kés?bb kapott is érte. De hát kénytelen voltam felhúzni, mert már szégyelltem bakancsba járni még vasárnap is, és már a lányok is kezdtek szemet vetni rám. Na meg én is rájuk.

A ruhát könnyebb volt szerezni, mert azt külön is meg lehetett venni, nadrágot is, kabátot is.

 

Hát így kezdtem aztán legénykedni, közben édesapám megbetegedett és a patika, orvos, minden pénzt felemésztett. Természete is egyre még rosszabb lett, igaz nagyon csúnya betegsége volt és nagyon fájdalmas. Morfiumon élt, illetve azzal csillapította az orvos fájdalmát, de türelme végképp nem volt, s ha volt hát hamar elfogyott. Sokszor kellett lóháton mennem két kilométert Patakra, mert ?rjöngött a gyógyszerért. Akkor nem volt SZTK és a patikaszer méregdrága. Nekem bizony zsebpénzre sem nagyon jutott. Emlékszem a szomszéd tanyán volt bál. Akkoriban páros bálokat csináltunk, de édesapám hallani sem akart róla.

Pedig de sokat dolgoztam!

Nyáron már három órakor a lovakat pucoltam, és míg csak láttam, kaszáltam, kapáltam. Sokszor a lóherével, bükkönnyel még éjszaka is dolgoztunk. A bál napján, vasárnap egész nap szénát hordtam, hogy este mehessek a bálba, de hát hogy? Pénzem sem volt, de az apám haragját sem akartam magamra vonni. Már lefeküdni készültem (akkoriban a legények a ló mellett aludtak az ólban), amikor édesanyám csendben kicsempészte a ruhámat, csizmámat, még egy peng?t is nyomott a kezembe és csak annyit mondott.

– Fiam, ne légy sokáig, mert holnap kaszálni kel.

És reggel mire édesapám fölkelt – mert akkor, amikor még nem volt olyan nagy beteg, hogy ne jött volna minden reggel széjjelnézni -, én már javába kaszáltam a tanya közelében a lucernát.

Másik alkalommal már nem tudtam ilyen könnyen megúszni. Aratás utáni, szép nyári id?, s a szintén közeli szomszédban már délután húzta a cigány, vagyis bál volt. Ezt hallotta édesapám is, de én semmivel nem tör?dtem akkor. Zöld f?ér mentén mentem ki a lovakkal, szekérrel, mert másnapra hordást terveztünk, legyen a lovaknak. A nap szállófélben volt. Már felöltöztem, hogy megyek át a bálba. Egyszer csak beszól édesapám az el?házba, ahol éppen a csizsmámat húztam.

– Jancsi! Befogni, és menni búzát hordani!

Hiába kérleltem.

– Nem úgy néz ki az id? édesapám, hogy olyan sürg?s lenne! Eddig szó sem volt róla!

Apám szigorúan a leveg?be csapott, úgy hessentette el a kérlel? szavakat, mint a bögölylegyet. Nem tehettem egyebet. Cigányzene mellett raktam egész éjjel a szekeret és a kazlat a két húgommal. Sokat dolgoztam, de ezek után már többet megengedett nekem is. Ha mondtam neki, hogy hova készülök, látta rajtam, úgysem bírna velem. Így nem is nagyon ellenkezett velem.

Néha voltak egy kis csínytevések is a cimborákkal, mert hát zsebpénz csak kellett mozira, egy kis cukorkára a lányoknak. Néha-néha ha összever?dtünk fiúk egy-egy üveg dáridóra, egyikünk sem akart lemaradni, no meg elég gyakran rendezgettünk páros bálokat, s ahhoz kellett egy kis pénzmag.

Egyik barátom, egy kovácssegéd, Bojtor Gyula egy este zsákkal a hóna alatt eljön, s mondja.

– Gyere, hozz egy zsákot!

El is mentünk az egyik nagybirtokos mákföldjére. Akkor már jó érett volt a mák és jól megszedtük a zsákokat. Másik éjjel a padlásukon kifejtettük aztán másnap egy asszony elvitte a piacra, és jó áron eladta. Ezt megismételtük többször is, de mindig másnak a földjén. Így jött egy kis pénz. Más alkalommal kilestük, amikor a nagygazda – 200 holdas Majoros nev? – fiúk vitte a lóhere magot este, Zerudinak eladni a kocsmába. ?k is lopták, hazulról az apjuktól, de el?bb széjjel kellett nézniük: nincs-e a kocsmába nekik gyanús személy. Mire kijöttek, a lóheremag már a Gyuláék padlásukra vándorolt. Mi más-, vagy harmadnap eladtuk Patakon a zsidónak. A lóheremag drága volt, nekünk jó pénz jött érte, Majoroséknak meg mit számított az a félzsák heremag? Mentek a másikért, de már azt nem hagyták a napraforgóba, amíg széjjelnéznek a kocsmában.

Néha otthonról is el-elcsentünk ezt-azt, néha még a tojást is, de sosem nagymértékben. Télen jobb volt, mentem fuvarba az erd?re fáért, vagy fát vettem, és túl a Tiszára vittem eladni, és pár peng?t mindig el lehetett zsebelni, de adtak is.

Andris bátyámról eddig nem szóltam. Tizenhét éves voltam, amikor megn?sült, de ? keveset volt otthon, mindig ellentétben voltak édesapámmal. Nem egyeztek, sokat veszekedtek, de ? volt a legid?sebb, és mi kisebbek nagyon féltünk t?le. Épp olyan durva volt, mint édesapám. Inkább ment kubikolni nyáron, télen meg fuvarozni. Mindig csavargott a lányok után. Tehette, hiszen én mindent megcsináltam helyette a jószág körül. Saját erd?nkb?l télen fát hordtunk haza. Már jó suhanc voltam, tizenöt-tizenhat éves, és a fát otthon összevágtuk ölbe, aztán vittük túl a Tiszára eladni. Édes apám nem bízott meg benne, azért küldött vele engem, nehogy meglopja a fa árával, megjegyzem, okkal! András bátyám igen haragudott rám ezért, de hát nem volt mese, mennem kellett.

Emlékszem, az els? alkalommal 22 mázsa volt.

A bátyám hazafelé a szekéren rám se nézett, úgy mondta:

– Tizennyóc vót, érted-e Jancsi!

Nem mertem szólni. Két t?z közé kerültem, mert édesapám is rám parancsolt, hogy ott legyek a mázsálásnál.

Hát mit tehettem? Természetes, hogy bátyám nekem is adott pár peng?t a hallgatásért, de ha nem adott volna, akkor sem mertem volna szólni ellene. Haza menve este, édesapám els? kérdése:

– Jancsi, hány mázsa volt a fa? 

– Tizennyolc – vágtam rá.

– Látod a gazembert? – mondja édesapám. – Sose számolt el 15-16 mázsánál többet.

Akkor kapcsoltam, hogy elég jól dézsmálgatta bátyám a fuvarokat. De én aztán szíves örömest mentem vele. Igaz, valamit nekem is kellett adnia a dézsmából, de ezt ellensúlyoztuk azzal, hogy többet raktunk a szekérre. Így nekem is volt zsebpénzem. Egyébként a bátyám is sokat dolgozott, amíg mi még kicsinyek voltunk, de hát édesapám azt nem értékelte és ezért is volt köztünk viszály.

Mikor én már cseperedni kezdtem, mindent velem akart megcsináltatni. Most is hordom a jegyeket a nagy répavágó után, ami bekapta a kezemet, mert hát még jóformán gyerek voltam, és helyette nekem kellett darálni. Egyik alkalommal egy reggel, de még sötétben arra ébredtem, hogy bátyám – mert hát ? is az istállóban aludt külön dikón – igen keres valamit a dikója szalmájában. De nagyon idegesen, mert már el kellett volna indulnia korábban valahová. Végül el is indult, de rámparancsolt, ne nyúljak a dikójába, mert a pénze kihullt a zsebéb?l és nem találta meg. Majd este, ha megjön, folytatja a keresést. Hát a dikóhoz nem mertem nyúlni az igaz, ám a dikó alatt oda volt kötve egy kisborjú, s reggel, mikor kivirradt, rögtön megtaláltam öt szép csillogó peng?t.

Hogy örültem már! Egy peng?ért abban az id?ben egy nap kellett kaszálni, nem nyolc órát, hanem tizenkett?t, ennyi volt egy kaszás napszám.

Este hazajött bátyám és els? dolga keresni a pénzt. Sötét volt, a mécses nem nagyon világított, a szalma már tiszta törek, azt szedte át egy ponyvába. Valamennyit azért megtalált, de nem mondta mennyit. Hiába kérdezte édesanyám mennyi pénze volt, nem mondta meg, gyanús lett volna, hogy honnat vette azt a sokat.

A szalmát, amit átválogatott kivitette velem a disznó alá, mivel az ólban már be volt aljazva és ez így volt jól. Három vagy négy nap múlva, amikor a disznók már jól összerágták az amúgy is törekes szalmát, bátyám nem volt otthon, hozzáfogtam kihányni a trágyát. Hát még hét vagy nyolc szép megújult, kifényesedett peng?t találtam. Persze már ezt sokalltam magamnál hagyni, egy részét odaadtam édesanyámnak. Örült neki, hiszen egy peng?ért nagy batyu portékát kellett bevinni gyalog a városi piacra. Jó fogás volt, én sem szóltam semmit és édesanyám sem említette a bátyámnak. Pénzem volt jó ideig és kellett is, hisz már legénykedtem én is.

Aztán a bátyám megn?sült, el is került hazulról, mindenki nagy örömére. Magunkra maradtunk a sok földdel, mert a saját 10 holdhoz még béreltünk 15-öt, a t?lünk 8 kilométerre es? gulyalegel?n.

Közben a két húgom is nagy lány lett, akkorra már egy kicsit jobban is tellett. ?k csak a szép ruhákra mentek, az iramot nem bírták velem tartani, de nem is nagyon akarták. Bál, mozi, az igen. Édesanyám járta a piacot, sokszor gyalog. Hetente egyszer szerdán szekérrel vittem be a libát, pulykát, kacsát vele a piacra, mert máskor a fogatra szükség volt ennyi földben. De hát azt is meguntam, mert minden pénzt felemésztett a két lány, közben édesapám is meghalt szegény. Sajnáltam. Nagyon sírtam a temetésén. Sokat szenvedett, s akkorra már sok verést is megbocsátottam neki, de elfeledni még ma sem tudom. Azért Isten nyugtassa.

Rám szakadt a sok munka. A gulya a legel?n, ráadásul annyi a krumpli és répa termett, hogy kénytelen voltam Patakról egy szekér cigányt hozni, napi félzsák krumpliért meg kosztért, mert magunk nem gy?ztük. Napszámost nem hogy nem kaptunk, de még fizetni sem tudtuk volna mib?l. Pulyka, liba, kacsa volt b?ven. Édesanyám szegény mindig sopánkodott.

– Mit is f?zzek ennek a sok cigánynak! Ezek csak mindig éhesek! Nem lehet azért mindennap babot, meg krumplit adni nekik!

A lábasjószágot levágni sajnálta t?lük.

Utána jöttem én. Volt egy jó er?s patkányfogó, kukoricaszemet tettem rá. Persze csak szórakozásból reggel, míg édesanyám ki nem jött, letettem az ólajtóba. A nagy gúnár rögtön rácsapott, de ?t meg az er?s  patkányfogó  csapta agyon. Hát a jó vacsora megvolt, örültek a cigányok. Én meg ráfogtam, a szomszéd kutyájára. Édesanyám nagy galibát csinált bel?le a szomszéddal, úgyhogy többé nem is tettem ki a patkányfogót.

Csak a gyengébb egérfogót. Arra meg a liba rá se fütyült, a pulyka meg a kukoricát nem harapta. Tettem rá jó nagy szem? napraforgó magot, amit a pulyka szeret. Jól fejbe is vágta, de nem döglött meg a nyavalyás, csak úgy járt napokig, hogy fél szemével az eget nézte. Mikor már három-négy pulyka így sétálgatott az udvaron, mondta is jó anyám.

– Te Jani, mi van ezekkel a pulykákkal, csak nem valami járvány? Nézd meg! És még hozzá a legszebbek!

Persze hogy a nagyok, hiszen a nagyok nem engedték hozzáférni a kisebbeket a napraforgó maghoz, így ?k fizettek rá. Hát így lett leves is, sült hús is, mert anyám félt, hogy valami járvány és mind megdöglik. Így jól tartottam a cigányokat is, magunkat is. Hát nekünk, ami azt illeti, amúgy is lett volna. Elég lett volna egy-egy csirke vagy kappan, de hát sajnáltam a cigányokat. Ha meg mindig babot ettek habarva, meg káposztás sztrapacskát – lévén a krumpliföld jó puha, úgyhogy a földön térden csúszva kézzel kapartuk ki a krumplit, így néha egymás fenekébe ért az orrunk -, hát olyan büdöseket fingottak, hogy még most is érzem a szagát. A hústól már más szaga volt. No de ennek is vége lett.

Legényéletemr?l, ártatlan szerelmi játékokról sokat tudnék még mesélni, arra egy egész könyv is kevés lenne. De abból úgysem okulnátok semmit, mert már ti mindent jobban tudtatok tizennégy-tizenöt éves korotokban, mint én a húszban. 

 

(Folyt. köv.)

 

 

10 év 8 komment

Ketten írtuk. ? a túlvilágról, én innen.

 

Most, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy röviden vázolva leírjam életem rövid történetét, csak azért teszem, mert az élet folyamán arra se volt id?m, hogy még csak nagyjából is tájékoztassalak benneteket az alább következ? eseményekr?l. Arra már ti is emlékeztek, hogy mindig korán kel? és kés?n fekv? ember voltam, és a családi beszélgetésekre sosem volt id?. Életem nagy részét gyermekkorom óta nehéz fizikai munkával töltöttem. Az élet bizony sokszor nagyon mostoha volt hozzám, de hála Istennek, ? mindig adott er?t és kitartást, hogy szembe merjek nézni a sorsommal, és sosem csalatkoztam.

    Igaz, nem adhattam meg nektek azt, amit ti adtok gyermekeiteknek. Összehasonlítani sem lehet az én gyermekkoromat a ti gyermekeitekével, de még a tieitekkel sem. Én gyermekkoromban nem ismertem játékot, nem örülhettem névnapi és karácsonyi ajándékoknak, ilyenek akkor nem voltak. Egyedüli örömöm, ami volt és amire emlékszem: egy citera, meg egy rongyból, spárgával bekötött labda. Nyári id?ben a hónom alá vettem és egy jó öreg bácsival (Marci bácsinak hívták) és az ? unokájával minden reggel elmentünk a pataki várkertbe sétálni. Oda is a csak a Marci bácsi jóvoltából mehettem, mivel neki szabad bejárása volt oda. Valamikor, fiatal korában a herceg parádés kocsisa volt. Leültünk a padra a kertben, citeráztam, labdáztunk a rongylabdával, aztán ha meguntuk kerget?ztünk.

