Kabdebon János : Test 3

Nyolc

Mondják a köztes létben nincs tested. De van. Csak nem érzed. Olyan, mintha egy szem volnál, csak nézel kifele, mint a borjú. Ott is, itt is vagy és sehol. Még a fizikai világban ragadsz, de tested, mint egy éterikus szem lebeg a mindenség fölött. Ácsorogsz a saját temetéseden és nézel ki a fejedből. Zavarodott búbos banka. Nem érted: itten vagy! Van olyan, aki nem nyugszik bele. Ordít, kiabál, kajbászol a kezével, mindhiába. Eltelik egy kis idő, amíg felfogja, nem van. Game over! Aztán jön valami fura erő, ha élénk a fantáziája, akkor kíméletesen megjelenít magának valakit vagy valamit, és elhívja. Vagy egy angyal, vagy egy démon. Az egyik lassan bont, a másik gyorsan és falánk módon zabálja fel, ami még van belőled. Pokol és mennyország. Hiába enni kell!

 

Lékei csöndben hallgatta folyton fecsegő feleségét. Mióta hazajött a „bótból” be sem állt a szája.
– Hát összefosta magát az a nyomorult! – csapta felé a kezét az asszony. – Mindenki azt beszéli! A te jómadár barátod! Késő délutánig járkált, mint az elmeháborodott, míg a felesége, a Klári haza nem beszélte. Elől hátul büdös volt az a pöffeteg. A nagyszájú Karacs! Micsoda szégyen! Micsoda szégyen ez!
– Ki mint vet…- mondta csendesen Lékei.
A konyhaasztalnál ült és módszeresen farigcsálta a tegnapi csülök csontjairól a húst. Hallotta már ezt a történetet. Sőt egy részét látta is. Nem az asszony beszélte haza a barátját, hanem ő. Hirtelen megjelent előtte Karacs vöröslő feje, a szája sarkában a nedves hányadék darabkával.
– Az anyja büdös úristenit Lékei! Ez megszopatott bennünket. Ez a kölyök a bolondját járatja velünk. Hát ezt a szégyent, hogy én? – és elcsippentette a fosos nadrágját a bőrétől. – Azt a… – fulladozott a dühtől. Lékei eldobta a cigijét és kifújta a füstöt.
– Eridj, haza! Ne kóvályogj itt az utcán!
– Kóvályog a fene! Csak még mindig be vagyok szarva, és éktelenül dühös vagyok. Hú, de meginnék valamit. Ezt a kis pöcsmögöt meg kinyírom! Kinyírom én, istenemre!
Lékei nyakán megfeszültek az inak.
– Takarodj haza! Bújj el, mert nagyobb baj is lehet, ha sokat pattogsz! – halkan mondta, de olyan hangsúllyal, mintha egy kést döfnének az ember hónaljába. Karacs megfordult és csorgó léptekkel nagyokat köpködve elkacsázott. Addig nézte, míg bele nem veszett az esti csöndbe.
