Kabdebon János : Test 4.

Garai agyában felrobbant egy akna. Rettentő dühös volt magára a Karaccsal szembeni viselkedése miatt. A harmadik ciklusát taposta, de ilyen még soha nem fordult elő vele. Igazából gyáva ember volt, és ezt jól tudta magáról. Már gyerekkorában megtanulta a gyávaság alapjait, és mikor rádöbbent, hogy sosem lesz belőle igazi hős, rálépett arra az útra, ahol ebből a hibából erényt kovácsolhat. Sosem volt buta gyerek, de igazából céltudatos sem. Inkább csak lötyögött hol itt, hol ott, és észrevétlenül pislogott a semmi közepén. Míg egy napon felfedezte, hogy az emberek maszkokat hordanak. Mindenféle maszkokat, amelyek mégis egyformán szürkék, semmitmondók és fénytelenek. Azon a napon, talán tízéves lehetett, az előszoba tükrébe nézett és megkérdezte magától: Ki ez? Ki ez, aki a maszkot hordja? Percekig kongatta magában kérdést, de nem tudott rá válaszolni. Még évek múltán is kísértette a kérdés, de válasz nem érkezett rá. Viszont egy dolgot megvilágított számára a tükörben álló alak. Azt, hogy mindenki tükröz valamit, és ha ő meglátja az igazi valóját, mindent tudni fog arról, aki a maszk mögött van. Így aztán leszámolhat a gyávasággal, hiszen bármikor hőst csinálhat magából. A szavak az ő fegyverei, és ha valamiben, abban jó volt: mit kell mondani a maszknak, és hogyan tarthatja félelemben azt, aki a maszk mögött rejtőzik.
Bár nem végzett egyetemet, ez a képessége magasba repítette a társadalmi ranglétrán. A polgármesterség egy régi célja volt. Még a nyolcadikos korában döntötte el, mikor az utálatos testnevelő tanárával beszélgetett. Tagbaszakadt, bikatestű, bikafejű ember volt. Esze annyi, mint egy marék hatvanas szögnek.
– Ide figyelj fiam. Te egy vesztes vagy! Vagy szentfazék leszel, vagy politikus. – És felrántotta bozontos szemöldökét, miközben akkorát csapott a hátára, hogy majd kettészakadt belé. – Póóógármester! Na, annak jó leszel! – Harsányan hahotázott, miközben felé hadonászott – Na, ez az! Istenemre! Garai Huba póóógármester!
Állta a pillantását. Néha a gyávasága kétségbeesett dühvé forrt lelkében. Olyankor, amikor már úgy gondolta, akár bele is dögölhet a gyávaságba. Addig állt ott leszegett fejjel, míg a tanár ott nem hagyta. Akkor, abban a pillanatban, nem a tagadás hegyes dárdája szúrt a szívébe, hanem a tisztánlátás kegyes sóhaja szabadította fel elméjét. Polgármester lesz! Ez lesz az ő Magnum Opusa!
A nagy mű beteljesülése, hosszú futásának utolsó métere, s a célszalag, hogy polgármesterként tegyék majd a sírba. De nem akármilyen polgármester akart lenni, hanem: A POLGÁRMESTER!
– És az is lettem, istenemre! – fortyant fel magában, ahogy rótta lépteit Agniék felé. De most hibázott.
Tudta, most tekintélyt vesztett: kiesett a szerepéből. A düh és a tehetetlenség észrevétlen lehántotta a maszkot, ami eleddig tökéletesen feszült elméjén. Csikorgó fogakkal, önmarcangoló dühvel caplatott a mindenség felé, amely – legbelül érezte –, vagy megégeti és feltárja gennyes arcát, vagy felrepíti és begyógyítja lelki sebeit. Abban a pillanatban eldöntötte:  Csellel, gánccsal vagy erővel, de beveszi Agniék birtokát. Nem fog eltörni az a vén barom!

Karacs csikorgó fogakkal, meggörbült gerinccel követte a nyurga léptű polgármestert. Nem azért nem vágott vissza, mert tartott volna Garaitól. Inkább valamiféle sunyi ösztöntől hajtva, a kíntól görcsösen feszülve ellenállt a kísértésnek. A gerincében érezte, hogy még nem jött el az idő. Olyan dolgokat tudott róla, ami nemhogy a karrierjét, hanem még az emberi mivoltát is megkérdőjelezte volna az, aki megtudja. Elvicsorodott a magába fojtott indulattól. Keze ökölbe szorult, de kényszerítette magát, hogy ellazítsa az ujjait.
– Hát legyen! – motyogta. – Kivárom azt a pillanatot, amikor azt hiszed győztél, és majd akkor… Csak akkor jössz rá, amikor kirúgom alólad, hogy az, amin állsz, az nem a győztes dobogója, hanem az egyetlen dolog, ami eddig megmentett a kötéltől. Gondoskodom róla, hogy annyira megvakulj a diadaltól, hogy te magad dugd majd a fejed a hurokba, ezt garantálom neked, te szarjancsi! Mikor fuldokolsz, akkor majd ott állok előtted és nézem, ahogy szorul a hurok és kékül a fejed. És tudod mit?! Ártatlanul fogom nézni, ártatlan, bamba képpel, értetlenül és együtt érzően fogom sajnálni, hogy elpusztulsz, te patkány! A bocsánatodért esedezem majd, és biztosítalak az együttérzésemről. – Torkából elfojtott krákogó nevetés szakadt fel, ahogy átélte a pillanatot újra meg újra, miközben lassan kiegyenesítette a gyalázattól meggörbült testét. Immár döngő, egyenes léptekkel követte főnökét a jövő nagy pillanatai felé.