Egyszer a herceg arra sétált a feleségével és lányával. Magas ?sz hajú, de egyenes, feszes tartású ember volt, feleségét pedig szintén ?sz hajú, jóságos tekintet? asszonynak véltem. Mikor meghallotta a citera hangját, de inkább azt hiszem, meglátta szegényes foltos ruhácskámat, mezítelen lábamat, odalépett hozzám nagy félelmemre. Magyarul egy szót sem hallottam a szájából, de mint gyerek (lehettem négy éves), fel sem fogtam, milyen nyelven beszél. Mi nem úgy n?ttünk fel, mint a mai gyerekek, nem volt tévé, de még rádió sem. Elég az, hogy Marci bácsi valamit értett abból, amit nekem mondott. Azt kérte: Citerázzak neki, játsszak pár nótát. Nem voltam fél?s gyerek, csak azért tartottam t?le, mivel az ? kertjükben voltam, ahová senki ember fia be nem léphetett. Elég az hozzá, eljátszottam a „Nem vagy legény Berci”, a „Márványk?b?l van a Tisza feneke, a Fekete g?zösnek csattog a kereke”, s még egynehány nótát. Egyszerre mind a ketten közelebb léptek hozzám, megsimogatták borzas fejemet, a néni még magához is szorított. Istenem, milyen jól esett ez az én gyermeki szívemnek.

Azt hiszem, ezért is tudok ennyire visszaemlékezni rá. A herceg kivette bels? zsebéb?l a nagy b?r pénztárcáját és egy marék papírpénzt tett a citerám húrjaira, amit én illedelmesen megköszöntem. Miután elmentek, Marci bácsi a zsebébe tette a pénzt, hisz nekem még zsebem sem volt a kopott ruhámon. Hazaindultunk. A kapunknál Marci bácsi két kis kezembe nyomta a pénzt és beküldött, de megállt a kapuban és várt, míg beérek. Édes jó anyám mindjárt meglátta a kezemben a pénzt, mikor odatettem a dikóra.

– Szent Isten! Honnan vetted ezt! – kiáltott fel összecsapva a tenyerét. De már azon nyomban szaladt Marci bácsi után, hisz gondolta, nem járhat messze az öreg. Nem is ment sehova, még ott ált a kapuban, mintha tudta volna, hogy édesanyám nem nyugszik bele az én mesémbe: honnan szereztem a pénzt. El is mondta szép sorjában, aztán engem is meghallgatott. Láttam, jó anyám szeme könnyes lett, de nemsokára az enyém is. Mert bizony nem küldött a boltba, hogy vegyek magamnak érte cukrot, pedig ott volt a bolt a szomszédban, még egy k?hajításnyira sem. Inkább gyorsan felöltözött és ment a városba, de sietnie kellett nagyon, hisz még két kisebb testvéremre nekem kellett vigyázni addig, valahányszor távol volt. Vett nekem, és még két lánytestvéremre egy–egy öltöny ruhát, és cip?t is hozott, meg egy csomó fehérsárga cukrot. Már tovább nem sírtam, csak örültem az új ruhának és cip?nek. Ezzel ki is merült szép gyermekkorom öröme, amit köszönhetek Herceg Windisgratz Lajosnak és jóságos feleségének.

Most már öreg vagyok, de még nem tehetetlen. Megpróbálom leírni röviden, de ?szintén a valóságak megfelel?en, nem kitalálva és felnagyítva életem egyes mozzanatait, és akkor talán ti is jobban megértitek, hogy miért voltam néha talán durva egy kicsit. Nem bocsánatot akarok kérni t?letek. Hatan voltatok és vagytok gyermekeim (egy meghalt), igaz egyik?tök sem kéredzkedett a világra, de hát nekem csak két karom volt, és amire támaszkodhattam, az édesanyátok két karja, semmi több. De lássuk a következ?ket.

 

Életem röviden megírt története – 1. rész

 

1917. szeptember 17.-én születtem Sárospatakon, mint szüleim él? gyermekei között a hetedik. Vagyis édesanyám tizennégy gyermeket hozott világra és ebb?l öt, még csecsem?korban meghalt, így maradtunk kilencen. Édesapám és Édesanyám egyszer? kisbirtokos szül?kt?l származtak. Az akkori id?khöz viszonyítva ?k még jómódban éltek, s ahogy hallottam, nagyapám udvarából négy ökör és négy ló járt ki, ami nem a szegénységet jellemezte. De hát apámék is sokan voltak testvérek, és neki az édesanyám hozományával is együtt, már csak tíz hold szántó, négy hold erd?, és egy félhold sz?l?cske jutott. Ebb?l n?tt és terebélyesedett a ma is szaporodó nagy Markovics család.

Kicsiny gyermekkorom emlékei, ami talán legrégebbi, az anno 1919-es forradalommal kezd?dtek. Tán még három éves sem voltam, amikor udvarunkba cseh katonákat szállásoltak be. A porta közepén ott füstölgött a tábori konyha, jómagam pedig a nagyobb testvéreimmel a katonák közt botladoztam az udvaron. Egy reggelre jól emlékszem. Dörögtek az ágyúk az utcáról kiabálás hallatszott:

– Jönnek a veresek! Jönnek a veresek!

Bizony a cseh katonák fejüket veszítve menekültek Újhely felé. Még évek múltán is édesanyám azzal dugott ágyba, ha este nem akartam lefeküdni:

– Jönnek a veresek! – akkor én rögvest bebújtam a dunyha alá, és nagy félelmemre rendszerint el is aludtam.

Visszatérve a nagy családunkra, bizony nagyon keser? emlékek f?z?dnek gyermekéveimhez. Háború utáni id?szak volt akkor is, a nyomor és a szegénység hasalt a legtöbb helyen. Édes jó anyám éjjel nappal dolgozott, mindent elkövetett, hogy ne az utcán kódorogjunk, éhesen, rongyosan. Az a tíz hold földecske nem tudta azt kiteremteni, hogy mi kilenc gyermek (kimondani is sok a mai viszonyokhoz) jóllakottan is, és szépen felöltözve, boldogan élhessünk. Édesapám – le kell, hogy írjam -, sajnos nem az a típusú ember volt, aki a családjával nagyon tör?dött. Lehetett volna másképp is, ha ? nem kedvelte volna jobban az ivó cimboráit, mint a saját családját. Egyszer?en nem akart tudomást szerezni arról, hogy ennyi gyereknek ruha, cip? kell, és egy kis szabadabb élet is. A legnagyobb szigor alatt nevelkedtünk, és a legkisebb hibáért is csattant a vastag nadrágszíj a hátamon, de ?neki mindennek meg kellett lenni. Azért én sem voltam angyal. Még nagyobbacska koromban emlékszem, igen örültem, ha láttam, ahogy reggel fogja be a lovakat és megy hazulról a földekre, mert akkor én szabadon bitangolhattam a cimborákkal a városban. Kandrács Gyurkának hívták a barátomat. Egymás mellett ültünk az iskolában. Árva gyerek volt, édesanyját kicsiny korában elvesztette és az apja is meghalt fiatalon. Mostohája nem tör?dött vele, hisz olyan szegény volt, mint a templom egere. Gyurka az utcán n?tt fel. A többiek lenézték, csúfolták, mert szegény volt és rongyos, de én megsajnáltam. Az iskolába vitt kenyeremet mindig megosztottam vele, s?t este addig kuncsorgott a kapunk el?tt, amíg alkalmat nem kerítettem arra, hogy kilophassak egy-egy jó karéjjal. Egyik este aztán a bátyáim cimborái közül meglátta valaki, hogy suttyomban etetem a Gyurkát és megmondta édesapámnak.

Jól el is vert a nadrágszíjjal. Még most is érzem mennyire csípett, de azért még azután is ki-kihordtam a kenyeret, akkor is, ha én még nem is ettem.

Mert azért kenyerünk az mindig volt, ha nem is olyan b?viben, de ruha az nem. Emlékszem rá, télen a hidegben nem tudtam menni az iskolába, mert nem volt cip?m. A tanító int?t küldött, és akkoriban meg is büntették érte a szül?t, ha a gyerek nem járt rendesen iskolába. Hála istennek nem volt messze, így Édesanyám az ölében vitt el egy kend?be csavarva, amíg nem tudtak cip?t venni. De hát mi sem jártunk egyszerre iskolába, és bizony ez akkor nagy feladat elé állította édesapámékat. Már majdnem karácsony volt, mire a könyveket meg bírták venni mindegyikünknek. Örültem, ha egyik másik osztálytársam ide adta a könyvét a szünet alatt, hogy míg ? játszik én tanulhassak. De megjegyzem voltak t?lünk még sokkal szegényebb családok is.

Mindemellett édesapám elég el?kel? helyet foglalt az akkori társadalomban. Az egyházközségnél is valamilyen vezet? szerepe volt, az úgynevezett Gazdakörben is szintén kiemelt pozíciót foglalt: a legeltetési társulatnak vezet?je és pénztárosa volt. Képvisel? barátai voltak, de hát mit tudták azok, hogy mi gyerekek, hogyan élünk otthon. Míg ? járta az ilyen meg olyan bankokat, addig mi otthon segítetünk sírni édesanyánknak, mert kilenc gyereknek enni kellett. De mib?l? A bankett, az értekezlet, (akkor gy?lésnek mondták), még azt a kis pénzt is elvitte, ami egykor-máskor fuvarozásból került, és ennek mi gyerekek ittuk meg a levét. Tíz éves voltam, amikor – emlékezetem szerint sok veszekedés és családi botrány után – édesanyám és a már nagyobb bátyáim rábeszélésére, édesapám beleegyezett, eladják a városban a házat, és a sz?l?t, hogy építhessünk a Balázson új házat, és oda leköltözzünk. Nem ment ez olyan gyorsan, de mindenesetre örültünk mind gyerekek, hisz a városban nem lehetett egy tehenet, vagy disznót tartani. De abban a reményben, hogy majd a tanyán lesz tej, nagy disznót fogunk ölni, sok libát, kacsát, csirkét foguk tartani, könnyebb lesz az élet.

Ez így rendjén is lett volna, ha a sors keze bele nem avatkozik a reményteljes tervbe. Közben az iskolai szünid?ben, nyáron én, a Kandrács Gyurka meg a többi cimborák együtt róttuk a város utcáit. Télen bent kellett kuksolni a házban, mert nem volt cip?, ruha, amiben kinn lehettünk volna. Ahogy írtam tíz éves lehettem, még két kis húgom, és egy nagyobb lánytestvérem volt, de már édesanyám muszájból magunkra mert hagyni, hiszen neki is menni kellett kapálni a sz?l?be, ide-oda. Én el-elszöktem a cimborákkal csavarogni. Többek között a városi Péküzembe a Gyurka kedvéért vizet hordani a pékeknek. ? szegény mindig éhes volt, én nem gy?ztem neki eleget lopni hazulról. A pékeknél vízhordásért jó meleg cipókat kaptunk, ami bizony nekem is igen jól esett. Egyszer a munkáért cserébe kaptunk egy kétkilós, szép pirosra sült veknit. Gyurka forgatta kezében a gömböly? kenyeret, megszagolta, aztán huncut szemeit rám villantotta. Mondja nekem (különben nagy spicli volt).

– Gyere, együnk tejfölös veknit!

Azt hittem valahonnan pénzre tett szert és azon akart venni.

– De hát mibe vegyünk tejfölt?  

Vállon ragadott.

– Ne tör?dj vele, gyere utánam. – Menet közben kétfelé vágtuk a veknit, az egyik fele az enyém, a másik az övé lett.

– Edd ki a belit! – biztatott, s már sejtettem hogy mit forgat a fejében, de még nem gondoltam, hogy ekkora agyafúrt huncutságban ját.

Mire megraktuk a hasunkat a meleg bél? veknivel, odaértünk a tejpiacra. Gyurka egy pillantással felmérte a helyzetet. Megállt a kiszemelt öreg nénike el?tt, akinek a lába mellett egy nagy kanna tej, és kisebb fazék tejföl volt az asztalon.

– Tessék adni egy liter tejfölt!

A néni lenyúlt a tejfölös fazékért, de még miel?tt a fülére markolt, visszanézett.

– De mibe fiacskám?

Gyurka kész volt a válasszal, mintha számított volna rá.

– Ide a cipó közepibe, mamikám – vágta rá határozottan s a néni már öntötte is a kibelezett veknibe a tejfölt. De Gyurinak még arra is volt figyelme, hogy litert kérjen. Így aztán az egyik fele az övébe a másik fele az én veknimbe került.

A néni kérte természetesen az árát, Gyuri kaparászott a zsebébe, de sehogyan sem találta, én már gyanakodtam a turpisságán, végül ráfogta, a pénzt elvesztette. Azt, ami nem is volt.

A néni nekiállt sopánkodni, de Gyurka meggy?zte, hogy visszaöntjük mi azt mind a fazékba.

Így is tettünk de a tejföl jó s?r? lévén, majd a fele beleragadt a veknibe. Úgy jóllaktunk tejfölös veknivel mint a duda. Otthon ezt hol találtuk volna meg!

Máskor, elég gyakran, be-bementünk a romai katolikus templomba, amikor a reggeli kis misér?l már kijöttek. Gyurkával, kicsit olyan félszegen, végignéztük a padokat, nem hagytak-e ott valami ehet?t. Majdnem mindig találtunk valamit. Egyszer egy nagy zacskó süteményt, másszor dinnyét vagy almát, és ezeken osztoztunk, de sosem loptunk a tejfölön kívül, bár ezt sem mondanám lopásnak.

Abban az id?ben csak hat elemi, és három ismétl? iskola volt, és az ismétl? hetenként egyszer, szombaton.  A négy elemit Patakon jártam, az ötöt és a hatot is, ellenben az ismétl?t a Rózsás tanyán. A négy osztályban különös esemény nem történt azon kívül, mint ahogy már el?z?leg leírtam, sosem volt rendes id?ben könyvem. Az egész iskolában egy tanító tanított, Reskó János tanító úr. Nagyon szigorú ember volt, de hát hogyan is tartott volna fegyelmet, ha nem a szigorúságával, annyi gyerek között. Én is sokat kaptam t?le a birsalma pálcával. Lába közé fogta a fejünket és csak úgy füstölt a fenekünk! De sosem a tanulásért, hanem a huncutságért. Mindig jeles tanuló voltam, annak ellenére, hogy könyvem ritkán volt. Otthon sem tör?dtek velem a sok gyerek közt volt elég gond, nem az, hogy én hogyan tanulok az iskolában. Egyébként minden tantárgyat szerettem, és igyekeztem elsajátítani. Minden reggel templomba mentünk, aztán az iskolába.

