Kabdebon János : Test

Egy

Mikor az utolsó sóhaj is elhagyja a lelket, tulajdonképpen semmi sem történik.
A test nem tud szeretni, érezni, lélegezni, üríteni, energiát feldolgozni többé.
Mozdulatlanná válik. Ha meglököd, az energia úgy szalad át rajta, akár a villamos huzalon. Semmit nem emészt fel belőle, nem válik a részévé. Mégis, mintha élne. Rugdoshatod, akkor sem kel fel, csak az izmaid fáradnak el a dühtől.
– Kelj fel! Nem hallod!
A test furcsa reakciója, hogy van füle, de nem hall, van szája, de nem beszél. Keze van, amivel nem fog, és lába, amivel nem jár. Szeme, ami vak, és bőre, ami nem érez.

Garai Huba a falu polgármestere megvakarta kopaszodó feje búbját. Hát mi a jóistent csináljon ő ezzel az egésszel? Ő, Garai Huba nem ilyesmire gondolt, amikor polgármester lett. Rendbe rakni dolgokat, azt igen. Beszélgetni, problémákat megoldani, utat építeni, közművesíteni, pénzzel gazdálkodni, azt igen. Ilyen problémára nem volt felkészülve. Most tessék! Igaza volt az asszonynak mikor azt mondta: „Meglátod Huba, belebuksz te ebbe… meglátod!”
Hát azért az, nem teljesen így van! – fortyant fel magában, majd kikiabált az ajtón.
– Marika! Jöjjön be, legyen szíves.
Marika öreg bútordarab volt már a polgármesteri hivatalban. Kicsit merev, kicsit hallgatag, akár egy sarokban porosodó komód. Több „főnököt” is kiszolgált már, no meg a női vonzerő is kellően megkopott már ahhoz, hogy botrányba keveredjen az éppen aktuális vezérrel. Marika arcán a hivatali titoktartás magabiztosságával – amit egyébként minden egyes napon reggel fél nyolctól délután négyig felöltött–, lépett be a bőrpárnás szolgálati ajtón. Szinte már tudattalanul is felismerte felettese hanghordozását.
– Igen – mondta határozott, de halk hangon.
– Hívja ide a Karacsot, és a Lékei Pistát!
Bólintott, majd szó nélkül kiment.
– Majd adok én nektek!- dörmögte magában a Garai.

Kettő

Kiakaszthatod a kertbe madárijesztőnek, és meg is eheted még pár napig.
Ha nem teszed, akkor ő fogja ugyanezt tenni magával.  A bacik éhesek. Elkezdik enni azt, amit találnak. Mindenki csak annyit lát a világból, ami előtte van, és ők is így tesznek. Megeszik a gazdát, ami eddig enni adott nekik. Mígnem hígfolyósra zabálják önmagukat is.                                      

Olyan szép volt a nyár. Aranyak, ezüstök, kékek, csillogtak szerte a világban. Jól van ez így.
– Már megint csapongok! – szólt magára halkan.
Nem tudta mit tervez az apja, csak azt, hogy haldoklik. Mikor megtudta, azonnal hazasietett.
– Raus! De jó hogy megjöttél. – mondta az anyja és mohón átölelte.
– Apa? – kérdezte ő, mikor kibontakozott az anyja szomjas ölelésből. A drága kincs ráemelte violakék szemeit.
– Bent van az udvaron.
Hátrasietett, ahol az apjával oly gyakran beszélgettek. Esteledett. Csak egy narancsfényben fürdő éles árny lebegett az időtlenségben az ismerős öreg fa árnyékában. Raus mellételepedett, és ráköszönt.
– Szia, Apa.
A kontraszt lassan felé fordult.
– Örülök neked.
Elmosolyodott.
– Hívtál.
Az apja széttárta karjait és magához húzta. Óvatosan, ahogyan a nyári szellő simogatja a fákat.
Érezte, hogy együtt lüktet a vérük, emelkedik a mellkasuk.
– Elmegyek – mondta halkan a másik szívének.
– Tudom.
– El kell, hogy engedj.
A fiú kibontakozott az ölelésből, és csöndben szótlanul ültek egy darabig. Végül az apja felemelte a fejét.
– Kérnék tőled valamit.
A szavak elemelkedtek a kuporgó árnyaktól és furcsán körbezsongták a levegőt.
Akár egy szivárványszínű, mégis átlátszó burok, úgy haltak el az esti csöndben.

