Kabdebon János : Temetői gondolatok

Égessetek el!

– Azt a két vödröt hozd még fiam! – mondta édesanyám.

Felnyaláboltam a krizantémokat. A kocsiba pakoltunk. Két vödör virág, egy marmonkanna víz, fenyőgallyak. Tata a mankóval, gyerek viháncolva. Útközben észrevettem, hogy lapos a kerék hátul. Megálltam a házunk előtt, és fújtam bele.

Miközben nyomtam a pumpát, elgondolkoztam, mikor voltam utoljára a temetőben. Talán két hónapja, mikor kalákában feltöltöttük az apám sírján a földet x – szer.
Bár van húsz éve, hogy meghalt, a sír konokul szívta magába a földet. Évente hordani kellett rá vödörszám az agyagos, mostoha, holtaknak való temetői földet. Keményen dolgoztunk, én, az édesanyám, a feleségem meg egy barátosnőnk, aki épp vendégségben volt nálunk.
Tizennyolc vödör ment bele. Tizennyolc. Mindegy.

Bevágtam az udvarra a pumpát és elhajtottunk. A temető a falu határában hevert, mint egy döglött vad, ami sosem enyészik el. Isten meglőtte, de nem vitte haza. Itt hagyta az embereknek, emlékül az enyészetnek, és ők jó szolga módjára belehordják saját lelketlen testüket. Imájuk tenyerükben feszül, mikor a földet eligazgatják a sírok fölött.

Gyönyörűen sütött a Nap. A gyerek kiugrott, Tata kiküzdötte magát a mankóival az autóból. Ritka pillanat ez, mostanában mintha megőrült volna. Mindenhova eljön, amit a fejébe vesz. Egy hónappal ezelőtt még az udvarra is alig ment ki, most meg már a temetőbe is kiharcolja magát. Azelőtt még az autóba sem ült be. Most meg itt rakosgatja a lábait az egyik sírkő felé. Én eltévednék ebben a kőrengetegben, de anyám olyan magabiztossággal mozog, mintha itt nőt volna fel. Mikor utolérem, látom, a nagyapámhoz jöttünk legelőbb.

Istenem, az öreg harmonikás. Igaz, ő volt a falu kántora, nekem mégis csak úgy marad meg, mint a harmonikás. Volt egy tangóharmonikája. Ha játszott rajta, minden tele lett szomorú és mégis csodálatos mosollyal. Jó volt mellé ülni olyankor, és átengedni magam ennek a mosolynak. Erős és határozott ember volt, nagyon szerettem. Most itt nem látom őt, csak egy nagy hatalmas betonkockát az ezer betonkocka közül. Édesanyám biztos látja, mert oly gondossággal lepi meg a sírt fedő betontömböt mintha a nagyapám fejét simogatná. Fura, mennyire elmélázik.
Még Tata is, aki nem sokáig láthatta a nagyapámat, hiszen ő édesanyám második férje, és nagyapám már elég idős ember volt, mikor a frigy létrejött. Talán nem is őrá gondol, hanem a saját apjára. A kis öreg, masinapásztor. Mindig a masina mellett ült. Szinte látom a törékeny alakját, ahogy szívja a talpas Kossuthot. Lábait egymásra rakja, ahogyan a nők szokták, ha szoknyában ülnek. Pedig nem volt gyenge ember.
A bányában élte le az életét. Hányszor, de hányszor mesélt róla. A sok veszélyről, amin keresztülment. Csak öregen szikkadt így össze a teste. Már látom, ott fenn, az újabb betonkocka, az az ő sírja. Ott fekszik a mamával együtt. Kezdek megbomlani, mikor rádöbbenek, mit gondolok. „Ott fekszik.” Hogy feküdne ott?