 

/Folyt.köv./

11 év 3 komment

Látjátuk feleim szümtükhel

A Bot végül Kucsma bácsinál maradt.

        Kicsit csalódottan baktattunk haza az úton, hiába voltunk úgy-ahogy együtt, a bot nélkül magányosan poroszkáltunk hazafelé.

        Éppen szombat volt. Nyár végi szombat, amikor apáink a húslevest kanalazzák, anyáink az aranyb?r? csirkehúst szedik nagy tálba.

        Éhesen és csalódottan kujtorogtuk haza, de megígértük, hogy délután gy?lést tartunk a régi portán. Valahogy nem féltünk az ördögt?l. Meg sem fordult a fejünkbe a múltkori eset. Sokkal nagyobb dolog motoszkált mindünk fejébe, erre esküdni mertem volna.

        Mi legyen a Bottal?

     – Én ejvinném a bótba, ejadnám a Józa néninek sok pénzéjt! – magyarázta Lipi.

        Róza néni volt a boltos az utcánkban. Kutya vénasszony, ahol tudott, fogta a pénzt. Anyám nem is szívesen küldött a boltba, mert Róza mama mindig elcsábított egy csokira, az apró fejében. Sokszor kopogott a fejemen a fakanál, mert engedtem a cserének. Tudtam én, hogy szegények vagyunk, de én nem éreztem bel?le semmit. Ami kellett megvolt. Egy bögre tej, egy zsíros kenyér, hagyma a kertb?l, aztán uccu világ! Mit nekem szegénység!

        Természetesen mindünk szent meggy?z?dése volt, Róza néninek van a legtöbb pénze a világon. Így hát természetes volt Lipi agymenése.

        Bozó király akart lenni. Persze csak akkora, hogy az anyját kell?képpen megbüntesse az igazságtalan bezárások és tiltások fejében. A nagyanyját nemkülönben. Aztán szerette volna még, ha az apját dobathatná az oroszlánok közé, amiért itt hagyta ?t az anyjának martalékul.

        Lusti kalandot akart. Éjszaka tüzet gyújtani, és megidézni a bot szellemét, és beszélni vele nagy titkokról. Hogy csinálják a gyereket, és hogy nézz ki a n?k puncija? Akkor Lenke felajánlotta neki, hogy megmutatja. Zavartan leszidta, hogy nem kíváncsi az ? puncijára, különben is ? egy nagyobb lányét szeretné tudni. Egyszer megtalálta az apja újságát és abban látta, hogy nem így néz ki. Kérdezgettük róla, milyen? De csak röviden azt mondta.

     – Más.

        Olyan keményen hozzánk vágta, hogy nem is firtattuk tovább.

        De azt mondta, tudni szeretné azt is mit csinál ? a világban, mert sehogy se érti miért született meg, amikor ? nem kérte.

        Pepe harsogva ecsetelte, ? kérne hármat, és az els? az lenne, hogy legyen sok pénze. A másodjára azt kérné, legyen nagy háza és harmadiknak, hogy lehessen még három kívánsága. Ezen jót röhögött magában, mert mi egyáltalán nem tartottuk viccesnek.

        Én Lenkét kérdeztem. Lenke sokáig csendben hallgatott, aztán felnézett.

     – Apa azt mondta, hogy Anya felment az égbe. Ott lakik az angyalokkal, és ha akarom, csak gondoljak rá er?sen, és itt lesz velem. Van, hogy érzem, de nem tudom megfogni, és hiányzik a keze. Ha álmodom is, nem olyan, mint amikor velem volt. Azt szeretném t?le, hogy hozza ?t vissza nekem – gondolkodott egy kicsit. – Vagy vigyen oda engem, ahol ? van.

      – Akkor meg fogsz halni – mondta Bozó sejtelmesen a f?be.

        Lenke rápillantott. Égszínkék szemében apró szikrák gyúltak, ahogy megszólalt.

      – Nem hiszem, hogy a halál olyan félelmetes. Nem olyan félelmetes, mint a magány.

        Pont erre gondoltam. Azon voltam, kimondom a kívánságom csak úgy közéjük dobva az egyetlen gondolatot, amit?l mindig féltem, amikor Lenke kimondta helyettem: Magány.

        Hittem abban, hogy nem véletlenül születtünk. Minden, ami történik velünk, csak azért érezzük beláthatatlannak, mert keveset tudunk az igazságról. Mert fogalmunk sincs arról, mi zajlik köröttünk és dolgunk megfejteni ezt a nagy kérdést.

        Mindünknek van egy nagy kérdése, amit ezerszer körbejár, újra meg újra ismételve, mégis másként átélve a nagy egészet. Nekem ez volt a magány. Nem azt mondom, hogy rettegtem a magánytól, inkább kíváncsi voltam mindenre, ami egyedüli és megismételhetetlen, mégsem magányos. Kerestem és nem találtam, miért az ember, és miért én vagyok az, aki szenved a magánytól. Ezt a titkot szerettem volna megfejteni a Bottal.

        Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem magam mögött Kucsma bácsit.

     – Jó estét – köszöntött jóíz? mosollyal. – Hát úgy látom má, az ördögt?l se félnek.

        Bólogattunk nagyokat, bár én a szemem sarkából láttam, hogy Bozó egy kissé sandán körbepillant.

     – Hol a Bot? – kérdezte Lusta óvatosan. Minden tekintet az öregre szegez?dött.

        Kucsma bácsi leguggolt közibénk, már nem volt fiatal mégis, mintha gumiból lettek volna a térdei. Úgy ült közénk mintha maga is gyerek volna. Állát a térdére támasztotta, úgy pislogott ki a kalapja alól.

Éreztük, valami nagyon fontos dolgot akar mondani.

     – A bot? – kérdezett vissza –  Hónap este gyertek át hozzám. Te – mutatott rám. – Hozz egy marék f?det a kertetekb?l. Tiszta f?d legyen, ne ganéjos! – Te Kajla – bökött Lustára – te hozzad el nagyanyát olvasóját. Úgy csináld, észre ne vegye, és ne becsüld alá hogy félszem?!

        Tényleg félszem? volt a nagyanyja. Aratáskor mikor a búzát szedték a kaszások után, beleszúrt a szemébe a kalász. Akkoriba még nem volt ilyen fejlett az orvostudomány, oda lett a fél szeme. De tapasztalatból tudtuk, hogy hátul van neki egy olyan, amivel ? lát mi viszont sose láttuk. Ha Lipi csenni akart t?le Melba kockát – ami egy olyan csoki volt, amit mind szerettünk -, mindig észrevette. A nagymamák már csak ilyenek.

     – Az öcséd hozzon kenyeret. Nem köll nagydarab csak akkora, mint a tenyerem.

        Lenke felé fordult.

     – Te hozzál tiszta vizet, de ne üvegbe, mert elrontja. Cserépbe, tiszta kútvizet. – Te – fordult Pepére, hozzad a tehen kolompját. Benn van az ólba’ nálatok.

     – Bozó gyerek te ne hozzál semmit – gondolkodott. – Hanem tudod mit? Hozzál olyant, amit akarsz.

 

Hun imádság

 

MIATYÁNK ISTENÜNK BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.

EL?TTÜNK SZENT NEVED TÖRVÉNY AKARATOD.

 

MINDENNAPUNK GONDJÁT, MAGADON VISELED.

BÃ?°NEINKET MINT MÁSNAK, NEKÜNK ELENGEDED.

 

TE KEZED VEZET KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,

S LEFEJTED RÓLUNK GONOSZ JÁRMÁT.

 

TIÉD A NAGYVILÁG ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,

MINDÖRÖKT?L KEZDVE, LEGYEN MINDÖRÖKRE.

 

/Kr.u. 410-460 keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva.

A kijevi Nemzeti Múzeumban található./

 

 

        Izgalommal vártuk az estét. Kucsma bácsi háza mély sötétséggel bámult ránk az udvarról, ahogyan ott pislogtunk a kapu el?tt. Mindünk hozta a maga szerzeményét. Az öreg, mintha tudta volna, mikor érünk a háza elé, szinte egyazon pillanatban lépett ki az ajtón, ahogyan mi megérkeztünk. Régi tornácos ház volt, apró ablakú nádtet?s, talán az utolsó a faluban, amiben még laktak is.

        Ahogy átverg?dtünk, Csoda kutya örömteli üdvözlésén, az öreg egyenként hátba veregetett minket.

     – Látom szerencsével jártak mindannyian. No, jöjjenek bennebb!

A házban fura csend fogadott bennünket. Apró lámpások égtek mindenütt, és a mennyezetr?l sem a megszokott villanykörte világított. Úgy láttam, láncon lógó edényben ég? olaj lehetett, ami sejtelmes, táncoló árnyékokat festett a meszelt falra. Legalábbis a szagáról annak véltem.

        Kis asztal köré ültünk, és az öreg egy cserépkancsóból töltött nekünk.

     – No, igyanak!

        Furán éreztem magam ebben a magázódásban, de talán a helyzet komolysága miatt nem igazán foglalkoztam vele.

        Kiosztotta a poharakat és egyenként a kezünkbe adta. Fura tekintete lett az öregnek, annak a jól ismert mosolynak nyoma sem volt a szeme sarkában. Inkább, mint valami id?tlen szellem úgy figyelt ránk.

Egyikünk sem merte a szájához emelni a poharát, míg Lusta nekidurálta magát.

        Az els? korty után felhördült.

     – Ez víz!

        Kucsma bácsi felnevetett.

     – Hát mit gondótál tán leitatlak benneteket? Bizony ez víz – bólogatott. – Mégpedig az Ördög patak vize. Nagy erej? víz ez, fentr?l a hegyekb?l jön, egy forrásból. Ez onnan van, ahun ered. Akár a földanyánk könnye is lehetne.

        Hát nem is akárhogyan ittuk ezután! Lipi kétszer is kért bel?le.

        Hanem aztán mély csend lett hiszen Kucsma bácsi átlépett a másik szobába és kisvártatva meg jelent.

Az asztalra tette a Botot.

        Valami fura hatása lehetett a víznek, mert most mintha sokkal szebb és er?sebb lett volna. Szinte éreztem a b?römön az közelségét. A sok mécses fényénél úgy látszott, mintha nem is a bot, inkább a benne lakozó szellem ült volna közénk az asztal tetejére. Mind leny?gözve néztük, míg Kucsma bácsi megtörte a csendet.

     – Ma elvesszük az átkot a faluról. Ma szabadjára engedjük a benne lakozó szellemet mi, így ahogy vagyunk. Elég er?sek vagyunk hozzá, azt meghiszem. Úgyhogy, ha készen álltok akár kezdhetjük is.

        Er?sen feszengtünk. A várakozás ott vibrált közöttünk, akár a röppenni készül? madár szárnyában a repülés.

        Kucsma bácsi intett, és mi követtük át a házon a kert felé. A hosszú kert elejében egy k?b?l rakott kör felé vezetett minket, aminek a közepében már össze volt készítve egy halom fa. Olyan formán, mint egy templom tornya. Közelebb érve láttuk, hogy hatalmas tönkök kerítették körbe a t?zhelyet szépen egyenl? távolságra osztva a kört.

        Az öreg úgy két lépésre megállt a t?zhelyt?l, és mélyen meghajolt.

     – Mind így tegyetek!

        Eztán Lenkéhez lépett.

     – Te vagy a víz – megfogta a vállát és leütette t?lünk balra.

        Eztán hozzám lépett.

     – Te vagy a t?z – mondta és átellenbe vezetett Lenkét?l.

        Pepe következett.

     – Te a leveg? vagy.

        ?t t?lem jobbra kísérte, Lenke mellé.

        Bozóhoz fordult.

     – Te vagy a f?d. Had lám, mit hoztál?

        Bozó zavartan el?húzta a nyakából b?rszíját, aminek a végén egy karom volt.

     – Sas karom. Kucsma bácsi én nem hoztam semmit, de ezt felajánlom a botnak. A mez?n találtam egyszer. Bár Lipi azt mondja, ez egy tyúk karma, de én tudom, hogy sas karom.

        Az öreg kézbe fogta a kincset.

     – Karom ez fiam, mégpedig egy öreg sasé, tán a legöregebbé, aki ezen a földön járt. Éppen megfelel nekünk, hiszen te hoztad a lélek erejét.

        ?t t?lem balra ültette.

       Lipi következett.

     – Te vagy az élet. Mivel te vagy a legkisebb, neked lesz a legkevesebb dógod. Miel?tt még bármit is tennénk, vedd el? a kenyeret, és add körbe. Mindenki törjön bel?le és egye meg. Ami marad, vedd a kezedbe és tégy úgy, ahogy a többiek tesznek majd a kincseikkel.

        Lipi körbe adta kenyeret, amit mi nagy élvezettel majszoltunk, hiszen nem „bóti” kenyér volt ez, hanem igazi kemencés, amit még a nagyanyjuk sütött, hetente egyszer. Bizony ennek a kenyérnek az íze a mai napig a számban maradt.

        Végül Lipi is megtalálta a tönkjét, Pepe mellett. Már csak Lusta maradt.

     – Te vagy a lélek. Az áldozat.

        ?t Bozó mellé ülette.

     – No, mindenki a helyén van, és ez nagyon jól van így. Én mondom, bármi történik, ne féljetek! Ha nem is láttok, én itt leszek, és vigyázok, hogy ne történjen olyan, amib?l bántódásotok eshetne. Láttok majd furcsa dógokat, de ez rendjén van – mondta Kucsma bácsi. – Mert én vagyok, akin keresztül megyen ez egész kacifántos kerget?dzés. Ha sikerül elvonjuk a faluról az átkot, és bot visszamegyen oda ahova mennie köll. Értitek?

        Nem szóltunk csak a fejünk billent egyszerre.

     – Most pedig – mutatott rám – gyújtsd meg a tüzet! De nem úgy a! Menj és hozz bentr?l egy mécsest, és attól gyúljon a t?z.

        Felpattantam, és egy határozott mozdulattal hasra is estem az esti harmattól nedves f?ben.

     – Bocsánat – hebegtem és óvatos léptekkel bementem a házba.

        A legnagyobb mécsest hoztam, aminek az oldalán fura jelek sorakoztak. Még amikor benn ültünk akkor éreztem, hogy valami közöm lesz ehhez a mécseshez. Óvatosan öleltem a tenyeremmel, és meglepve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem meleg.