Raus érezte a feléje áradó dühöt, de nem engedte át magát annak az illúziónak, hogy elhiggye: mindez rá vagy az apjára irányul. Pontosan látta, hogy az értetlenség torkollik indulattá az emberekben. – Az érzelmek az elme óceánja – mondta magában, és eszébe jutott a pillanat, amikor először élte át a felismerést. A felismerések áttetszővé teszik ezt az óceánt. Egy pillanat erejéig megszűnik minden érzés, és látható válik minden, ami körül vesz önmaga természetes valójában. Éppen elég egy pillanat, hiszen az elme nem is bírna többet befogadni. De aztán már semmi sem lesz a régi. És új sem lesz. Ahogy a Mester mondta: Legyen. És lett.
A süket lát, a vak hall, így van ez. És most egy dühös, méter magas hullámfogakat csattogtató óceán közelített felé.
– Legyen – mondta hangosan, és feje fölött megjelent az angyal. Arctalan kontrasztja felfénylett. Raus széttárta karjait, ahogyan az angyal is kiterjesztette vérvörös szárnyait.

Garai kapukilincset ragadott. Jó szorosan fogta, és egy szikrányi kétsége sem volt, hogy ha netalán kulcsra volna zárva akkor is bejutna.  Egy pillanat erejéig nekifeszült, de hirtelen visszarántotta a testét, nehogy hasra essen a lendülettől. Szeme sarkából látta, hogy Karacs lapos tekintettel figyeli minden mozdulatát.
– Szeretnéd ugye, hogy hasra essek! Te majom! – gondolta. – Nem adom meg neked ezt a kegyelmet!
A kapu kinyílt. Még sosem volt Agniéknál. Az udvar kellemes, szinte megnyugtató zöldben terült a lábai elé. De nem igazán tudott körbepillantani, hiszen mögötte ott nyomult a sereg maradéka. A kíváncsisággal vegyes félelem hajtotta őket. Szomorúan konstatálta, hogy úgy húsz egynéhány ember maradt a felbőszült tömegből. – Nem baj – biztatta magát. – Hátországnak megteszi. Erőt sugárzó tekintettel feléjük bólintott, és megindult a tornácon ülő alak felé.
– Itthon van anyád, te kölyök? – robbant a fiúra. Egy tizedmásodperc törtrésze alatt eldöntötte: A Haragos Isten Szent Maszkját ölti fel. És a maszk azt súgta neki kerülje meg a fiút, hiszen vele eddig mindenki pórul járt. De Raus csak nézett rá egykedvűen, mintha nem is látná sem őt, sem azt a sok embert, aki ott toporog morogva az udvaron. Közelebb lépett.
– Te kölyök! – mondta, és a fiúra szegezte a mutatóujját. – Ne szórakozz itt velem… velünk. Én, mint a település polgármestere felszólítalak, a községünk lakói nevében, hogy izé… – Zavarba jött, mert hirtelen eszébe jutott, hogy igazából nincs is törvényes oka annak, hogy bármire is felszólítsa a fiút. – Hogy adj, tájékoztatást arról, mi folyik itt!
Raus szemeibe élet költözött.
– Látja. Én itt ülök. Anyám a konyhában főz, apám hátul a szobában fekszik. Maguk meg itt tolonganak. Mondja meg maga, miért vannak itt!
– Kaptunk egy levelet. Egy névtelen levelet. Az állt benne hogy apád… khm… édesapád meghalt. – Összezavarodott. Hirtelen rádöbbent, hogy vesztett. Elvesztette az irányítást. Zavartan körbepillantott. – Szóval vesztettél. Illetve, elvesztetted az édesapádat. Ezzel kapcsolatban szeretném tolmácsolni a magam és az egész település nevében, hogy a részvétünket fejezzük ki. Hogy is mondjam, együtt érzünk veletek. – Hirtelen megtalálta a fonalat. – Együtt éreznénk veletek, ha tudnánk, hogy valóban meghalt!
– Meghalt? – kérdezték a tömegből többen is.
– Igen, mondd meg hogy meghalt-e? Tényleg, vagy csak szóbeszéd az egész? Ne szórakozzatok velünk!
– Nézzük meg! Nézzük meg! – kiabálták többen is, de csak egymást lökdösték.
– Kérem, sőt követelem – emelte fel a hangját a polgármester. – Hogy mutasd meg, vagy szolgáltass bizonyítékot arra való tekintettel, hogy él-e az édesapád, avagy nem. Én, mint a falu vezetője szeretnék pontot tenni ennek az ügynek a végére, egyszer s mindenkorra. Mindenkinek az érdekében.
Lékei egykedvűen ácsorgott a kapuban. Abban a pillanatban, mikor a fiú visszakérdezett és bohócot csinált a polgármesterből, rádöbbent a valóságra. Magában csendesen nevetve kifordult a kapun és hazafelé indult. Karacs azonban megállította.
– Te meg hova mész? Van valami ötleted? Hátulról be lehet jutni mi? A szomszéd felől! Nekem is eszembe jutott, hogy megelőzöm ezt a bohócot.
– Dehogy megyek én hátul – szólt vissza Lékei. – Hazamegyek.
– Mi az, hogy haza mész!  Azt nem teheted! Én, mint a felettesed nem engedélyezem. Itt maradsz! Kutya kötelességed itt maradni. Helyzet van!
Lékei megrántotta a vállát.
– Nincs itt semmiféle helyzet. Csak az van, amit ti találtatok ki a magatok szórakoztatására. Maradj, ha akarsz!
Karacsot ledöbbentette Lékei egykedvű hangneme. Iszonyú düh és elkeseredés fogta el. Nem elég hogy ez pökhendi vezér tahó lealázta, még egyetlen szövetségese is elhagyja!
– Ezt még keservesen megbánod! Kicsinállak, ha itt hagysz a szarban! – kiáltotta a távolodó alaknak.
De az csak komótosan továbblépdelt vastag lábain, miközben megadóan széttárta kezeit.
Karacs még felemelte az öklét felé, valami szaftos káromkodást akart hozzávágni, de beleszakadt az indulatba. Végül csak eleresztett egy mesteri bal horgot, és visszafordult a várakozó tömeg felé.
– Menjünk be! Menjünk be! – skandálták többen is.
Garai kezdte elemében érezni magát. Úgy döntött, hogy kegyelmet gyakorol.
– Ide figyelj fiam! – kezdte, és kezével csendre intette a mögötte állókat. – Most azonnal beengedsz bennünket, vagy nem tudok segíteni. Értsd meg ez egyetlen megoldás!
Raus mellé lépett és a füléhez hajolt.
– Ha nem teszünk valamit, ezek az emberek bármire képesek lesznek! Hidd el, ennek a fele sem tréfa – suttogta.
Raus felnézett a felette lebegő angyalra.