Ahogy így visszagondolt: – Nincs is olyan nagy baj. Csak meghalt ez a manus, ezek meg nem bírják elfogadni, hogy nem lehet eltemetni annak a rendje módja szerint. Végül is mi a túrót akarnak ezek gyászolni? – kérdezte magától.
– Szerinted? – kérdezte két falás között az asszonytól. A kérdés megállította a felesége szájából kifolyó özönvizet.
– He? – ennyi csurrant ki a száján.
– Hát mi a baja ezeknek? Pár nap és mindenki mehet a dógára. Ha büdös lesz hát büdös lesz! Elfújja a szél. Ennek az Agninak se kutyája se macskája nincs a faluban. Mit fenekedik itt mindenki!
Az asszony az asztalhoz csapta a kilós kenyeret.
– Megvan a dógoknak a rendje! Az a rendje hogy eltemessék!
– Majd azt is megteszik! A jövő héten.
– Azt se tudjuk meghalt-e az a szerencsétlen! Hát azt tudni kell!
– Aztán mért kell azt magának tudni, vagy bárkinek. Tán vinne virágot a sírra? Vagy megsiratná? Ugyan menjen már!
– Hát most már csakugyan hülyeségeket beszélsz! – zúdult ki az asszonyból a szó. – Ez a rendje a dolgoknak. Ha valaki meghal, azt tudni kell. Mindegy miért, tudni kell. Harangoznak érte. Imádkoznak. Akik szerették megsiratják. Beszélni kell róla. Ha sose máskor, de ilyenkor beszélni kell.
– Csak az a baj? Hogy nem tudja senki? – nyúzta tovább a férfi. – Ha biztosan tudnák, hogy elpusztult akkor békén hagynák?
Az asszony a konyhaajtó felé indult a tisztaszobába. Cseppet meggörbült a gondolat súlyától.
– Nem. – mondta az ajtófélfának. – Nem hiszem. Ha valaki meghal… egy kicsit mindenki meghal vele. Egy darab vele.
Lékei letette a kést és felemelkedett ültéből.
– Már nem vagyok éhes. – mondta halkan és elindult az udvar felé.
– Most meg hova mész? – kérdezte az asszony, de Lékei tudta, hogy csak egy ölelésre vágyott.
Odacsámpázott hozzá és derékon kapta. Érezte a vastag húsát az elnyűtt pulóver alatt. Belelehelt a fülébe.
– Itt vagyunk ebbe a veszett világba egymás hegyén-hátán, aztán mégis bele akarunk halni ebbe a kutya magányba. Hát tudd meg, hogy nem vagy egyedül, akárhogy is harangoznak a fejedbe, ha meghal valaki.
Az szégyenlősen elhúzta a fejét.
– Ugyan menj már! – fújt rá, de szemében jóleső mosoly kuporgott.
Lékei fejébe csapta a már megszokott sildes sapkáját, és kifordult az ajtón. Éppen az udvar közepén járt, mikor megcsörrent a mobilja.
– Gen? – szólt bele. – Szervusz, Hubám. Most? Éppen indulóban vagyok. Igen. Összeszedem a csapatot.
Rendben. Tíz percen belül ott vagyok. Szervusz.
Megvakarta a sapka alatt a fejét, pedig nem viszketett.
– Azt a jóistenit!
Elindult  Agniék felé