     – No, úgy látom megtaláltad a magadét – bólogatott Kucsma bácsi. – Az bizony egy templomból való, még akkoriból mikor fáraók uralkodtak Afrikában. A t?z jele van rajta, hát t?zre vele!

        A magam helyére visszatérve letérdepeltem, és belelobbantottam bel?le a máglyára. Az ég? olaj lassan harapdálni kezdte a fát.

        Mikor felnéztem az öreg sehol sem volt. Magunkra maradtunk. Szótlanul bámultuk a tüzet, ami egyre magasabb és magasabb lett. Talán a t?z melege hozta, de egyszer csak Lenke halkan énekelni kezdett.

Édesanyám, drága édesanyám

Merre jár a lelked

Mért mentél el messzi vándorútra

Mért hallgattál angyali szóra

Szerelmes gyermeked

Hogy tér nyugovóra.

Édesanyám, drága édesanyám

Merre jár a lelked.

 

        Akkor a t?zben megláttam az anyját. Talán csak a láng játszott, talán az ének, talán mindkett? együtt, de a lobogó lángok asszonyi alakot öltöttek. Hosszú palástjában akár egy szent úgy nézett fentr?l bennünket. Lángarcával Lenkére mosolygott.

        Egyszeriben meghallottuk az öreg hangját.

     – Köszöntünk téged Boldogasszony, Aranyasszony, minden anyánk anyja!

        Mély hang volt és inkább ének, mint szó.

        Kántálva dörmögött tovább, és én egyre közelebb éreztem magamhoz.

        Megérintette hátul a vállam.

     – T?z te hoztad a f?det mely elemészt téged. Add hát a f?dnek, ami az övé.

        Megértettem, mit akar. Felálltam és Bozónak adtam a földet, amit hoztam.

     – F?d, te elemészted a testet, mi a lélek hordozója. Nélküled nincs test, úgy test nélkül nincs lélek. Add hát, amit hoztál a léleknek.

        Bozó óvatos léptekkel Lustához ment, és a nyakába akasztotta a sas karmot.

     – Lélek, te vagy, ki két világ közt élsz. Léted akár a szél, lüktetésed lélegzet. Ad hát oda, ami nem a tiéd.

        Lusta is felállt, és lassan Pepe kezébe csúsztatta a keresztet.

        – Leveg? te vagy isten hangja. Te vagy az, ki repíted a szellemet égi magasságba. Add hangod a víznek, hogy látható legyen a létezésed.

        Pepe a harangot adta Lenkének.

     – Víz te vagy az, aki mindent magába fogad. Te vagy az ?sanya, az élet hordozója. Te vagy az élet forrása, vizedben fogant minden él?. Add áldásod ránk most, és mindörökké.

        Dob dobbant. Mély hangú rezg? lüktetés volt ez, mintha a föld szíve lüketett volna köztünk.

Énekszó hallatszott, mely hol morgássá, hol sikoltássá fajult, de egyre er?sebbé vált, míg mindannyian bekapcsolódtuk a saját hangunkon kántálva, értelmetlen szavakat morogva magunk elé.

     – Én vagyok a Fa – hallottuk a t?zb?l. – Én a mester! Én vagyok a Bot szelleme, ki évezredek óta ?rzöm ezt a földet. Íme!

        Akkor egy kéz nyúlt a lángokból, a bot felé, ami eddig Kucsma bácsinak segített dobját megszólaltatni. Csak a t?z pattogó zenéje játszott fülünkbe, csak a kéz nyúlt lassan a bot felé és lágyan magához emelte a botot.

     – Emelkedjünk fel, és adjuk oda, amink van! – szólított bennünket az öreg sámán. – Add a földet, hogy törje meg a holtak átkát! Szólaljon meg a harang, legyen imává bennünk! Lélek, engesztel?dj meg e t?zben! Leveg?, suttogd fülükbe imáink! T?z, tisztítsd meg e földet a kárhozattól! Víz, fogadd be engesztel? áldozatunk!

        Abban a pillanatban mind a t?zbe dobtuk, amink volt.

        A máglya fellobban és a Bot szelleme, hatalmas er?vel robbant ki a métermagas t?zb?l. Gyönyör? lángfény? testében ezüst csillogású szempár villant ránk. R?t hajának melege csapkodta az arcunk.

Dermedten álltunk körötte, míg ? ki-kilibbent a t?zb?l és körbefolyt bennünket. Arcunkba nézett, és visszaugrott a lángok közé, mígnem egyszer csak alábbhagyott szédít? tánca.

Miel?tt még átfutott volna a fejemen a gondolat, hogy elment, egy hatalmas lángoszlopként magasodott fölénk, és kirobbant a t?zb?l.

        Tényleg olyan volt, mint egy isten. Vagy talán egy angyal. Karjai er?sek és mégis arányosak, mellkasa büszke és méltóságot árasztó. T?zben izzó teste csak egy villanás volt, és a máglya kihunyt.

        Lassan hömpölyg? füstté vált istenünk.

        Elhagyatottan ücsörögtünk az id?tlenségben.

 

Halotti Beszéd
 
Egykori feltehet? olvasat:

Látjátuk feleim szümtükhel,

mik vogymuk: isá, por ës homou

fogymuk. Mënyi milosztben

terömtevé elevé miü isëmüköt

Ádámot, ës aduttå valá neki

påråadicsumot házoá. Ës mënd

pårådicsumben valou gyimilcsëk-

tül mondá neki élnië. Hëon

tilutoá ?t igy fá gyimilcsét?l.

Gye mondoá neki, mérët nüm

ënëik: iså, ki napon ëmdöl

az gyimilcst?l, hålálnek

håláláål holsz. Hådlåvá

holtát terömtevé Istent?l, gye

feledevé. Engedé ürdüng intetüi-

nek, ës ëvék az tilvot

gyimilcst?l. Ës az gyi-

milcsben hålálu evék. Ës az gyi-

milcsnek úl keseröü valå

vizë, hugy turkolåt migé szakasztja

valá. Nüm hëon mogánek, gye

mënd ? fajánek hålálut ëvék.

Haraguvék Isten, ës vetevé ?t

ez munkás világ belé: ës lëün

hålálnek ës pukulnek fëszë,

ës mënd ? nemének. Kik azok?

Miü vogymuk. Hugy ës tiü

látjátuk szümtükhel: iså, ës

nüm igy embër múlhatjå ez

vermöt, iså mënd azhuz járou

vogymuk. Vimádjuk Uromk Isten

këgyilmét ez lélekért, hugy

jorgasson ? neki, ës kegyigy-

gyën, ës bulcsásså mënd ?

b?nét! Ës vimádjok szen[t]

åhszin Máriát ë boudog Miháël

århångyëlt ës mënd ångyëlkot,

hugy vimádjanak érëttë! Ës

vimádjok szent Pétër urat,

kinek adot hatalm oudaniå ës

këtnië, hogy oudjå mënd

? b?nét! Ës vimádjok mënd

szentököt, hugy lëgyenek neki

segéd Uromk szinë eleüt, hugy

Isten iü vimádságok miá bul-

csásså ? b?nét! Ës szobodohhå

?t ürdüng ildetüit?l ës pukul

kínzatujátúl, ë vezessë ?t pá-

rådicsum nyugalmå belí, ës adjon

neki münyi uruszág belé utat

ës mënd jouben részët! Ës

kíássátuk Uromkhuz hármúl:

kyrie eleison!

Szerelmes brátim! vimádjomuk

ez szëgín embër lilkíért,

kit Úr ez napon ez hamus világ

timnücë bel?l menté, kinek ez

napon tëstét tömetjök; hogy

Úr ?t këgyilméhel Ábråám,

Izsák, Jåkob kebelében helhezjë;

hugy bírságnap jutván mënd ?

szentëi ës ünüttei küzëkön

jou fel?l johtatniå íleszjë

?t! Ës tiü bennetük. Clamate

ter: kyrie eleison!

 
 
Értelmezés:

Látjátok, feleim, szemetekkel,

mik vagyunk: íme, por és hamu

vagyunk. Mennyi malasztban

teremté kezdetben [Úr] mi ?sünket,

Ádámot, és adta vala neki

paradicsomot házzá. És mind[en]

paradicsomban való gyümölcsök-

t?l monda neki élnie. Csupán

tiltá ?t egy fa gyümölcsét?l.

De mondá neki, mért ne

ennék: “Bizony, [a]ki napon eendel

az[on] gyümölcst?l, halálnak

halálával halsz”. Hallá

holtát teremt? Istent?l, de

feledé. Engede ördög inteté-

nek, és evék az[on] tiltott

gyümölcst?l, és az[on] gyümölcs-

ben halált evék. És az[on] gyü-

mölcsnek oly keser? vala

leve, hogy torkát megszakasztja

vala. Nem csupán magának, de

mind[en] ? fajának halált evék.

Haraguvék Isten, és veté ?t ez

munkás világba: és l?n

halálnak és pokolnak martaléka,

és mind[en] ? nemének. Kik azok?

mi vagyunk. [A]hogy is ti

látjátok szemetekkel: Bizony,

egy ember sem kerülheti el ez

vermet, bizony, mind ahhoz járó

vagyunk. Imádjuk Urunk Isten

kegyelmét e lélekért, hogy

irgalmazzon ?neki, és kegyelmez-

zen, és bocsássa mind[en] ?

b?nét! É imádjuk Szent

Asszony Máriát és Boldog Mihály

arkangyalt és mind[en] angyalokat,

hogy imádjanak érte! És

imádjuk Szent Péter urat,

akinek ad[at]ott hatalom oldania

és kötnie, hogy oldja mind[en]

? b?nét. És imádjuk mind[en]

szenteket, hogy legyenek neki

segedelmére Urunk színe el?tt, hogy

Isten ? imádságuk miá bo-

csássa ? b?nét! És szabadítsa

?t ördög üldözését?l és pokol

kínzásától, és vezesse ?t pa-

radicsom nyugalmába, és adjon

neki mennyországba utat,

és mind[en] jóban részt! És

kiáltsátok Urunkhoz háromszor:

kyrie eleison!

Szerelmes Testvéreim! imádjunk

e szegény ember lelkéért,

[a]kit Úr e napon e hamis világ

tömlöcéb?l mente, [a]kinek e

napon testét temetjük, hogy

Úr ?t kegyelmével Ábrahám,

Izsák, Jákob kebelében helyezze,

hogy bírságnap jutva mind[en] ?

szentei és kiválasztottai között

jobb fel?l iktatnia élessze

fel ?t! És tibennetek. Clamate

ter: kyrie eleison!

 

 

Forrás:

     Szöveggy?jtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor.

     Szerkesztette: Madas Edit. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992, 317–318.

     Benk? Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelv? szövegemlékei.

     Budapest, 1980, 47–49, 55–57. alapján.

 

 

        Azóta eltelt harminc év. Hová lettünk? Szétszéledtünk a világban.

        Lusta azóta is jó barátom, az öccse külhonban dolgozik. Bozó nincs már az él?k sorában, és Lenke is elment azon a nyáron, amikor ez történt. Elvitte az apja valahová, az ország másik végébe. Azóta sem tudom, hogy fordult a sorsa.

        Pepe egyszer?, becsületes kisiparos lett. Ha elmegy mellettem az utcán, csak köszönünk, mint falubeli a falubelinek.

        Az életben az a jó, hogy tudunk felejteni, és ugyanez benne a rossz is.

        Kucsma bácsi? ? talán nem is létezett soha, csak mi találtuk ki, hogy a mesénk kerek legyen. De a mesében pont ez az, amit?l mind egy kicsit gyermekké válunk.

Boldváról még sok mindent lehetne mesélni, de az már nem az én történetem.

 

 

 

11 év 3 komment

A második rész

 

Másnap kincset ástunk.

       Felmentünk a templomhoz, és ástunk. Botokkal, meg Bozó húgának a homokozó lapátjával. Lusti talált is egy dobozos sör nyitókáját, ami akkoriban tényleg kincsnek számított. Pepe meg a templom tövében kapirgált, mígnem talált egy kör alakú rozsdás vasdarabot.

   – Ni! Ezt kuksizzátok meg! Régen ilyenhez láncolták a rabokat!

       Én találtam egy tízfillérest is, már egész meg volt avasodva.

       Aztán ráuntunk az egészre.

       Lusti csíp?re vágta a kezét, miután egy métereset köpött.

   – Nincs itt semmi. Már rég kiásták. Árpi bácsi mesélte. ? itt volt mikor ástak. Azt mondták, hogy ez a templom 1200 körül épült – diadalmasan körülnézett. Tökéletesen tisztában volt vele hogy ? maga sem tudja, az milyen régen lehetett. Akkor is, ? tudja és kész.

   – Találtak itt egy raklap koponyát – folytatta. – Arra ni! – A templom háta mögé mutatott. – Ott volt a temet?. Meg sírokat. És arra ott a kápolna volt. Itt jártak körbe. Énekeltek meg minden.

   – Talpas körmenet – kotyogtam közbe. – Megkérdeztem a tanító nénit.

       Elcsodálkoztak.

– Megkérdeztem, mit lestek!

       Lenke bólogatott.

  – Igen, a tanító néni meg is lep?dött. Azt mondta nem is gondolta volna, hogy ilyen rendes gyerekek vagyunk. Aztán adott egy könyvet. Abban bogarásztuk ki. Vannak benne képek is. Benne van: Talpas Körmenet.

   – Oszt mi a tököm az a Talpas Körmenet, okoskák! – vágott vissza Lusti. D?lt a trón.

       De Lenke ebb?l semmit sem érzékelt, persze, hiszen a nyaklevest majd nem is ? kapja!

   – Az olyasmi, hogy fogják magukat a papok, és körbeszentelik a templomot, viszik a keresztet és énekelnek.

   – Meg imádkoznak – böktem közbe. – A falubeliek is.

       Bozó felugrott.

   – Öcsém, és ha abban a keresztben volt a bot? Abban volt! Azért vitték körbe. Ezért lett sok hal, meg minden. Senki se tudott róla, oszt mégis mindenki kapott az erejéb?l. Azta!

       Pepe is bólogatott. Lipi egy szót sem szólt, csak rugdosta a kavicsokat.

       A vezér szólt.

   – Menjünk.

       Én még visszanéztem. Most láttam csak a templomot igaz valójában. Hatalmas fatornyával, zömök ablakival úgy állt ott, akár egy mozdíthatatlan hegy. Valahogy másként néztem rá, mint eddig.

       Lipi köveken ugrált, amik valamikor a kápolna falai lehettek. Pepe meg felmászott még búcsúzóul a hársfára. Én meg fadarabokkal dobáltam, hátha leesik. Ezzel aztán elvoltunk, mert a többiek is beszálltak. Míg egyszer aztán Pepe felkiáltott.

