Bojtor Iván : DERVISTÁNC 2/1

Nem, nem! Nem mehet be! Csak innen nézheti, az ablakból. Látja? Ott van. Forog körbe-körbe. Nem tudjuk megállítani… illetve most már nem is merjük.  Úgy tűnik, hogy a szervezete teljesen hozzászokott. Minden funkciója, amit innen mérni tudunk teljesen normális, de táplálni nem lehet. Néha sikerül belelőni egy-egy injekciót, de nagyon veszélyes, még a programvezérelt lézeres célzással is. Volt olyan lövedék, amelyik visszapattant róla, de volt olyan is, amelyik el sem érte. Olyat még nem látott… a lövedék megállt a levegőben, és pár másodperc után szétrobbant. Még szerencse, hogy nem sérült meg senki. Akárhogy is van, nem jut táplálékhoz, el fogja emészteni önmagát. Tulajdonképpen már rég el kellett volna pusztulnia.  Öt hónapja forog itt, negyvenhárom napig pörgött az űrhajón, amelyik ideszállította, előtte meg… Azt sem tudjuk megállapítani, hogy magánál van-e. Nem reagál semmire, se hangra, se fényre. Egyesek már a tudomány csődjét emlegetik, mások meg transzizomer fizikáról beszélnek, meg rotációs biológiáról, meg más hasonló zagyvaságokról. De maga is látja: ez egy ember.

Próbálkoztunk altatógázzal is, feltöltöttük vele a termet, de nem reagált rá. A talpa alatt egyszer már kicseréltük a padlót. Nem, nem kopott el, hát pont ez az, alig éri a lába a talajt. Érzékelő szondákat raktunk alá, és a mért értékek szerint – nem fogja elhinni – csak akkora a súrlódás, mintha egy lepke érintené szárnyaival néha-néha a padlót.

Várjon még! Bekapcsolom a mikrofont. Hallja ezt a zúgást? Hangos? Pedig nincs felerősítve. Egyik kollégánk el is nevezte Búgócsigának. Néhányan felvetették, hogy talán valamiféle kommunikációs kísérlet az ő részéről. Próbáltuk megfejteni, de…

A magasból egy gödör sugározza a forróságot: a kapu. Nyitva hagytam, mert nem tudom, hogy meddig maradok. Ide telepedtem a legmagasabb oszlop tetejére, és hogy elférjek ledöntöttem róla a lapos arcú, ezerszemű thran megkövesedett testét. Oda zuhant annak a barlangnak a bejárata elé, melyben azok a valamik rejtőztek. Már csak egy maradt. Nem tudom mi az. Még nem találkoztam ilyennel. Valamiféle primitív életforma egyede, képtelenek alkalmazkodni a környezethez. Tulajdonképpen a thranok sem tudtak, vagy nem is akartak. Megpróbáltak elzavarni, pedig én csak figyeltem őket. A kapuval is babráltak, és azt nem hagyhattam.

Most meg ott van az a valami. Csak annyira szűk hőmérséklet tartományban életképes, hogy nem is értem, miképpen kerülhetett ide.  Úgy sejtem, az is megpróbál majd eljutni ahhoz a valamihez, mint a másik kettő. Tudom mire vár. Arra, hogy az oszlop árnyéka elkússzon addig a szerkezetig, amelyik ott áll a sziklák között. Az egy fémgépezet. Nem tudom, kik építhették. Ezek? Vagy a thranok? Folyamatosan jeleket sugárzott, ezért egy részét már rögtön az érkezésemkor kikapcsoltam. Utána meg azok a lények onnan a thranok barlangjából megpróbálták újra aktiválni. Nem hagyhattam. Első a biztonság! Megzavartam. Az, amelyik megmaradt, abba akar eljutni, mert ott bizonyára védve lenne a sugárzástól.