 

Kilenc

A halálod nem ér véget miután martaléka lettél az asztrál világnak. Ha nem imádkoznak érted, a köztes létben a démonok lezabálják rólad a fölösleget. Éteri csontvázad feloldódik a semmiben és nem marad belőled semmi, ami valaha létezett. Beleolvadsz az óceánba. Eggyé leszel a résszel, és része leszel az egynek. Egymásból, egymástól léteztek. Ha úgy nézed: eszel, de téged is esznek. Hiszen mindenki éhes. 

 

Lékei problémázott. Bár a „pógármester” sürgette a találkozást, ő inkább nyújtotta az időt. Ahogy végig gyalogolt a falun egyre érezte a levegőben a feszültséget. Mintha egy fura búra ereszkedett volna erre a kis koszfészekre. – gondolta. Legbelül érezte, hogy ez az egész egy végtelenül egyszerű történet.

– Semmi különös csak egy ember, úgy tudjuk – emelte fel a hangját, és egyben a mutatóujját,– hogy meghalt. Úgy tudjuk! – mondta, különös éllel a hangjában. A zsebébe nyúlt a telefonjáért, miközben éppen a falu főterén slattyogott keresztül. – Garai nem nyugszik, míg meg nem oldja a rejtélyt, az biztos. – folytatta a monológját, egyre lassuló léptekkel.  Aztán egyszer csak megállt. A telefon kijelzőjét bámulva merengett maga elé. Eddig szinte csak lökdösték a történések ide-oda, ami egyébként is szerves része volt az élethez fűződő viszonyához. De most hirtelen megérezte, hogy ez a stratégia nem fog beválni. Máskor is volt már így nem egyszer, és olyankor mindig meglepte a környezetét azzal, hogy nagyon gyorsan és határozottan lépett a megoldások mezejére. Az asszony tudta, hogy ilyen, de rajta kívül mindenki elképedve bámult rá. Általában nem igazán törődtek vele. Tudta: hülye, nagy dinónak nézik: „Lassú nehézkes és buta jószág az!” – mondták róla a faluban. Pedig Lékei nem az volt. Inkább egy nagy buta jószághoz hasonlított, aki valóban egy nagy buta jószág, de nem is akar más lenni. Most is, ahogy így áll a főtér közepén, bambulva nézi a mobilját már két perce és még az ujjperce sem mozdul. Diónyi agya kérődzik a gondolatokon. Pedig Lékei csak egyszerűen nem érezte az időt. Nem volt fontos a mikor. Olyan volt, mint az éhes oroszlán aki, ha vadászik, nem igazán mondogatja magában: mikor eszek már! Még akkor sem, amikor már a szájában van a zsákmány. Látta a tévében és akkor beugrott neki. Pont ilyen ő is: a nőstény oroszlán elkapta azt a nyavalyás gazellát vagy antilopot, vagy mit! Teljes súlyával, összes karmával nyomta lefelé a szerencsétlen jószágot és az egyetlen nyikkantás nélkül, némán kaparva próbált szabadulni a halálos szorításból. Persze nem tudott. Az ember ilyenkor lepörgeti: most az jön, hogy a fenevad leszorítja és valahol ketté roppantja és a préda máris fogyasztható állapotba kerül. De nem ez történik. Hirtelen megáll az idő. Valami ismeretlen erő megállítja az időt és fekszenek ketten nagy békességben. A vadász és a prédája. A vadász nem roppant, nem nyom, nem tép, és nem harap. A préda nem kapálja patás lábaival a földet, és nem bőg segítségért, nem vonaglik, pedig serked, patakzik a vére, tört már a csontja, de nem mozdul. Menekülhetne, de nem teszi. Vajon mért nem? Mert megáll az idő. Mindkettő békés? Nem, nem békés, egyszerűen semmilyen. Lékei pont ilyen volt. Semmilyen. Amikor legelőször látta ezt a pillanatot, hirtelen fény gyúlt az agyába: pont ez történik vele is, amikor szarban van. Semmilyen lesz. Sokszor akkor is, amikor nincs szarban. Teszi a dolgát, aztán egyszer csak nem teszi. Üres lesz. Semmi. Nem mozgó és nem mozgatott. Bambán bután áll a test, de az elme! Az elme megszűnik létezni. Néha azt sem tudja, meddig van ebben az állapotban. Van, hogy neki mennek, mert megállt éppen egy mozdulat közepén, vagy sietős léptei hirtelen lassulnak, míg aztán ott áll valahol, mert azt sem tudja, hol van. De mivelhogy elméje megszűnik, nem is érdekli, mert nincs, ami azt mondaná: – Hm. Ez érdekes! Semmi nincs. De amikor visszatér, már tudja, mit kell tennie. Sallangok és kételyek nélkül látja, mit kell tennie. Lékei élvezte ezt az állapotot, mert amikor érezte, hogy közeledik, mindig meglátta az oroszlánt és a vergődő prédát, és ahogyan a befelé figyelő tekintete előtt közeledett az időtlen pillanat, velük együtt zuhant a semmibe. Felpillantott. Bús szavak tekergőztek a ferde délutáni fényben, mintha azt suttogták volna: ezután más lesz minden. Ahogy maga elé merengve lépdelt a járdán úgy látta, mintha minden sarok, minden utca átalakult volna valami egészen mássá, amit képtelen volt megfogni magában. Aztán rádöbbent, hogy nincs egyedül. Az utcákból emberek szivárogtak innen-onnan, morogva, dörmögve egyre közeledve. Neki beszéltek.

– Maga is oda megy? No, hát ilyet még a jóisten sem látott. Hát meghalt, hát hogy lehet, hogy nem a ravatalozóban fekszik? Hallottuk, hogy senkit sem engednek a közelébe! Na, majd a polgármester helyre teszi ezt taknyos kis kölyköt.
Sietősre fogta lépteit mindenekelőtt azért is, mert egyre többen prüszköltek körülötte, és egyre hangosabban. Előbb oda akart érni, mint Garai és Karacs. Zsiráf nyaka megnyúlt, ahogy húzta lépteit, vaskos lábaival egyre sürgetőbben taposta az időt.