   – Bet?k! Bet?k! Bet?k!

       Megdermedtünk egy pillanatra, csak Lipi csapkodta a térdét, mert végre fejen találta Pepét egy bogáncsból gyúrt buzogánnyal.

       Lusti felnézett.

   – Milyen bet?k?

– L Á T J Á T O K F E L E I M S Z Ü M T Ü K K E L M I K V O G M U K. I S A P O R E S H O M U

V O G M U K.

       Ott voltak a f? között. Rajta ugráltunk.

   – Vogmuk? – kérdezte Lusti, aztán elvigyorodott, és az öccsére nézett. – Olyan, mintha te mondanád.

        Megkérdeztem édesanyámat.

   – Ez a Halotti Beszéd. Azt mondják, az els? írásos emlékünk.

   – Azért írták ilyen selypítve? – kérdeztem.

       Édesanyám felnevetett.

   – Persze! Akkoriban biztos így beszéltek az emberek.

       Egész délután hajtogattuk a szöveget, míg meg nem jött a Kucsma bácsi.

   – Látom, már megjártátok a templomot. No, gyüjjetek ide!

       Körbeültük megint az öreget.

   – Tudjátok-e, honnan van a falu neve?

        Mind egyszerre bólintottunk.

   – Hát persze hogy tudjuk. Hát a folyótól kapta. A bódváról!

       Az öreg elsomolyintotta magát.

   – Hát nem úgy van. Vót valaki azel?tt, akir?l ezt a folyót elnevezték. Hát úgy kapta a falu is a nevét. Nagyon régen vót. Még akkor, amikor a botról úgy tudta a világ, hogy elment innen. Nem ment az el innen sehova. Nem vitte a fiú el – cinkosan körbevillantotta a szemeit.

   – Pedig azt hittétek, ugye?

       Lusti megrázta a fejét.

   – Nem hittük. Fel is mentünk a templomba, hogy megkeressük. De nem találtunk semmit, csak kacatokat. Elvitték a sírrablók.

       Elétettük, amit ott találtunk.

       Az öreg megfogdosta a vasat.

   – Ez jó régi lehet. Biztos hiányzik az öreg Petrónak. Ezzel kötötte a szamár hámját a szekérhez.

   – Hát ezt meg honnan tudja!? – szakadt ki a csodálkozás Pepéb?l?

       Az öreg visszaadta a hámgy?r?t.

   – Ott lakott az öreg régebben a templom tövibe’. Gondolom, az övé vót. Régen meghalt mán.

       Bakkantott a fejével.

   – No, verebek? Akkó’ folytassam a mesét?

       Bólogattunk, s?r?n és nagyokat.

       Az öreg beterített bennünket a jó szagú pipafüsttel.

   – Akkor tudjátok meg, hogy a falu a nevét egy asszonyról kapta. Régen nem úgy volt, mint mostanság, hogy a férfiak mondják meg, mit hogyan köll. Akkortájt az asszonyok irányították ezt a világot. Egymásnak adták át a tudást. Úgy hítták ?ket: Aranyasszonyok. Sok-sok éven át irányították a magyarokat, igazságban és békességben. De ne higgyétek, hogy ezek olyan nyámnyila, puccos asszonyok voltak. Er?sek, és mégis szelíd tekintet? asszonynép volt ez. Bölcsen és igazan szóltak, ha perlekedésr?l vót szó. Volt is akkoriban b?ség és gazdagság ezen a földön. No, innen is származott egy ilyen Aranyasszony, akit Boldvának híttak. Sok évet megélt, bölcs asszony vót. Azt mondták róla, fura ereje vót neki. Ahol megjelent, csodák történtek. Az emberek egyre-másra gyógyultak a lába nyomán. Amerre ment, b?vebb lett a termés. Fura teremtés vót, az már szentigaz – dünnyögte.

       Hirtelen világosság gyúlt bennem.

   – A bot, ugye Kucsma bácsi? – a többiek is a fejükhöz kaptak.

   – Ez volt lyányka! – ugrott fel Lusti. Majd harsányan tovább szónokolt. – A fiú nem vitte el a botot, hanem a lánynak adta.

       Lenke közbevágott.

   – Szerelme zálogául. Hogy szentesítse a szerelmét. Hogy örökké emlékezzen reá.

       Az öreg böffentett.

   – Jól esett.

   – Micsoda? – kérdeztem t?le.

   – Hát a csülkös bab, amit a konyhán kaptam, mikó’ begyüttem. Az dógozik így a pipa után.

       Erre mind jót nevetünk. F?leg Lipi.

       Lusta meg sem várta a kérdést, belekezdett.

   – Apám olyankor szokott nagyokat durrantani. Magához hív, aztán azt mondja, húzza meg valamelyikünk az ujját, mert görcsöt kapott. De van, hogy a lábába áll bele. Mikor meghúzzuk, elereszti a galambot. De néha olyant, hogy az egész család menekül. Ez a lökött – mutatott az öccsére – egyszer seggre esett, úgy megijedt.

       Mikor kiröhögtük magunkat, Kucsma bácsi folytatta.

   – Szép id?k voltak a falunkra akkoriban, de mint mindég, hát most sem aludt a gonosz a pokolban. Felgyött az, mégpedig egy pap képiben. Igaz megen ugrunk egy nagyot, mer ez már akkó’ volt, mikor már nem volt se hun, se magyar, se székely, se avar, vagy kabar. Csak keresztény. Jézus nevében minden más istenséget el?ztek ebb?l az országból. Nagy csaták voltak errefelé is, de nép igen jól tartotta magát. Arrafelé – mutatott a dombok tájékára, amelyek félkörben ölelték a falut. – Jöttek vóna mindenféle népek. Még vár is vót itt, egy egészen kicsi földvár. Mind elpusztult. Rablók martaléka lett Krisztus nevében. De hát így vót ez jól, még ha nem is hiszitek. Mert mindezért nem Krisztus Urunk a hibás, hanem mi emberek, akik, a gonoszságot szent köntösben hirdetjük. Mink vagyunk emberek néha olyanok, akár az ördögök.

No, már megint eljár az eszed, vén Kucsma – morgott magára. Látszott, el van magának. Befelé beszélt, nem is kifele. Már nem is tör?dött vele, értjük- e, amit mondani akar nekünk.

   – Ez a pap el?kel? ember volt. Kapzsi és gonosz. Nagy, kövér, lusta, bagolykép? ember. Mikor egy szerzetes megtalált egy régi írást, amin rajta volt a bot históriája, hát kerestetni kezdte. Addig kerestette, míg az ördög talált ?reá. Megbolygatta az eszét neki, és kiírttatta a falut. Teljes valójában kipusztult, és sok-sok éven át semmi nem volt itten. Aszondják, ez azért volt, mert az aranyasszonyt megölette az akkori vezér. Nagy háború vót, a f?vezért lenyilazták, mert az ? asszonya lett vóna a jogos örököse a botnak. Az asszony a dombra menekült a gyerekeivel, meg a test?reivel, de utolérték. No, azon a dombon érték utol ?ket, és mind egy szálig levágták ?t is, meg a gyerekeit. Az asszonynak volt ideje elrejteni a botot valahova, de a kutyafej?ek nem tanálták meg. Osztán eztet megírták a deákok a kolostorba, így tanált rá ez a rátarti pap. Így szállt újból átok a falura, és ezért bolondút meg mind, aki kapzsi eszével a botot kereste.

Ezért bomlott meg,  az az álnok érsek, aki aztán vagy megtalálta a botot vagy sem. A fene tudja. De az átok fogott az biztos.

       Körülnézett.

   – No, elég lesz mára. Kés? van ahhoz, hogy tovább soroljam.

   – Szerintem megtalálta – kotyogtam közbe. – Átok így lett a falun, megint. Különben nem lett volna ilyen vége a falunak.

       Az öreg feltápászkodott.

   – Hát lehet, hogy igazad van – bólintott magának Kucsma bácsi. – Ezt már az öreg isten tudja.

       De ezt már csak odébbról vetette közénk.

 

(Eperjes 920 nyarán részt vett a Bálványhegyi leányvásáron, ahol az összesereglett, férjhez menend? leányoknak addig, amíg a férfinép tüzet csiholt, tüzet rakott és az ökörsütést elvégezte, csigatészta gyúrás és f?zés közepette az alábbiakat mesélte:

– Tudjátok, a n?i nemnek mindig olyan volt az élete, mint a szarvasnyájé. A leg­nagyobb gondja a szarvasün?knek mindig az ?zikék nevelése volt. A kis ?zike alig jött a világra, estére már a talpára állt, aztán az anya folyton dédelgette, nyalogatta kicsinyeit, amíg éretté nem váltak. Aztán eljött a szarvasb?gés ideje, és a szarvasbikák csatáztak, hogy ki legyen a gy?ztes. Nekünk, a szarvasnyájnak ez olyan mindegy volt és csak nyugodtan legelésztünk. Aztán újból neveltük a kis ?zikéket. Bárki lett a gy?ztes, a nevelés nekünk jutott.

Aztán voltak olyan id?szakok, amikor a férfiak halomra gyilkolták egymást, de mi megmaradtunk a lakhelyünkön és folyt az élet tovább. A legels? rovásos feljegyzé­sünkben is az szerepel, hogy Úzon ifjúsági telepes f?vezér meghalt, de Ilona arany­asszonynak fel kellett nevelni a gyermekeit és utódaival megalapította Ilona aranyrö­ges országát. Utána a férfiak fadoronggal, k?baltákkal agyonverték egymást, de mi, az asszonyok még a verések közepette is féltve neveltük fel gyermekeinket. Pannonföld­nek is Gyömöre és Almágy aranyasszony vetette meg az alapját a b? gyermekáldással.

Amikor Atilla és Buda Pusztaszerre jöttek, meg akarták hódítani a világot, amely 453-ban Atilla halálához vezetett. Borzalmas testvérháború után az aranyasszonyok vették kezükbe a hatalmat, Palócföldön és Erd?elvén életben tartották a mi népünket és átmentették az avar korszakba:

 

Aranyasszony                F?vezér                          F?sámán    

B?sárkány 410-452       Bagamér  410-425         Balambér 410-425

Dunna 451-453            Atilla 425-453               Buda-Jákó 425-435

Deédes 453-466           Csaba 453-460              Buda 435-451

Szörényke 467-490       Dunna 460-498             Nekesse 451-508

Száva 490-500              Sziktivár 498-500          Szanka 508-510

Ilona-Gyilyó 500-503     Száva 500-503              Doma 510-535

                                Ilona-Gyilyó 503-535     Szamos 535-538

Hajnalka 503-510         Torda 535-538             Suprun 538-550

Torbágy 510-540          Szamos 538-556           Csát 550-590

Ilja 540-568                 II. Ilona 556-568           Bát 590-595

IL Ilona 568-575           Baján 568-580              Boza-Györke 595-598

Telena 575-600            Alpár 580-600              Pozsáló 598-600

 

 

Ezen névsorból láthatjuk, hogy Dunna asszonynak, Száva-asszonynak és Ilona Gyilyónak, majd II. Ilonának is át kellett venni a f?vezéri hatalmat, hogy a Jászsíksá­gon a 24 Hun Törzsszövetség fennmaradhasson.

Tehát 11 aranyasszony, 12 f?vezér és 12 f?sámán uralkodott 200 éven át, és ezek közül 4 aranyasszony f?vezér is volt egy személyben.

Deédes aranyasszonynak Atilla halála után az volt az els? cselekedete, hogy meg­szüntette a háborúskodásokat. Dunna-asszony Budavár alagútrendszerében 38 évig uralkodott. Utána Ilona-Gyilyó, Csaba leszármazottja még a római pápával is kiegye­zett és Pannonföldet kereszténnyé tette. Utódja II. Ilona névvel igen magas beosztás­ban segítségül hívta az avarokat és a háború ?rületében elvakult seregeket úgy irányí­totta, hogy a 24 Hun Törzsszövetségnek az ország területén maradt egységei az ava­rokkal vegyék át a teljes hatalmat.

Eszményképének Csatári aranyasszonyt tartotta, aki az uruki 24. esztend?ben utol­só akarataként a fiait megeskette, hogy a születési helyére, a Jász-síkságra vándorol­nak, amit ?seik még az 500. medvetoros év alatt megalapítottak, mert ott halban gaz­dag folyók, b? term?földek és erdei vadakban dúskáló, búvóhelyekben gazdag hegyek vannak és ott utódai örökké élhetnek. Utána Jazig fia elindult népével és még 3 eset­ben, a 182. 255. és 332. évben elfoglalta a b?ven term? Jász-síkságot. Aranyasszonya­ik Szabadka aranyasszonnyal az élén megalapították Szabadka aranyasszony városát, amely 28-tól 898-ig az aranyasszonyok b?ven term? városa maradt, és kései utódaik is a szabadság harcosai voltak. Madaj asszony itt rendezte be aranyasszonyi székhelyét, és városát feleskette, hogy leszármazottainak örökké h? harcosai maradnak a békes­séges élet érdekében. Utána Kendice lett az aranyasszony, majd t?le Eperjes vette át a város feletti hatalmat, majd Ibolya, Zsip, BOLDVA és Piroska, Ilona-Ilu után Oszlány­ka aranyasszony uralkodott, aki a legszebb Aranyasszony-Arvisurát rótta.

Amikor az uruki-mani kereszténységet csúful becsapták a nyugati keresztény hit­térit?k és az avar-gy?r?k és templomok minden kincsét kirabolták, Keszt arany­asszony állott az ország élére. A római pápa elismerésének legkényesebb kérdését úgy oldotta meg, hogy kincsestárából a pápai tizedet az egész ország részére tíz évre kifi­zette. Ez még inkább megvadította a kincsre éhes nyugati papságot és hatalmakat. Az összes templomainkat kirabolták, de Keszt aranyasszony uruki-mani kolostorát m?­ködésében meghagyták. Így 898-ig meg?rizték az avarkincsek elrablásának történetét, amelyet Tarhos f?sámánnak adtak át, aki Zsolt-Zoltán ifjú fejedelemmel aztán az avarkincsek visszaszerzésének kalandozásait irányította. Keszt aranyasszony után le­ánya, Diás Mária, majd Nyék vezér és a beavatott láncolat vette át az aranyasszonyok kiképzését. Az uruki-mani érdeknélküli kereszténységet fenntartották, s átmentették a Gilgames családi ház vallását, az ?smagyar egyház igazi hitét.