Három

A csontokkal dobokat verhetsz, és ütheted azt a bőrt, amit lenyúztál róla, hogy jusson neked is valami hasznos a testből. A dolgok új funkciót kaphatnak. Mindez csupán a találékonyságodon múlik, és hidd el, a Természet sokkal találékonyabb, mint gondolnád. Ha elfáradt a fantáziád, a többi, erjedő, bűzlő belsőséget odaadhatod a kutyának, vagy eláshatod a kertben. Add, a Mesternek, a Férgek Urának, ő majd továbbgondolja.

Marika egykedvűen kopogtatott a súlyosra párnázott tölgyfaajtón, majd habozás nélkül be és oldalra lépett, mint egy arisztokrata nevelésben részesült lakáj. Garai felnézett a mobiljából.
– Gyertek csak, gyertek! – szólt erélyesen a két belépőnek. – Kérlek, foglaljatok helyet.
A két férfin külön-külön semmi különös nem volt, de ketten együtt kitettek egy tökéletes párost: Stant és Pant a XX. század burleszk világában. Már-már giccsbe fordulhatna a dolog, ha Garai nem találkozott volna szinte minden faluban hasonszőrű emberekkel. Az ellentétek vonzzák egymást, nemtől és felekezettől való hovatartozás nélkül. Karacs, aki a falu rendőrőrsének a vezetője volt, nagytermészetű ember hírében állt. Még a régi rendszer őrzője, aki inkább volt a falué, mint a rendőrségé. Ennek ellenére kíméletlen tekintélyével, ami legfőképp hatalmas pocakjában lakozott, nem egyszer fékezte meg a garázda fiatalokat, akik manapság már ezekkel a „kvadokkal” száguldoztak az utcákon. Természetesen, kenőpénzt elfogadván is újra büntetett. Tévedés volt azt hinni, hogy a falu gazdag csemetéi megvehetik az utcákat csak azért, hogy roboghassanak! Titokban szerette volna lelőni az összes „harci kutyát” is, ami a faluban egyre több és több lett. De erre még nem volt jogszabály.
– Egyelőre! – szokta emelni a mutató ujját, ha ez a téma került szóba a sarki röffentőben, ahol reggelente szerelmes találkája volt két féldeci cseresznyével. Titokban, hátul.
Lékei a nyurga, zsiráfnyakú ember, a helyi polgárőrség vezetője, inkább volt szelíd és rugalmas. Magasságához mérten hatalmas derékkal és vaskos lábakkal áldotta meg a jóisten, mint egy hatalmas, növényevő dinoszauruszt. Csöndesen szólt, ha tolvajt fogtak, vagy ha esetleg az asszony halláskárosodásig túllőtt a célon. Akkor elment és sétált egyet a folyónál, aztán szótlanul megnézte az esti híradót és lefeküdt. Senki sem értette, mért ő lett a polgárőrség parancsnoka, míg egyszer egy egész falka megélhetési bűnözőt terelt be az őrsre, egyetlen hangos szó nélkül. Karacs akkor látta meg azt, ami benne – nagy sajnálatára és nem kis, ámde jól titkolt irigységére –, csak fizikálisan volt jelen.
Míg ő a hatalmat a hasában hordta, addig Lékei egyáltalán nem foglalkozott a hatalom mibenlétével, sem fizikálisan sem a gondolataiban. Talán, ezért is bírt jóval nagyobb tekintéllyel, mint felebarátja.
A rendőr nem volt utálkozó típus, így hát inkább egyfajta barátság felé terelődött a viszonyuk, sem minthogy rivalizálni kezdjen a szelídszemű, zsiráfnyakú polgárőrparancsnokkal.
Hamarjában összemelegedtek a polgármesterrel, miután az ifjú titán Garai is fennakadt a bűnüldözés hálóján. Ugyanis kisebb túlkapásai mintegy predesztinálták a barátság kialakulását.
Ez a hármas tökéletesen kordában tartotta a falu apraját-nagyját, beleértve a kissebséget is.
Egészen mostanáig.
– Miről van szó Huba? – reccsent le a bőrkanapéra Karacs. Lékei természetesen úgy ült le, mintha egy pillangó szállt volna a kanapé másik sarkába. Garai szó nélkül feléjük nyújtotta a levelet.
Míg Karacs virsli ujjaival a szemüvege után kutatott, Lékei már ki is csippantotta a polgármester kezéből a papírdarabot. Neki – bár egykorú volt a rendőrrel –, még nem kellett szemüveg.
Ötven év alatt semmilyen érzékszerve nem romlott, akár egy örökifjú, úgy sugárzott belőle az erő és a nyugalom.
– Milyen testet? – kérdezte halkan, rémült pillantásokat meresztve a polgármester felé, miután átfutotta az öles sorokat.
Karacs végre előkotorta a szemüvegét és elkobozta a papírlapot.
– Mi a franc?
Garai várt egy kicsit, míg a rendőr kibetűzte az öles sorokat.
– Agni Jánosról van szó – dőlt hanyatt a székében. – Illetve nem is róla…
Karacs késett. Teljesen összezavarta a levél. Végül csak egy kérdés maradt a fejében. Hol marad a pálinka(?), mert erre inni kell, mielőtt nekikezdene rendet rakni a fejében.
– Az meghalt… úgy hallottam. – Nyögte belekapaszkodva a névbe, ha már pálinka nem volt a közelben.
– Jól mondod barátom, meghalt, de a fia megőrült.
– A Raus! Az nem lehet. Az egy olyan gyerek, aki sosem őrül meg. Egyáltalán, hogy lehet az, hogy még itt van!
Garai lebiggyesztette az ajkait.
– No persze. – Az asztalra nehézkedett. – Az a helyzet, hogy nem engedi ki az apja holtestét. A doki be akart menni hozzá. Eleve, senki sem tudta, hogy meghalt. Ők nem jelentették. Úgyhogy eddig a levélig csak „állítólag” meghalt.
– Akkor meg? – húzta fel a szemét Karacs.
– Na, várjál Bélám – vette vissza a szót a polgármester. – Kezdjük elölről.
Felemelkedett ültéből, az íróasztala titkos rekeszéből előhúzta a pálinkás üveget és két poharat, mire Karacs hatalmasat sóhajtott.
„Na, végre! Most már egyenesbe kerülök.”