– Lékei! – hallotta hirtelen az egyik sarokból. A hang felé tekerte hosszú nyakát, és meglátta Karacs vicsorgó ábrázatát.
– Na, legalább magára lehet számítani!– ezt Garai mondta, aki Karacs mellett álldogált az embergyűrűben. Felé sem nézve, idegesen nyomkodta a mobilját. – Idehívom még a hadsereget is, de nem fogom hagyni, hogy egy ilyen hülyeséggel feldúlják a polgári lakosság nyugalmát. – Füléhez tette a készüléket, majd megnyugtató ábrázattal, és fölényes mosollyal a szája sarkában körülnézett.
– Szervusz, Pistám! Figyelj, van itt egy kis gond. Ja, már Karaccsal is beszéltél! Hogy nem tudtok jönni? Hogy hogy nem olyan fajsúlyú az ügy? Ne mond már Kapitány úr… Pistám! Hát mikor? Öt nap a törvények szerint? Hát Pistám! Hagyjuk már ezt, itt forradalom lesz öt nap múlva! Hogy- hogy ne reagáljam túl! Az isten fáját! Hát ezt nem mondod… – felnézett.
Feje színe lassan vörösre majd fehérre váltott, ahogy a düh uralni kezdte az idegeit.
– Kinyomta! Kinyomott ez a büdös bogár! Hát tudod mikor fog ez ide jönni nekem, még egyszer hogy: így Hubám, meg úgy Hubám! – hadonászott a telefonjával, mint egy megkergült bűvész a pálcájával. Aztán előhúzta a nyulat, akit jelen esetben Karacsnak hívtak.
– Te meg mi a megveszekedett úristenért pofázol, te idióta! Hogy mered felhívni a rendőrkapitányt a tudtom nélkül? Hát ki vagy te? Nem tudod? Majd én megmutatom neked!
Karacs elvörösödött. Először a szégyentől aztán a dühtől.
– Már megbocsáss Huba, de ezt a hangnemet…ne izélj itt velem… ennyi ember előtt! Mégis, honnan gondolod? – riadtan körbenézett. – Hát engem… itten megaláztak, mint szervet!
– Szervet? – kérdezett vissza a polgármester harsány röhögéssel. – Hát az is vagy! Egy szerv! Tudod, hogy melyik? – megmarkolt a heréit. – Ez a szerv itt! – miközben rázta, olyan volt, mint egy öltönyös vén gorilla, aki még bizonyítani akarja a férfiasságát a többi hím előtt.
Lékei megelégelte a színi előadást.
– Menjünk. – mondta és elindult Agniék felé. Senki nem mozdult. Garai Huba, Lékei szavára hirtelen körbepillantott és abbahagyta a hímtáncot. Zavartan krákogott egyet, miközben visszatűrte az ingét a nadrágjába, és megigazította feldúlt zakóját.
– Akkor ezt megbeszéltük. – nézett Karacs felé krahácsolva. – Sem az idő sem a hely nem alkalmas az ügy tisztázására. – tétován legyintett a kezével Agniék felé. – Menjünk emberek! Úgy látszik, ezt az ügyet nekünk kell rendbe tenni.
Lékei körbepillantott. Hirtelen megérezte a levegőben a kétely páráját. Bár az Ordas Pista még mindig csúnyán nézett, de már nem olyan elementáris dühvel toporzékolt, mint azelőtt. Még jó páran toporogtak körötte egyik lábukról a másikra állva. De már inkább a bizonytalanság tétova léptei voltak ezek, semmint „a tanítsuk móresre még az atyaúristent is” dübörgő toporzékolása. Szenyós Ágika is csak dörzsölgette a kezét mintha fázna, bezzeg tíz perccel ezelőtt még karóba húzatta volna Agniékat. „A király még nem meztelen, de ha így megy tovább még a kisgatyáját is elveszti.” – gondolta magában a polgárőrparancsnok.
– ­Zárjuk le ezt emberek! Aki akar, menjen haza. Aki meg úgy gondolja, végére akar járni a dolognak, az jöjjön velünk. Így van polgármester úr? – fordult Garai felé.
– Így van. Semmi probléma…- vágta el kezével a levegőt. – Értik? De nekem, mint a falu vezetőjének, kötelességem a végére járni az ügymenetnek.

Elindultak. Ahogy Lékei hátranézett, látta, hogy jó páran hazaindultak, és voltak, akik még téblábolva félszavakat dobálva egymás felé nézelődtek. Aztán szép lassan utánuk indultak. Még így is elég sokan maradtak velük, de tudta, a csapat nagy része már nem Agniékra kíváncsi.

folytatás következik…

Legutóbbi módosítás: 2020.12.01. @ 19:11 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Kabdebon János 37 Írás
Szép napot! Mit is írjak ide. Örülök ha olvastok. Gyermek korom óta írok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az Új Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!