 

Eperjes aranyasszony és Gy?r?f? szécs-sámán rovása Kr. u. 805-920)

 

  

       Másnap a dombon mászkáltunk. Nagy volt a gaz, és a csipke. Azon túl erd?. Arrább meg tarló terpeszkedett egész a látóhatárig. A domb a téesz területe volt.

   – Csontd?l? – suttogta sejtelmesen Lusti. – Anyám mondta, hogy így hívták régen ezt a dombot. Apám mesélte, hogy igen sok csont volt itt, mikor szántottak.

       Körbemutatott.

   – Mindenütt, öcsém.

       Lipi felkapta a fejét.

   – Mi van?

       Erre dobálni kezdtük egymást, ami éppen a kezünkbe ért. Két csapatra oszlottunk. Egyikünk Lenkét védte, másikunk ellene. Egyre beljebb, és beljebb üldöztek bennünket. Pepe és én voltunk a véd?k, Lusti, Bozó meg Lipi az üldöz?k. Pepe már elesett, és a forgatókönyv szerint nekem is meg kellett volna halni, de sehogy se sikerült. Valahogy a szívem nem engedte, vagy a szerelem, de nem akaródzott holtan elterülni a gazban. H?siesen álltam a sarat, amit a többiek egyre dühösebb dobálással jeleztek. Lipi már nekikezdett üvölteni.

   – Nem éj, nem éj!

       Megálltam és nekifogtam a magyarázkodásba, amib?l veszekedés lett, meg lökdös?dés, miután a „holtak” is felkeltek.

   – Szemét vagy! – állt nekem Bozó, és hozzám vágott egy tövest?l kitépett disznódudvát.

   – Meg kell halnod! Úgy van, hogy mi gy?zünk!

       Lipi f?zfa dárdával döfködött.

   – Hülye pajaszt vagy! Jól jedöfjek! Köcsög, köcsög!

       Kezdtem beszorulni az erd?szélét jelz? bokrok közé, amikor egy sikoltást hallottunk. Mindannyian felkaptuk a fejünket, és az erd? felé rohantunk, ahonnan Lenkét gondoltuk. Áttörve a csipkén és a szúrós akáchajtásokon, megpillantottuk, egy feketén tátongó üreg alján. Lusti benézett, és azonnal ránk szólt.

   – Ne gyertek közelebb!

       Mind láttuk a Tüskevárat ahol a Tutajosék beszakadtak a régi vár alagútjába. Vártunk míg Lusti visszahúzódik.

       Összedörzsölte a kezét, hogy a portól és megtörölte a képére ragadt földet.

   – Beleesett.

   – Tudsz hülyéket mondani! – horkantam fel. – Naná, hogy beleesett.

       Odakiáltottam.

   – Jól vagy?

   – Jól – hallatszott lentr?l. – Semmi bajom. Csak a bokám fáj, meg az ujjam.

   – Látsz valamit? – kérdezte Pepe kíváncsian?

       Csönd volt egy darabig.

   – Igen, látok.

       Mind odakaptuk a fejünk. Szinte egyszerre kiabáltuk.

   – Micsodát!

   – Fény! Fény van arra távolabb.

   – Merre! Az erd? felé?

   – Igen arra!

       Kikerültük az üreg szélét és keresni kezdtük a száját. Kisvártatva meg is találtuk a bejáratot, de olyan büdös volt, hogy rémülten tántorodtunk hátra t?le.

   – Ez valami rókalyuk lehet. – dörmögte Bozó a tenyerén keresztül.

   – Hülye vagy! – csapta nyakon Lusta. – A rókalyuk nem ilyen kicsi!

       Bozó félrehúzódott. Neki mindegy, milyen lyuk, ? nem kér a büdösb?l. Mind tanácstalanul ácsorogtunk, végül Lusti behajolt.

   – Itt vagyunk! Ne félj!

   – Nem félek! – hallatszott messzebbr?l. – Van itt valami! Be van csavarva egy rongyba vagy valami ilyesmibe.

   – Oké. Mindjárt bemegyünk érted.

   – Arra befelé is van járat – közölte Lenke most már sokkal nyugodtabban.

       Én eltökélten el?re léptem. Tulajdonképpen még gondolkodni sem volt id?m, olyan gyorsan benn voltam az üregben. El?ször négykézláb másztam, de pár méter után simán felállhattam. Olyan volt belül, mintha faragták volna. Sok apró ékszer? minták voltak az oldalán. Akár ezer apró vés? vájta volna az íves járatot.

       Kisvártatva megpillantottam Lenkét.

   – Gyere! – mondta. – Itt vagyok.

       Fura szaga volt mindennek. Kicsit becsúszott az orromba a félelem, de most már nem volt visszaút.  A barlangon belül egyáltalán nem volt büdös, s?t olyan illat áradt, mint a friss patak vize. A lábam alá nézve meg is láttam a nedves homokot. Beljebb merészkedtem. Most már tisztán kivehettem Lenkét, aki a rongyba csavart valamit szorongatta.

   – Gyere felém. – suttogtam neki. Hirtelen valaki meglökött hátulról. Megpördültem a rémülett?l.

   – Mi van? Beszartál? – vigyorgott Lusta. Hát persze hogy utánam jött, amit természetes közönnyel fogadtam. Azt már annál inkább furcsállottam, hogy az egész banda ott sorakozott a háta mögött.

   – Mi van? – kérdeztem lenéz?en.

   – Beszajtál! – ismételte kajánul Lipi.

        Bozó behúzott nyakkal tolt el?re bennünket.

   – Jön valami.

       Valami. Ez a szó azonnal lefagyasztotta a lábunkat. Kollektívan, egyszerre dermedtünk le. Ha azt mondja, valaki jön, az korántsem ilyen rémiszt?, de a „valami” szó elindítja az ember fantáziáját.

   – Medve – suttogta Pepe és összehúzta magát. – Ez egy medve barlangja.

       Lusta megrázta a fejét.

   – Itt nincsenek medvék. – kifelé nézett a többiek feje felett. – Talán vaddisznó.

       Hát, ami azt illeti, egyikünk sem nyugodott meg. Végül is mindegy mi az, bármilyen állat is közeledik, nem sok az esélyünk arra, hogy felülkerekedjünk azon a félelmen, ami úrrá lett a csapaton.

Lipi félénken szorongatta a kezében maradt akácfa dárdát. Nem mintha le akarná döfni azt a valamit. Inkább az életéért cserébe, szívesen adná annak, aki éppen errefelé tart, és netalántán ?bel?le akarna egy pár falatot, hogy aztán a többi részét eltegye holnapra büdösödni. Ácsorogtunk, és lapultunk.

A nagy csendben tisztán hallottunk mindenféle hangokat, amikr?l bármilyen állatot el lehet képzelni, csak olyan állatot nem, ami egészen picike.

       Morgásra meg éppen nem számoltuk. Egyáltalán nem. Az ember ilyenkor mindenféle szörnyüvöltést elképzel, beleértve a morgást is, de amikor az a valóságban is megtestesül, valahogy mégis váratlanul éri.

Az lett a vége, hogy Lusti hátralépett, és meg hanyattestem, egyenesen Lenke fájós lábára. Úgy d?ltünk, akár a dominók, mert Lenke feljajdult, és ett?l Pepe egyenesen a Lusti arcába hasalt, nemkülönben Bozó, aki meg Pepe hátára lépett, és elvágódott.

    Lipi dermedten állt a bejáratnál, és még miel?tt bármelyikünk fejébe megfordult volna, hogy ? h?sként szembe akart volna szállni a felék közeled? fenevaddal, szimplán üvölteni kezdte a könnyein keresztül.

   – Ne báncál mán, ne báncál mán!

    A bejárat egy pillanatra elsötétült, és éppen nekiálltunk volna istenesen sikoltozni, amikor megláttunk egy ismer?s fejet a bejáraton átsz?r?d? fényben.

   – Csoda! – kiáltotta Bozó.

    Mind tátott szájjal bámultuk a bejáratot.

   – Csoda!

    Lusti feltápászkodott, és lelökte magáról Pepét.

   – Én tudtam, hogy nem esz meg bennünket semmi. Ebben az erd?ben nincsenek emberev? állatok.

    Kifelé nyomakodott.

    Tényleg Csoda volt az. Kucsma bácsi puliját hívták Csodának. Mért hívta így, nem tudjuk. Ezért is gondoltuk, hogy nincs ki az öreg mind a négy kereke.

   – Kucsma bácsi! Kucsma bácsi! – kiabált Lenke.

    Kifelé nyomakodtunk, már észre sem véve a kijáratnál terjeng? b?zt. Kucsma bácsi úgy nézett ránk mintha a barlangi törpékkel találkozott volna szembe.

   – Mit keresnek errefelé a naccságos urak?

       Lipi suhintott egyet szipogva.

   – A botot kejestük.

       Kucsma bácsi a kezére mutatott.

   – Ott van a. Hát mi van a kezedbe?

       Lipi gyorsan eldobta, jó er?sen, vállból. A kutya rögtön utána vetette magát.

   – Héé! – mordult az öreg. Csoda lesunyta a fejét. – Ne bolondítsad a kutyámat!

       Lipi közénk húzódott. Érezte, hogy az öreg nincs jó passzban.

   – Mi csak…erre járkáltunk – mondtam engesztelésül. – Megnéztük milyen ez a környék… és Lenke beleesett egy üregbe ami valami állat fészke lehetett.

       Izgatottan fészkel?dtem.

   – Talált valamit – motyogtam magam elé.

       Az öreg kajla botjára támaszkodott.

   – Ami azt illeti, számítottam rá. Azért is intéztem úgy, hogy erre járjak. No, te lyjány, mutasd a fájásod, hadd nézzem meg!

       Lenke felhúzta a nadrágja szárát. Kéklett a bokája csontja, de vére nem eredt, ahogy rápillantottam.

   – Úgy látom rendbe vagy – hajolt fölé az öreg. – Ha meg a fájós ujjaddal fel tudod húzni a nadrágod, akkor azzal sincs nagy gond.

       Körbenézett rajtunk.

   – Törüljétek meg magatok, mert nemhogy büdösek vagytok, de úgy néztek ki, akár a varangyok tavasszal, amikor el?gyünnek a f?db?l.

       Szétkentük magunkon a sarat, amit?l megint csak gurultunk a nevetést?l.

   – No, most mán tényleg úgy néztek ki akár az ördögfiókák. Irány a patak!

       Tényleg a patak! Most jutott eszünkbe, hogy valahol erre van a patak. De milyen patak! Úgy hívják, Ördög patak. Fura egy vidék ez, annyi szent!

       Követtük az öreget, és jóíz?en kortyoltunk a friss vízb?l.

       Kucsma bácsi is a víz fölé hajolt, és a tenyerébe mert egy kis vizet.

   – Osztán tanáltatok- e valamit abba a büdös odúba?

       S?r?n bólogattunk, és Lenkére mutogattunk tele szájjal.

   – Mutassad!

       Lenke el?vette a rongyba csavart hosszúkás valamit. Most látszott igazán a fényben, hogy ez egy igen régi dolog. Koszos homoktól, és a rátapadt sártól nedves b?rszer? anyag sárgállott a kezében.

Kucsma bácsi elvette t?le olyan finoman, ahogyan a csecsem?t fogja a szül? anyja.

   – No, hát ez mán valami. Hol a fészkes fene, fekete fenekébe’ tanáltátok?

       Lenke felszegte a fejét. Kis hegyes álla volt neki, olyan makacs és mégis gömböly?.

   – Én találtam. Amikor beleestem a lukba.

       Az öreg csak nézte a valamit. Aztán ellépett t?lünk pár lépést, és lekuporodott a földre, maga elé téve a szutykos b?rdarabot. Csoda odapislantott és kíváncsian megszagolta. Még miel?tt megnyalta volna, az öreg rámordult.

   – He! Eriggy a dolgodra, de rögtön!

       Még mi is óvatosan közelítettünk, nem hogy a kutya.

       Az nem lehet, hogy megtaláltuk! – gondoltam. Kalimpált a szívem akár a nagyharang délben. Mind remegtünk az izgalomtól úgy guggoltuk körbe a kincset.

       Végül az öreg finoman kigöndörítette a rongyából a botot.

    – A bot – mondta halkan, de mi úgy hallottuk, az ég dörögte a fejünk fölött ezt a rövidke mondatot.

    – A Bot – suttogta Lusta kerek szemekkel.

       Az öreg szokott módon megtolta a kalapját.

   – Hát ez a bot. Err?l meséltem nektek annyit. Ni! – mutatott a boton csillogó kövekre. – Ezek bizony azok a kövek. Nézzétek csak, milyen szép faragás van a körötte.

       Megcsóválta a fejét.

   – Hogy az öreg istenbe nem tanáltam ki, hogy ide lett eldugva!

       Lipi négykézláb hajolt úgy nézte.

   – Szajvas! Egy nagy szajvas.

       Tényleg ahogy néztük egy gyönyör? szarvas fonta körül az egyik követ.

   – Az meg madár – rikkantotta Lenke.

       Igen, a másik k? pont egy madár szívének felelt meg.

       Gyönyör? bot volt. Tele faragásokkal és írásokkal.

   – Ékírás ez, purdék – mondta Kucsma bácsi, amikor rámutattunk a rovátkákra. – Régen így írtak. Mán én se tudom olvasni, pedig apám még tudta.

       El sem tudtam képzelni, hogy volt apja. Ahogy így elgondolom, Kucsma bácsit egyáltalán nem soroltuk a halandók táborába. ? csak volt, és lesz, míg világ a világ.

       Itt volt a Bot el?ttünk. Innent?l ez a miénk. A mi kincsünk, a mi szerzeményünk, mi találtuk és most rajtunk a világ szeme, mit teszünk vele.

       Miel?tt még igazán emberesen összeverekedtünk volna érte, Kucsma bácsi közénk csapta magát.

   – No, befejezni a handabandázást! Nézzétek meg ezt a jányt, ? tanálta, oszt egy szóval se akarná a magáénak a Botot.

       Tudjátok e mi lett aztán a faluval, miután az egri érsek kiirttatta? Elmondom én nektek. Ide mind! – kerített a kezével. Mind körbevettük a Botot meg ?t, és úgy hallgattuk.