Négy

A föld mindent elnyel. Segít emészteni és életben tartja még pár hétig a testet. Lassítja a zabálást, sőt még ő is kér belőle. Mindenki kiveszi a magáét.
Semmi nem mehet pocsékba. Nem lehet maradék, minden valaminek a része és egésze. Az igazságok földön, és égben pontosan ugyanúgy köttetnek a szükségszerűségük által.

4

Raus felsóhajtott.
Még öt nap, ahogy megígérte. A bejárati ajtóban ült. Mindent úgy csinált, ahogy megbeszélték az apjával. Tudta, hogy ki fog tudódni, sőt szinte várta a kezdetet. Amikor a Doki megjött, már tökéletesen nyugodt volt.
– Nem mehet be – mondta a felé közeledő alaknak.
Az orvos megtorpant. Két hónapja jött a faluba. Nem igazán rajongott érte, de hát a kezdő örül, hogy elhelyezkedhet. Amikor meghallotta az üresedést, azonnal rácsapott a kínálkozó lehetőségre. Mostanra már körülbelül tisztázódott benne, hogy itt aztán vagy megtörik, vagy kiváló orvos lesz belőle.
– Vagy egy cinikus hólyag! – hörögte magában az első hét után.
A rendelőben Icu mondta, hogy meghalt ez az Agni János. Egész biztos – kerepelte aznap reggel –, mert halotta. Beszélnek róla az udvarukon. Ő már csak tudja, nem hiába lakik a szomszédban. Azt is hallotta, hogy amíg lehet, ne beszéljenek róla. Hát hogy lehet ilyen marhaságot! A pap se tud róla semmit, de az nem is számít, mert úgyse temetnék el. Nem volt az keresztény, valami pogány istent imádott, vagy mi. A múlt héten is sárga emberek jártak nála. Sárgák voltak azok, sárgák. Kívül, belül. Nem normális család az. A fia is színész lett vagy mi, meg el is kárhozott. Nem itthon lakik, hanem valami külhoni országban.
Ahogy hallgatta magában ezt a kuszaságot, amit ez az Icu minden reggel elsorolt, hát rendelés után csak neki durálta magát.
– Henriett! – csapta le a töltőtollát asztalra. – Menjen haza. Mára befejeztük.
Az asszisztensnő felnézett a számítógép monitorja felől.
– A doktor úr? Megy még valahova?
– Igen, kimegyek, megnézem, mi hír ezekről az Agniékról. Ha már ez az Icu ennyire mondja. Bár nehezen hihető, de azért lehet, van benne valami.
– Hát… – vonta meg a vállát hamiskás mosollyal az asszisztens. – Icu eléggé kiszínezi a dolgokat. Takarítónő betegség. – Húzta el a száját ironikusan. – De ebben már a történet alapja is eléggé színes. A János báról meg el lehet képzelni. Az orvos felkapta a fejét.
– Mért ki ez az Agni János? Egyáltalán milyen név ez az Agni?
– Hát azt nem tudom, de János bá mindig is fura ember volt. Nem nagyon szólt bele itt semmibe. Egy ideig azt hallottam, valami varázsló vagy mifene. Kuruzsló. Kártyát vet, meg képes napokig egyhelyben ülni. A barátai is furcsák voltak. – Vállat vont. – Eléggé zártan élt. Alig akadt itt a faluban egy-két ember, aki komolyabban ismerte. A fiát én is ismertem, csaknem együtt nőttünk fel.
Raus nagyon más kissrác volt, mint a többiek. Nem volt sem zárkózott se nem nyitott, hanem inkább olyan… nyugodt.
– Mafla? – kérdezte az orvos ingerülten. Egyre idegesebb lett az asszisztensnőből ömlő szavaktól.