Az oszlop árnyéka lassan kúszik előre, és most, ebben a pillanatban összeköti a barlang bejáratát és a szerkezetet. Most fog elindulni. Még sem? Mire vár? Nem mozdul. Mintha valamiféle jeleket érzékelnék. A gépnek küldi, és az válaszol rá. De, nem is ő küldi, hanem egy másik gép, amelyik ott van a barlangban mellette. Számsorok. Végtelen számsorok. Nincs kedvem megfejteni. De azért tárolom, hátha majd jó lesz valamire. Ezért nem indul el. Valamit számol. Remélem, nem a kaput akarja becsukni, mert akkor…

Egy energianyaláb jelent meg. Elemzem. A távolságot méri a barlang bejárata és a szerkezet között, majd megint csak számol. Tízes számrendszerben? Végül is? Úgy is lehet. De, lassan, nagyon lassan. Ennél még a thranok is gyorsabban számoltak.

Valahogy át kell oda jutnom! De, hogyan?

Ha az a dög képes rá, akkor én is. Az a felescsiga ott mászik az életnek és a halálnak azon a pengeéles határán és semmi baja. Könnyű neki. Testének fekete fele az hűti, a másik a fehér pedig fűti, egyensúlyban tartja a hőmérsékletét. Nyílegyenesen kúszik előre az oszlop árnyéka mentén és ha nem hibázik, nem tér ki jobbra vagy balra, akkor el is ér majd abba az üregbe, amelyik ott sötétlik a szemben lévő szikla alatt.

Csak kúszik, kúszik rendületlenül. Én meg…

Pedig el kell jutnom odáig, mert már csak tíz kortyra való vizem maradt. A terepjáróban, biztonságban lehetnék, míg értem jönnek. Az egy igazi szárazföldi cirkáló, felszerelve mindennel, ami csak kell. Akár évekig kihúzhatnám benne. Még szerencse, hogy azt nem erre a bolygóra tervezték, hanem az Oirra, ahol pokoli meleg van. És most itt is… Mennyi is? Odakint még mindig százötvenhárom fok. Nem változott semmit. Itt bent meg lassan emelkedik, már negyvenkettő. Szerencsémre a fölöttem lévő hatalmas sziklatömb lassan melegszik át. Csak az a fal le ne omoljon, amelyik a barlang bejáratát elzárja. Nem mi építettük, hanem még az előző expedíció. Darlitenből húzták fel, pontosabban: növesztették. Meg sem vizsgáltuk. Miért vizsgáltuk volna? Mi ezt az elhagyott bázist csak raktárnak meg pihenőnek használtuk. És egy ilyen helyzetre, mint a mostani, még rémálmunkban sem gondoltunk volna. Erre nem lehetett felkészülni, mert az az állapot, ami odakint van, az az általunk ismert fizika teljes megcsúfolása. Remélem, kitart a fal addig, míg kitalálok valamit.

A felescsiga meg csak mászik, mászik… Tudtuk, hogy léteznek, de ideérkezésünk óta, egészen mostanáig, nem találkoztunk egyetleneggyel sem, pedig elég nagy területet bejártunk, átvizsgáltunk. Az elsőt a kamerán láttuk meg a tűz után.

Váratlanul a talpunk alatt füstölni kezdett a növényzet. Nem ijedtünk meg, mert szkafanderben voltunk. Azt gondoltuk, hogy a szokásos futótűz, és néhány perc múlva úgy is vége. Behúzódtunk ide a barlangba. Nagy hiba volt. Akkor még elérhettünk volna a terepjáróig. Önként sétáltunk bele ebbe a csapdába.

Néhány pillanattal az után, hogy az a nagy lyukacsos kőtömb ide zuhant a barlang szája elé, odakint lángra kapott minden.

Miután elgomolygott a füst a kamerák képein nem láttunk mást csak hamut és sziklákat. Vártunk, hogy csökkenjen a forróság. Vártunk, csak vártunk… Eltelt három nap, de nem változott semmi. A hőmérő odakint még mindig százötvenhárom fokot mutatott (most is annyi). Nem értettük az okát. A távirányítókkal forgattuk a kamerákat minden felé… és akkor megláttuk azt a lyukat.

folytatás következik

Legutóbbi módosítás: 2020.12.01. @ 19:02 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bojtor Iván 75 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”