   – Ez itt a Csontd?l? – ujja arra mutatott amerr?l jöttünk. – Itt harcoltak és haltak annyian, amir?l a múltkor meséltem. Hanem amikor a falu elpusztult, hát nagy sokára megint csak erre jöttek az emberek az út mentén, oszt elkezdtek telepedni abba a v?gybe a patak alján. Tán a kolostor vonzta ?ket, vagy a rosseb tudja. De gyött erre mindenféle alföldi ember, oszt el?ször tanyák vótak, aztán egyszer csak megin’ falu lett bel?le. Arra lefele a domb alján. Anyira nagyra vótak, hogy még templomot is építettek magoknak. Kevély emberek egyt?l egyig, nagyra vótak a vallásukkal. Igen nem szerették a kolostoros papokat, mer mindenáron rontásokkal, csellel vótak feléje. Míg egyszer egy tavaszon ez a kis csobogó itt olyanra dagadt, hogy egy az egybe elnyelte a falut. De annyira hogy még a templom teteje se látszott. Még a keresztje se. No, Lenke! – fordult a lányhoz. – Kérdezd csak meg nagyanyádat, hogy délbe hány harangszót hall a mai napig? Megmondom én! Kett?t. Mer a régiek emlékeznek még arra az id?re! Tudják a rontás visszaszáll arra, aki adja. Ezért hallanak a mai napig harangszót a dombok közibül, mert a holtak lelkei nem nyugosznak a paradicsomban, hanem itt kószálnak. Itt meg itt! – bökött elibénk.

   – Hát így gondókozzatok a Bot fel?l!

11 év 7 komment

Egyszer volt hol nem volt…

 

                                   

    

 Kucsma bácsi az Kucsma bácsi. Senki sem tudta közülünk, miért így hívták, de valahogy sohasem voltunk kíváncsiak, honnan ragadt rá ez a név. Hosszú nyári estéken, amikor a vénasszonyok a kapu el?tt lesték az „onokákat”, miként játszanak a porban, Kucsma bácsi egyszer csak ott termett, és leheveredett az árokparti nyers f?be. Alacsony, zömök ember volt. Kese, szétkalapolt hajjal, a kalap mindig egy kissé hátracsúszott csapott fején. Érdekes szeme volt, akár ha savó folyt volna benne. Folyton szaladgáló, kíváncsi tekintet? szempár. Hanem, amikor mesélt, kinyílt a kékje, és olyankor elnyelt bennünket a tenger. Amint egy szó elhagyta a száját, egy szempillantás alatt, mint a lágy szell?, körbesimogatta az aprónépet.

   Emlékszem, Lenkébe voltam éppen szerelmes. Közös fájdalom volt ez, amit mindketten megszenvedtünk egy boszorkának is beill? tanító nénit?l. Hol egyikünk, hol másikunk szenvedte a komiszságát. Egyet sem pisszenhettünk az órán, máris leverte a körmünk a vonalzójával.

    Végül édesanyám kénytelen-kelletlen bepanaszolta az igazgatónál, mire alábbhagyott a kegyetlensége, de a sebek már bennünk voltak. Ezek a sebek olvadtak szerelemmé köztünk a Lenkével. Nem volt ez véletlen! Így utólag már tisztán látható, no hiszen, utólag mindig bölcs az ember.

   Szó mi szó, én vettem észre el?ször, hogy Kucsma bácsi az árokparton „üddögél” esténként. Arra gondoltam, tán a gyerekszed?nek nézi ki a gyerekeket, hogy aztán az elvigye az ördögnek.

   Mondtam is édesanyámnak.

  – Mit tekereg ez a komisz vénember az árokparton napeste? Ez tán minket néz ki magának?

Anyám hamiskás mosollyal fogadta feln?ttes kirohanásomat.

  – Tán félsz t?le, gyerek?

    No, több se kellett nekem! Mondanám, hogy egy oroszlán bujkált a mellembe f?leg, ha a félelemr?l volt szó. Hogy a szerelemr?l már ne is beszéljek.

  – Fél t?le a nyavalya! Én bizony egy cseppet se. Éppen csak kíváncsi voltam, mit tud róla édesanyám?

  – Nem mondok én neked semmit! Hanem ha olyan nagy bátor vagy, hogy az ördögt?l sem félsz, akkor kérdezd meg t?le.

  – Meg is… meg is kérdezem! – vágtam hozzá pimaszul, de hamar behúztam a nyakam, hogy ilyen nagy durral mentem anyámnak. Az ? tüzét örököltem magam is. Tudtam, nem t?ri a pimasz szót, hát inkább oldalt somfordáltam t?le, be a házba.

  – Most meg hova mész, nagyszájú? – ugratott tovább édesanyám. – Hát nem arra van a Kucsma bácsi!

  – Mán sötét van, azért jöttem be, meg Lenke is bement – legyintettem meghunyászodva. – Majd holnap megkérdem.

   Másnap egész nap azt beszéltük az iskolába, biz én odamegyek az öreg varjúhoz, és megkérdem, mit heverészik esténként minket mustrálva.

   Csapatban jártunk, akár a verebek, mindenhova. T?zben-vízben együtt jártuk a gyerekvilágot egész nap.

Megvolt a brancsban mindenkinek a helye. A vezérünk, a legid?sebb falurossza, Lusta, aki már a harmadikat járta. Az öccse Lipi, a második volt a sorban. Aztán ott volt a Pepe, meg a Bozó, aki inkább ilyen tedd ide, tedd oda emberkének számított.

   ?ket ugrattuk állandóan. Én kicsit kegyenc voltam, mert a Lusta valamiféle fura szándékból felkarolt, és megtett alvezérnek. Pedig én igencsak nem voltam vezet? típus els?s létemre. Tán egy kicsivel nagyobb volt a szám, mint a többinek, meg a feln?ttekkel is jobban szót értettem. Ha valami összeütközés volt a vénekkel, mindég én álltam a szót velük. Márpedig gyakran volt ilyesmi, és édesanyám igencsak nehezményezte, hogy ezzel a falurossza gyerekkel kószálok, és még védem is.

   Megvoltunk mi rendesen.

   Suli után összegy?lt a csapat és egy romos ház udvarán rúgtuk a labdát, amit id?r?l id?re kiszúrt a Lidi néni. Köztudott, hogy égetni való vén boszorka volt, hiszen állandóan veszekedett ránk, ahol csak tudott. Hamar kiderült, hogy ?sellenség a vénasszony. F?leg azok után, hogy apám is leosztott egy-két pofont, amikor már megunta az állandó kárálást. Hagyjuk békén a vén satrafát, vagy baj lesz!

   Nem hagytuk.

   A romos ház valamikor a Lusti nagymamájáé volt, azel?tt pedig a Kisjóska nagymamájáé. Kisjóska csak nyáron volt nálunk egy ideig, míg a nagymamája élt. Isteni birsalma sajtja volt Margit néninek. Kisjóska csak ezért lett csapattag nyáron, mert ehettünk abból a sajtból. Aztán a Margit néni meghalt, és Lusta nagymamája költözött ide. Míg aztán ? is megtért az ?seihez. A ház pedig nem lévén lakója, egyre elhanyagoltabb és egyben kísértetiesebb jelmezt kezdett ölteni.

   Lényeg, hogy szavamat ne keverjem, a romos ház volt a f?hadiszállásunk, jobban mondva az udvara.  A házba bemenni nem tudtunk, de nem is nagyon akartunk, mert állítólag abban az ördög lakott. Már nem tudom, melyikünk találta ezt ki, de hittük teljes valójában.

Azon a délutánon is odagy?ltünk, és a Lipi összef?zte a két dolgot.

  – A, öjeg egészen bittosan neki d?jti a dejekeket – Lipi még selypített. Bár már ? is iskolába lép az ?sszel, valami elmaradása volt neki, azt mondák. Mi négyen eleinte biztosak voltunk benne, hogy bolond. (De nem mertük mondani, mert Lusti azonnal kizár a csapatból.)

   F?leg akkor, mikor egyszer?en ledarálta az ujját. A mutatót. Az apja húst darált a nagylukú darálón, hát bedugta kíváncsiságból, mikor az nem nézett oda. Még nem is b?gött, úgy mutatta neki.

  – Apa nédd, ninc köjmöm.

   Lett is nagy szaladgálás, aminek az lett a vége, hogy Lipinek kacska lett a mutatóujja, majd fél centivel rövidebb, mint a rendesen. Lett körme is, de olyanra n?tt, mint egy sapka az ujja végén.

  Teli tüd?b?l röhögtünk, amikor azzal mutatott valamit.

   Akárhogy is, ezt a dolgot az ördöggel komolyan vettük.

  – Nézzünk be az ablakon! – határozta el Lusti. Aztán egy lépést hátralépett és arrafelé köpött.

  – Én benézek.

   Hát erre mind odaugrottunk mellé. Testvériesen mi is köptünk egy nagyot, még Lenke is. Erre nagyon büszke voltam, hogy az én párom olyat köp, akármelyik fiú megirigyelné t?le.

   Lassan közelítettünk az egyik poros ablak felé. Éppen csak beláttunk, hiszen hat fej nem fér egy ilyen régifajta parasztház sz?k ablakához. Meg azért mi sem nagyon fenekedtünk annyira, hogy szembenézzünk az ördöggel.

  – Beszarás! – mondta Lusti,  ahogy benéztünk az ablakon át.

  – Beszajás – nyugtázta Lipi. Egy kicsit furcsállottam, hogy mit?l vannak ?k „beszarva”, hiszen évekig  jártak be a házba, nap mint nap, míg élt a nagymamájuk. Hát mit?l beszarás ez az egész?

   Tán csak nem…!

   Tényleg az ördögöt látják?

   Közelebb fúrtam a fejemet, hiszen az oroszlán felbömbölt a mellkasomban, ahogy a félelem apró madara remegni kezdett a szívem tájékán.

  – Én játom – rikkantotta Lipi, amit?l aztán tényleg beszartunk.

   Akárhogy is próbálom feln?tt fejjel bizonygatni az ellenkez?jét, tudom, hogy én akkor az ördögöt láttam a szoba közepén. Mert ott volt. Ahogy kinyitottam a szemem rémültemben, hát ott állt a patás.

   Hosszú sz?rös lába volt, csupasz sz?rtelen pocakja, és pikkelyes farka. Eleddig én nem igazán alkottam magamban képet róla, csak egy fekete-féle jelent meg a képzeletemben, ha említették a nevét. Most kétséget kizáróan ott terpeszkedett egy kettes létrának támaszkodva. Egyenesen ránk nézett a kecskefejével. Vigyorgott a büdös disznaja, és felénk nyújtotta a nyelvét. Megállt a leveg? köröttünk, ahogy néztük dermedten, az opálos üvegen át.

   Aztán megcsillant valami a balfelén.

  – Azt a kurva…! – hebegte Lusti.

  – Vasvijja! – sikította most már Lipi, és valóban, az ördög felénk nyújtotta a vasvilláját.

   Egyszerre rohantunk ki a világból.

   Kés?bb azt mesélték, átugrottam a nagykaput, ami másfél méter magas, ellenben az én zömök alkatommal és nem kis súlyfeleslegemmel, amir?l csak jó tíz évvel kés?bb mondtam le.  A többiekt?l sem kis teljesítmény. Ellenben Pepe bepisilt. Bozó meg olyan helyen bújt át a kerítésen, ahol kés?bb több próbálkozás után sem sikerült neki.  Addig próbálta, míg teljesen elakadt és nekem kellett ellopni apám becsben tartott vasf?részét, hogy kiszabadítsuk.

   Egymást tapogatva távolodtunk a háztól, ecsetelve a történetet, míg az árokparton leheveredve lihegtük ki magunkból az izgalmat.

  – Atta kujva! – d?lt hanyat Lipi, egy pitypangot tekergetve az ujjai között.

  – Azt – hagytuk rá.

   Akkor történt, hogy egy hang megszólalt a hátunk mögött.

  – Láttátok az ördögöt?

   Mintha csalánba ültünk volna csupasz seggel, úgy ugrottunk ki az árokból mindannyian.

  – No, mi van verebek? Tán csak nem féltek az öreg Kucsma bácsitól?

   Nekem volt sorom erre megfelelni, hát szívtam egyet az esti leveg?b?l, ahogy er?mb?l tellett.

  – Izé, ne… menjen innen, mert… mert olyat mondok! – valahogy sehogy se jött ki a fenyegetés a torkomon.

   Az öreg elreccsentett valami nevetésfélét.

  – Nem harapok én, meg az ördög se vagyok – csak az árnyéka látszott már az esti szürkületben, ahogy még hátrébb tolta a fején a zsíros kalapot.  – Bár az asszony, míg élt gyakran emlegette, hogy a cimborák vagyunk.

   Furcsa hangot váltott, olyan simító és folyondáros meleggé lett bennem. Egészen lenyugodtam.

  – Akkor meg minek ijesztget itt bennünket?

  – Én e? – kérdett vissza.

   Erre már Lusti is felállt.

  – Hát ki a megveszekedett kutya úristen?

   Az öreg nem szólt, csak el?húzta a pipáját, és ülésre húzóckodott.

  – Aztán tudjátok honnan az ördög?

   Hallgatagon néztük, hogy folyik a szájából a füst. Pont így képzeltük az ördögöt azel?tt, míg nem láttuk.

Lenke eleddig egy szót sem szólt, de talán most megtetszett neki a füst, vagy az isten tudja miért, de visszakérdezett.

  – Kucsma bácsi tudja?

   Az öreg csak bólintott, és komótosan pöffentett hozzá egyet. No, erre már én is igencsak kíváncsi lettem.

  – Oszt honnan tudja?

   Az öreg legyintett felénk. Mi akár megbabonázott szamarak, úgy mentünk egyre közelebb.

  – No, gyertek ide ne. Elmondom.

   Körülvettük az öreget, lassan, óvatosan, akár a verebek az elhullajtott kenyérdarabot.

   Kucsma bácsi hosszan hallgatott, mink fészkel?dtünk. Pepe nekiállt papsajtot keresni, azt rágta. Én is hazafelé kacsintgattam, de mégis valamiféle kíváncsisággal vegyes borzongás vett er?t rajtam. Lenke mellé heveredtem, aki finoman hozzám érintette a térdét, hát volt miért maradnom.

   Az öreg mozdított egyet a csípején.

  – El van átkozva ez a falu.

   Lusti bólogatott. Ez már szent igaz, hiszen az öregek gyakran meséltek err?l az átokról.

   Hallgattunk és vártuk az öreg mondókáját.

  – El van átkozva.

   Még régen, nagyon régen, amikor még itten vademberek éltek olyanok, mint amilyent a könyvekben láttok…

  – ?semberek – suttogta Lusti. ? már hallott ilyesmir?l az iskolában.

  – No, azok – hagyta rá Kucsma bácsi. – Akkoriban élt itt egy varázsló. Nagyerej? ember volt, és igen szerette azokat, akikkel itt élt. Itt mindenütt mocsár volt. Az emberek olyan házakban laktak, amik nagyderekú fákra épültek. Halásztak meg vadásztak. No, egyszer ez az ember felment arra a dombra – mutatott a falun túl a sz?l?domb felé.