– Hát tegyünk – mondta, és hátrafordult. – Apa!
Karacs nekiindult. Eddig be sem tette a lábát a kapun, mert hát azért volt mitől félnie. De eddig senkivel semmi különös nem történt, így hát legyőzte a gyomrában megkorduló rettegést és neki indult. Frusztrált indulatai egy utolsó rohamra vitték a lábait. Minden megaláztatásából, megszégyenítéséből mennydörgést és villámlást kovácsolt és vitte a lábait. Mint egy faltörő kos, úgy lökte szét az embereket maga körül. Egyenesen az ajtó felé vette az irányt. Az első szólítást nem is hallotta, olyan messze volt még a háztól, de mikor Raus másodszor is szólította az apját, már kissé lassított a tempón. Mindegy volt már, mit talál odabenn, ő bent lesz! Éppen Raus mellett járt a harmadik szólításnál, egy lépéssel az ajtótól, amikor meglátta. Megdermedt. Lila vörös feje gyorsan fehérre váltott a látványtól, lábaiból kiszaladt az erő.
– Ez… – hebegte ökölbe szorított kézzel. Sem hátrálni, sem előre lépni nem volt ereje. Mint egy elfuserált köztéri szobor, úgy állt a tornác közepén. Egy darabig bámult át a bejárati ajtó üvegén, míg bénult agya kitalálta a menekülési stratégiát. Menekülni kezdett. De még előtte remegő lábakkal megfordult és a tömegbe bámult.
– Ó ti barmok! – fröcsögte feléjük teli szájjal. – Hát ti aztán! Ökrök vagytok. Itt legeltek ezzel a vezér marhával együtt, és azt hiszitek…! Azt hiszitek?
Fuldoklott és felröhögött. Olyan volt, mint egy sakál az éjszakában. Meggörnyedt, arctalan testéből tört fel ez a vonyító, zokogó kacaj. Aztán felnézett és hirtelen megindult. A tömeg értetlenül szétnyílt körülötte, míg a kapuhoz nem ért. Karacs még egyszer visszanézett rájuk, aztán széttárta a kezét és otthagyta szótlan tömeget.
– Valami gond van, polgármester úr. – Hallatszott a ház bejárati ajtaja felől. Mindenki megfordult.
Agni János állt a tornácon egykedvű mosollyal.

Legutóbbi módosítás: 2020.12.12. @ 09:53 :: H.Pulai Éva
Szerző Kabdebon János 37 Írás
Szép napot! Mit is írjak ide. Örülök ha olvastok. Gyermek korom óta írok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az Új Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!