„Isa por es hamu.” Ez a temető. Ez a kérges, betonhátú döglött szörnyeteg, mely elnyeli a szeretteinket, és csak vastagítja a hátán a bőrt, egyre zordabbá téve ezt a kutya világot.
A praktikum eszelős vetülete. Azért betonozzák be a sírok tetejét, mert nincs idő a gondozásra. Ettől aztán pont olyan, mintha egy miniatűr városban lépkednék, ahol a házak egyformán szürkék és ablaktalanok. Vakok városa, vagy még az sem. Holtaké.
– Menjünk fel apádhoz. – zökkent ki anyám a csapongó filozofálgatásomból. A gyerek virágot lopott valahonnan. Felém szalad és mutatja.
– Kamijáé.
– Jól van. – morgom az orrom alatt, és apám sírja felé rántom a fejem. Kezemben a vödör és kanna. Tata nem mászik fel ide. Lentről rakosgatja két nyomorék, és két mankólábát. Négy lába van, mégis alig tud járni. Érdekes tréfát űz vele az élet, neki a fél lába már tényleg a sírban van, mert csak lóg neki üresen, hiszen a forgója elkopott, már elvitte magával az ördög. Protézist sem lehet betenni, így hát, ha akart volna, már bele is halhatott volna. De az unoka nem engedte. A csontvelőgyulladást is átvészelte, és így négy nyomorult lábbal csak azért is velünk maradt még. Mikor mellé érek, hogy a fenyőgallyakat felnyaláboljam, azt mondja.
– Jó, hogy én nem kerülök ide. Engem ide nem hoztok ki.
Ölelem a gallyakat, veszettül szúrnak, de megállok.
– Hát hova?
Tata a földet nézi, mintha onnan olvasná a szavakat.
– Égessetek el!
Nem azt mondja, hamvasszatok. Tényleg, milyen hülye szó ez a hamvasszatok!
Egyszer mesélték, hogy a holttest felül a tálcán, amikor égetik. A bőr, ahogy húzódik rajta. Elképzeltem, ahogy utoljára Tata felül a tálcán.
– És hova vigyünk.
– A folyóba szórjatok. Nekem nem kell temetés.
Talán a bűntudat mondatja vele, nem tudom. Azt mondják nagy gazember volt ifjúkorában. Faluhelyen gyorsan terjed minden szó. Róla, még ha a túlzásokat le is veszem, nem sok jót hallottam anno. De anyám a maga kos fejével letörte a bika szarvát.

Visszafordulok apámhoz. Az öreg. Csak egy dolog fáj vele kapcsolatban. Hogy egyik gyerekemet sem látta életében. Őket szerettem volna neki megmutatni. De elment.
Valahányszor idejövök, ez mindig sajog a lelkemben. Kijövök a fiammal, aki már tizennégy, és nem tudja ki volt a nagyapja. És tényleg rovom magam, most is a sírja felett kapirgálva a földet, soha nem mesélek neki róla. Talán mert nem is tudok. Mert elszorul a torkom az egésztől, és menjen mindenki a fenébe! Előbb hadd számoljak le magammal.
Vagy lehet, el kell még temetnem anyámat is. Beleborzongok a gondolatba, ahogy nézem az anyám hatvanhat éves alakját, és rádöbbenek őt is én fogom temetni, ahogyan apámat. Hiszen nagy a valószínűsége, én tovább élek. Nyelek egy nagyot.
– Mama, hogy szeretné a temetését?
Mintha fejbe vágtak volna egy heggyel, úgy döndültek a szavaim.
Édesanyám fel sem nézett.
– Hamvasszatok.
Meg sem rezdült a hangja. Olyan természetességgel mondta, mintha azt mondta volna, el mit hozzak a boltból.
– Aztán a nagyapád sírjába tegyetek. Oda beférek, és nincs vele nagy gond.
Az eszem megáll, nincs vele nagy gond!
– Rendben. Ugye nem baj, hogy megkérdeztem?
– Mért lenne baj? Elgondoltam már én ezt. Így legyen!
– Így legyen!
A lányom hatodszor esik bele a sáros földbe, mire leér Tatához. Alfa és Omega.
Kezdet és vég. A fiatalság vak életereje buzog benne, csak azt látja mennyi „vijág”, mennyi szépség és mind az övé lehet. Közben a holtak emlékein lépked, és ők megbocsájtják neki erejét, életszeretetét. Talán el is veszik belőle, ami kell nekik a virágért cserébe.