  – A felesége nagybeteg volt és elment, hogy imádkozzon azé’, hogy gyógyulást hozzon a lelkére. Akkoriban nem úgy imádkoztak, mint most. Táncolt, meg verte a dobját, mint a bolondok. Manapság mán nincs ilyen, tik se hallottatok ilyent. No, mindegy… a fene ezt a csibakot – mordult fel és letette a pipáját maga mellé.  

  – Hát az ember vagy beszél, vagy pipál. Felment és táncolt a szellemeknek. Azok meg adtak neki egy kövekkel kivert botot. Azt mondták, ez a bot mindég megmutatja neki, merre menjen, merre vezesse az embereket. Gyógyít, és gazdaggá teszi azokat, akik hisznek benne. De ez a bot olyan, akár a jóisten. Belelát az emberek lelkébe. Ha gonosz ember veszi kézbe, hát olyan átkot von magára a nép, amilyent még nem látott a világ. Úgyhogy a bot ereje és tudása apáról fiúra szálljon. Asszonta, hagyják el a falut, mer attól beteg az asszony. A lidércek rágják a lelkét, és nem tud így szülni. Menjenek a dombok közibe lakni. Osztán így is lett. A varázsló lement a dombról, és elköltöztette a falut arra – e! – mutatott a másik falu felé. – Egészen ott voltak ezek ahun a másik falu kezd?dik. Így éltek aztán sokáig. A varázsló felesége öt fiút szült. Hát, amikor az öreg varázsló meghótt, akkó’ a legid?sebb fia, aztán annak a fia örök?te meg a botot. De rajtuk kívül senki sem tudta, hogy bot ereje teszi gazdaggá ?ket. Sok-sok évig így éltek ezek a pogányok itten, mígnem az egyik varázslónak nem születtet egy olyan fia, akinek egy ujja ilyen kacska vót ni – mutatott az ujját begörbítve, akár a görcs húzta volna össze.

  – Mint a eném, mint a eném – rikkantott Lipi, és az orrunk alá dugta a ledarált ujját.

  – Bizony pont ilyen, de ? neki a lelkében is hibádzott valami, mer igen gonosz ember vót, tán maga az ördög. Addig fenekedett, míg a bottal agyonütötte a legnagyobb fiút, hogy az övé legyen a hatalom, oszt abban a pillanatban a bot darabokra hullott, ezerfelé reppent a faluból. Eztán a falu rohanvást elpusztult.

Lenke felhúzott térdekkel ringatta magát, hosszú sz?ke hullámai éppen a vállamat simogatták. Nem nagyon volt kedvem mozdulni.

   Nagyot hallgattunk. Az öreg is felfele nézett, a csillagok felé, mintha azt olvasná, mennyi az id?.

   Lipi nagysokára megszólalt.

  – Nem én vojtam az, ugye báci.

   Kucsma bácsi felé bökött a pipájával.

  – Hát hogy lettél vóna, ebadta? Hisze itt vagy, nem ott!

  – De akko sze ugye, bácika? – könyörgött állhatatosan.

  – Ha mondom? – somolygott az öreg, aztán feltápászkodott.

  – Kés? van már, menjetek haza.

    Lusti nem mozdult.

  – Mondja tovább! – mondta parancsolón.

  – Majd hónap.

  – De mi lett a faluval, hiszen mi itt lakunk?

  – Hát újra gyöttek ide. Vonzotta az embereket a bot, de mindégy jött valami átok rájok. Hamar elpusztult itt minden. Állat, ember egy se maradt. No, de majd hónap. Most menjetek, mert apátok felpofoz benneteket, velem együtt!

   Csak mentünk.

   Azért engem nem hagyott nyugodni az öreg meséje. El?vettem a bátyám képes könyvét és olvastam a cölöpfaluban lakó emberekr?l. Hogyan éltek, halásztak, és gy?jtögettek. Nagy titok maradt bennem, honnan tud ilyeneket az öreg.

   Még édesanyámnak is felt?nt, hogy miket nézegetek, hát csak megkérdeztem.

  – Édesanyám, régóta élnek itt emberek?

   Mellém ült és felsóhajtott.

  – Régóta? – kérdezte magától. – Bizony fiam régóta. Hát nem tudod, hogy a templom milyen régi? Valamikor nagyon rég, még mikor nyíllal l?döztek akkor épült – próbált a nyelvemen beszélni. Szerettem mikor mesélt.

  – Indiánok? – kotyogtam közbe.

  – Indiánok? – húzta fel a szemöldökét nevetve. – Mi magyarok voltunk itten az indiánok, fiam. Azt hiszem, mink se tudjuk, hogy kerültünk ide.

  – Kucsma bácsi biztos tudja – mondtam határozottan.

   Anyám újfent megdöbbent, és felnevetett.

  – Hát nagy kujon az öreg. Sok mindent tud mesélni – bólogatott.

  – Hát, ha valaki, ? biztos tudja – maga elé nézett. –  No, milyen hamar magára tekert benneteket az öreg. Nagy varázsló.

   Erre aztán megh?lt bennem a vér.

   Hát err?l mesélt! Magáról. Egész biztos ? volt a varázsló, és meg sem halt, azóta itt bolyong és keresi a botot.

   Teljesen összezavarodtam.

   Édesanyám mintha látta volna a kusza gondolataimat.

  – Ne törd a fejed! Tudod, hogy a mesében, a végén minden a helyére kerül. Menj, mosdás, aztán fekvés!

   ?semberekkel és mamutokkal, t?z körül táncoló emberekkel álmodtam, amik mind Kucsma bácsi pipájából gomolyogtak el?, akár a szellemek.

 

„Boldva, régi település – kutatások, és a környékbéli feltárások igazolják, hogy a kedvez? földrajzi adottságok következtében a Bódva, akkor még félszigetalakú földnyelvén Kr.e. 3000-2800 körül a bükki kultúra neolitikus népessége élt itt. Cölöpépítményeik nyoma a református m?emlék templom szentélyében található.”

 

Forrás: http://www.boldva.hu

     

   Másnap alig vártuk az estét, toltuk az id?t, de mintha húztuk volna, olyan lassan csorgott le a nap az égr?l. Árokparton lestük Kucsma bácsit, jön-e a tanya fel?l, ahol naphosszat kóborolt a nyájjal. Eddig nem is tör?dtünk vele, kiféle vagy miféle ember. De ma mindegyikünk hozott bel?le egy szeletet. Lusti megtudta, hogy özvegyember, már régóta a téesz nyáját ?rzi. Egész nap a határt járja. Bozó addig faggatta a nagyanyját, míg az elmesélte neki, hogy az öreg sokáig volt messze, tán Egyiptomba, és ott ásta a fáraók sírját.

   Mikor még fiatal volt.

   Az asszonya se falubéli, az a hír járta, hogy valami furcsa betegségben halt meg. De hogy okos asszony volt, az biztos. Itt is dolgozott, mikor a templomot tárták fel. Valami szakért?, vagy mi. Lenke csak azt tudta meg, hogy van az öregnek két lánya, akik Pesten élnek, és hogy id?nként meglátogatják.

   Megnéztük az öreg házát is, ami gyakorlatilag az utcánk végén volt. Alig iramodtunk neki, már ott voltunk. Takaros, rendezett háznak nézett ki, ahogy kell egy falusi háznak kinézni.

   Így pusmogtunk össze-vissza, míg egyszer csak közénk telepedett. Úgy termett ott, mintha el sem ment volna onnan.

  – No, pernahajderek, akkó’ el?ször is rágyújtok.

   Piszkálni kezdte a pipáját egy hosszú vékony bottal, míg elégedetten fújkálni kezdte.

  – Eltömül mindég az átkozott – motyogta. – Mer’ megin csak ez a rossz dohán van a bótba.

   El?húzott egy b?rzsacskót, szétnyitotta, és az orrom alá dugta.

  – Szagód meg, én keverem.

   Citromf? és zsálya illata volt, ebben biztos voltam, mert anyám mindig ültetett ilyesmit és meg is tanította, honnan  ismerem meg ?ket. Meg dohány.

  – Ismered, ugye?

   S?r?n bólogattam.

  – Kérsz e bel?le?

  – Én?

   Apám Románcot szívott, az olyan akár a méreg. Tudom, mert egyszer elloptam egy dobozzal. A Cakóval, aki addig volt a haverom, amíg szívtuk, aztán versenyt hánytunk t?le, imbolyogva a folyóparton. Azt mondtam akkor, soha többé nem veszek a számba cigarettát.

Igen, de ez pipa.

  – Kérek.

   Édes füstje volt. Könny? és kék. Szó nélkül körbekínált bennünket. Úgy ültünk akár az indiánok. Az igaz magyar indiánok.

   A törzsf?nök megszólalt.

  – Sokan laktak itt, sokféle emberek. Száz meg száz év telt el, mígnem valaki megtalálta a bot egy darabját. Akkor volt ez mikor el?ször jártunk itt, mink magyarok. Talán egy földm?ves lehetett, ki tudja. De becsületes ember vót, hát bevitte annak az úrnak, aki itt telepedett le. Valami nagyvezérféle lehetett. A vezér táltosa megérezte a bot erejét, és keresni kezdte. Megtalálta a kipusztult falu romjait, és addig énekelt ? is a szellemeknek, míg meg nem találta a bot darabjait. A bot álmában megüzente neki, miként is, hogyan is történt ez meg ez. Így hát nagy becsben tartotta, és bölcsebb volt annál, mintsem bárkinek is tudtára adja, mekkora átok ül ezen a vidéken. Akkor itt már nem volt mocsár, hanem csak a folyó kanyargott három ágon erre-arra. Egyszeriben csak fura emberek jöttek, mintha parancsszóra érkeztek volna és köveket hordtak össze oda, ahol a három ág egybefolyik. Krisztus éltették, de nem úgy, mint mostanság, hanem összefért az a itteniekkel. A k?b?l mihamar kolostor lett, és tanítani, gyógyítani kezdték itt a népet. Jézus urunk jól megfért a szellemekkel, csak kés?bb intézte úgy a kutya világ, hogy a Megváltó képe véresre vicsorította az emberek lelkét.

  – Régen más vót – bólogatott.

   Nem igazán értettük mit ért ezen. A mi Krisztusunk békés és boldog Krisztus volt akkoriban. Mentünk a templomba, és sajnáltunk, ahogy ott feszül a kereszten.

   Pepe azt mondta, hogy hülye volt, amiért meghalt értünk. Lusti is nagyon egyetértett vele.

  – Én nem mondtam neki, hogy haljon meg értem. Én sem halnék meg érte.

   Egyszer, mikor a templom el?tt mentünk, megkérdezte.

  – Te milyen vagy?

Arra értette, hogy katolikus vagy református. Én meg arra, milyen focicsapatnak drukkolok.

  – Dózsás – vágtam rá. Akkoriban mindenki vagy Fradista volt vagy Dózsás. Erre mindegyik visítva röhögött.   Két percig tartott mire kihúztam bel?lük, min mulatnak.

   Onnantól én sem szerettem annyira Krisztust.

   Az öreg elpakolta a pipáját.

  – Úgyhogy az öreg varázsló elvitte a kolostor f?apátjához az ereklyét, és kérte, vigyázzon rá.

Úgy is lett. Az apát oltárt emelt az ereklyének, és imáikkal megtisztították a rontástól a botot.

Aztán szép arany foglalatba tette, a bot darabjait egymáshoz illesztve. Hát hiszitek, nem hiszitek, a bot egy-egy darabja minden évben összeforrt a másikkal. Ahogy a kolostor alapításának évfordulói következtek, úgy kezdett a bot eggyé válni, míg végül helyére került minden darabja. De nem is ez vót igazán a csoda, hanem az hogy a folyó megtelt hallal, és a föld termékeny lett. Nincs is jobb f?d annál, ahol azel?tt mocsár vót. No, mindegy. Miel?tt elunnátok a mesémet, tekerek rajta egyet. Történt egyszer, hogy a f?apát fija szerelembe esett egy parasztlyánnyal. Szép lyány vót göndör fürt? sz?ke, sudár z?d szem? lyányka. Az ám, de az apát fia sem igen nyámnyila legény vót! Széles vállú, tiszta tekintet?, egyenes derekú gyerek, aki mindig igazat szól.

  – Akár az Igazmondó Juhász? – bökte közbe Pepe.

  – Az, az! – bólogatott Kucsma bácsi. – Lehetett volna birkapásztor is, de ?t már az isten is az emberek pásztorának teremtette. Hát így járták ?k körbe egymást. A lyány gyakran járt a kolostor kápolnájában imádkozni, és a fiú is s?r?n megfordult arra felé. Akkoriban ezek a szerzetesek nem házasodtak, így hát nem vót gyerekük, de gyakran fogadtak be árvákat, akit aztán sajátjukként neveltek fel, így esett, a f?apát fiává fogadta ezt a kilökött pulyát és saját véreként nevelte. De a szerelem, az nem válogat. Mikor mán minden megesett, nem volt mit tenni, a fiú megvallotta apjának a szerelmet. Az apát éktelen haragra gerjedt, és dühében majdnem agyoncsapta fogadott fiát. A harag hamar elszállt, de féktelenségében felöklelte az oltár mellett ég? vaskos gyertyákat, ami rögtön lángra kapott és felgyújtotta kolostort. Az apát utolsó erejével kilökte a fiút az ablakon, így menekült meg a szerencsétlen. Minden leégett egy szálig.

A fiú megvallotta a lyánynak, hogy már soha nem lehetnek együtt, mert az apja megígértette vele a lángoló romok között, hogy az ereklyét elviszi err?l a földr?l messze külhonba. Így aztán a fiú elvitte az ereklyét, úgy tudom. Vagy lehet, hogy mégsem? – mosolygott a bajsza alatt.

   Ültünk akár a baglyok a sötétben.

   Emlékszem, az járt az eszemben, hogy lehet ilyen régi ez a templom?

   Olyan régi, hogy még az idejét sem tudom átfogni a gyerekeszemmel.

   Mennyi kincs lehet még ott, amit meg lehetne keresni!

 

„Az okiratok tanúsága szerint községünk és az Európa hír? bencés monostorunk története elválaszthatatlan, melynek alapjai a romkertben láthatóak. A XII. században épült református templomunk eredeti formájában és funkciójában Magyarország egyik korai bencés apátsági temploma volt. Valószín?leg a falai között született 1200 körül az els? összefügg? magyar nyelv? írásos emlékünk, a Halotti beszéd és Könyörgés, melyet a Pray Kódexben találtak meg.”

Forrás: http://www.boldva.hu

 

Folyt. köv.

 

Kabdebon János Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.