Látod Uram,
mit tettünk önmagunkkal, veled,
régen volt mondhatnánk,
de nézd,
kezünkben megmaradtak a fegyverek,
keresztfa, szög és kalapács
már nem kellenek,
sem dárda, hogy elvegye a lélegzetet,
múlttá vált az összes,
mint a kard,
most már elég az akarat
és gombnyomásra pusztul az élet.
Nincs építés,
csak rombolás, ítélet,
mit már nem te hozol
Uram.
A keresztet senki nem viszi
az út mentén hever a porban,
mellette eltaposva a szelídek,
holtan fekszenek
századok óta
és a Golgota letarolt hegyén
őrült táncot járunk,
szabadon,
láncainktól vakon,
mégis,
mindenki Istennek hiszi magát
hiszi, hogy dönthet önmagáról,
és a világegyetem minden fiáról
életről,
halálról.
Ma sem értjük a tanítást:
tiszteld Isten fiát
„szeresd felebarátodat”
„mint önmagadat”
létünk léha,
béna
és vak.