Mennyi virág! Az élők az év egyetlen napján idehordják, és megállnak felette majd holnap. Egy pillanat azért, hogy megemlékezzenek azokról, akik egykor még ott szerettek és gyűlöltek köröttük. Elhozzák a gyerekeiket, ha másért nem hát azért, hogy ilyenkor emlékezzenek azokra, akiket soha nem ismertek. Vagy ismertek, és már elfeledtek. Vagy talán azért, hogy ha ők, a szülők nem lesznek, a fiaik jöjjenek ki ide néha, álljanak meg egy pillanatra előttük, és mondják azt.
– Itt vagyok anyám, apám, testvérem, rokonom, ükapám és ükanyám, minden ősöm.
Itt e rossz földben fekszenek és fekszem majd én is. – Bár ez nem biztos. Mert most már faluhelyen is vannak urnák.

Dédnagyanyám sírjánál járunk már. Édesanyám ide osztja le az utolsó gallyakat és a maradék virágot.
– Mama. – szólítom halkan. – Mennyibe kerülnek az urnák?
Anyám felnéz. Előre tekint, ahol az urnák sorakoznak a ravatalozó falán.
– Bérbe vehető csak. Tán ötezer öt évre, tíz meg tíz évre.
Bérbe veheted, de aztán vidd haza a fatert, vagy a muttit! Vagy ásd el valahol a kert végébe, tedd a vitrinbe! Bérbe veheted, de aztán add át a helyed egy másik halott emlékének.
– És egy sírhely?
Mama kicsit elgondolkodik, nem hiszem, hogy az árán vacillálna.
– Tán kétezer? Kétezer, azt hiszem.
– Az meg hogy lehet. Örök sírhely kétezer, egy urna hely, ami tán egy 40×40-es kocka, ötezer bérbe.

Anyám felegyenesedik, rám emeli a tekintetét. Milyen öreg lett? A keze. A keze milyen ráncos és barna az időtől, a munkától. Én eddig azt hittem az anyák sosem halnak meg. Régebben azt hittem az apák sem, de aztán… Még mindig ugyanaz a gyerek vagyok, aki esténként odabújt hozzád anyám. Akkor még fiatal voltál, és gyönyörű hosszú hajad volt. Emlékszem milyen jó volt a meleg kebleiden pihenni, és közben a tenger hajad simogatni. Most már megértettem, hogy te tudod, meg fogsz halni, és így nekem is tudnom kell. De így azt is be kell vallanom, hogy öreg vagy és törékeny. Egyre és egyre, illékonyabb.
– Pedig annyi az. De gondolj csak bele kisfiam, mennyibe kerül a sír maga?
Ez a betontömb? Ezt csak úgy magamnak mondtam.
– Háromszázezer is megvan. – folytatja.
Körülnéz, és mindent rendben talál. Virágok elrendezve.
– Azért mondom. – ezt már csak így magának mondja.

Felnézve egyre inkább egy menyasszony képe kezd felderengeni előttem, ahogy a domboldalra nézek. A döglött vad, érzelgős virágszirmokkal meghintett menyasszony képét kezdi formálni. A délelőtti fény még a szürke téglákat is bearanyozza. Egyre többen jönnek, hozzák a virágaikat. Fura látomás lesz úrrá rajtam, ahogy visszafelé baktatok az autó felé. A temető mögött ott lüktet a falu, minden porcikájában leheli magából a létezést. Mégis a temető maga az élet bizonyítéka. Itt ér össze az ég a földdel, mert legyen az hívő vagy hitetlen, nincs olyan ember a földön, aki a halottjait nem tiszteli.
Ezek a tisztelet virágai. Ez a virágos mező itt az ősök tiszteletére nyílik minden évben egyszer. Azért, hogy emlékezzünk.
– Na, majd el ne felejtsem. – mutogat felém anyám.
– Mit? – kérdezek vissza a kocsiban tuszkolva magamat.
– Hazafelé bemenni a boltba.

Fecsegünk. A temető a hátam mögött zsugorodik, ahogy a falu felé visz bennünket az autó. Ennyi volt az egész. A gyerek álmos, elalszik még a mama ölében. Vajon tudja mekkora kincs lesz számukra ez a pillanat? Mennyit ér majd egyszer ez lágy szendergés? Mindegy, ha hazamegyek, beszélek a fiammal. Hadd tudja meg, milyen volt a n agyapja!

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Kabdebon János 31 Írás
Szép napot. Mit is irjak ide. rülök ha olvastok. Gyerek korom óta irok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az ÃÅj Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!