– Nem. Nagyon is férfias srác, csak mindig észnél volt. Semmit nem csinált kapkodva.
– Tudatos? – nem is tudta honnan jött ez a szó belőle.
– Az. Igen jól mondja doktor úr, tudatos.
Most mit kezdjen ő egy bolond ember holttestével, akit a „tudatos” fia akadályoz abban, hogy egyáltalán kezdhessen valamit? A fiú szemébe nézett, és egy pillanat alatt rádöbbent, nem bolond. Olyan tökéletes nyugalom tükröződött a szemében, amilyet talán külföldi képeken látott egy utazási irodában, amikor Indiába szerettek volna menni, nyaralni.
– Mért nem?
– Hét nap. Abból már eltelt kettő. Az azt jelenti még öt nap. Aztán beengedem.
– Tudod, mit csinálsz? – Maga sem értette, mért tegezte le a fiút. Valami fura érzés lett rajta úrrá, ahogyan nézte a vele majd egykorú férfit. Mintha rokonszenves lenne, fedezte fel magában a gondolatot. Érezte, átragad rá az a fajta abszurd nyugalom, ami a tornácon ücsörgő alakból áradt.
– Persze. Tökéletesen tisztában vagyok vele. Öt nap múlva megnézheti. Az orvos tétovázott. Megvakarta az állát.
– Édesanyád?
– Apámmal van.
– Úgy érted…
– Nem, nem halt meg. Csak apám kérte, hogy maradjon vele.
– Meddig?
– Még öt napig.
A doki még nem tett le róla, hogy csakúgy simán lelép.
– Megütheted a bokád. Egy holtest nem heverhet csak úgy egy házban. Meg kell néznem, hogy valóban meghalt-e. Halotti bizonyítvány, satöbbi. Ha ez nincs, még a rendőrség is a nyakadra jöhet.
Raus bólogatott.
– Jönnek is. – Lenézett maga elé. – Eddig.
– Ha tényleg halott, pár nap múlva el kezd bomlani, sőt már most is bomlik.
– Tudom. Az emberi test egy baktériumtelep. Ha nem adsz neki enni, felzabálja a testet. Doki, tisztában vagyok vele, mi történik egy hullával. Olvastam a bomlási folyamatokról. – Megrázta a fejét. – Apám nem ilyen. Ha szagot érez bárki is a környéken, beengedem magukat. De most menjen. De tudja mit! Menjünk a dolgok elébe. – Mosolygott. – Itt ez a levél. Adja a polgármesternek. Ezt a másikat a tiszteletesnek. Tudom, neki is anyakönyvezni kell, még ha apám nem is volt „abban” az értelemben keresztény. Nem akarok békétlenséget, de muszáj megőriznem az ő békéjét. Még ha ezzel mások békétlenségét szítom is. Az orvos tétovázott. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy félrelöki a férfit, és betör a lakásba, de az, mintha kitalálta volna a gondolatait.
– Ne tegye. Egyikünk sem akar meghalni. Egy halott bőven elegendő ebben a házban.
– Megölne? – hebegte.
– Nem. Én nem. Valami, ami sokkal nagyobb és erősebb magánál. Az orvos tökéletesen beakadt.
– Élő?
Raus megfeszült, éppen csak annyira, hogy az orvos rádöbbenjen, túlhúzta a húrt.
– Ne barkochbázzon doki! Menjen innen! Egyelőre legyen elég ennyi!

 

Folytatás következik!

Legutóbbi módosítás: 2020.11.18. @ 14:49 :: H.Pulai Éva
Szerző Kabdebon János 35 Írás
Szép napot! Mit is írjak ide. Örülök ha olvastok. Gyermek korom óta írok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az Új Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!