Kabdebon János : Test 5. Befejező rész

Tíz

Vajon megszületsz-e újra? Örök kérdés a körforgás hímes mezején. Van-e újraszületés? Bizonyos értelemben igen, hiszen minden kukac, baktérium, minden élő és élettelen, ami részt vesz a tested lebontásában, reprodukálja magát és ezzel te is bennük velük együtt születsz meg. És miért ne történhetne meg ugyanez a lelkeddel is. Pont ugyanúgy része leszel az egésznek, mint a földi játszótéren. De Te már sosem leszel az, aki voltál. Mert az ember abban a formában, amiben egyszer megszületett egyedi példány, és ehhez szükségszerű mások halála. Egyszeri és megismételhetetlen végtelen kombinációk összessége, mégis része az egésznek. De mégis, talán egy dologban azonos: Mindenki éhes.

– Fiam.
– Igen, Anyám?
– Apád ezer színben játszik az éjben.
– Segítsége van. Erős segítsége.
– Ki volt ez az ember? Pap, szolga, isten, angyal?
– Ember.
– Ember? Az ember nem így hal. Az ember láthatatlanul hal. Nem lélegzik, megkékül, koporsóba teszik, eltemetik, földet húznak rá, virágot a sírjára. Így marad halhatatlan. Apád?
– Nem hal. Másképp élt és másképp hal.
– Ki volt ő?
– Őrző, kapu, látó, isten keze, de mindig arra törekedett, hogy ember legyen. Mert embernek lenni a legnagyobb, legszentebb cél az életben. Azt ki kell érdemelni, akár csak a poklot, amiben életre keltünk.
– Senki volt.
– Akkor megérkezett. Elvégezte a dolgát. Végezzük el mi is anyám.

Lékei a sarkon várta Raust. Késő este volt. Az esti fény jótékony árnyékában találkoztak, jó egy évvel később a történtek után.
– Szervusz, Raus.
– Üdv – mosolygott a fiú és kezet nyújtott. Lékei elfogadta. Erős, mégis szelíd kézszorítással üdvözölték egymást.
– Édesanyád hogy van?
– Köszönöm a kérdést, jól érzi magát. Várja az unokát.
Lékei kényelmes nyugalommal nézte a férfivá érett embert. Nem látta az óta az eset óta. A falu hívta így diszkréten: eset. Elég így volt ennyi. Az eset. Senki sem szeretett róla beszélni.
– Sétáljunk a folyó felé. Ott talán zavartalanul beszélhetünk.
Raus bólintott.
– Nem akarja, hogy meglássanak bennünket?
– Nem. Szó sincs ilyesmiről. Csak hát megállítanak. Hol ezzel, hol azzal.
– Másabb lett a falu mióta maga a polgármester?
Lékei elmosolyodott.
– Hát remélem. Egy év nem nagy dolog egy település életében. De nem erről akartam beszélni veled.
– Mire kíváncsi?
– Hát, hogy a közepébe vágjak, például arra, hogy mikor temettétek el.
– Apámat? – kérdezte Raus. Lassan ráfordultak a folyót övező gátra. Egy ritmusra léptek, mintha egy titkos dallam szólt volna bennük, ami egyben egy biztonságos burkot vont köréjük.
– Mondja Lékei, maga hisz a halálban?
– A halálban? – Lékeit meglepte a kérdés. Még sosem kérdezte ezt tőle senki. Az életben lehet hinni, a reinkarnációban is, Jézusban, Buddhában. De hogy a halálban lehet-e?
– Miért kellene hinnem? – kérdezett vissza. – Csak abban szokott az ember hinni, amiről nincs tudomása, de úgy érzi, létezik az a valami. Eszmékben lehet hinni, de ami van, ahhoz nincs szükség hitre: az van. Márpedig halál van.
– Erre gondoltam. Apám nem halt meg. Nem temettük el. Olyan értelemben, ahogyan minden ember meghal, természetesen meghalt, de nem temettük el.
– Elhamvasztottátok? Erre gondolsz? – kissé nyugtalanították Raus kérdései. Tökéletesen tisztában volt, hogy akkor azt a komédiát szándékosan megrendezték, és Agni János élt, mikor a halálhírét olvasta abban a levélben.
– Tudja, a halál egy fura dolog – folytatta Raus. – Mindenki másképpen hal, és van úgy, hogy megválaszthatjuk a módját és a hogyanját. Apám egy fura módját választotta a halálának. Mondhatom azt, nem úgy halt meg, ahogyan sokan mások. Inkább elment.
– De hol a test? Porrá lett? Urnában van a feleségénél?
Raus megállt. Zsebre dugta a kezét és Lékei felé fordult.
– Apámnak volt lehetősége és képessége arra, hogy a teste ne forogjon tovább az élőlények tengerében. Tudja, vannak emberek, akik nem a megszokott úton járnak, nem úgy választanak, ahogy azt kell! Mégsem akadályok másoknak, látszólag jelentéktelenek az evilági dolgokban. Nem az a dolguk hogy megváltsák a világot, mégis valahogy azt teszik azzal, hogy önmagukat megváltják. Apám nem kapta, hanem elnyerte ezt az ajándékot.
– Mi történt vele? Eloszlott a reggeli fényben?
Raus felnevetett.
– Hát így is mondhatjuk.
– És miért kellett ehhez öt nap.
– Hét nap. Hét stádium a földön, és ugyan ennyi az égben.
– Ezért kellett az egész?
– Gondolja, ha közlöm, hogy apám eloszlik a reggeli fényben, azt elfogadják? Miután megtörtént az eset, békében elment. Zavartalanul.
Lékei megdermedt. Fejében záporoztak a kérdések. Egyszerre volt dühös és mégis derűs attól, amit hallott. Valahol legbelül igazat adott a történteknek.
– Mondja – folytatta Raus. – Kereste azóta valaki apámat?
– Hát nem igazán. Két hét múlva elköltöztetek.
– Na, látja.
Lékei még mindig zavartan ácsorgott. Elnézett a folyó felé.
– Ez akkor is hülyeség, Raus. Máshol is megtehettétek volna. Ott ahol a kutya sem ismer benneteket. Miért nem azt választottátok?
Raus megrántotta a vállát.
– Nem tudom, csak sejtem. Tudja, néha nem a logika mentén történnek a dolgok. Ki tudja? Erre talán soha nem kap választ.
Jó darabig nem szóltak, csak hallgatták a folyót, ahogy csöndesen zenél a nyárvégi estében. Lassan megkerülték a falut és főutca felé vették az irányt. Lékei még utoljára kezet nyújtott a fiúnak.
– Örülök, hogy beszélgettünk.
Raus a szemébe nézett.
– Ha értelmet keres az egészben, nézzen magára. Vajon mennyi dolog változott meg önben azóta a nap óta, és mennyi minden változott meg csupán egyetlen ember döntésének következményeitől.
Lékei huncutul elmosolyodott.
– Leszoktam a cigiről.

 

Legutóbbi módosítás: 2020.12.19. @ 09:44 :: H.Pulai Éva
Szerző Kabdebon János 37 Írás
Szép napot! Mit is írjak ide. Örülök ha olvastok. Gyermek korom óta írok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az Új Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!